Partnerek

kaposfest_logo01.jpg


zene_hu_logo_nagy.jpg


zene_hu_logo_nagy.jpg


zene_hu_logo_nagy.jpg

Friss topikok

  • Violon3: "Előfordul, hogy egy-egy próbajáték után a vesztes német pályázó megnyeri a zenekar ellen indított... (2017.09.24. 09:31) ZAK vs KONZI
  • holdbélicsónakos: Kedves Gyuri! Most már én is félek... TŐLED. Üdv! Papp Máté volt művész-ember munkatárs (2014.03.28. 22:45) Most már én is félek
  • Digitmokus: Az uncsim kislánya, akinek ugye meg volt engedve hogy nézze az XFaktort, odáig volt ezért a csajér... (2014.01.06. 11:13) Pornós Krasznai
  • Barna Páli: Üdv! Szeretnék valamit kérdezni. Szerintem ha az A hang 432 Hz, akkor annak az oktávja 216 Hz, és ... (2013.12.27. 23:23) 432
  • dittacsello: Kedves Gyuri! Jó, hogy leírtad ezeket. Ha meg is valósulna az 50 kiváló tanár alkalmazása, mi lesz... (2013.12.20. 20:37) Merre tovább Zeneakadémia?

Bolyki Gyuri írása

Két dolog történt a közelmúltban, ami tisztázó gondolatokat indított el bennem.

Az egyik, hogy a facebook-on valaki kiposztolta ezt a felvételt:

A másik, hogy Laci öcsém felhívta a figyelmemet egy blogon megjelent írásra, mely Gerendás Péter problémáján keresztül újfajta megvilágításba helyezi az alkotók és a közönség viszonyát:

http://boldogokasajtkeszitok.blog.hu/2013/04/06/a_gerendas-jelenseg

Nos, a két dolog egy irányba mutat, és egy olyan kérdést feszeget, melyet fontos lenne mihamarabb tisztázni.

A cikket jegyző Ratius nevű blogger szerint „Gerendás Péter elkeseredett szavai, s a búcsúlevélre érkezett mindenféle válaszok megdöbbentő képet rajzolnak a hazai értelmiség állapotáról”. Valamint: „Alig akad ebben az országban olyan tollforgató, …aki Gerendás keserű sorsában valami olyasmit fedezne föl, ami közel áll a valósághoz”.

Kemény szavak ezek az értelmiségről, mely Ratius szerint képtelen a valóság felismerésére.

Diagnózisa a következő:

  1.  „Gerendás, és az összes hozzá hasonló alkotó fölött eljárt, vagyis inkább elrohant az idő.”
  2.  „Nem arról van szó, hogy az alkotás – bármilyen is legyen, bárkihez is szóljon – fölöslegessé vált,…”, hanem „az a létforma, amiben a közelmúltig hihettek, amiben a közelmúltig megpróbálták értelmezni és elhelyezni önmagukat (az alkotók), nos, az alkotói létezésnek ez a formája végképp szétesett.”.
  3.  „Véget ért az alkotók egy-két évszázados kegyelmi időszaka, amikor alkotásukért megélhetést kaphattak cserébe.”
  4. „Megszűnt az az egyensúly, amely a technikai lehetőségeket és a széleskörű fogyasztói igényeket úgy tudta harmóniába hozni, hogy az alkotó tekintélyes honoráriumhoz juthatott.”
  5.  „Szerzők és kiadók állnak az egyik oldalon, ők úgy vélik, munkájukért jövedelemhez kell, jussanak. A kultúrjavak fogyasztói állnak a másik oldalon…”
  6.  „Ma már nem számít a szerző honoráriuma, gyermekeinek száma, megélhetése, művéhez való joga, s létének bármi más eleme. Kizárólag műve érdekes.”
  7. „A holnap kultúrtörténete a művekről fog szólni, nem az alkotókról. S hogy kik írták a nagy műveket, az pusztán lábjegyzetben lesz olvasható, hogy a tudálékoskodók is kapjanak valami csemegét.”
  8. „A XIX. század személy-centrikus szemléletének véget vetett a posztmodern felhasználói kultúra szabad szökellése, szabad alkotása és szabad hozzáférés-igénye.” 
  9. „A ma alkotója, mint a blogger, névtelen. A semmiből bukkan föl, és csak művében él.”
  10. „Az alkotásból megélni, az előadásból eltartani egy családot, a műremekből egzisztenciát építeni ma már nem lehet. Keserű emberi tragédiákon keresztül zötykölődik vissza az alkotó lét oda, ahonnan vétetett: a szabadidős tevékenységek, és a mindenre elszánt, ám üres zsebű fantaszták világába.”
  11. „Az alkotás ma ismét egy hobbi.”

Sorra veszem állításait, és próbálok rámutatni, hol látok problémát a kultúráról való gondolkodásban.

1. állítás

Az első pontban Gerendásról, és az összes „hozzá hasonló alkotóról” van szó, de nincs meghatározva, hogy Gerendás – és a „hozzá hasonlók” – mit alkotnak, milyen alkotók. Mely „iparág” részének tekintjük őket: szórakoztatóipar, show-business, vagy kultúra? Mindegyik terület szerves része életünknek, de óriási baj lesz, ha a valódi értelmiség, és a mindenkori kormányzatok egyszer csak nem tudnak többé választó vonalat húzni ezek között. Ha a kultúra milyensége a Gerendás Péter és „hozzá hasonlók” helyzetén mérődik meg, óriási baj lesz. Ő ugyanis – és a hozzá hasonlók is – a szórakoztatóipar és a show-business részei, melyeknek teljesen más szabályai vannak, mint a kulturális életnek. Tudom, hogy most sokan felhördülnek, hogy merem a popzenét, a rockot, vagy a jazz-t kizárni a kultúrából, és belökni a szórakozás, show-business kategóriába. Nem szívesen teszem, de muszáj. Azért muszáj, hogy meg tudjuk beszélni a problémát.

Azt gondolom, a szórakozás és a kultúra között nem tehetünk úgy különbséget, hogy az egyik jó, a másik rossz. Nem azért kell megkülönböztetni, hogy aztán az egyik képviselői kérkedhessenek a másikkal szemben. Azért kell megkülönböztetni őket, mert különbség van!

A különbség nem abban áll, hogy az egyik területhez művészek tartoznak, a másikhoz pedig „csak” előadók. Freddie Mercury művészi szinten űzte a show-businesst, az egyik legnagyobb művész volt, aki e földre született. Mint ahogy Perényi Miklós is hatalmas művész. És művésznek tartom a műbútorasztalost is, aki gyönyörű szekrényt készít, valamint Segal Viktort is, aki a konyha művésze. Tehát nem a művészi színvonal a lényegi különbség.

A különbség két tényezőből fakad: az alkotó és a közönség hozzáállásából.

A tanult alkotó pontosan tudja, milyen zenei elemekkel mely lelki rétegeket lehet elérni, megmozgatni (gondolom, ez a többi művészeti ágra is igaz). Éppen ezért, az alkotás kezdetekor tudatos döntést kell hoznia, kiknek, és milyen célból hozza létre művét. És most hiába puffog esetleg valaki, hogy az alkotás nem így megy, állítom, hogy de. Így megy. Egyetlen szerzőt sem ismerek, akire ne lenne igaz ez az állítás. Az avatott alkotó ember pontosan tudja, milyen keretek között hozza létre művét, és miért pont úgy teszi azt. Az autodidakta, ösztönös alkotónál elképzelhető, hogy nem méri fel előre a „terepet”, viszont az ilyen alkotó műve kapcsán azért nem merül fel a „pozícionálás” kérdése, mivel kizárólag a saját személyiségéből fakadó szinten tud alkotni. 99 százalékuk esetében nincs átjárás a milyenségek között.

Tehát az alkotó maga dönthet, mit akar írni. Ha elég tehetséges és szorgalmas, képes lesz szórakoztatóipari termék előállítására is, és klasszikus zenei mélységű mű elkészítésére is. Persze, ez csak elvi lehetőség, mert alig van olyan alkotó, aki ekkora skálán felvértezte magát szerzői tudásokkal és stílusismerettel. Nem véletlenül „szakosodnak” ők is!

Ha kulturális megjelenéshez kapcsolódó ambíciói vannak az alkotónak, azt fogja feltételezni, hogy művét befogadó attitűddel rendelkező közönség hallgatja, akik lelkük legmélyebb rétegeiben is nyitottak, feltétel nélkül engedik vezetni magukat a szerző által írt zenén keresztül egy olyan lelki úton, melyet előtte még nem jártak be. Nem tudják, mire számítsanak, hiszen a darab a pillanat varázsát hordozza minden zenei motívum kibomlásakor. A legmélyebb bizalmi kapcsolat van művész és közönsége között, melynek alapja a közönség befogadó hozzáállása. Rábízza élményének milyenségét a művészre, és engedi, hogy az hasson rá. Ez az a lelki hozzáállás és élmény-fajta, melynek megléte – ebben az írásban – a „kulturális termék” feltétele.

Persze, most mondhatja valaki, hogy egy popzenésznek is lehetnek ilyen ambíciói számai megírásakor, de a „könnyűzene” ritmikai monotonitása, dallam- és akkordvilágának sematikussága lehetetlenné teszi a mély lelki rétegekhez való hozzáférést. Emlékezünk vissza, amikor a Londoni Szimfonikus Zenekar kiadta „Beethoven popritmusban” című lemezét, milyen furcsa volt, hogy tkp. csak annyi történt, hogy egy dobot tettek az eredeti mű alá, és mégis „gagyi” lett tőle a zene. Ahogy megjelent a leegyszerűsítő, metronóm pontosságú dobolás a zene alatt, elveszett annak lélegzése, hajlékonysága, plasztikussága – tehát minden, ami miatt amúgy képes legmélyebb lelki rétegeinkbe is behatolni. Talán nem véletlen, hogy az egyik zenét „komoly”-nak hívják, a másikat „könnyű”-nek. Ez nem az előadás nehézségére vonatkozik, hanem a befogadás milyenségére, illetve a kiváltott lelki reakciók mélységére. És bizony, a klasszikus zene hallgatása lelki erőt kíván – amit aztán sokszorosan visszakap az ember.

A könnyűzenei szerző (akit a szórakoztatóipar vagy show-business részének tartok), teljesen más lelki rétegeket akar elérni, és más hatásokat akar működtetni. Illetve, ha nem elég tanult, hiheti azt, hogy ő a legmélyebb rétegeket is el tudja érni, de valójában ezt nem tudja megtenni. Sem a mű, sem az előadás jellege nem teszi lehetővé. Persze, lehet, hogy sok hallgatója számára az ő lassú dala a megélt lelki jelenségek „legmélye”, de éppen ezért emeltem ki, hogy e témáról most cizellált értelmiségi szinten szeretnék beszélni! Szerintem valódi zenészekkel ebben a kérdésben nincs is vita…

Amikor a könnyűzenei szerző műve elkészült, következik a közönséggel való megosztás. Jellemzően a szórakoztatóipari események közönsége nem „lutrira” jelenik meg a helyszínen. Pontosan tudja, milyen érzéseket generál benne az adott zenei világ, és azért megy, hogy ezen érzéseit élvezze. Aki jegyet vett az LGT koncertjére, pontosan tudta, mit fog érezni a dalok hallgatásakor. Pont azért ment, hogy újra átélhesse ezt a régi, számára oly kedves élményt. Ha Presser megcsinálta volna, hogy az összes nótát áthangszereli blues stílusban, a harmadik számnál szétfütyülte volna a közönség a koncertet. Ők ugyanis pontosan tudták, mire vettek jegyet, és elvárják – jogosan! – hogy a pénzükért azt kapják, amire számítanak. Ez a szórakoztatóipar és a show-business lényege: kiszámítható szolgáltatást nyújtani a megtervezett lelki élményre vágyó közönségnek. Ők ugyanis nem befogadóként jönnek a koncertre, hanem felhasználóként. Ez az óriási különbség a két jelenség között, és ez bizony semmiféle átjárhatóságot nem tesz lehetővé a „komoly” és a „könnyű” világ között.

Ehhez a témához kapcsolódik a belinkelt koncertfelvétel, mely jól példázza a fentieket.

Szegény hölgy, el szerette volna énekelni koncertje legszebb dalát – ami saját szerzeménye. A fények kihúnynak, és amíg a zongora eljátssza a bevezetőt, ő leül a lépcsőre. A közönség felismeri, hogy kedvenc dala jön, és örömében elkezd fütyülni, kiabálni. Az előadó a zongora bevezetője után csendre inti őket (a videón 0:32-nél), és átszellemülve várja, hogy elkezdhessen énekelni. De ekkor történik valami, amit soha nem gondolt volna: a közönség nem várja meg őt, elkezdi nélküle énekelni a dalt. 0:41-nél érdemes megállítani a videót, és egy kicsit nézni ezt az arcot: nem hiszi el, hogy ilyen van. A legszebb dalt nem énekelheti el úgy, ahogy szeretné, mert több ezren ordítják – nélküle. Itt válik világossá számára, hogy közönsége nem rá (az ő előadására) kíváncsi, hanem az ő dalát használja fel arra, hogy jól érezhesse magát, élvezhesse azokat az érzéseket, melyekre jegyet vett. És ebbe ezen az estén nem fért bele, hogy a dal szerzője csendre inti őket, és megpróbál belehelyezkedni egy romantikus dalba. Elcsendesülés helyett végigüvöltik nélküle a dalt. Még egyszer tesz egy bátortalan kísérletet a hölgy, hátha lehetőséget kap megformálni a SAJÁT dalát a SAJÁT koncertjén, és a refrén előtt próbál kicsit kivárni (1:38-nál). De nem lehet. A közönség tempóban továbbmenve leüvölti a fejét, jelezve, hogy ez nem az előadóról szól, hanem a jegyet vásárlók élményeiről.

A helyzetet egyébként 0:48-nál a zongorista menti meg, aki elkezdi kísérni a közönséget – míg az előadó hölgy megemészti, hogy rá igazából nincs is szükség.

Később talán meghatódik a szerző-előadó, hogy mennyire szeretik a dalát, de az első fél perc maga volt a pokol. Ennél jobban nem tudom szemléltetni a „befogadó” és a „felhasználó” attitűd közötti különbséget, amely alapvetően megkülönbözteti a szórakozást a kulturális élménytől.

2. állítás

Hogy szétesett volna az alkotói lét eddig megszokott formája? Én nem így látom. A kultúra területén legalábbis nem. A rendszerváltás óta egyetlen kormányzat sem engedte el a kulturális élet kezét, gondoskodtak róla, hogy talpon maradhassanak értékes projektjeink, művészeink. (A magánszféra eddig sem töltötte be igazán mecénási szerepét, a jellemzően privatizáción meggazdagodott első generációs gazdagjaink számára még a téglából épült, szépen csillogó ingatlanok, és az autók (magánrepülők) fontosabbak, mint a művészetek támogatása. Talán majd gyermekeik felzárkóznak Európához ezen a téren is…)

Nem állítom, hogy a mindenkori gazdasági helyzet nem nyomta rá bélyegét a napi állapotokra, de ez gazdasági kényszer, nem pedig a rossz hozzáállás miatti szétesés.

A szórakoztatóipar, az más kérdés. Ott sokkal inkább elkezdett dominálni a piaci szemlélet, így tényleg megtörténhetett, hogy sokak alól kicsúszott a talaj. De fontos jelezni, hogy itt nem „az” alkotókról, hanem a szórakoztatóiparban érdekelt alkotókról van szó.

3. állítás

„Véget ért az alkotók egy-két évszázados kegyelmi időszaka, amikor alkotásukért megélhetést kaphattak cserébe.”

Ez butaság. Először is, az alkotók már több, mint háromszáz éve is „kegyelmi időszakban” éltek, hiszen alkotásukért megélhetést kaptak. Csak akkor még egyházi és világi jellegű alkotások voltak, így a befolyó pénz is ilyen jellegű „kasszákból” érkezett.

Bach egyházi „eltartott” volt, egész életműve ennek lenyomata. Viszont Haydn éppen a kultúraszerető, magyar Esterházy grófnak köszönhette, hogy alkothatott. Sokszor csábították Bécsbe, de mindig azt mondta, nincs miért elmennie, ilyen jó feltételeket soha senki nem fog számára biztosítani, mint amit Magyarországon megkap. Mozart abból tartotta fenn magát és családját, hogy megrendelésre írt műveket. De ha a közelmúltat nézzük, Kurtág és Eötvös sem „brahira” dolgozik, óriási szerződéseik vannak, több évre lekötötték az idejüket. Egyáltalán nem igaz, hogy az alkotók körül „elfogyott a levegő”, itt is muszáj hozzátenni, hogy esetleg a szórakoztatóiparban lehet igaz az állítás.

4. állítás

Az itt szereplő „széleskörű fogyasztói igényeket” megfogalmazás az első, mely azt sejteti, hogy az írás szerzője nem a kultúrára, hanem a szórakoztató iparra gondol, amikor elemzését írja.

5. állítás

„Szerzők és kiadók állnak az egyik oldalon, ők úgy vélik, munkájukért jövedelemhez kell, jussanak. A kultúrjavak fogyasztói állnak a másik oldalon…”

Igen, itt a baj. Ha az interneten szórakoztatóipari termékeket letöltögetők a „kultúrjavak fogyasztói”, akkor összekevertük a dolgokat. Ők nem a kultúrát fogyasztják, mert azt nem lehet fogyasztani, csak befogadni. Ők szórakoznak. És letöltik a szórakoztató termékeket.

Ha valakinek nem tetszik ez a fajta szétválasztása a kultúrának és a szórakozásnak, örömmel veszem, ha megtalálja a pontos megkülönböztetés módját más szavakkal. De amíg nincs más, muszáj ezt használni, mert különben összecsúsznak egyáltalán nem egynemű dolgok!

6. állítás

Azért a „Ma már nem számít a szerző … művéhez való joga” állítás ölég sommásra sikeredett:-) Sok pénzzel, és akár több év börtönnel szankcionálják a jogsértéseket, úgyhogy ez nem fedi a valóságot. A „Kizárólag műve érdekes” megállapítás is a youtube-vitézek erőterében értelmezhető, kulturális produktumnál csacsiság ilyet állítani.

7. állítás

„A holnap kultúrtörténete a művekről fog szólni, nem az alkotókról. S hogy kik írták a nagy műveket, az pusztán lábjegyzetben lesz olvasható, hogy a tudálékoskodók is kapjanak valami csemegét.”

A szerző itt nyilván a Juventus Rádió slágerlistájára gondolt, amikor a „kultúrtörténet” szót használta. Én azonban következetesen továbbra is szétválasztom kultúrát és a szórakozást. A valódi, nagy kulturális értékek szerzőinek nevét egészen addig ismerni fogjuk, míg műveiket előadják a koncerttermekben. És ezt az élményt soha nem fogja kiszorítani az internet!

8. állítás

„A XIX. század személy-centrikus szemléletének véget vetett a posztmodern felhasználói kultúra szabad szökellése, szabad alkotása és szabad hozzáférés-igénye.” 

A XIX. század sem volt személy-centrikus. Zene-centrikus volt. Az egy-egy nagy sztár (pl. Liszt) körüli kultusz nem volt általános, a legtöbb nagyszerű szerző csak dolgozott, és kész. Aki jót írt, ismert lett, aki béna volt, túllépték. Ennyi.

A „posztmodern felhasználói kultúra” kifejezés egy újabb próbálkozás arra, hogy a kultúrát összekeverjük a szórakozással. Maga a „felhasználói kultúra” szóösszetétel paradoxon, hiszen a befogadás attitűdje teljes mértékben kizárja a fogyasztói társadalom felhasználói attitűdjét.

Az igaz, hogy napjainkban szabadon szökell valami, szabadon alkothat mindenki, de ez nem kultúra. Ez az internet által biztosított önmegvalósítási felület, ami attól még semmiféle kulturális értékkel nem bír, hogy létrejön. Ezzel csak az egyén önkifejeződése kap nagyobb teret, amitől aztán nyugodtabban alszik sok-sok meg nem értett „művész”.

9. állítás

„A ma alkotója, mint a blogger, névtelen. A semmiből bukkan föl, és csak művében él.”

Szerintem meg nem. Amennyiben kulturális értékről beszélünk, a ma alkotója az ország fél tucat Zeneművészeti Egyetemének valamelyikén sok éve tanulja a szakmát, vagy már le is diplomázott. Nem a semmiből jött, hanem kemény tanulás révén szakember lett, akit komoly felvételi vizsgákon szűrtek ki a sok jelentkező közül, és igazi mesterek tanították meg mindenre, amit tudnia kell.

Persze, ha ismét a youtobe-világra gondol a szerző, akkor igaza van. De kérem, annak résztvevőit ne nevezzük a kulturális élet szereplőinek!

10. állítás

„Az alkotásból megélni, az előadásból eltartani egy családot, a műremekből egzisztenciát építeni ma már nem lehet.”

Azért írtam válaszlevelet Gerendás Péternek, mert ő is kiterjesztette saját példáját az egész zenei életre. Ez az állítás egyszerűen nem igaz. Sok száz klasszikus zenész, és több tucat jazzista remekül megél az előadásokból! Járják a világot, és köszönik szépen, jól elvannak. De szép számmal ismerek olyan könnyűzenészeket (sőt, van, akit én menedzselek), akik szintén jól megélnek. Nem minden megy tönkre és formálódik át az internet terjedésével. Ez nagyon sommás elképzelés!

11. állítás

„Az alkotás ma ismét egy hobbi.”

Az alkotás nem hobbi. Az igazi alkotás belülről fakadó „kényszer”. Az igazi alkotó nem választhat: ha nem ölt testet a lelkében megérő impulzus, nem bírja ki. Felemészti őt, ha nem alkot – úgyhogy inkább alkot, bár mi áron is. Persze, lehet, van olyan is, aki hobbiból csinálja, csak én nem ismerek egyetlen egyet sem. Akkor viszont legalább gyanús ez az állítás. 

Tudom, hogy önkényesen emeltem ki bizonyos mondatokat egy hosszú írásból, de azért tettem így, mert nem az egésszel kívántam foglalkozni. Egy dologra akartam fókuszálni, melynek lényege: óriási gépezet dolgozik azon, hogy az emberek megmaradt kis pénzüket és idejüket ne kultúrára fordítsák, hanem szórakozásra. Ezt nem úgy akarják elérni, hogy kiiktatják a kultúrát, hanem, hogy kultúrának állítják be a szórakozást. Így lesz egy Sziget-fesztiválból kulturális esemény, ami kb. olyan eufemizmus, mint amikor a McDonald’s gourmet-termékként hirdeti hamburgereit. Így jönnek létre az Alekosz művész urak, a XXI. század bohócai – bár nem szeretném megsérteni a valódi bohócokat.

Folyik a harc, de még áll a kultúra vára! Egészen addig állni fog, míg lesznek emberek, akik hajlandók a felszínesség helyett a legmélyebb tartalmat választani. Tehát valójában a kultúra létezése, annak milyensége nem az internettől és/vagy a hatalomtól függ, hanem tőlünk. A felelősség a miénk. A többit az alkotók megoldják! :-)

2 komment · 1 trackback

A bejegyzés trackback címe:

https://muvesz-ember.blog.hu/api/trackback/id/tr95238635

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Hozzászólok 2013.04.24. 08:30:53

Ezt eredetileg hozzászólásnak szántam Bolyki Gyuri cikkéhez, de olyan hosszú lett, hogy inkább ide írom. "Később talán meghatódik a szerző-előadó, hogy mennyire szeretik a dalát, de az első fél perc maga volt a pokol."Nem, már az elején meghatódott. A...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Briff 2013.04.22. 11:17:00

Egy kis kiegészítés a Lara Fabian-előadás kapcsán. A közönség a refrénben a szövegben szereplő "Je t'aime" ("Szeretlek") helyett azt énekli, hogy "On t'aime" ("Szeretünk")... ettől persze még áll, hogy a közönség elvette a dalt, sőt :)