A KSH statisztikái szerint:
- A nyolcvanas évek végéhez képest a kilencvenes évek közepére több mint egymillióval kevesebb színházlátogatást regisztráltak.
vagy, máshogy megfogalmazva:
- A színházi látogatók száma a 80-as évekhez képest a 90-es években a 2/3-ára csökkent, azóta stagnál.
Ezt követően, napjainkban
- A színházlátogatók száma évről évre nő, de csekélyebb mértékben, mint akár az intézményszám, akár az előadásszám.
Hogy növekedik az intézmények száma?
- A színházak száma az 1990-es évek eleje óta folyamatosan növekszik. 2008-ban az alternatív és független színházak nélkül összesen 54 intézmény volt, amiből 21 Budapesten működött.
- 2009-ben – amikor a statisztikába először beleszámoltál a független társulatokat is – 130 színház működött.
- 2010-ben 143, 2011-ben 170 színház működött Magyarországon.
- A gazdasági világválság három éve alatt 30%-kal nőtt a színházak száma Magyarországon.
És az előadások száma:
- A színházi előadások száma az ezredfordulóig nem változott, évi 12.000 körüli előadást játszottak.
- 2011-ben 21.185 színházi előadás volt.
Nézők száma:
- 2009-ben a 19.056 előadást 4.488.000 fő látta.
- 2011-ben a 21.185 előadást 4.735.000 fő látta.
- A plusz 2.129 előadásszám növekedés 247.000 főnyi közönségbővülést eredményezett. (Ez előadásonként 116 fő.)
- Színházi előadások átlag nézőszáma 2011-ben: 223,5 fő.
Bevétel:
- 2009-ben a jegybevétel 8.172.000.000 Ft volt. Az átlag jegyár 1.820 Ft.
- 2011-ben a jegybevétel 8.076.000.000Ft volt. az átlag jegyár 1.705 Ft.
A színházak műsoráról:
- 2011-ben a színházi előadások 40%-a volt prózai előadás, melyek 50%-a volt színmű.
- Egyre több előadás tartozik a bulvárszínház kategóriába (kb. 60%) , és egyre nagyobb teret nyernek a zenés produkciók, operettek, musicalek.
Színházaink külföldi vendégszereplései:
- 2011-ben 39 országban 630 előadást tartottak színházaink.
Tehát a számok alapján kijelenthetjük: a színházi szakma képes volt arra, hogy
- a rendszerváltás idején egymilliós közönségvesztés mellett is növelni tudta intézményeinek számát,
- 2000 és 2011 között megduplázta előadásainak számát
- a gazdasági világválság első három évében 30%-kal nőtt a színházi társulatok száma.
S mind ezt úgy érték el, hogy közben színházaink színvonala nem hogy emelkedne, sőt! A repertoár jórészt eltolódott a bulvárszínház irányába, legnagyobb nevű színházaink műsorát is teletűzdelték ilyen darabokkal. Alig van igazi társulat, és még kevesebb olyan színház van, mely előremutató művészi alkotómunkát végez.
Ehhez képest jóval kevésbé dokumentált zenei életünkről az alábbi adatokat találjuk:
- „A hangversenyelőadások és látogatások száma a kilencvenes évek második feléig a felére csökkent.”
Ennyi adatunk van. Ez nem sok, de egy valami jól kiolvasható belőle: pontosan annyival csökkent a klasszikus zenei koncertek látogatottsága, amennyivel az előadások száma. Tehát a színházakkal szemben a zenei élet nem szenvedett el ilyen hatalmas közönségvesztést.
És mégis, a 90-es években a zenei életben elképesztő pusztítás zajlott. Visszanézve nem is értem, miért nem voltunk képesek megőrizni értékeinket, együtteseinket?! Az Antall-kormány idején még vitte valamennyire a lendület a szakmát, de már jól látszódtak a problémák. Csak egy példa: a pályája csúcsán lévő Liszt Ferenc Kamarazenekar nem tudta kiharcolni a megfelelő állami támogatást működéséhez. Ezt látva én magam sem ütöttem az asztalt, hogy „tessék pénzt adni a működésre egy olyan együttesnek, mint az Erkel Ferenc Kamarazenekar!”, és a többi, szintén nemzetközi szintű és hírű produkció sem. A sajtón keresztül nem tudtunk érezhető nyomást gyakorolni a hatalomra, mivel az folyamatosan a Fesztiválzenekar elképesztő állami támogatása körüli botrányokról szólt. Mi tagadás, Fischer Iván volt az egyetlen közülünk, aki értette a hatalomtól való pénzszerzés módját, és képes volt kiépíteni a színházi életben jól működő nyomásgyakorló és lobbi rendszert. Nem tudom, volt-e Iván által irányított szervezettség a mögött, hogy a túlnyomó részt baloldali kézben lévő sajtó a Fesztiválzenekar ügyén kívül alig foglalkozott más produkciók anyagi ellehetetlenülésével, de az tény, hogy mindannyian súlytalanná váltunk. Pedig, ha figyeltünk volna a színházak módszereire, egy-két év alatt felépíthettük volna azt a médiamunkásokból és lobbistákból álló hátteret, mely képes lett volna életben tartani bennünket. Valamiért én is megértő voltam, amikor az MSZP-SZDSZ kormány idején az egyik legbefolyásosabb kultúrember – a később Tocsik ügybe keveredett Budai György – azt mondta: vegyük tudomásul, hogy nem támogatnak sem minket, sem mást, a kormány a Fesztiválzenekarral letudta a feladatát. Fontos, hogy értsük: nem az a baj, hogy Ivánék kaptak pénzt, hanem, hogy a többiek nem, és ennek eredményeként, a rendszerváltás után 5-6 év alatt elhalt a zenei élet java része. Állami támogatást nem kaptunk, s mivel senki más nem rendelkezett a Fesztiválzenekarhoz hasonló anyagi bázissal (aki ismeri a helyzetet, tudja, miért nem lehet összehasonlítani a Nemzeti Filhamonikusok – egykori ÁHZ – támogatását az övékével) „letarolták” a szponzorpiacot is. Ismétlem: mind ezt nem Iván és a Fesztiválzenekar ellenében írom, hiszen ő nem csinált semmi olyat, ami meggátolta volna a többi szereplő ténykedését! Egyszerűen mi nem értettük, hogyan működik a rendszer.
Világszínvonalú együttesek és produkciók lehetetlenültek el, értékes emberek fordultak el a zenei élettől megkeseredve, alkotó energiáikat máshova összpontosítva. Mivel senki nem tudott lépést tartani a Fesztiválzenekari fizetéssel, törvényszerű volt, hogy a legjobb muzsikusok oda mennek. Így viszont minden más produkció sokat vesztett értékéből és minőségéből. Jól jellemezte a helyzetet, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekar sem tudta megtartani tagságát, anyagi okokból onnan is mentek át a Fesztiválzenekarba. A rendszerváltást követő évtized hazánk zenei életének „Mohácsa” volt.
Ebből a lepusztult állapotból máig sem sikerült felépülni. Részben azért, mert a szakma továbbra sem volt képes megfelelő sajtóhátteret kialakítani az építkezéshez, másrészt hiányzik a megfelelő lobbi-erő. Nem vagyunk képesek érvényt szerezni annak a ténynek, hogy zenei életünk messze eredményesebb és színvonalasabb színházainknál, mind itthon, mind a világban vezető kulturális exportcikkünk, országimázsunk egyik leghatékonyabb alakítója.
Persze, talán ehhez az is kell, hogy kialakuljon a „másik” oldal. A színi kritikusoknak van „céhe” – amibe persze nem tartozik bele mindenki – de mégis, ha azt írják a honlapjukon, hogy céljuk, hogy nélkülük még csak fontos döntések se születhessenek a színházi életben, az jól jelzi, mennyivel előttünk járnak. Igaz, hogy – a brácsás viccet idézve – bár ki tagja lehet, aki írni tanult, vagy szokott :-), de legalább komolyan veszik magukat. Mert, hogy amíg magukat nem veszik komolyan, más sem fogja komolyan venni őket!
Mind ezek hiányában azonban az a paradox helyzet állt elő, hogy jelenleg a zenei életet nem mi, zenészek/menedzserek/producerek mozgatjuk és pezsdítjük, hanem a kormány. Miután megoldódott a szimfonikus zenekarok finanszírozási módja, felülről próbálnak belenyúlni a rendszerbe, és szabad szemmel is igen jól látható mennyiségű pénzt tolnak az „iparágba”. Ez persze, még kevés, ha azt akarjuk, hogy zenei életünk legalább a rendszerváltáskori szintre felépüljön, de legalább elindult valami.
Napjainkban (illetve 2011-ben)
- 3.830 koncert volt, ennek 1/3-a Budapesten
- A 3.830 koncert össz látogatószáma 1.197.000 fő volt.
- Átlag nézőszám/koncert: 312,5 fő
A „koncert” meghatározás a KSH statisztikájában a következő előadásokat takarja:
- oratórikus koncertek
- zenekari koncertek
- kórus koncertek
- kamara koncertek
- hangszerszóló, ária és dalest
- ezek vegyes keverékei
Tehát nulla százalék bulvár, igazi művészetről beszélünk!
Összegzésként elmondhatjuk: napjainkban zenei életünk értékeihez, világban elismert teljesítményéhez képest sokkal alulfinanszírozottabb, mint a rendszerváltáskor volt. Míg a színházi élet folyamatosan bővült minden téren, mi óriási értékvesztést szenvedtünk el. Itt lenne az ideje, hogy elkezdjünk felzárkózni, és kidolgozzuk ennek szakmai lépéseit!
Első, és legfontosabb feladatunk az lenne, hogy pénzt rendeljünk olyan magas színvonalú produkciókhoz, melyek jelenleg nem képesek fenntartani magukat. Fel kell állítani egy rendszert, mely a színházi élethez hasonlóan fenntart 30-40 „független” kisegyüttest, kamarazenekart, kvartettet, zenei műhelyt, stb. Ennek költsége jóval kevesebb, mint a színházi társulatoké, ugyanakkor mindannyian képesek a világpiacon is eladható produkciót létrehozni – nem beszélve arról, hogy itthon éves szinten 5-600 koncertet tudnának adni a fizetésükért cserébe.
Ennek összköltsége kb. 2 milliárd Ft lenne, ha fejenként havi nettó 300.000 Ft-os fizetést kapna mindenki. Ez elég lenne ahhoz, hogy újra összeállhassanak a pénzhiány miatt megszűnt színvonalas produkciók, újonnan végzett fiataljaink legjobbjai ne települjenek ki külföldre, és nagy „öregjeink” – akiket nem tudnak megfizetni a koncertszervezők – fizetésükért cserébe ismét koncertezhessenek itthon is.
Budapesten esténként kb. 4.500 szék várja a színházat kedvelőket. Koncerttermeinkben kb. 8.000 hely van. Itt az idő, hogy megtöltsük őket jobbnál jobb programokkal!
ui.: a dőlt betűs részek a KSH tanulmányaiból vett idézetek.
http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/mo/mo1989_2009.pdf
http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/gyor/jel/jel30902.pdf
http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/pdf/kulturstat_adattar_2010.pdf
