Partnerek

kaposfest_logo01.jpg


zene_hu_logo_nagy.jpg


zene_hu_logo_nagy.jpg


zene_hu_logo_nagy.jpg

Friss topikok

  • lászlóági: @Dolcimelo: bizony anno én is így kezdtem tanulni, de azutn ennek véget vetettek bizonyos okok! (2020.06.21. 15:27) ZAK vs KONZI
  • holdbélicsónakos: Kedves Gyuri! Most már én is félek... TŐLED. Üdv! Papp Máté volt művész-ember munkatárs (2014.03.28. 22:45) Most már én is félek
  • Digitmokus: Az uncsim kislánya, akinek ugye meg volt engedve hogy nézze az XFaktort, odáig volt ezért a csajér... (2014.01.06. 11:13) Pornós Krasznai
  • Barna Páli: Üdv! Szeretnék valamit kérdezni. Szerintem ha az A hang 432 Hz, akkor annak az oktávja 216 Hz, és ... (2013.12.27. 23:23) 432
  • dittacsello: Kedves Gyuri! Jó, hogy leírtad ezeket. Ha meg is valósulna az 50 kiváló tanár alkalmazása, mi lesz... (2013.12.20. 20:37) Merre tovább Zeneakadémia?

Bolyki Gyuri írása 

A gyermek harmadikos a konziban, fuvolázik, és versenyre készül.

Legutóbbi versenyélménye az volt, hogy a zsűri elnöke a verseny kezdetén felállt beszédet tartani, melyben közölte: ha valamelyik induló diákról kiderül, hogy több tanár is meghallgatta őt a verseny előtt, az kizáró körülmény. „Nem hurcoljuk ide-oda a gyereket, tessék egy tanárhoz járatni!” – hangzott a veretes vélemény. Kicsit ciki volt, mert hangosan felröhögtem, és valami olyasmit mondtam, hogy „ezt a hülyeséget”, de ez nem változtatott a helyzeten. Miután még azt is szabályozta, hogy mikor nézhet a gyerek a tanárára játék közben, valamint, hogy a zongorakísérő mennyit segíthet a hangolásban, az idős „tanár” a verseny indulása előtt olyan hangulatot teremtett, hogy senkinek nem volt kedve színpadra menni a gyerekek közül.

Teljesen mindegy, mi lett az eredmény, a lényeg az volt, hogy rábírjuk a gyerekeket a maradásra, és a fellépésre.

Másnap felhívtam néhány fuvolista barátomat, és megkérdeztem, valóban itt tart-e a fuvolista társadalom, elképzelhető, hogy ez lenne a helyes irány az ő értelmezésük szerint? Elhűlve hallgatták beszámolómat, nem akarták elhinni, hogy ilyen megtörténhet.

Azt hiszem, az ügy szerepelt a megfelelő szakmai grémiumok tanácskozásain, és komoly jelzést kapott az illető „tanár”, hogy szívesen elmagyarázzák neki, hogyan is kell versenyen zsűrizni. Az ügy ezzel le volt zárva.  A rosszkor, rossz módon szigorúskodó, ál-művész, hatalomfitogtató oktatói szemléletet elítélte a szakma. Örültem, de a gyerekek verseny-élményén ez már nem segített.

Azóta kicsit érzékenyebb vagyok a „hivatalos, akadémikus művészet” kérdéskörre. Hogyan kell valamit előadni, hogy azt a "szakma" elfogadja? Másik oldalról pedig hol a határ, mit engedhet meg az előadó magának a nélkül, hogy kivívná a közönség ellenszenvét? Mikor megy át a valódi művészi érték gagyiba, és mikor beszélünk a keményvonalas művészek régimódi felfogásának kényszerzubbonyáról egy-egy előadás kapcsán?

Száz évvel ezelőttig pl. teljesen természetes volt, hogy a művész önmagát adva, helyben improvizált kadenciával ad elő egy-egy versenyművet. Kétszáz évvel ezelőtt még az is normális volt, hogy a darab lejegyzett hangjegyei köré improvizatív elemeket játszottak a művészek.

Csak a XX. század elején kezdett uniformizálódni az előadó művészet, és ezzel egy időben „letisztultak” a művek is. Többé már nem illett improvizálni, sőt, az volt az igazán felkészült muzsikusság bizonyítéka, ha az éppen aktuális „sztár-irányvonal” szerint tudta valaki játszani az adott művet. A jólképzettség egyet jelentett az akadémikus felfogást tükröző előadással. Mire én bekerültem a zenei oktatás rendszerébe, elképesztő erős „hagyományok” voltak, melyekkel senki nem mert szembemenni. Az aktuális trendet a nagy lemeztársaságok által (legtöbbször) mesterségesen felfújt sztárok játékmódja képviselte, a közönség elvárása sokkal inkább az ennek való megfelelés volt, mint a sokszínűség és az egyéniség megmutatkozása. A diákok számára pedig az Akadémia tanárai által képviselt irányvonalak mellett nem volt létjogosultsága semmiféle egyénieskedésnek.

Emlékszem, mekkora felismerés volt, amikor tudatosult bennem, hogy Rolla János vonókezelése egy nem létező metódus. Ha egy művész-tanonc így húzta volna a vonót az Akadémián, úgy rúgták volna ki, hogy lába sem éri a földet. Na de Rolla a világ egyik legjobb kamarazenekarának koncertmestere volt, és úgy szólt a hegedű a kezei között, hogy mindenki elolvadt a gyönyörtől! Ez pedig azt jelenti, hogy nyugodtan húzhatja úgy a vonót, ahogy akarja. A lényeg, hogy jól szóljon, szeresse a közönség.

Másik meghatározó élményem Vashegyi Gyuri pályájának indulása volt. Egyszer csak a semmiből megjelent egy piaristáknál tanuló őrült, és elkezdett arról beszélni, hogy Bach idejében teljesen máshogy szóltak a hangszerek, mások voltak a zenei eszközök, és hogy mennyivel szebben szólnának a művek, ha ahhoz közelítene az előadásmódunk. Emlékszem, egy Pink Floyd kazetta hallgatása közben dumáltunk arról, hogy meg kéne csinálni egy ilyen koncertet a Zeneakadémián. Még konzis voltam, éppen érettségire készültem, mikor bejelentette, hogy az érettségim másnapjára megszerezte a nagytermet, ahol saját kórusával és velünk (az Erkel Kamarazenekarral) szeretné előadni a Vénusz és Adoniszt valamint a Dido és Aeneas-t. Egyben azt is közölte, hogy az egyikben nekem kell játszani a cselló-continuo-t. Hülyére gyakoroltam magam (érettségi koncert+ZAK nagyterem két nap alatt), de megtanultam kívülről az egész művet, és – a kritikák szerint – elég jól sikerült az előadás.

Akkor fertőződtem meg a korabeli előadásmóddal – ami ezután még évekig lenézett és lekicsinyelt dolog volt művészberkekben.

Eltelt húsz év, és elkezdtem szervezni a Kaposfest-et. Az első fesztivál legnagyobb felfedezése az volt számomra, hogy ledőltek a régen oly erősnek hitt falak. Idejött 30-40, a világ élvonalát képviselő fiatal művész, és bebizonyította, hogy a nemzetközi porondon vége az egységes előadói attitűdnek. Ezek az igen tehetséges és jól képzett hölgyek-urak mind saját egyéniségüket mutatták meg, a közönség pedig őrjöngött. A kritikusok „friss fuvallat”-nak, „újszerű megközelítésnek” nevezték az ott tapasztaltakat, és senki nem volt, aki egy rossz szót szólt volna az előadások sokszínűsége miatt. Sőt! Levontam a következtetést: tulajdonképpen jót tett nekünk a lemezpiac összeomlása, mert megszűnt az aktuális sztárok egyeduralma, sokkal több tehetséget mutathatunk be közönségünknek.

Most pedig ismét versenyre megy a gyermek. Próbálok segíteni a felkészülésben, de komoly kétségek gyötörnek: vajon, ha a kiírásban még az is meg van szabva, hogy egy adott művet melyik kottából kell megtanulni, mennyire van helye az egyéni felfogásnak? Mit fognak szólni, ha a gyermek nem mindig azt a legátó-ívet fogja megvalósítani, ami a kottába be van írva? Mennyire szabad a műben rejlő zenei sokszínűség miatt megmásítani egy-egy kiadói bejegyzést?

Ha magamról lenne szó, nem gondolkodnék, úgy játszanám, ahogy szerintem az a leginkább megfelelő. Na de most a gyermek megy versenyre!

Mi a jobb? Ha egy saját felfogású, élvezetes, de a kiadott kottától eltérő előadást nyújt – amivel rögtön ki fogják szórni, mert nem tartotta be a kiadói utasításokat, vagy ha ugyan azt fogja játszani, amit mindenki más – megbízhatóan betartva a rengeteg beírást.

Én, ha zsűritag lennék, nagyon örülnék egy kötelező darab sokféle előadásának, és éppen ezért nem írnám elő, melyik kottából kell játszani. De a zsűri nem én vagyok.

Végül is a gyermekkel közösen úgy döntöttünk, úgy játssza, ahogy ő jónak érzi. Lehet, hogy a versenyről kidobják, de legalább emlékezni fognak rá, mint aki egyedül máshogy adta elő a kötelező darabot.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://muvesz-ember.blog.hu/api/trackback/id/tr815053921

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása