Bolyki György írása

Mindenekelőtt szögezzük le: nagyon jó, hogy megszervezték az első Nemzetközi Végh Sándor Kvartett versenyt. Egyrészt ideje volt „hazahozni” Végh Sándort, akinek munkásságát az egész európai zenei élet elismeri, másrészt egy pillantást vethettünk a kamarazene hazai és nemzetközi helyzetére.

Jómagam huszonöt éve játszom kamarazenekarban, végzős diákként kvartettemmel megnyertük a konzervatóriumok tanulói számára kiírt versenyt, így valamennyire talán avatott füllel hallgattam végig a verseny összes fellépőjének összes produkcióját.

A szervezésről

Tudom, mennyi gonddal jár egy ilyen rendezvény lebonyolítása, de szándékosan hétköznapi emberként igyekeztem megélni a verseny programját. Összességében elégedett voltam, végig megfelelő körülményeket biztosítottak számunkra a produkciók hallgatásához. Az első három forduló a Rádió Márványtermében zajlott, kiváló akusztikai környezetben. A döntő és a gálakoncert – talán presztízs okokból – átkerült a MÜPA Fesztivál Színházába, ami nem biztos, hogy megérte. A sorsolás alapján először fellépő Kelemen kvartett produkciójának első hangjait hallva nem a műélvezettel voltunk elfoglalva, hanem a megdöbbentő hangzásbeli különbséggel. A Márványterem szépen zengő, a produkciót nemes – de nem mindent elfedő – visszhanggal támogató akusztikája után egy sokkal szárazabb, mind az előadó, mind a befogadó dolgát jelentősen megnehezítő terembe kerültünk. A verseny első napjai alatt megszokotthoz képest itt ijesztően kicsinek tűnt a hang, mintha nem teljes bedobással játszottak volna a színpadon. Kellett egy-két perc, hogy megszokjuk a változást.

Maga a lebonyolítás kívülről nézve zökkenőmentes volt, a szervezők rugalmasságát dicséri, hogy az elején csak angolul kommunikáló műsorközlő hölgy a közönség kérésére másnap már magyarul is bemondta a programot.

A verseny indulásakor szomorúan vettük tudomásul, hogy sokan visszamondták a részvételt, így végül a kezdeti tizennégyből összesen hat kvartett indult a megmérettetésen. Tudomásom szerint többen hirtelen felmerülő magánéleti problémákra hivatkoztak, de nem vagyok benne biztos, hogy minden esetben valóban ez volt a távolmaradás oka. Elképzelhető, hogy némelyek számára a hatalmas megtanulandó anyagmennyiség jelentett problémát – és ezt bizonyos mértékig meg is tudom érteni. Nem is az volt a fő baj, hogy sok művet kellett megtanulni, hanem hogy az indulóknak nagyon komoly energiát kellett olyan művekbe fektetni, amit nagy valószínűséggel a versenyen kívül nem játszanak. Ezek közül kiemelkedett a kortárs magyar szerző, Tornyai Péter MOON-ZOOM című műve, melynek szerepeltetését a programban komoly mellényúlásnak tartom. Már az sokat elmond, hogy egyetlen kvartett sem tudta meggyőzően előadni, érezni lehetett, hogy szeretnének minél hamarabb túl lenni rajta. A kottába belenézve megértettem a problémájukat: a szerző olyan instrukciókkal tűzdelte tele darabját, melyekkel a legtöbben nem tudtak mit kezdeni. Ezek közül a legfurcsábbak talán a tiszta hangokhoz képest néhány Herz-cel arrébb megkívánt intonációk voltak, amiket az európai zenei nevelésben részesültek egyszerűen csak hamisnak hallanak. Ennek megfelelően egyébként a Tornyai művet követő versenydarabban valamennyi csapat elképesztő intonációs problémákkal küzdött. Egy kvartett volt, mely okosan ezt a művet hagyta másodiknak, így náluk ez a probléma nem jelentkezett. Az előadók mellett a közönség is szenvedett. Minél többször hallottam a művet, annál inkább manírosnak és öncélúnak éreztem, semmiféle hatással nem volt rám. Ehhez képest igazi felüdülés volt egy Kurtág- vagy Ligeti-mű, mely helyretette a kortárs (vagy közelmúltbeli) szerzőkbe vetett bizalmunkat. Az a megérzésem, hogy ezt a művet egyetlen zsűritag sem játszotta, mielőtt javasolta volna a programba. Inkább csak elhangzott a divatos „legyen ma élő, kortárs szerző műve is” felkiáltás, és egy más területen már bizonyított tehetséges szerzőtől behoztak egy művet. Kicsit körültekintőbben kellett volna…

A részvétel lemondásának másik oka talán a zsűri „politikai” döntésétől való félelem volt. Sokan gondolhatták, hogy ha Budapesten versenyt rendeznek, ahol indul a Kelemen kvartett, akkor ott valójában már csak a második és harmadik helyért lehet versenyezni. Ez az előítélet szerencsére teljesen alaptalannak bizonyult, ami „politika” bekerült a döntések közé, az nem a Kelemen kvartett kapcsán történt – de erről később.

A verseny

Hat kvartett indult, ezek között három hazai (Accord, Kelemen, Szervánszky), kettő az Egyesült Királyságból (a csak hölgyekből álló Benyounes, illetve a három távol-keleti muzsikussal felálló Cantabile), egy pedig Svájcból (a szintén csak hölgyekből álló Belenus).

A sorsolás alapján a Szervánszky kvartett kezdte a versenyt.

Furcsa volt látni, ahogy a – kétségkívül tehetséges és ambiciózus – csellista hölgy megpróbál impulzusaival életet lehelni az előadásba. Csellistaként én is szeretek részt venni a mű előadásában, felépítésében, de ha ez ilyen mértékben túlburjánzik, megbillen a produkció. Ettől az együttes kicsit féllábasan biceg, az elsőhegedűs nem igazán tudja betölteni irányító szerepét. Azt nem lehetett pontosan eldönteni, hogy azért működik így az együttes, mert a primárius nem elég impulzív a kvartett vezetéséhez és egyben tartásához, vagy képes lenne ugyan, csak a csellista hölgynek senki nem merte még szóvá tenni, hogy ez így nem jó. A produkción amúgy érződött az „iskolázottság”: igyekeztek azonos vonóhelyeken, azonos vonóbeosztással és sebességgel muzsikálni, látszott, hogy jó tanárok kezei között fejlődik az együttes. Ezen túlmenően azonban sajnos sem a karakterek sokszínűségében, sem a művek sajátos stílusjegyeinek felmutatásában nem voltak erősek. Meglátásom szerint a kvartettnek a továbblépéshez rendeznie kell az együttesen belüli dinamikákat, el kell dönteni, hogy az elsőhegedűs valóban elsőhegedűs-e, és a megkezdett úton továbbhaladva sokszínűbbé kell tenni a játékmódot. Az első forduló utáni kiesésük sajnos teljesen indokolt volt.

Utánuk következett az Accord vonósnégyes.

Honlapjukon fellelhető életrajzuk és a róluk szóló kritikák alapján nagy elvárásokkal voltam feléjük, de sajnos csalódnom kellett. Ha mindaz igaz, amit többször is leírtak róluk (és miért ne lenne az?), akkor a kvartett ezen a versenyen messze tudása alatt teljesített. Szinte iskolásnak tűnt a produkció, legyen szó akár Haydn g-moll kvartettjéről (op.74. No 3.), akár Schumann A-Dúr vonósnégyeséről (op.41. No. 3, I-II.). Ha a Szervánszky kvartett esetében probléma volt, hogy az első hegedűsnél sokkal erősebb impulzusokat adott a csellista, itt még ennél is nagyobb volt a baj: senki nem adott impulzusokat (persze itt most nem a beintésekről van szó). Négy jól felkészült fiatal muzsikust láttunk, akik belül biztos megélik a játszott zenei folyamatokat, de amit a néző ebből érzékel, az bizony vészesen kevés. Már-már érdektelen volt a produkció, egysíkú előadásmóddal, stiláris megkülönböztetések nélkül. Igazságtalan lennék, ha azt mondanám, hogy a versenyen csak ők képviselték azt a fajta játékmódot, ami miatt a közönség elpártolt ettől a műfajtól, de hogy kitűnően példázták, az biztos.

Ha csak az itt nyújtott produkcióból indulok ki, azt kell mondanom a négy fiatalembernek, hogy rázza meg magát, vegyen egy nagy levegőt, keressen egy olyan embert, akire hallgat, és értelmezze újra a játékmódját. És itt nem csak zenei kérdésekről van szó, hanem a színpadról is. A nagybetűs SZÍNPAD-ról, amihez egyre nehezebb hozzájutni a világban, és tényleg nagyon jónak kell lenni minden tekintetben, ha az ember ebből akar megélni. Vagány dolog ugyanis úgy nyitni a fiatalok felé, hogy üres úszómedencében játszunk, de jó lenne, ha nem az erőltetett és álságos külcsín, hanem a belbecs miatt rohannának az együttes koncertjére. Ehhez viszont az előadó-művészetet komolyan kell venni. Képzett művészként elő is kell tudni adni a darabokat! Rados tanár úr szerint „Bolyki úr szívesen részesíti előnyben az olyan produkciókat, amik eladhatók” – és ez így is van. Az eladhatóság ugyanis azt jelenti, hogy a közönség jegyet vesz rá, mert olyan élményekben lesz része, amiért szívesen fizet. A Kaposfest igazgatójaként pontosan ezt a filozófiát képviselem: összegyűjteni a világ legtehetségesebb művészeit, akik üres úszómedence nélkül is megtalálják a kifejezésnek azt a módját, amitől egy minőségi előadás érdekes, élvezetes, élményszerű lesz.

A rossz hírem az, hogy ha az Accord kvartett szeretne megélni a tudásából, alapvető változásokra van szükség az előadói attitűdben. A jó hírem az, hogy megvannak bennük az ehhez szükséges képességek, így a kérdés csak az, lesz-e erejük és kitartásuk végigmenni ezen az úton? A versenyen nyújtott produkcióval nem győzték meg a zsűrit sem, az első forduló utáni kiesésük teljesen jogos volt.

Következett a svájci Belenus kvartett.

A kizárólag hölgyekből álló csapat sokkal magasabb fokon teljesítette a kvartettektől elvárható alapfeladatokat, mint az előző két magyar együttes, de ezen felül sajnos nem voltak igazából érdekesek. Megbízhatóan és pontosan megvalósították saját elképzeléseiket, de - hogy koncerttermi szlogennel éljek - sótlan produkciót nyújtottak. Az együttest a zsűri végigengedte az utolsó fordulóig, de ennek sokkal inkább lehetett oka a kevés induló, mintsem a nyújtott teljesítmény. Az, hogy az első fordulóban jobbak voltak a kiesett két magyar együttesnél, nem vitás, de egy komoly versenyen ez a produkció kevés. A beszámoló elején említett, a zsűri döntésével kapcsolatos „politika” az ő esetükben merül fel leginkább, hiszen a gyanútlan szemlélő azt hihetné, a legjobb Haydn-előadás miatt odaítélt különdíjat valami fergeteges produkció érdemelte ki. Azt javaslom a hölgyeknek, ne higgyék el a zsűri döntését: nem volt olyan jó az a Haydn – mint ahogy a többi sem.

A Belenus kvartett volt az az együttes, amelyről elhittem, hogy legjobb formáját hozza ezen a versenyen, éppen ezért nem tudnék semmi biztatót mondani a jövőre nézve. Szerintem ez a négy hölgy ennyire képes – ami nem kevés, de nem is sok.

Benyounes kvartett.

Az első fordulóban ők játszottak negyedikként. Utánuk jött a három távol-keleti taggal felálló Cantabile, és a Kelemen kvartett. Érezhető volt a közönség soraiban, hogy az utolsó két produkciót nagyon várja mindenki, ezért szegény Benyounes-ék kvázi „felvezető együttesként” léptek színpadra. Bár nem számítottam rá, hamar magukra vonták a figyelmemet. Ennyire egységes, kidolgozott, minden részletet halálpontosan megvalósító együttest még nem láttam. Mintha vonalzóval egyeztették volna össze, hol, mekkora vonóval kell játszani, milyen tempóban és amplitúdóval kell vibrálni, egyszerűen minden stimmelt. És mégis, az egész kicsit szürke volt. A szakma „iparos” részének tökéletes megvalósítása mellett valahogy hiányzott belőle egy olyan jelleg, amitől szerethetővé válik vált volna a produkció. A további fordulókban ugyan ez az érzés kísérte valamennyi Benyounes-produkciót, de egyre jobban feltűnt, hogy mekkora teherbírásúak, és hogy mennyire képtelenek hibázni. Az utolsó pillanatig teljes koncentrációval, a láthatóan jól átbeszélt, és jól megtanult zenei nyelvezeten belül maradva, mindenféle egyéni akcióktól mentesen adták elő a műveket. Úgy tűnt, hogy mestereik egytől-egyig a szakmai tudást és a négy ember legkisebb közös többszörösére redukált előadásmódot részesítették előnyben. Mintha senkinek nem lennének önálló gondolatai az együttesben – vagy ha vannak is, úgy az a közös zenei kifejezésmód oltárán feláldozandó dolog. Amikor az ember a nyolcadik művet hallja az együttestől, és mindig minden ugyan olyan, akkor már egy kicsit sok a tökéletességből. Vágytam már egy rendetlen hangsúlyra, egy óvatlan, őszinte kitörésre, valamire, ami elárulja, hogy milyen emberek ezek a csinos hölgyek. De nem tudtam meg róluk semmit. A Bartók-előadásuk aztán végképp meggyőzött arról, hogy ez a felfogás, ez a fegyelmezett előadói attitűd nagyon leszűkíti az eljátszható művek sorát.

Ennyire „semmilyen” Bartókot kevésszer hallottam. Lehet mondani, hogy ugyanolyan jól volt kivitelezve, mint a többi, és hogy itt is érvényesült a négy emberben meglévő közös zenei lélek megnyilatkozása, de erre csak azt tudom mondani, hogy Bartók viszont valahol eltűnt a hölgyek lelkének bugyraiban. Mindenféle impulzusoktól megfosztva, a zene szövetében elrejtett érzelmi skála nullára tekerése mellett végigasszisztáltuk négy igen visszafogott hölgy érdektelen és őszintétlen elmélkedését a XX. század legnagyobb szerzőjének egyik csodálatos kvartettjéről. Szürke produkció a Benyounes kvartetté – de a szürke egy szép árnyalata.

Utánuk következett a Cantabile kvartett.

Gyarló módon előítélettel viseltettem velük kapcsolatban, és leginkább azt vártam az együttestől, hogy rombolja le, vagy erősítse meg azt a távol-keleti előadókra általában alkalmazható meglátást, miszerint nagyon jól másolnak, de kevés bennük az egyediség. Érdekes módon, amikor elkezdtek játszani, egyből elfeledkeztem kezdeti hozzáállásomról, és kifejezetten élveztem a játékukat. Sokkal színesebb volt, mint a Benyounes kvartett, az emberek sokkal inkább egyéniségek voltak, és végre felcsillant a remény, hogy az adott művek megszólaltatásában valamilyen módon fellelhető lesz, hogy a szerző melyik században született és milyen zenei nyelvet beszélt. A felvillanyozó élmények hatására még az sem zavart, hogy néha hamis, kicsit kusza volt az előadás, vagy, hogy a vonókezelés nagyban különbözött. Aztán a második műnél jött a kijózanodás: ugyan úgy játszották a Schumannt, mint a Beethovent. Kiderült, hogy bármikor be tud csúszni egy-egy hamis hang, az egyéniségek továbbra is jelen vannak bizonyos mértékig, de sosem tudnak igazán összekapaszkodva egységes kifejezési formát ölteni. Az is feltűnő volt, hogy a második hegedűs, illetve a csellista igen nehezen bírja végig teljes koncentrációval a műveket (a csellistához köthető a verseny egyetlen igazán komoly „elúszása”). Velük szemben viszont élmény volt az agilis és odaadó brácsista, aki az egész verseny során az együttes legjobbja volt. Az első hegedűs egy kicsit visszafogott egyéniségű, de azt határozottan képviselő úriemberként igyekezett zeneileg és technikailag is mindent kihozni a csapatból, de valahogy nem volt meggyőző. Féltem, mikor lesz hamis, mikor lesz csúnya a hang – sokat hibázott.

A velük kapcsolatos alapkérdésre visszatérve el kell, hogy mondjam, köztes vélemény alakult ki bennem: az együttes tagjai nem utánoznak, jól beszélik az európai klasszikus zenei nyelvet, ami jó. A fő probléma inkább abban mutatkozik, hogy a kvartett tagjai visszafogott emberek, így nem jelennek meg az igazi egyéni kifejezések az előadásban, viszont technikailag kicsit pontatlanok ahhoz, hogy ezt ugyanúgy átlépjük és megbocsássuk, mint a Benyounes kvartett esetében. Azt gondolom, ők is tudásuk legjavát adták a verseny során, ennyi van az együttesben. A legjobb Lajtha-előadásért járó különdíjat pedig javaslom, soroljuk a már említett „politikai” döntések közé.

Az első forduló utolsó együtteseként lépett színpadra a Kelemen kvartett.

Igen, mindenki azt várta tőlük, hogy megnyerik a versenyt. Ismerjük az együttes tagjait, tudjuk, hogy produkciójukkal képesek letaglózni a közönséget és a zsűrit is. Ennek megfelelően kezdtek. Barnabás a tőle megszokott rajzos, a végletekig kidolgozott zenei poentírozással vezette az együttest, a többiek nagyszerűen vették át egy-egy pillanatra a szóló-szerepet, majd a témák végeztével ismét simulékonyan egybeolvadtak, mint kíséret. Senki nem a vonóbeosztást nézte, úgy tűnt, mindegy, mi volt a próbákon, az adott pillanat szüli meg a zenei tartalmat és a kifejezés módját. Olyan izgalmas zsizsegés volt a színpadon, hogy a tételek végén többen önkéntelenül is elkezdtek tapsolni. Magával ragadó produkció volt, óriási élmény. Amikor véget ért az első forduló, beszélgetőpartnereimmel egyetértettünk abban, hogy semmiféle bunda nem lesz, ha a Kelemen kvartett fogja megnyerni a versenyt. Valamennyi produkció közül kimagaslott a teljesítményük. A második forduló egy picit halványabbra sikeredett, de ott már az is látszott, hogy a Benyounes kvartetten kívül más nem fogja tudni megszorítani őket. Az igazi változás a harmadik fordulóban állt be. A Tornyai mű után szétesett a kvartett intonációs bázisa – mint ahogy a többi együttesé is. A Kelemen kvartett azonban nagyon nehezen tudott megküzdeni ezzel a problémával. Másfél tétel ment el a Csajkovszkij esz-moll kvartettjéből (op. 30) úgy, hogy az elfogadhatónál több volt a hamis hang. Ez láthatóan zavarta őket is, nem működött az önfeledt muzsikálás. És itt belépett egy olyan hiba, ami az általuk képviselt előadói attitűd hátulütője. Amíg minden úgy alakul, ahogy eltervezik, addig élvezetes a produkció, ha viszont valami megzavarja a művészeket, megszűnik közöttük a kommunikáció, háttérbe szorul az „élmény-játék” és annak erőteljes kifejezése, ott maradnak az amúgy láthatatlan hibák. Észrevesszük, hogy teljesen más vonóbeosztással játszanak, a hangképzés a négy embernél négyféle, a témaindítások sokszor még csak nem is hasonlítanak egymásra, és itt-ott néhány hamis hang is becsúszik. Ebben a helyzetben a rutinos és tehetséges muzsikusok ösztönösen igyekeznek „pótcselekvésekkel” elterelni a közönség figyelmét a problémákról. Könnyed, egyszerűbb műveknél ez általában működik is, de egy versenyen, Csajkovszkij-kvartett esetén nem. Az előadás mesterkéltté vált, olyan zenei eszközök jelentek meg, melyek manírossá tették a produkciót. Ez pedig egy olyan együttesnél, mely az őszinte zene-élvezetre építi produkcióját, életveszélyes. Bele is halt a Csajkovszkij-előadás…

A döntőre azt vártam, hogy felszívja magát a kvartett, de valahogy nem jött össze. Némi enerváltságot éreztem, a tökéletes összhang hiányát, márpedig az általuk képviselt „mindenki önálló egyéniség, de mégis együtt nyújtunk nagy élményt” előadói filozófia e nélkül halott. Nem csillogtak a szemek, nem volt önfeledt muzsikálás, eltűnt a pillanat varázsa. Egyértelmű visszaesés jellemezte az együttes teljesítményét a verseny indulását követően, méghozzá folyamatos visszaesés. Így fordulhatott elő, hogy az elején szürkének tűnő Benyounes kvartett a döntőben – az eddigi formáját hozva – jobb produkciónak tűnt, mint az önmagához képest kicsit szétesett Kelemen kvartett. A hölgyek játéka továbbra sem volt színes, de tiszták voltak, szakmailag precízen kidolgozottak, és az általuk beszélt zenei nyelvet maximálisan megvalósították. A Kelemen kvartetten eközben az látszott, hogy valami nem stimmel, nincs olyan közös energia, mely feledtetni tudná a kisebb pontatlanságokat, és voltak pillanatok, amikor még a diszharmónia jelei is megmutatkoztak. Egyenetlenné vált a produkció – és ennél már a Benyounes-féle szürkeség is jobbnak hatott. Írom mindezt úgy, hogy továbbra is a Kelemen kvartett a, meggyőződésem, hogy óriási potenciál van az együttesben, és ha okosan tudnak próbálni, határ a csillagos ég.

Végül a zsűri úgy döntött, hogy nem ad ki első és harmadik díjat, a második díjat megosztva kapta a Benyounes és a Kelemen kvartett. A két véglet. A szürke és óvatos „zeneiparosság” szépségét csúcsformában bemutató Benyounes kvartett, és a Kelemen kvartett, mely, ha jó passzban van, a világ legjobbjai között a helye. Úgy érzem, jobb, hogy ez lett a verseny eredménye, mint ha ezzel a teljesítménnyel megnyerik Kelemenék a versenyt. Voltak a zsűriben olyan tagok, akik hallották már őket például Pekingben, így volt összehasonlítási alapjuk. Tudták, hogy a Benyounes egész életében ezt fogja csinálni, Kelemenék viszont képesek ennél sokkal többre is.

Végezetül gratulálok minden indulónak, és a szervezőknek a tisztességesen elvégzett munkához!