Partnerek

kaposfest_logo01.jpg


zene_hu_logo_nagy.jpg


zene_hu_logo_nagy.jpg


zene_hu_logo_nagy.jpg

Friss topikok

  • Violon3: "Előfordul, hogy egy-egy próbajáték után a vesztes német pályázó megnyeri a zenekar ellen indított... (2017.09.24. 09:31) ZAK vs KONZI
  • holdbélicsónakos: Kedves Gyuri! Most már én is félek... TŐLED. Üdv! Papp Máté volt művész-ember munkatárs (2014.03.28. 22:45) Most már én is félek
  • Digitmokus: Az uncsim kislánya, akinek ugye meg volt engedve hogy nézze az XFaktort, odáig volt ezért a csajér... (2014.01.06. 11:13) Pornós Krasznai
  • Barna Páli: Üdv! Szeretnék valamit kérdezni. Szerintem ha az A hang 432 Hz, akkor annak az oktávja 216 Hz, és ... (2013.12.27. 23:23) 432
  • dittacsello: Kedves Gyuri! Jó, hogy leírtad ezeket. Ha meg is valósulna az 50 kiváló tanár alkalmazása, mi lesz... (2013.12.20. 20:37) Merre tovább Zeneakadémia?

Bolyki Gyuri írása

Immár hónapok óta zajos csatatéren érzi magát a kultúraszerető ember. Fekete György, Alföldi Róbert, Vidnyánszky Attila, Esterházy Péter – csak néhány név azok közül, akik körül forrt a levegő.

Igyekszem tájékozódni, próbálom begyűjteni az információkat, melyek között bizony sok furcsaság is van. Most csak két végletet említek:

Pozsonyi Ádám Magyar Hírlapbeli cikkében ezt írta: „Kérem tisztelettel, baloldali szemléletmóddal nem lehet értéket létrehozni.”

Egy másik cikkben pedig Nagy Kati így ír: „Talán most már nagyrészt megfogalmazható, hogy arányosan miért is lehet több a tehetséges ember a vállaltan liberális, vagy - ma nevezzük így - baloldali közösségben, hiszen nagyobb teret enged maga a közösség az alkotásnak, s eleve lényéből fakadóan egy művész hamarabb sorolja magát a szabadság világához tartozónak, s ezen túl, s túlmutatva maguk a baloldali közösség politikusai is nyitottabbak a tehetségre, hiszen elveik ellen szólnának, ha nem engednének teret az újnak, az erőnek, a szónak. Nem vagyok naiv, ez nem feltétlenül jelent valódi érzékenységet, de a kimondott elvek megkövetelik ezt a hozzáállást, s így bátrabban élhet az alkotás jogával az, aki ide sorolja önmagát. …

A tehát - mondjuk így - jobboldali művész világnak eleve furcsább és különösebb a sorsa, hiszen szinte lehetetlen, hogy valaki úgy legyen ma alkotó művész, hogy jobboldalinak nevezi magát, és "passz”…

Emígyen nyert tehát teret a jobboldaliság nevében nagyrészt a dilettantizmus. Vannak kivételek, de tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy nem is veszi magára az a Kollegám a tehetségtelen jelzőt, aki ismer, s tudja, hogy hasonlóan gondolkodunk, ezért nem fogok névszerinti felsorolásba, no meg, amúgy is, ki vagyok én ehhez...”

Elképesztő gondolatok, mindkét szélsőség irányában.

De miért tartunk itt?  Miért beszélünk kultúrharcról?

És ha már erről beszélünk, tudjuk, mi is ez valójában? Nos, úgy döntöttem, összefoglalom saját meglátásomat ezzel kapcsolatban.

Ha harc, hát legyen harc! :-) Hosszú és kimerítő lesz a téma, de ígérem, alapos.

Ahhoz, hogy értsük a mát, vissza kell mennünk a tegnaphoz. Illetve még korábbra, a tegnap előtthöz. Mert, hogy honnan is érkeztünk ide? Egy elrontott rendszerváltásból, melyet a történelem legbrutálisabb diktatúrája előzött meg, mely szoros kapcsolatban állt a történelem másik legbrutálisabb diktatúrájával.

És máris ott vagyunk a mai kultúrharc gyökereinél, az 1917-es Orosz eseményeknél, amikor is egy Lenin nevű úriember megszerzi a hatalmat. Pontosan tisztában van azzal, hogy az általa vizionált permanens forradalom, és a kommunista proletárdiktatúra olyan terrorra épül, amit a felvilágosult világ egyetlen országa sem fog szótlanul tűrni, ezért megbíz egy Willi Münzenberg nevű német kommunistát, hogy segítsen valahogy eladhatóvá tenni a nagy szocialista eszmét szerte a világban.

Willit most nem mutatom be részletesen, legyen elég annyi, hogy a valaha élt egyik legtehetségesebb és leghatékonyabb kommunista ügynökről van szó – akit természetesen maguk a kommunisták öltek meg, miután feleslegessé vált.

Willi a propagandagépezet építés és a manipulálás nagymestere volt, tökéletesen ismerte és értette az emberi psziché működését, ha az előrejutásról, az érvényesülésről és az elismertségről volt szó.

Lenin utasításának megfelelően minden, a bolsevikok számára fontos országban kiépítette rendszerét. Épp úgy ott volt Németországban, mint Franciaországban, Angliában, Hollandiában, Skandináviában, az Egyesült Államokban – és mindenhol a világon. Az volt a célja, hogy a szellemi elitet megszervezze, és a kommunizmus szolgálatába állítsa – nem kihagyva a főiskolákat és egyetemeket sem.

A proletárforradalom kasszájából finanszírozott újságok, rádióadók, filmek, színházak, könyvek és könyvkiadók, magazinok álltak rendelkezésére Európa, Amerika és Ázsia legnagyobb városaiban.

A cél eléréséhez nem kisebb feladatot kellett elvégeznie, mint a világ vezető értelmiségijeit a proletárdiktatúra szolgálatába állítani. A célszemélyeket úgy hívta, hogy „útitársak”. Ők voltak azok a külföldiek, akiket kiszemelt, hogy Oroszországon kívül elfogadhatóvá tegyék a kommunizmust. Az ő feladatuk kialakítani azt a képet, mely elfedi a terrort, a diktatúrát – hiszen Oroszországból üzengetve nem lehet meggyőzni a nyugati közvéleményt a sikeres és boldog, demokratikus átalakulásról.

Fontos volt, hogy a kiszemeltek elkötelezett szócsövei legyenek a kommunista eszméknek, de ugyanilyen fontos volt, hogy közben függetlennek érezhessék és láttassák magukat. Willi felesége később egy riportban így foglalta össze a legfontosabb szabályokat: „NEM helyesled Sztálin politikáját; NEM mondod magad kommunistának; NEM mondod, hogy szereted a rendszert; NEM szólítasz fel embereket, hogy támogassák a szovjeteket. Soha! Azt mondod, hogy független idealista vagy. Azt mondod, hogy nem értesz a politikához, de az lenne a helyes, ha a „kisember” is kapna lehetőséget. Hiszel a nyitottságban. Megdöbbent és megrémít, ami az országodban végbe megy. Fáj a fajüldözés és a dolgozó emberek elnyomása. Azt gondolod, az oroszok nagy kísérletbe fogtak, és reméled, a túlkapások letisztulnak, és a kísérlet sikeres lesz. Hiszel a békében. Áhítod a nemzetközi megértést. Gyűlölöd a fasizmust. Úgy véled, a kapitalista rendszer romlott. Ezt hangoztatod folyamatosan, de semmi többet.” Egy furcsa eset ezt a titkolózást alátámasztandó: az 1935-ös párizsi „Világkongresszus a Kultúra Védelméért” elnevezésű, a sztálinista apparátus által szervezett értelmiségi összejövetelen egy Gustav Regler nevű novellista olyan gyújtó hangú beszédet mondott a szovjet kultúra elismeréseként, hogy a közönség végül felállt, és közösen elénekelték az Internacionálét. Reglert a színpad mellett egy Johannes Becher nevű KGB ügynök várta, és dühösen leszidta: „Mindent elrontott! Kiadott bennünket!”

Willinek olyan embereket sikerült az orruknál fogva vezetni és beszervezni, mint Romain Rolland, Henri Barbusse, Lincoln Steffens vagy Thomas Mann. De hogy tovább folytassam az „útitársak” névsorát: André Gide, André Malraux, Anthony Blunt, Arthur Koestler, Bertold Brecht, Donald Ogden Stewart, Dorothy Parker, Ernest Hemingway, Erwin Piscator, Ferdinand Legernek, Georg Grosz, Guy Burgess, H. G. Wells, Heinrich Mann, John Dos Passos, Kim Philby, Lillian Helmann, Louis Aragon, Lucien Vogel, Paul Eluard, Paul Nizan.

Igen, ők az európai és amerikai értelmiség és művészvilág vezető figurái az 1920-as, 30-as években – akiket a gépezetben betöltött szerepük miatt Lenin csak „hasznos idiótáknak” nevezett. Volt, aki semmit nem sejtett abból, hogy valójában egy sztálinista gépezet irányítja lépéseit, és volt, aki tudatosan felvállalta ezt a szerepet. Az „útitársak” közül néhányan az 1939-es náci-kommunista paktum után persze hátat fordítottak Williéknek, sőt, volt, aki kifejezetten antikommunista lett - például Arthur Koestler, aki kilépése után írta „Sötétség délben” című művét - de mindig jöttek helyettük újak.

Willinek fantasztikus ötletei voltak a társutasok szellemi kényeztetésére: író kongresszusok, művészeti fesztiválok, mindenféle bizottságok, sajtóügynökségek – mind-mind csak azért, hogy az útitársak fontos zászlóvivőnek érezhessék magukat. Három kontinensen dolgozott egyszerre, ügynökök sokaságával ellenőriztette, hogy jól működjön a magukat függetlennek gondoló értelmiségiek kommunista propaganda rendszere.

De hogyan is épült fel ez az egyszerre zseniális és bestiális rendszer?

Willi alapötlete szerint a vezető értelmiséggel el kell hitetni, hogy az élet nagy kérdéseinek legfőbb csatamezeje a politika világa. Minden eszmét és gondolatiságot ebben a közegben kell mérlegre tenni, az erkölcs, a jó és a rossz mércéje itt alakul ki. Ez, a sorsát még csak néhány évtizede kezébe vevő felvilágosult elméknek igen tetszetős gondolat hamar népszerű lett, és innen már csak egy lépés kellett ahhoz, hogy az élettől amúgy teljesen idegen karámba terelt emberek valóban irányíthatóvá váljanak. Ha sikerül ügyesen tematizálni a közbeszédet, és a magukat fontosnak gondoló értelmiségieknek helyet adni a mindent meghatározó nyilvánosság palettáján, borítékolható, hogy a célszemélyek a tenyeréből fognak enni. Az, hogy mindez valójában egy hatalmas elnyomó kommunista terrorgépezet pusztításának elfedését szolgálja, nem ide való morálizálás.

A projekt fedőszerve a Kommunista Internacionálé volt. Soha, egy pillanatra sem volt demokratikus célja, sokkal inkább az volt a feladata, hogy a mindenkori vezetők paranoiás félelme miatt Moszkva ellenőrzése és irányítása alá vonja a külföldi baloldali csoportokat. A sikeres működés érdekében persze fontos volt, hogy ne egy kommunista szervezet látszatát keltsék, hanem független gondolkodók csoportjáét.

A Komintern segítségével Willi hatalmas médiabirodalmat épített ki, hogy a mellé szegődő művészek, írók, tudósok számára nyilvánosságot tudjon biztosítani. Voltak rádióadói, könyvklubjai, magazinjai, finanszírozta írók előadó kőrútjait, újságírók utaztatását. Cikkeket helyezett el saját lapjaiban, könyveket rendelt, és mindenféle – jól ellenőrizhető – szervezetekbe tömörítette értelmiségi követőit. Sokan közülük álnéven írtak és publikáltak. Vonzó volt a titkos szervezettség tudata, a titkos értelmiségi hatalom. Németországban több mint egy tucat lapja volt Willi trösztjének, közöttük a legnagyobb példányszámúak közé tartozó két napilap, és egy hetilap, de pl. japánban is tizenkilenc lapot irányított. E mellett filmeket és színházi darabokat is támogatott. Nem volt fontos a politikai színezet, elég volt, ha hordoztak egy kis sztálinista eszmét.

Amerikában szintén ő felügyelte a legfontosabb magazinokat (pl. Nation), illetve egy idő múlva már a filmgyártást is. Egész cégbirodalom állt rendelkezésére, hogy elterelje a figyelmet az Oroszországban történő szörnyűségekről.

Élenjáró projektek voltak a könyvklubok. A Londoni Baloldali Könyvklub a sztálinista ízlés kimagasló képviselője volt, olyan emberekkel az élen, mint a beszervezett ügynök John Strachey, Victor Gollanz, és a „csak” szimpatizáns Harold Laski.  A Strachey-ről szóló életrajzi könyv szerint Strachey mielőtt egy könyvet beválasztott a könyvklub választékába, egyeztetett az Angol Kommunista Párt illetékeseivel.

A világszerte megszervezett könyvklubok tagsága persze kiváló propagandaerő is volt. A tagok külön csoportokba voltak szervezve a szovjet filmek dicsőítőitől a színházi előadások méltatóin át az egyes sportesemények minősítéséig. Fantasztikus gépezet volt, mely Willi és munkatársai zsenialitását dicsérte.

Az éppen fontos beszédtémát és állásfoglalást Willi állapította meg, majd elindult az általuk csak „nyúltenyésztésnek” nevezett folyamat. Bíztak abban, hogy a magát különlegesnek és fontosnak gondoló értelmiség a szájára veszi a témát, és a kommunista érdekeknek megfelelő színezetben felfújja a sztálinista propaganda gépezet által rendelkezésre bocsátott felületeken. Működött.

Egy konkrét példa erre a Fehér-tengeri és a Moszkva-Volga-csatorna építése. A sikeres megvalósítás érdekében a föld valaha volt legnagyobb koncentrációs táborát alakították ki, hogy 300.000 ember munkája révén elkészülhessenek a sztálinizmust dicsőítő projektek. Szolzsenyicin szerint napi ezer ember halt bele a munkába. Az iszonyú pusztulást nem lehetett titokban tartani, így Willi feladatul kapta, hogy a rossz sajtóvisszhangot hallgattassa el. Személyesen elment megnézni a munkálatokat, és bár elképedt a körülményeket látva, nekiállt a hazugsággyár elindításának. Maxim Gorkij volt az „előhang”, aki több írásban is dicsérte a szocializmus eme fantasztikus eredményét, Willi pedig gondoskodott róla, hogy a nyugati lapokban a Fehér-tengeri –csatorna Európa egyik legfenségesebb projektjei közé kerüljön. Nem az elpusztultakról kellett beszélni, hanem arról, hogy a projekt valójában a munkásosztály összefogásának dicső eredménye. Aki tehát felemeli a szavát ez ellen, az a munkások összefogásának ellensége. Most is jól működött a „nyúltenyésztés”, az útitársak tömegesen csatlakoztak a projekt éljenzői mellé. Valójában azt sem tudták, miről van szó, de a témát megkapták, és a megszokott módon „feldolgozták” – a kommunizmus nagyobb dicsőségére.

Amikor az 1939-es kommunista-fasiszta paktum miatt a Komintern hiteltelenné vált, Sztálinék létrehozták a Népfront mozgalmat. Ennek vezetője az az Otto Katz lett, aki Willi mellett tanulta ki a szakmát – majd sokak szerint az ő feladata volt Willi megölése is. Első komoly munkája – még 1927-ben – az úgynevezett Piscator-ügy volt, mely a kulturális élet politikai célokra való felhasználásának kiváló példája.

Erwin Piscator a weimari kormány által finanszírozott Porosz Állami Színház, a Volksbühne igazgatója volt. Sikeresen dolgozott, de egy idő után kevésnek érezte mozgásterét, nagyobb feladatra vágyott – saját színházat akart. 1927-ben elintézték, hogy Otto Katz-ot kinevezzék Piscator mellé ügyvezető igazgatónak. Ettől kezdve egy sztálinista titkos ügynök irányította Balázs Béla, Alfred Döblin, Bertold Brecht, Marcel Breuer és Walter Gropius pályáját.

Ahogy kiderült Piscator távozási szándéka, Otto Katz elhatározta, hogy abból politikai tőkét kovácsol. Mivel a színház fenntartói mindenben szabad kezet adtak Piscatornak, nehéz lett volna arra hivatkozni, hogy a problémás együttműködés miatt hagyja el a színházat, csak úgy felmondani pedig nem jelentett volna erkölcsi tőkét, semmi hasznot nem hozott volna a magasztos sztálinista kultúra számára.

Otto Katz vállalta a megfelelően drámai távozás megszervezését. Ernst Toller drámaíróval közösen írtak egy olyan – aktuálpolitikai problémákat drasztikusan feszegető – művet, melynek bemutatását a színház nyilván nem engedhette meg magának. Tökéletes provokáció volt – és működött is. Miután a színház vezetősége elutasította a darabot, Katz a megszokott módon megadta a témát (a szabad művészet elnyomása, és a cenzúra megjelenése Németországban), majd beindult a jól ismert nyúlszaporítás. Egymást túllihegve igyekeztek a „felvilágosult” felkentek siránkozni és jajveszékelni a világraszóló skandalum okán. A sors fintora, hogy az ez után létrejött Piscator-Bühne vezetőit két év múlva mintegy 100 000 márkás adócsalás miatt perbe fogták. A sztálinista pénztár biztosította a hiányzó összeget, de a vezetőket gyorsan elvezényelték a területről.

A Népfrontnak új üzenete, és új stílusa volt. Az addigi vérmes antifasizmust felváltotta a kommunisták együttműködésének hangsúlyozása. (A Hitlerrel kötött paktum után felesleges lett volna az antifasizmus ügyével takargatni az Orosz terrort, senki nem vette volna komolyan.) A váltás egyik pszichés eszköze volt az is, hogy az intellektuális kommunizmust felváltotta a csillogás és a gazdagság világa. Ebben még kevesebben vehettek részt, és még többen szerettek volna ide tartozni. A propagandagépezet által fenntartott lapok között többnek is az volt a szerepe, hogy létrehozza és fenntartsa a „bennfentesség” érzetét. Nem nagy példányszámú, üzletileg sikeres kiadványokra kell gondolni, hanem a Williék által precízen kiválasztott témákkal foglalkozó, a „hozzá nem értők” gondolataihoz el sem jutó, magasztos témákat hordozó igazi propaganda lapokra.

Mindkét szervezetben sokat foglalkoztak az ellenséges (amerikai, nyugati) kultúra éppen legexponáltabb társadalmi, erkölcsi problémáival, és jól megfogalmazva az azokban rejlő igazságtalanságokat, a sztálinizmus igazságprogramjának élére helyezték ezeket. Ennek egyik példája volt, hogy ugyan Oroszországban tűzzel-vassal irtották a homoszexuálisokat, az angol nyárspolgári felfogás ellenkultúrájaként a sztálinista Guy Burgess hivalkodó homoszexuális és bohém életvitelt folytatott, mely kellő nyilvánosságot is kapott a gépezethez tartozó lapokban. Nem sok idő kellett hozzá, hogy az ember azt lássa: a Világ bármely országának bármely komoly társadalmi problémájára valahogy mindig a kommunista eszmék jelentik a megoldást. S ha ez így van, akkor nyilván ez csak egy nagyon haladó, előremutató eszme lehet. Hogy közben Oroszországban – a kiváló eszme őshazájában – tombolt a terror, arról már senki nem beszélt.

Williék másik módszere a rendszer felépítéséhez azoknak az ügynököknek a bevetése volt, akiket maguk között csak „Kreml-hölgyek”-nek neveztek. Egy-egy különösen fontos, vagy ideológiailag nehezen megközelíthető személy mellé Moszkvából rendeltek ügynököket szeretőnek, feleségnek. Ilyen módon talált „igaz társra” pl. Paul Eluard, Ferdinand Leger, Louis Aragon, H. G. Wells, Romain Rolland, akik sosem tudták meg, hogy feleségük az orosz titkosszolgálat embere, és rendszeresen találkozik Willivel, vagy megbízottjaival. Hittek független értelmiségi mivoltukban, de valójában feleségeik irányítása alatt a sztálinizmus szolgáivá váltak. Amerikában szintén ilyen módon talált társat Ella Winter személyében Lincoln Steffens, majd miután meghalt, Ella feleségül ment Donald Ogden Stewarthoz, aki azért volt kiemelten fontos, mert rajta keresztül megnyílt az út Ernest Hemingway és John Dos Passos társaságához – és így a hollywood-i filmiparhoz. Ella egészen Stewart 1980-ban bekövetkezett haláláig terelgette a szovjet titkosszolgálat által kijelölt úton a híres amerikait.

Külön projekt volt a beszervezett értelmiségiek kémekké való átalakítása – és ez sokkal tudatosabb folyamat volt, mint hinnénk. A legtöbb beszervezettből soha nem lett volna kém/áruló, ha nem sikerül számukra elfogadható feliratot helyezni az oda vezető ajtóra. Ez mindenkinél más volt. Érdekes adalék, hogy e területen kimagasló szerepet töltöttek be a sztálinista gépezet magyar alakjai. Mind Európában, mind az USA-ban ők tartották kézben ezeket a szálakat.

Willi jól tudta, hogy a művészi és intellektuális teljesítményt elérők élete nem könnyű. Pengeélen táncol, hogy melyikükből lesz végül elismert zászlóvivő, és ki reked meg az ismeretlenség vagy a félig elismertség kapujában. Sok – magát nem eléggé sikeresnek tartó, de becsvágyó – művész számára a kudarcból a kivezető utat a titkos világ, az erőt és eltökéltséget sugárzó konspirált közeg jelentette, melyben valamifajta irányító szerepet is betölthettek. Azokból, akiket az apparátus pályájuk kapcsán ígéretekkel elcsábított, felemelt, (majd különböző okokra hivatkozva esetleg ejtett), könnyű volt kémeket csinálni. Így működött tehát a gépezet. A Marxista-Leninista rendszer alapja a terror, a besúgók és az abszolút hatalom volt. E bestiálisan működő kommunista „szentháromság” embertelenségét próbálták elfedni a külföldieknek készített csapdák, melyekbe pénzzel, hírnévvel, nyilvánossággal, nőkkel, a titkos beavatottság hízelgő érzésével csalogatták a világ értelmiségét. Akik mentek is.

Hitler ezen a téren teljesen amatőr volt a kommunistákhoz képest. Nem ismerte fel, hogy a fasizmus eszméjét nem lehet Németországból megvédeni, s mivel nem foglalkozott az emberarcú és fejlődésközpontú nácizmus képének megformálásával, a gondolkodó elmék hamar észrevették a rendszerben rejlő veszélyt. Jól jelzi a konspirációs technikák közötti különbséget az is, hogy míg a náci propagandagépezetet vezető Goebbels nevét mindenki ismeri és gyűlöli, Willi Münzenbergről szinte senki nem hallott – pedig jelentőségében sokszorosan felülmúlja Goebbelst, munkája révén pedig sokkal nagyobb terrorgépezetet palástolt.

Most, hogy kicsit beleláttunk a gépezet működésébe, vizsgáljuk meg, mi volt a kommunista propagandagépezet munkájának eszmei mondanivalója.

Ez viszonylag egyszerűen érthetővé válik a következő történetből: Gorkij temetésén az egyik felszólaló André Gide volt. Mihail Kolcov – aki Gide beszervezéséért és irányításáért volt felelős – azt javasolta, hogy a beszéd témája az „áramlatok és ellenáramlatok” elmélete legyen. Hogy ez mit jelentett? Hát azt, hogy a Szovjetunión – a győztes kommunista forradalom országán – kívül az összes országban a tudatos és felvilágosult emberek mindig az ár ellen – tehát a „hivatalos”, a kormányok és a társadalom által is támogatott és elfogadott kulturális és ideológiai irányvonalak ellen – kell, hogy ússzanak. A Szovjet birodalomban viszont a forradalom győzelmére való tekintettel nincs szükség semmiféle ellenzéki hangra, így az ellenkultúra szükségtelen, sőt, üldözendő. Az egy dolog, hogy ez az elmélet mennyire képtelenség, az viszont a másik dolog, hogy Gide hajlandó volt ezt a beszédet Sztálin társaságában Gorkij temetésén, a Vörös téren elmondani…

A rafinált beszervezéseken keresztül Willi elérte, hogy az ellenkultúra képviselői világszerte a középosztály legműveltebb, legfelkészültebb tagjai legyenek, akik kritikai készségük, tiltakozó attitűdjük miatt hamar vezető szerephez juthatnak. Mivel általában is ők a legelevenebb, legélettelibb szellemi és művészi szárnya a középosztálynak, csak az a feladat, hogy valamiképpen a sztálinizmus „társutasaivá” váljanak.

Annak hangoztatásával, hogy kizárólag a politikai küzdőtér a jó és a rossz harcának egyetlen valódi terepe, sikerült azt a gondolatot is beültetni az értelmiség agyába, hogy a művészi és politikai radikalizmus egy és ugyan az. Ebből persze Oroszországban semmi nem volt igaz, de nyugaton ezt a látszatot igyekeztek érvényre juttatni. Ehhez az élvonalon kívül rengeteg másodvonalbeli irodalmárt és művészt is felhasználtak, akiknek nyilvánosságot biztosítottak, mindenféle találkozókra vitték őket, bizottságok élére állították – mint a propaganda gépezet húzóerőit.

Az ellenkultúra képviselői eközben azt hitték, hogy radikális gondolataik, művészi attitűdjeik különböztetik meg őket az alávaló középosztálytól, akik ezt a vonulatot „nem képesek megérteni”, mert maradiak.

Az ellenkultúra egyik fontos vonala volt a homoszexualitás is. Úgy fogalmazták meg a jelenséget, mint a legfinomabb érzések világának talaja, ahonnan csak a legmagasztosabb eszmék indulhatnak ki. Miközben persze az ellenkultúra nélküli Oroszországban kíméletlenül irtották a homoszexuálisokat.

Fontos volt az ideológiai háttér, de Sztálin agytrösztjei számíthattak az értelmiségiek hiúságból fakadó szolgálatkészségére is. Egy mulatságos példa: a Reichtag felgyújtása utáni Dimitrov-perhez kapcsolódva Otto Katz azt a megbízatást adta André Gide és André Malraux számára, hogy utazzanak Berlinbe, és ott – mint Európa leghaladóbb és legelismertebb írói – adják át Hitlernek a Dimitrov szabadon engedését követelő petíciókat. Amennyiben nem találkoznak Hitlerrel, Goebbels-hez kell eljuttatni azokat. A két írónak tetszett az ötlet, hiszen micsoda felemelő szerep a rettegett és gyűlölt ellenség vezérének egyenesen a szemébe mondani a „haladó értelmiség” követeléseit! (Azt persze nem tudhatták szegények, hogy Hitler és Sztálin rég megegyezett a per kimeneteléről.) Katz gondoskodott róla, hogy a L’Humanité mindenkinek a figyelmét felhívja arra, hogy a két bátor ember micsoda harcba indul az igazságért. A lapok azonban arról már nem adtak tudósítást, hogy mi is történt valójában Berlinben. Méghozzá azért nem, mert nem történt semmi. Nem, hogy Hitlerrel vagy Goebbels-szel, de még egy valamirevaló irodistával sem találkoztak, mivel az egész pártapparátus Münchenben volt egy pártkongresszuson. (Nehéz elképzelni, hogy Katz erről nem tudott!) A meglepett írók végül egy levelet írtak a célszemélyeknek, melyben követelték Dimitrov elengedését. Jellemző momentum, hogy több évtizeddel később Malraux azt hazudta, hogy találkoztak Goebbels-szel, sőt, egy kitalált beszélgetést is előadott ezzel kapcsolatban.

Ilyen az, amikor a becsapott értelmiségi még saját magának sem tudja bevallani az igazságot, hiszen az megkérdőjelezné a magában hordozott progresszivitásba vetett hit csalhatatlanságát is.

De azt is jól mutatja, hogy a kommunista propagandagépezet még a legnagyobb neveket is gátlástalanul kihasználta, méltatlan helyzetbe hozta, ha ebből haszna származott.

Williék azt is tudták, hogy ha hazugságaikkal folyamatosan igyekeznek elleplezni a bolsevik terror szörnyűségeit, legalább azt el tudják érni, hogy az érzékeny, tisztaságra vágyó idealista lelkek a politikától megundorodva a művészetek és az értelmiségiek felé menekülnek. Ezért volt fontos, hogy az elfordulók és kétkedők a mindenkori vezető politikai és társadalmi jelenségekhez képesti ellenkultúrával találkozzanak. Fölösleges most azon moralizálni, hogy ez mennyire destruktív dolog, hiszen az egész nem másra kellett, mint hogy sikerüljön a proletárdiktatúra terrorgépezetéről elterelni a figyelmet. Ez volt az az izgalmas felület, mely intellektuális játszótere volt a konspirált értelmiségi társaságok tagjainak. Willi pedig három földrészen gondoskodott róla, hogy gondolataik, alkotásaik nyilvánosságra kerüljenek. Sok év kitartó munkájával sikerült elérni, hogy a kommunizmust a mindenkori hatalom, és a társadalmi közízlés ellenkultúrájaként azonosítsák értelmiségi körökben, mely az éppen adott ország nagy igazságtalanságainak megoldását keresi, és a haladást biztosítja.

Persze, a bolsevik terror és az azt elfedő propagandagépezet által létrehozott kettősség feloldása sokak esetében nem volt egyszerű. Williék ebben is segítettek. Folyamatosan felszínen tartották az elítélendő társadalmi jelenségek összehasonlítását, és „társutasaik” bűntudatának racionalizálásával bebizonyították, hogy ez az út még mindig jobb, mint ha bár mi mást választanak. Ha pedig valaki kiugrott a rendszerből – például a kommunista-náci paktum után Paul Nizan – ott maradó társaik elképesztő bemocskoló hadjáratot indítottak ellenük a rendelkezésükre álló valamennyi médiafelületen.

Visszalapozva a történelem lapjain, látható, hogy Willi Münzenberg munkájának köszönhetően nagyon sok nyugati felvilágosult embernek nehéz volt felismerni a kommunizmus gyalázatos mivoltát – vagy egyáltalán nem is sikerült eljutni idáig. A brutális diktatúra ellenére a „szabad szellem”, a „progresszív haladás” képe rajzolódott ki a szemük előtt, habár a kezdetektől világos volt, hogy sem a lenini, sem a sztálini berendezkedésnek nincs köze a társadalmi fejlődéshez, sőt, a valaha volt legvéresebb terrordiktatúráról van szó.

Hát így indult útjára és épült fel az 1920-as, 30-as években a világ legnagyobb szabású kulturális háborúja – a kommunizmus dicsőségére.

Mint tudjuk, a fasiszták elbukták a háborút, így szerencsére megszűntek számottevő befolyásoló tényezőnek lenni.

Azt is tudjuk, hogy a kommunisták a nyertes oldalon álltak, és jutalmul megkapták fél Európát. Azt mindenkinek saját képzeletére bízom, hogy Sztálin bukása után vajon mi lett az egész világon kiépített propagandagépezettel, és az azt kiszolgáló értelmiségiekkel.

Talán hosszú volt a bevezető, de szerintem szükséges ahhoz, hogy megértsük napjaink jelenségeit. Ami ebből ránk vonatkozik, arról gondolataimat majd a második részben osztom meg.

ui.: A fenti írás tényanyaga egyáltalán nem saját gyűjtésem, mindent Stephen Koch: „Kettős szerepben – az értelmiség elcsábítása” című könyvében olvastam (XX. Század Intézet, 2000). Van, amit szó szerint idézek, van, amit kicsit átírtam, és olyan is van, hogy egy-egy hosszabb résznek csak a konklúzióját foglalom össze saját szavaimmal. Alapvetően egyetértek a könyvben leírtakkal, mely pont a napjainkban is zajló kultúrharc témájának ágyaz meg. Remélem sokan kedvet kaptok elolvasásához!

És hogy miért nem lábjegyzetelek? Mert ez a blog nem tudományos felület, csupán egy művész-ember gondolatainak ad teret – én pedig nem vagyok hajlandó a lábjegyzetek miatt annyit írni:-) Aki kezébe veszi a könyvet, rá fog ismerni minden idézetre.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://muvesz-ember.blog.hu/api/trackback/id/tr305008402

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.