A Magyar Rádió Időfutár című új, ifjúsági hangjátéksorozatáról Várhegyi András ír

Elsősorban a fiatal generációt megcélzó, naponta jelentkező rádiójátékot indított el a Magyar Rádió idén, március 12-én az MR1 Kossuthon, Salamon András rendezésében. Az Időfutár olyan fantasy-szappanopera, ami a tinédzserek szemszögéből láttatja a világot, az ő nyelvükön szólal meg, és a felbukkanó témák is rendre ezt a korosztályt érdekelhetik elsősorban, mint az iskolai beilleszkedés, az első nagy szerelmek, szülő-gyerek konfliktusok és a változatos heccek, ugratások, diákcsínyek. A történet főszereplője a középiskolás Hanna, aki szüleivel Budapestre költözik, ahol – a hallgatókkal együtt – megismeri új környezetét, a ház többi lakóját, és új barátokat szerez, miközben a régi kapcsolatokat is igyekszik ápolni. Folyamatos kontaktban van Zsófival, szegedi barátnőjével, akinek skype-on, e-mailben és telefonon számol be a napi eseményekről. Ez a dramaturgia szervezi a tíz perces epizódokat is, amiket az alábbiakban az első két hétben sugárzott tíz részből kiindulva vizsgálunk meg részletesebben.

Nagy Katica (Zsófi) és Herman Flóra (Hanna)

Hangjátékok esetében különösen fontos a hatásos felütés, ami felkelti a hallgatók érdeklődését, és nagyobb figyelmet harcol ki magának, mint a jellemző „háttérrádiózás”. Az Időfutár esetében kialakult egy rend, miszerint kezdéskor Hanna – legtöbbször e-mailben – szólítja meg barátnőjét („Szia Zsófi!”), majd beszámol az előző vagy aznapi történtekről, mondhatni naplót ír, aminek megszólítottjai mi, hallgatók leszünk. A vizsgált epizódokban barátnő életéről nem tudunk meg részleteket – az életben kissé igazságtalan, egyoldalú barátságról beszélnénk –, ám a lány felfokozott kíváncsisága ragadós tud lenni, így ez a figyelem fenntartásának, valamint az izgalom fokozásának kiváló eszköze. A történetet hárman írják: Tasnádi István vezető dramaturg mellett Jeli Viktória és Gimesi Dóra neve alatt futnak a részek, nagyjából felváltva. A már vázolt alapsztori mellett fokozatosan bontakozik ki egy fantasy-szál, ahol a szabadkőművesek is bejönnek a képbe, majd egy régi körző – ahogy a műsor ismertetője ezt megelőlegezi: – „egy kalandokban bővelkedő, titkos világot nyit meg Hanna és barátnője előtt.” Erre az időugrásra utal a sorozat címe is, ami különösen hálás és rádiószerű hangjáték-téma, hiszen itt tér-idő kötöttségtől mentesen, kizárólag a hallgatók fantáziájára építve lehet megalkotni az álomszerű képzeteket.

A rádiójátékban a díszleteket úgynevezett akusztikai kulisszák helyettesítik (utca zaja, ajtócsapódás, kutyaugatás stb.), melyek a téralkotásban is fontos szerepet töltenek be. Egy halkuló hang a távolodást jelentheti, a fülünkben a sztereóhatást kihasználva – egyszer jobbról, másszor balról – megszólaló szereplők jelenlévővé teszik, és a dialógus kellős közepébe helyezik a hallgatót, míg a visszhangzás egyaránt rajzolhat meg egy lépcsőházbelsőt, és jelenthet a múltban elhangzott társalgást. A modern technikai eszközök hangjai (klaviatúrán pötyögés, skype-ra bejelentkezés, hangzó emotikonok, rezgő mobiltelefon) ugyancsak fontos hangulatteremtő elemek. Leginkább azonban az emberi hang és a zene az, ami magára vonja az emberi figyelmet, nem csoda, hogy hónapokon keresztül válogatták a megfelelő szereplőket. A Hannát alakító Herman Flóra és a barátnőnek, Zsófinak hangját kölcsönző Nagy Katica természetesen és játékosan szólalnak meg, ám hangszínük annyira hasonló, hogy – csak ebből kiindulva – lényegében megkülönböztethetetlenek, így csak a szituációból és mondanivalójukból következtethetünk rá, mikor melyiküket halljuk. Egy rádiójátékban hiába hangzik el, hogy valaki fiatal vagy idős, ha a hangja nem idomul ehhez, akkor nem fog működni a megfeleltetés úgy, mint például egy színházi előadás esetében, ahol egyéb eszközök (jelmez, maszk, mozgás stb.) is rendelkezésre állnak. Ebből adódik az Időfutár másik problémája, ugyanis Herman Flóra hangja idősebbnek hat az osztálytársait alakítók kvázi gyerekhangjánál, ami kimondottan zavaró, és kikezdi a hihetőséget. A felnőttek szerepére olyan kiváló színészeket sikerült megnyerni, mint Molnár Piroska, Fullajtár Andrea, Lázár Kati, Láng Annamária, Gyabronka József vagy Scherer Péter, akik egytől egyik hozzák a magas színvonalat.

Változatosan jelennek meg a zenei betoldások az epizódokban, ami hol az idő múlását érzékelteti, hol egy-egy karakter jellemét ábrázolja, hol pedig aláfestésként szerepel, de egyértelműen azt mutatja, mennyire fontos szerepet tölt be mindennapjainkban a zene. A sorozat főcímdalát és az elhangzó átkötéseket Tövisházi Ambrus (Erik Sumo Band, Péterfy Bori & Love Band) és Hó Márton (Hó Márton és a Jégkorszak) jegyzi. A főcímzene után elnevezett, Minden idők címet viselő gyűjteményes albumon tizenhárom szám található, melyekből az MR1 többet elérhetővé tett honlapján. A direktbe komponált dalok mellett közismert slágerek is fel-felcsendülnek. A hatodik epizód egyik ötletes gegje, amikor Hanna a Péterfy Bori által játszott magyar tanár kérésére éppen egy Péterfy Bori-számot kezd el énekelni az órán, a diákok (és talán a hallgatók) derültségére. Mellesleg a történet szerint éppen Mozart Varázsfuvoláját kezdik próbálni az iskolában, amivel a komolyzene beidézésének és egyben megszerettetésének is helyet kínál a sorozat.

Napi szappanoperáról lévén szó, még nem tudni, hova jut el, megéli-e a legendás Szabó család szériáinak számát, és mennyit változik majd az alkotók és – a tervek szerint a későbbiekben aktív beleszólást is kapó – közönség elképzelései mentén. Mindent egybevetve a kezdeményezés üdvözlendő, sok lehetőséget kínál a művészi kibontakozásra és a hallgatók képzeletét is kedvező hatással képes megdolgoztatni, ami valóban személyre szabott élmény és – kortól függetlenül! – szórakoztató.