Bolyki Gyuri írása 

Az első részben a mai kultúrharc eredetére igyekeztem rámutatni, Stephen Koch erről szóló, 500 oldalas – levéltári és nyilvánossá vált titkosszolgálati anyagok kutatása alapján írt – „Kettős szerepben – az értelmiség elcsábítása” című munkájának lényegi kivonatolásával.

A leírtakon a magam részéről nem kívánok senkivel vitatkozni, senkit nem akarok meggyőzni. Elég megdöbbentő és lesújtó volt számomra a könyv tartalmával szembesülni, idolok dőltek le, „miért”-ek tömege jött létre, és sajnos a tizenkét évvel ezelőtt megjelent könyv egyetlen sorát a mai napig nem cáfolta meg senki. Nem vagyok elfogult, én fogok a legjobban örülni, ha valaki bebizonyítja, hogy Koch állításai és hivatkozásai hamisak – hiszen abban a pillanatban ismét hihetek a csak önmaga szépségéért való, tiszta művészet ártatlanságában. Amíg azonban ez nem következik be, nem tudom figyelmen kívül hagyni az ott leírtakat. Több barátom is jelezte, nem tudja elhinni, amit írtam – én erre mindenkinek ugyan azt mondtam: 1. Annyira nem fontos az én véleményem, hogy a miatt csak egy pillanatig is rosszul érezze magát. 2. Ha elém teszi a cáfolatot, azonnal én is hátat fordítok Koch megállapításainak. 3. Viszont Koch kutatómunkáját annyival lesöpörni, hogy „ugyan már, csak nem gondolod, hogy ilyen megtörténhet” nem lehet. Ez egyenlő azzal, hogy homokba dugjuk a fejünket. De ami ennél is rosszabb: nem fogjuk megérteni napjaink kultúrharcának lényegét.

Az első rész után nagy ugrásokkal magunk mögött hagyunk néhány évtizedet. A Kádár-rendszerről, és a rendszerváltás éveiről mindössze annyit mondok, hogy meggyőződésem szerint egészen az 1990-es évek elejéig működött a kommunizmus valódi arcát elfedni igyekvő propagandagépezet, melynek előretolt hadosztálya ekkor is a művészekből és értelmiségiekből álló „útitársak” voltak.

Én koromnál fogva akkor még csak nagyon külső szemlélője voltam az eseményeknek, mára azonban úgy hozta a sors, hogy kollégája lettem a művészvilág „nagy öregjeinek”, és a velük kapcsolatban álló értelmiségieknek.

Mivel a rendszerváltáskor a teljes értelmiségi és művész-elit a helyén maradt – alig néhányukról derült ki, hogy a kommunista diktatúra kiszolgálói voltak – a magam részéről azt a viselkedést választottam, hogy akivel éppen beszélgetek, arra úgy tekintek, mint ha biztosan nem lett volna „társutas”, megadom neki a tiszteletet, azzal a háttérrel, hogy tulajdonképpen nagyon kevesen nem voltak a rendszer beszervezettjei. E titkot legtöbben magukkal fogják vinni a sírba – és talán jobb is így. Nekünk – a fiatalabb generációnak – annyi a dolgunk, hogy kellő távolságból, kellő felkészültséggel figyeljük megnyilatkozásaikat, és ne engedjük, hogy akik reflexből vagy máig tartó elkötelezettségből be akarnak szippantani bennünket e régi miliőbe, sikert érhessenek el. Ezen a téren marad a tiszteletteljes távolságtartás…

De mit is látunk mi, a fiatalabbak, ha egy lépéssel hátrébbról nézzük az előttünk járó generációt?

Először is a politikai tekintetű jobb- és baloldaliság értelmezhetetlenné vált, csupán megszokásból nevezzük így a „táborokat”. Sokkal jobb lenne, ha a konzervatív, illetve liberális jelzőkkel illetnénk a két oldalt.

Ami viszont aktuális kérdés: az egyén és a társadalom viszonyának, illetve a társadalom szerveződésének eltérő megítélése.

Vizsgáljuk meg a két oldalt.

A konzervatív gondolkodás alapvetően a hagyományokból, közösségi formákból, objektívnek és magasabb rendűnek tekintett külső tényezőkből kiindulva értelmezi az egyén és a társadalom viszonyát, és a fejlődést csak ez egyén és a közösség egymásra utaltságukból fakadó harmóniájában látja lehetségesnek. E gondolkodás elfogadhatónak tartja egy megbízható vezető erősen centralizált – pontosabban: a szükséges helyzetnek megfelelően centralizált – hatalmát, mely képes megszervezni a társadalmi „közjó” legfontosabb tényezőit.

Mivel a konzervatív felfogás a társadalomszervezésben a központi hatalomnak domináns szerepet adhat, az ellentétes eszmei oldal képviselői előszeretettel minősítik ezt „fasisztának”, „diktatórikusnak”, és következő lépésben igyekeznek a jelenséget rögtön összekötni a holokauszttal, a történelem egyik legszörnyűbb eseményével. Ez persze nem új dolog, hiszen már Sztálin idejében is bevett módszer volt minden, számára kellemetlen nézetet és gondolatot egyszerűen fasisztának kikiáltani. Így lett fasiszta pl. Franklin Roosevelt. De a nem Moszkvai ideológia szerinti baloldaliakat is fasisztának tekintették, így fordulhatott elő, hogy fasiszta puccs miatt ítélték halálra Lev Trockijt. A mai harmincas-negyvenes korosztály számára éppen ez az immár nyolcvan éves múltra visszatekintő, keservesen erőltetett „fasisztázás” teszi tragikomikussá ezt a módszert, mely napjainkban legtöbbször valószínű inkább már csak rossz szokás, mint valódi eszmei mondanivaló. Teljesen világos, hogy nem lehet csak azért összefüggésbe hozni valakit a holokauszttal, mert gondolatmenetében helyet kap egy totalitárius eszme bármely alkotó eleme.

Sokkal hamarabb létezett a konzervatívnak nevezett – az egyén és a társadalom viszonyát a közösség, a nemzet és a hagyományok oldaláról meghatározó – gondolkodás, mint hogy a huszadik század bármely diktatúrája akár csak csírájában megszületett volna, éppen ezért egy konzervatív művésznek/értelmiséginek alapvetően semmi köze az –izmusokhoz. Tehetsége eredendően semmiféle ideológiai befolyásnak nincs alárendelve, csupán a benne megfogalmazódó értékes gondolatok olyan keretrendszerben öltenek testet, melyet erősen áthat a hagyomány tisztelete, a közösségi szemlélet, az elődök által preferált értékek tisztelete, és ezzel egy időben az egyén önkifejezésének határt szab az őt körülvevő közösség normarendszere. Úgy gondolja, az együttélés csak akkor lehet gyümölcsöző, ha mindenki igyekszik az írott és íratlan szabályok betartására. Akár még alkotásaiban is megjelenhet egy-két totalitárius rendszerből ismert vonás, és ez semmi többet nem jelent, mint az ő gondolkodásának jellegét. Ha pedig, ne adj’ Isten, rokonszenvezik Hitlerrel, az nem azért van, mert konzervatív, hanem mert e mellett hitlerista is.

A baloldali gondolkodó ezzel szemben az egyénből indul ki, melynek joga van saját maga köré rendezni a világot, úgy, ahogy az számára a legmegfelelőbb. Nehéz együtt élnie azzal, hogy az őt körülvevő társadalom ragaszkodik valamihez, ami már ezer éve is ugyan azt jelentette, mint ma. Számára az jelenti a fejlődést, ha a régen begyökerezett hagyományokat sikerül valami új, modern dologgal felváltani, melynek értéke nem társadalmi elfogadottságától, hanem újszerűségétől függ. Meggyőződése, hogy az egyén és a társadalom fejlődésének kovásza az előremutató, haladó, minden kötöttségtől mentes szellem, és még a rosszul sikerült újító kísérlet is jobb, mint a megszokottból kiinduló tehetséges alkotás. Az neki unalmas és avítt. Minden tényt és szokást megkérdőjelez, minden határt lebont, kétszer nem hajlandó ugyan abban a keretben mozogni. Inspirációja kizárólag önmagából indul ki.

Amikor ezt a tisztán világszemléleti kérdést átszőtte a politika – pl. Lenin permanens forradalmi elméletén keresztül – megjelent az a felismerés is, hogy az értelmiség és a művészvilág a folyamatos változás által képes uralkodni a társadalmi közgondolkodáson, illetve ezen keresztül lehet hatásosan tematizálni azt. Nem véletlen, hogy az első fejezetben feltérképezett sztálinista propagandagépezet a nyugati világban ezen a módon oly sokáig képes volt a fejlődés és a haladás motorjaként „eladni” a kommunista Oroszországban dúló terror-diktatúrát. Sikeres munkájuknak hatása napjainkig tetten érhető, pl. abban, hogy a Strasbourgi Bíróság szerint csak a horogkereszt bűnös jelkép, a vörös csillagot nyugodtan lehet hordani.

Viszont az is biztos, hogy amilyen badarság egy konzervatív gondolkodót automatikusan összefüggésbe hozni a holokauszttal, ugyan annyira hibás következtetés lenne azt állítani, hogy a baloldali gondolkodásúak örömmel nyugtázzák a kommunizmus 80 millió halottját. Az, hogy egy-két őrült diktátor rátelepült e szemléletre, és létrehozta a történelem egyik legaljasabb diktatúráját, nem jelenti automatikusan a baloldali/liberális világszemlélet hitványságát. Botorság tehát az eszme kommunista „lenyúlása” miatt azt állítani, hogy ilyen szellemiséggel nem lehet társadalmilag hasznosat alkotni. Rengeteg művészi érték jött létre a szellem szabad szárnyalásának köszönhetően, ami nélkül az emberiség sokkal szegényebb lenne!

Sajnos, azonban mindig is voltak olyan művészek és értelmiségiek, akik aktuális politikai irányzatokra pazarolták tehetségüket. Ez sajnos nem csak azt jelentette, hogy a tehetségesek „eladták lelküket”, hanem, hogy a hatalom a tehetségesek felemelőjeként, adott pillanatban – ha szükségét érezte – kevésbé tehetségeseket is kinevezett tehetségesnek, ezzel szaporítva lakájainak számát. Minél diktatórikusabb egy rendszer, annál inkább tetten érhető ez a jelenség, mely akár évtizedekre is parkoló pályára küldheti a valóban tehetséges alkotókat.

A másik probléma az értékek elherdálása. A politikailag befolyásolt alkotó ugyanis nem veszti el tehetségét, képes jót alkotni. Gondoljunk csak azokra az idétlen szövegű munkásmozgalmi dalokra, melyek közül néhány zenéje igazi mestermunka! A jó zeneszerző meg tudja írni a kommunizmust dicsőítő zenét is jóra, de ahogy a diktatúrának vége, zenéje a gyűlölt rendszer egyik elemeként az enyészeté lesz. Pedig jó zene!

Nos, napjaink kultúrharca a fenti megalkuvókra vezethető vissza. Biztos, hogy minden -izmus ki akarta használni a kultúrpropagandában rejlő lehetőséget, de az is tény, hogy a kommunista diktatúra ezen a téren megsemmisítő vereséget mért ellenfeleire. Visszatekintve jól látszik, a többiek nem ismerték fel az ebben rejlő hatalmas erőt, illetve ha fel is ismerték, nem voltak képesek megfelelő hatékonysággal kiépíteni a jól eladható filozófiai üzenetet, valamint az annak terjesztéséhez szükséges világméretű hálózatot. Bizony, ezen a téren a know-how kommunista tulajdonban volt! És ez nem csak azt jelentette, hogy a rendszer hatalmas minőségi és számbeli fölénnyel rendelkezett ellenlábasaival szemben, hanem azt is, hogy amikor az ellenlábasoknak végre lehetőségük lett volna ezen változtatni, nem volt meg a dolog hogyanja és mikéntje. Ez hazánkban is tapasztalható volt az első Orbán-kormány idején, melynek négy év alatt nem sikerült megalkotni a baloldalival versenyképes művészi/értelmiségi filozófiáját és annak hatékony képviseletét. Persze, az is igaz, hogy a baloldalnak hatvan év előnye volt, valamint hatalmas, jól bejáratott hazai és nemzetközi hálózata az éppen bedobott téma feldolgozására a „nyúlszaporítás” során (nyúlszaporítás: lásd az első fejezetben).

Fölösleges lenne tagadni, mennyire frusztráló volt ez a jobboldaliak számára. Érezték és látták, hogy álságos a baloldaliak kampánya, de képtelenek voltak megfelelő választ adni rá, és nem tudták megakadályozni annak nemzetközi terjedését sem.

Furcsa módon a felzárkózás (máig nem kiaknázott) lehetőségét éppen az ultra-liberális Gyurcsány-kormány teremtette meg, azzal, hogy morális értelemben teljes mértékben vállalhatatlanná vált nem csak itthon, de Európában is. Az egyetlen esélyt az jelenthette volna számukra, ha a politikai értelemben bukott emberek helyett apolitikus figurákat tudnak elővarázsolni, miközben a választókkal elhitetik, hogy nem is fontos a politika, vizsgáljuk a dolgokat szakmai szempontból. A balliberális gépezet viszont saját csapdájába esett: mivel évtizedeken keresztül sulykolta, hogy a politikai szféra az egyetlen igazi küzdőtér, a jobboldalnak elég volt csupán a megfelelő időben a megfelelő hívószavakat kimondani ellenfele totális megsemmisítéséhez. Hiába történt a „szakértői kormány” – a politikum világától távol állónak feltüntetett személyek – színre lépése, a több évtizedes folyamatos kondicionálást nem lehetett egy év alatt felülírni, így a balliberális oldal 2010-ben óriási vereséget mért önmagára. Saját fegyverével.

Bár az utánuk következő, erős társadalmi felhatalmazással bíró kormánynak köszönhetően határozott elmozdulás érzékelhető a konzervatív szemlélet megjelenési körülményeinek javulása terén, a mai napig jól láthatóan komoly érzelmi töltet, egyfajta revans-vágy vezet néhányakat kulturális/értelmiségi körökben. Teljesen érthető emberi reakcióról van szó, de a kulturális életnek ez nem tesz jót. A revans ugyanis csak arról tud szólni, hogy amiképpen a kommunista „társutasok” tömege megakadályozta a konzervatív eszmék és azok képviselőinek kifejeződését, úgy a hatalomhoz közel került konzervatívok is megakadályozzák a náluk liberálisabb alkotók érvényesülését.

De ha már így is van, az a probléma továbbra is megmaradt, hogy ezek az üzenetek sincsenek lefordítva a hazai viszonyokat nem eléggé ismerő külföldi értelmiség számára. Lehet, hogy a konzervatív kormányzat nem tanult előző vereségéből?

Bár a jelenlegi kormánynak kedvez, hogy a gazdasági krízisnek köszönhetően szerte Európában egyre nagyobb elfogadottsága van a (cseppet sem pejoratívan értett) totalitárius jelleget mutató, erős központi hatalommal bíró demokratikus berendezkedésnek (mely képes valóban unortodox módszerekkel is kormányozni), helytelen lenne abban bízni, hogy ez elég lesz a kultúrharc megfékezésére.

Ugyan is a kultúrharc a liberális eszme lényegi motívuma, mely folyamatos megújulása, állandó próbálkozása miatt akarva-akaratlanul provokálni fogja a konzervatívokat. Nem gonoszságból, hanem egyszerűen azért, mert van. A kultúrharc akkor szűnik meg, amikor megszűnik az utolsó liberális elme. Jó lenne tehát, ha sikerülne megoldást találni a békés egymás mellett élésre!