Bolyki Gyuri írása 

Sokan megénekelték már Gulyás Márton akcióját Markó Iván előadásának végén.

Nem ismerem Gulyást, produkciójáról csak annyit mondok: kultúrember ilyet nem csinál.

Ilyet maximum magukat „jelentős”-nek tartó emberek csinálnak. Márpedig Gulyás életrajzában ez olvasható: „„Közéleti és szakmai aktivitásomat szeretem jelentősnek gondolni…”. Meg az, hogy „…a Színház és Filmművészeti Egyetemen próbálkoztam, színházrendező szakon, ahová második nekifutásra vettek fel – de hamar kiderült hogy feleslegesen, mert négy hónap után saját döntésem alapján befejeztem egyetemi tanulmányaimat. Érettségi óta dolgozom különböző munkakörökben a Krétakörben.”

Szeretném hinni, hogy a zenei életet soha nem fogják akarni a Zeneakadémiáról négy hónap után kilépő, saját véleményüket "jelentősnek" gondoló emberek vezényelni…

De mi is a baj?

Azt hihetnénk, a legnagyobb baj a tipikus „dögöljön meg a szomszéd tehene is!” mentalitás „jelentős” megmutatkozása egy magát kulturális tényezőnek tartó ember részéről.

Vagy, hogy vajon mennyire tiszteli a művészetet ez a „jelentős” ember, ha egy ócska médiahekk kedvéért tönkreteszi művésztársai sok hónapos munkáját, valamint elrontja egy teltházas előadás közönségének műélvezetét? Mert, hogy a taps, az bizony az előadás része! Alázat, emelkedettség, mások tisztelete…

De valójában nem ez a baj. „Jelentős” ember csak egy tünet – és nincs egyedül.

Arról van szó, hogy a kulturális élet bizonyos területén totális fejetlenség van, az alkotók és előadók képtelenek közös érdekek mentén megszervezni magukat, és egységes koncepciót kialakítva letenni a kormány elé egy finanszírozási modellt. Nem akarom agyon dicsérni a zenészeket, de a szimfonikus zenekarok évekkel ezelőtt megoldották ezt a problémát. Rájöttek, hogy jobb, ha kidolgoznak egy rendszert, amit közösen képviselnek a kormány felé – és sikerre is vitték az ügyet. Több tucat szimfonikus zenekar működik kiszámítható finanszírozási környezetben az egész ország területén. Talán ennek is köszönhető, hogy amikor porszem került a gépezetbe (pl. Szőcs Géza 1,5 milliárdnyi pénzt szétosztott három zenekar között), akkor sem állt fel senki a Fesztiválzenekar koncertje után a MÜPA-ban hangosbemondózni. Az illetékesek leültek, és fehér abrosz mellett megbeszélték, hogyan kell kezelni a problémát. Mert, hogy volt ennek fóruma, volt mihez igazodni, volt egy zsinórmérték, amit a zenei élet hozzáértő vezetői alkottak meg.

Persze, az is igaz, hogy a zenei életben nincs annyi „független” és „alternatív” produkció, mint a színház világában. Ennek két oka lehet: az első, hogy sokkal több a tehetséges, színpadra való színész/táncos, mint zenész. A második: a színház/tánc világában nem alakultak ki azok az objektív mércék, melyek alapján azt lehetne tanácsolni sok „független” és „alternatív”művésznek, hogy mielőtt állami pénzt szeretne, még egy kicsit gyakoroljon. (Mert nálunk még a függetlenek is úgy függetlenek, hogy állami pénzből akarnak működni.)

Sokkal több színház működik országszerte közpénzekből, mint zenekar – és ez így van jól. Mindegyiknek önálló szakmai vezetése van, az éppen aktuális igazgató dönti el, mit és hogyan. Tehát függetlenek. De rajtuk kívül van nagyon sok, még náluk is függetlenebb produkció (a "független" és "alternatív" szó jelentése szakmailag nem tisztázott), melyek egy része ilyen tisztázatlan jelentésű "független" szövetségekbe tömörül, és egyre hangosabban követeli, hogy az állam őket is támogassa. És nincs senki, aki azt mondhatná: „Kedves barátom, még nem jött el az idő, hogy az adófizetők pénzéből kellene finanszírozni a hobbidat.” Mert, hogy az illető nem jó szakember. Pl. tehetségtelen. Vagy képzetlen. Vagy mind a kettő.

Miért nincs a zenei életben ennyi „alternatív” és „független” produkció? Miért nincs vita arról, mi a jó, és mi a rossz? Miért lehetett rendezni a kortárs/kísérletező produkciók viszonyát a többivel? Meggyőződésem szerint azért, mert van egy mindenki által elismert objektív mérce. Nem mondom, hogy nincsenek vitás területek (improvizációs kísérletek a kortárs zenében, stb.), de ezek jellemzően a világ zenei életének legfrissebb kérdései, melyeket élvonalbeli művészek próbálnak elhelyezni a kulturális térképen.

Nálunk viszont lassan az lesz a demokratikus berendezkedés mércéje, mennyi pénzt és lehetőséget kapnak az „alternatív” és „független” produkciók.  Holott kevesebb diktatórikus dolog van, mint a színpad! Itt ugyanis a legkevésbé sem érvényesülnek a demokratikus – „mindenki egyenlő” és társai – eszmék: aki tehetségesebb, jobb képességű, az van elől, az vezet. A többi pedig befogja a száját, és követi. Minden élvonalbeli produkció így működik. Sőt, azt mondják, sok helyen még csak nem is tehetségesebb az igazgató, mint a színészei/táncosai, de ő az igazgató, úgyhogy a többiek teszik csöndben a dolgukat. Persze, tudom, most jön majd az az elenyésző számú ellenpélda, amikor is nagy ritkán adódik egy olyan karizmatikus vezető, aki megengedheti magának, hogy mindenkinek lapot osszon – de valójában ez ugyan úgy vezetett produkció, csak más a módszer. (Éppen a Kréta esetében lehetett látni: addig működött jól, amíg Schilling Árpádnak volt hozzá kedve.)

A demokrácia alapját képező „mindenki egyenlő” elv felrúgása az, ami miatt egy művészeti alkotás képes elemelni befogadóit a mindennapok földhözragadt valóságától. A színpadon ugyanis mindenki ott van, ahol tehetsége és képessége révén jól tud teljesíteni. Igen is, meg kell tudni különböztetni a nagyon tehetségest a kevésbé jótól, és maximálisan ki kell használni a képességekben rejlő különbségeket. Így lehet működtetni a művészi hatásmechanizmusokat.

Az eredmény pedig egyértelmű: ami jó, arra jegyet vesznek, ami rossz, arra meg nem. Ennyi.

De jaj annak a művészeti ágnak, ahol már nincs senkinek tekintélye, senki nem küldheti vissza a lelkes amatőröket az iskolapadba, senki nem mondhatja meg, mi a jó és mi a rossz! Ez ugyanis innentől a középszer diadala. Itt már nem a minőség és a tehetség számít, hanem a „trendiség”, a személyes ambíciók, az egyének erőszakossága és helyezkedési képessége.

Kedves táncos-színházas kollégák! Nem akarok beleszólni, de kívülről nézve azt látom, nem jó irányba mennek a dolgaitok. Talán még nem késő megállapodni, kiknek kéne szakmai tekintélyt, döntési jogkört adni magatok közül, mert ebben a fene nagy demokráciában éppen csak egyet nem vesztek észre: a véleményüket a művészet elé helyező középszer „jelentős” képviselői tort ülnek mind a fölött, ami miatt a művészet az, ami. Ha pedig ti nem léptek, az anarchia kellős közepén kénytelenek lesznek a politikusok rendet tenni köztetek. Mert a kultúra és a művészet nem játék, nem puszta önmegvalósítás, hanem a társadalom „lelke”. Ha ti nem vigyáztok rá, sajnos, tőletek kell megvédeni.

És félek, akkor mindenkinek a kezében hangszóró lesz.

Pedig a ti dolgotok lett volna…