Bolyki Gyuri írása 

Több mint tíz év telt el azóta, hogy utoljára barokk zenét hallgattam a Budapesti Fesztiválzenekar előadásában – de az is lehet, hogy volt ez tizenöt is. Schiff Andrással adták elő Bach zongoraversenyeit a Zeneakadémián. Nem tudom milyen hosszú volt a koncert, a szünetben eljöttem…

Azóta nem hallgattam tőlük barokk zenét, egyrészt azért, mert nagyon fájó volt az emlék, másrészt azért, mert nem történt semmi, ami miatt azt gondolhattam volna, máshogy játszanak barokkot, mint akkor. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem történt előrelépés, csak azt, hogy évek óta bizalmatlan voltam.

Nem rég azonban örömteli hírt olvastam: Fischer Iván felkérte Jonathan Cohent a Fesztiválzenekar barokk együttesének vezetésére. Na, ha ez így van, akkor új dimenziók nyílnak meg, hiszen egy nemzetközi szaktekintély veszi kézbe a barokk-projektet hazánk egyetlen olyan együttesében, ahol a tagok megtehetik, hogy a zenélésen kívül tényleg semmi mással nem kell foglalkozniuk. Ha sikerül ambiciózus embereket összeszedni a barokk-szekcióba, biztos nagyon jó koncertek lesznek!

Az új formáció a múlt héten több koncertet is adott. Először Pesten, a Millenárison, majd utána Kaposváron, a Szivárvány Kultúrpalotában. Mivel őszintén érdekelt a produkció, úgy döntöttem, Kaposváron hallgatjuk meg, hiszen a pesti terem akusztikája nem éppen jó, a kaposvári koncertteremé viszont tökéletes. Úgyhogy vasárnap ebéd után elindultunk Kaposvárra barokk zenét hallgatni a Budapesti Fesztiválzenekar előadásában.

A koncertről készült kritikát kicsit nehezen tudtam megírni, mivel az együttes szinte minden tagjával baráti viszonyban vagyok, jól ismerem őket. Együtt nőttünk fel. Most mégis, a tárgyilagosság kedvéért úgy fogok csinálni, mint ha nem tudnám neveiket, hiszen kizárólag a zenei teljesítményre szeretném irányítani a figyelmet.

Az együttes tagjai korabeli hangszereken – de legalább is az akkori hangzást idéző lágy húrokon – játszanak, tehát minden adott az igazi barokk-élményhez.

A remek műsorválasztásnak köszönhetően az is kiderülhet, hogyan tudják a muzsikusok megkülönböztetni a szinte egy időben született, de más-más zenei nyelvet beszélő szerzők műveinek karakterét, milyenségét.

A koncert első műsorszáma Antonio Vivaldi G-Dúr kettősversenye oboára és fagottra (RV 545).

Az együttest összefogó Cohen középen ül a csembaló és az orgona mellett, a zenekar koncertmestere a Cohennel együtt művészeti vezető szerepet betöltő angol hegedűs, Matthew Truscott.

A szólókat Alfredo Bernardini (oboa) és Andrea Bressan (fagott) játsszák.

A darab „igazi” Vivaldi mű, mely attól nehéz, hogy tele van patternekkel és szekvenciákkal, melyekből nem mindig könnyű élvezetes zenét csinálni. Viszont éppen az mutatja meg egy művész nagyságát, ha egy ilyen művel is képes elvarázsolni a közönséget.

Nos, ezen az estén nem igazán volt varázslat. A kétségkívül technikás oboista magabiztosan játszotta el szólamát, de egy pillanatra sem „szellemült át”. Úgy tűnt, mint ha a művel nem tudna lélekben összekapcsolódni, nem találná azt a motívumot, amivel meg szeretné lágyítani a szívünket. A zene szövevénye nem csúcsosodott ki egyetlen tételben sem valamilyen felemelő pillanattá, soha nem állt meg a levegő. Ha nem is gépies, de „hideg” volt az előadás, Alfredo Bernardini játéka nem volt rossz – de jó sem. Nem rontotta az összképet, de nem is emelte. Megbízható, de súlytalan szereplője volt az estnek.

Szólista társára, a fagottos Andrea Bressanra pont az ellenkezője volt igaz. Először az volt meglepő, milyen gyönyörűen szól a hangszere, majd az a hihetetlen „küzdelem” mellyel igyekezett a hangszer adta lehetőségek határáig kihasználni mind a dinamikai, mind a karakterbeli színeket. Élvezetes volt nézni és hallgatni is – de sajnos, egy fecske nem csinál nyarat.

Talán emelt volna a produkción, ha az együttes is kicsit jobban „szereti” a művet, és megküzd érte, de sokszor vagyok én is „azon az oldalon”, tudom, nem mindig könnyű. Pláne, ha a szólista sem egy magával ragadó előadó. Én a helyükben ilyenkor léptetném életbe a „mi viszont csak azért is jók leszünk” üzemmódot, és intenzitásban, kifejezésben letolnám a gyengélkedő főszereplőt a színpadról:-)

Szóval, ez a Vivaldi tisztességes munka volt, egy kicsit lapos és egy nagyon agilis szólistával, a felső két húron kicsit néha sprőd prím és szekund hangzással, pont annyi hamis hanggal, amennyit a lágy húrok miatt még simán megbocsát a közönség (az egész koncerten egyébként mindössze egy tétel-befejező kvartett volt elfogadhatatlanul hamis).

Viszont már itt kiütközött egy probléma, mely az egész este folyamán végig jellemző volt: a teljesen eltérő vonókezelés miatt nagyon nehezen tudott az együttes pregnánsan és/vagy egyszerre megszólalni. A – nekem kicsit túlméretezett létszámú – hegedűszólamok hangzása nagyon sokszor szétesett, a megformálás a hang eleji indítások, a hang végi elengedések, és a hang közepi „dagasztások” sokfajtasága miatt nem tudott zeneileg egységesen értelmezhető jelleget ölteni. A koncertmester által alkalmazott vonósebességek, valamint az általa használt vonóbeosztás átvétele szerintem elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy megszülessen az igazi kamarazenekari hangzás.

Másik jellemző probléma volt, hogy egy ekkora zenekarhoz nagyon kevés volt a két cselló. Először nem tudtam, mi zavar, aztán rájöttem, hogy hiányzik a hangképből a csellók által betöltött hangtér. A markáns bőgőhangzás után egy akusztikai „szakadék” van, majd jönnek a brácsák és a hegedűk. Amikor a fagott is „besegített”, kevésbé volt zavaró a harmadik cselló hiánya. Erre a problémára legközelebb jobban oda kell figyelni!

A Vivaldi után Haendel: Ero e Leandro kantája következett (HWV 150).

Bár a darabot a szerző „olasz kantátái” közé sorolják, semmilyen összefüggésbe nem hozható Vivaldi zenéjével – és ezt az előadók tökéletesen be is tudták mutatni. Látszott, hogy a koncertmester Matthew Truscottnak pontos elképzelése van arról, miben tér el a két szerző műveinek előadásához szükséges technikai elemek sora egymástól, és ezt kiválóan meg is valósította: mind a vonósebességek változtatása egy-egy hangon belül, mind a vibrátó használata hozzájárult, hogy nem kezdtük el unni a „sok egyforma barokkot”. A szólót éneklő Veronica Cangemi (szoprán) igen rutinos operaénekes benyomását keltette. Kiválóan poentírozott, akár éneklésről, akár színészi játékról volt szó. Bátran felvállalta elképzelését, egyáltalán nem „biztonsági játékot” mutatott be a színpadon. A kissé lapos és jellegtelen oboista után igazi felüdülés volt látni ezt a határozottságot, még akkor is, ha néha (főleg a gyors skálák során) lesietett a vele megegyező ritmikát játszó koncertmesterről. A csembalónál ülő Cohen már első alkalommal érzékelte ezt a problémát, és szerette volna a továbbiakban határozott intésekkel egybetartani a nehéznek ígérkező részeket, de a hölgy sajnos nem igazán vette észre teátrális mozdulatait. A szólista magabiztos produkciójával kapcsolatban ezen kívül csak egy megjegyzésem van: nem tudott igazán finom lenni. Többször előfordult, hogy elhaló hangot, vagy visszafojtott piano-t szeretett volna énekelni, de ezek a kísérletek rendre elbuktak. Hangja egy bizonyos hangerőnél – nevezzük mezzopiano-nak – egyszerűen megbicsaklott, és elnémult. Vártuk volna, hogy teljesen elhalkul, de ezt egyszer sem sikerült megvalósítani.

A zenekar jól kísért, érzékenyen ment az énekes után, szerintem igazi komfortérzetet teremtett a szólistának a mű előadásához.

A szünet után jöttek a számomra kedvesebb művek.

Először J.S. Bach I. Brandenburgi versenye.

A zenekar tagjai állva játszottak, ami láthatóan és hallhatóan jót tett a produkciónak. Szabadabbá vált a mozgás, ami talán segített a vonóhúzásban is – nem tudom, de mindenesetre tény, hogy most születtek meg azok a pillanatok, amik miatt érdemes koncertre járni.

Bár továbbra is – és végig az egész koncerten – hiányoltam a muzsikusok sokkal intenzívebb bevonódását a darabok előadásába, de itt voltak összenézések, közös „érkezések”, pillantásokkal összehangolt milyenségek. A három oboista összehangolt tánca, majd az egész zenekar kifordulása a közönség felé poén volt, de bizony, én ezt az előadás teljesen természetes részének tekintem, és sokkal többet látnék szívesen! Egyáltalán: azt hiszem, jó lenne abba az irányba mozdulni, hogy egy klasszikus zenei mű előadásának védjegye nem a szomorú/komolykodó ábrázat és az egyéni viaskodás a hangokkal, hanem az előadói apparátus élményszerű összekapaszkodása mindazon helyeken, ahol ezt a zene igényli/lehetővé teszi. És ez épp úgy igaz a lecsendesedésben, mint a hangos „manőverek” során! Persze, ehhez fölényes szólamtudás, valamint a többi szólam már-már partitúra mélységű ismerete szükséges, de saját tapasztalatból mondom: nem lehetetlen:-) A közönség is örömmel fogadott volna egy ilyen jellegű előadást, hiszen a kaposváriak 2010 óta minden nyáron egy hétig ilyen produkciókat látnak/hallanak a Kaposfesten, és nagyon szeretik. A koncertet vezénylő Jonathan Cohen a kezdetektől a fesztivál oszlopos tagja, sokkal szabadabb szokott lenni, mint amilyen most volt – és ezt sokan meg is jegyezték a koncert után. Nem tudom, milyen a dinamikája az együttműködésnek, érdemes lenne a zenekarnak hagyni, hogy ebbe az irányba vigye a produkciót.

A Brandenburgi verseny előadásának kapcsán volt néhány kiemelkedő teljesítmény. Ilyen volt a koncertmester szerepét betöltő Matthew Truscott, aki amúgy az egész koncertet szinte hiba nélkül játszotta végig. És itt most nem csak a hamisságok és csúnya hangokra gondolok. Végig teljesen tudatosan és jól megtervezetten váltogatta a karaktereket, minden műnek egyéni jelleget adott a rendelkezésére álló eszközök használatával, élmény volt nézni és hallgatni. A másik kiemelkedő teljesítményt az első kürtös nyújtotta. Bonyolult dolog korabeli hangszeren gikszerek és hamis hangok nélkül eljátszani ezt a művet – olyannyira, hogy a közönség tulajdonképpen már kezdés előtt megbocsátja a majd bekövetkező hibákat, és csak azt reméli, nem lesz túl sok. Nos, ezen az estén az első kürtös olyan magas színvonalon teljesített, amit koncerten ritkán hallani. Megbízható, pontos, zeneileg szépen megformált szólamot hallhattunk, nagyszerű előadás volt!

A befejező műsorszám Haendel d-moll Concerto Grosso-ja volt (Op.6. no.10.).

Talán a kisebb előadói apparátusnak köszönhetően, itt született meg leginkább az a hangzás, amit egy barokk zenei koncerten a közönség keres. Az előadók pontosan tudták, mit, miért játszanak, és jellemzően meg is született az az áttört hangzás, mely szükséges ahhoz, hogy a belső szólamok is élvezhetővé váljanak. A Matthew Truscott-hoz felsorakozó szólisták tulajdonképpen jól teljesítettek, de – a már említett vonókezelési különbségek miatt – sajnos nem jött létre az igazi „versengés”. Olyannyira meghatározó volt a koncertmester játéka, hogy a többi hangszer nem partner, hanem kísérő szerepet tudott csak betölteni. Talán egy momentum volt, amikor a II. hegedű partnerré vált – ez volt az üdítő kivétel.

Végül néhány szó a műsorfüzetből kifelejtett, de végig a színpadon tartózkodó lantosról, Thomas Dunfordról. Az angol úriember igen fiatal, és látszik rajta, hogy nagyon szeret élni a színpadon. Mivel ő is többször fellépett már a Kaposfesten, jól ismerem, tudom, mennyire szeret élvezetes produkciókban részt venni. (Ráadásként van, hogy a Metallica együttes egyik számát adja elő: lanton kíséri magát, miközben rockosan üvöltözik:-)

Jelenléte igazi fűszer volt a produkcióban, nem sokszor volt hallható játéka, de érezni lehetett, hogy fontos elemekkel gazdagítja a hangzást. Szólóit szépen, megbízhatóan játszotta.

Összegzésképpen elmondható, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar barokk együttese nagyon jó úton halad a felé, hogy méltó legyen az „anyazenekar”-hoz. Amennyiben sikerül az egységes hangzást – és az ehhez szükséges technikai megvalósítást – létrehozni, a legmagasabb igényszintnek is képes lesz megfelelni a produkció!

Jó munkát, jó szórakozást!