Partnerek

kaposfest_logo01.jpg


zene_hu_logo_nagy.jpg


zene_hu_logo_nagy.jpg


zene_hu_logo_nagy.jpg

Friss topikok

  • Violon3: "Előfordul, hogy egy-egy próbajáték után a vesztes német pályázó megnyeri a zenekar ellen indított... (2017.09.24. 09:31) ZAK vs KONZI
  • holdbélicsónakos: Kedves Gyuri! Most már én is félek... TŐLED. Üdv! Papp Máté volt művész-ember munkatárs (2014.03.28. 22:45) Most már én is félek
  • Digitmokus: Az uncsim kislánya, akinek ugye meg volt engedve hogy nézze az XFaktort, odáig volt ezért a csajér... (2014.01.06. 11:13) Pornós Krasznai
  • Barna Páli: Üdv! Szeretnék valamit kérdezni. Szerintem ha az A hang 432 Hz, akkor annak az oktávja 216 Hz, és ... (2013.12.27. 23:23) 432
  • dittacsello: Kedves Gyuri! Jó, hogy leírtad ezeket. Ha meg is valósulna az 50 kiváló tanár alkalmazása, mi lesz... (2013.12.20. 20:37) Merre tovább Zeneakadémia?

Bolyki Gyuri írása 

Nagy ívű, átfogó, és hiánypótló anyag elkészítésére vállalkozott tíz értelmiségi, amikor megírták „A kulturális szféra helyzete Magyarországon” című munkájukat. A közösen jegyzett írást a Beszélő internetes oldalán tették közzé 2013. július 3-án.

Mivel magam is hasonló tanulmány elkészítésével foglalatoskodom, örömmel vetettem bele magam az anyagba, remélve, hogy a szerzők alapos munkája révén sok fáradozást meg tudok spórolni. De sajnos nem így alakult. „A kulturális szféra helyzete Magyarországon” című anyag sokkal kevésbé szól a kulturális szféra helyzetéről Magyarországon, mint inkább készítőinek politikai állásfoglalásáról.

Megnéztem hát, kik készítették.

Interneten fellelhető életrajzaik és publikációik alapján többségük komoly gondolkodó, akik rendelkeznek akkora tudással, hogy megírhatnák jól az anyagot. Közös bennük, hogy valamilyen módon szinte mindannyian kötődnek ilyen vagy olyan Soros György projektekhez, politikai vonzódásuk pedig a centristától a szélsőséges baloldali és/vagy liberális eszmeiségig terjed. De még ezzel együtt is megírhatták volna jól az anyagot – melynek végső formájától szerintem néhányuk kicsit idegenkedett. Túl felszínes, és a valódi tényfeltárást, a kulturális szféra helyzetének elemzését rendre elnyomják a szenvedélyes politikai állásfoglalások. Néha olyan érzése van az embernek, mint ha az ellenzéki sajtóból ollózták volna össze egy-egy (ál)botrányos ügy médiavisszhangját. Ennek megfelelően nem egyenletes értékű és mélységű munkáról van szó.

A tanulmány első pontjának címe: „A Fidesz-kormány politikájának alappillérei”.

Öt pontban foglalják össze az Orbán-kormány működésének alapelveit, szintén az ellenzéki sajtóban folyamatosan artikulált gondolatok mentén. Ez még nem lenne baj, ha nem azon a szinten művelnék, melyet jól mintáznak az alábbi mondatok:

„… a kormányfő a nemzetegyesítés fogalmába nem érti bele a szegények, leszakadtak és romák felemelését, a köztársaság eszméjét, valamint a társadalmi és kulturális sokszínűség tiszteletét. Szavakban „egyesíti” a nemzetet, ám a valóságban, szociálisan kettészakítja.”

Világos, hogy egy ilyen állásfoglalás után csak azok számára lesz hiteles az anyag, akik a kulturális szféra elemzésekor is ilyen végletesen megosztó politikai állásfoglalásokra kíváncsiak. A szakma viszont nem ezzel akar foglalkozni.

Ugyan ilyen primér politikai állásfoglalás a

„Míg az 1998–2002 között regnáló első Orbán-kormánynak fontos volt a kultúra saját hatalma megerősítéséhez, addig a mai, második Orbán-kormány e területen elsősorban fölösleges vitákat és kiadásokat lát, és mindkettőtől meg akar szabadulni.”

mondat. Olyannyira leegyszerűsítő és demagóg e kijelentés, annyira nem illik a hangzatos címhez, hogy az ember ezt olvasva legszívesebben letenné a tanulmányt.

Amikor pedig azt láttam a kulturális életet bemutatni szándékozó tanulmányban, hogy

„A pártból (Fideszből) nincs szabad exit, amely után egy volt Fidesz-képviselő háborítatlanul folytathatná civil életét: nem éri meg dezertálni, mert akkor a párt „utána nyúl” és egzisztenciálisan ellehetetleníti.”,

és hogy

„A „forradalmi” pártban „a fortélyos félelem igazgat”.”,

akkor már csak mosolyogni tudtam. Kínomban. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen bevezető célja erős és mély ideológiai alapot adni mind ahhoz, ami majd ez után következik. De kérdem én: miért kell ideológiai alap egy szakmai kérdés megvizsgálásához?! Vagy esetleg nem is annyira szakmai lesz ez a vizsgálat? Lehet, hogy a tanulmány készítői – bár több közülük kulturális szakember – inkább politikusként foglalkoznak a témával?!

Sajnos, a válasz az, hogy igen, több a politika, mint a szakma.

Az írók erőltetett, és kevésbé erőltetett párhuzamok révén igyekeznek azt a látszatot kelteni, hogy az első pontban olvasható, néhol szélsőséges balliberális beállítottságú politikai állásfoglalás szükséges a kulturális szféra helyzetének megértéséhez, de ez nem igaz. A tanulmány egyik leggyengébb pontja ez, mely miatt szerintem több szerző morgolódott és/vagy szégyellte magát. Méltatlan egy komoly szakmai elemzéshez – mind tartalmában, mind színvonalában.

Nyilván, néhány ellenzéki gondolkodóban is felmerült, ha ilyen a felütés, hogyan lehet komolyan venni a folytatást? Aki pedig nem ellenzéki gondolkodó, csak akkor fogja tovább olvasni a tanulmányt, ha rengeteg felesleges ideje van. Nagyon kár, hogy miközben egyes szerzők komoly energiákat mozgósítva tisztán szakmai anyaggal járultak hozzá a tanulmány létrejöttéhez, mások nem tudták háttérbe szorítani csillapíthatatlan kormány-utálatukat. Az általuk írt részek valójában csak „felkapaszkodtak” szakembertársaik munkáira, az ő szakmaiságukkal akarják hitelesíttetni saját politikai állásfoglalásukat. Kár az elrontott lehetőségért!

A tanulmány 2. pontjának címe: „A mai magyar kultúrpolitika alapvonásai”

Még itt sem a kultúráról lesz tehát szó, hanem a szerzők – vélhetően – bemutatják, mennyi rosszat tudnak elmondani a patásorbán kultúrpolitikájáról.

Olyan mondatok sorakoznak, mint pl.:

„Ebben a felfogásban (mármint Orbánéban) a kultúra nem az autonóm tevékenység tere, hanem a politika eszköze. Nincs szó a kulturális sokszínűség önértékként való elismeréséről, ellenkezőleg, a kultúra funkciója etnonacionalista alapozású, ideológiai és propagandisztikus jellegű.”, vagy „Ami 2010 óta mostanáig történik az hegemóniára törekvő kultúrateremtési kísérlet a rezsim beágyazódása érdekében.”, illetve „A kultúra hasznosságát ideológiai funkcióján keresztül értékeli, és ilyen értelemben nem csoda, hogy a „kultúrát” – ezzel ellentétes frázisai ellenére – nem képes elengedni.”.

A kultúrpolitika ilyen jellegű feldolgozása után pedig – mint derült égből villámcsapás – érkezik meg a teljességgel értelmetlen befejezés:

„Magyarországon jelenleg nincs megfelelő törvényi keret a szponzorációhoz, a mecenatúrához. Ez nyilvánvalóan az elmúlt húsz év nagy mulasztása, ám bizonyosan nem véletlen. A kormányzatoknak sokszor jól jött a kézből etetés gyakorlata. Amíg a mecenatúra törvényi kerete nem megfelelő – profánul: adózási szempontból egy vállalatnak jobban megéri új cégautókra költeni, mint kultúrára –, addig a piaci lehetőség gyenge marad.”

Nem tudom, hogy kerül a csizma az asztalra, de ha már ott van: a szponzorációs/támogatási szisztéma vizsgálatát ennyire elnagyoltan elintézni elég olcsó dolog. Emellett félő, hogy aki ezt a mondatot leírta, nincs pontosan tisztában a jelenlegi helyzettel, hiszen a TAO-törvény egységes rendszerben, minden érintettre egyformán érvényes módon kezeli a szponzoráció kérdését. Kínos, és érthetetlen az a slendriánság, amivel ezt a témát kezelik a szerzők. Lehetne azt mondani, hogy nem elégséges a TAO-konstrukció, de erre két válasz is van:

1. Soha nem lesz elég szponzorpénz a kultúrára. Nem csak nálunk, nyugaton sincs – főleg napjainkban.

2. Nem újabb adózási szabályok kellenek, a TAO-törvény ezt jól kezeli, nem itt van a probléma. Plusz pénz akkor fog megjelenni a kultúra körül, ha – jellemzően a rendszerváltáskor meggazdagodott – milliárdosaink gyermekei már érteni fogják, mit jelent a „társadalmi felelősség”, és nem csak a tégla lesz az érték számukra.

Nem akarom tovább boncolgatni ezt a kérdéskört, csupán jelezni szerettem volna: aki ilyen hangzatos címet ad a tanulmányának, legyen szíves sokkal gondosabb munkát végezni! Egyszerű bedobni egy ilyen megállapítást, hogy „legyenek jobb törvények, és akkor lesz nagyobb mecenatúra”, de ez így tartalmatlan frázispuffogtatás.

A 3. pont címe: „De mi a kultúra?”

Ez volt az egyik leginkább várt kérdés a tanulmányban, hiszen a társadalmi fejlődés következtében folyamatosan újra kell értelmeznünk a kultúra szférájába tartozó jelenségeket. Valamint azért is, mert a kérdésre adott válasz jelzi: mit tekintenek a szerzők vizsgálatuk tárgyának. Nos, sajnos nem derült ki, mit tekintenek „kultúrának”, mit is vizsgál a tanulmány (adtak egy tucat lehetséges értelmezést), helyette inkább ismét elkalandozunk a politika világába, és olyan összehasonlításokat olvashatunk, mint pl.:

„A demokratikus politika nem tekinthet el mennyiségtől, a kultúra viszont mindig valamilyen minőséget jelent.”.

Nem vitatom, hogy létjogosultsága van az ilyen típusú vizsgálódásnak, de ismét azt mondom: „A kulturális szféra helyzete Magyarországon” című tanulmánynak nem a politika és a kultúra egymás mellett élésének balliberális értelmezéséről kéne szólnia. Illetve, ha mindenképpen foglalkozni akarnak ezzel, csak az után tegyék, miután feldolgozták azt a témát, hogy mit értünk kultúra alatt? Pl. mennyire kultúra a testkultúra, vagy mennyire művészet a konyhaművészet? Mert, hogy, ami pár száz évvel ezelőtt pusztán a létfenntartást szolgálta, ma már művészi szintre emelkedett, tovább gazdagítva az erre fogékonyak élményvilágát. Ez az egyik legfontosabb kérdéskör, és gyanítom, ezen a téren van a legnagyobb véleménykülönbség a szakemberek között.

Tudomásul véve, hogy a kulturális szféra elemeit nem lehet statikus rendszerbe foglalni, azok folyamatosan változnak, cserélődnek, én magam így fogalmaztam meg, mit értek kultúra alatt: mind azt, amit a társadalom saját testi-lelki-szellemi élményvilágának színesítése érdekében létrehoz, művel. Ebben a tekintetben pedig a kulturális szféra alapvető része a testkultúra – ebből következik, hogy meg kell vizsgálni: mennyire számít kulturális beruházásnak pl. egy stadion vagy egy focipálya? Mint ahogy azt is fontos látni, hogy vannak olyan művészeti ágak, melyek állami pénzek nélkül tartják fenn magukat: ilyen pl. a konyhaművészet a csúcsgasztronómiai éttermekben. Mind ezek pedig komolyan árnyalják az állami ráfordítások, valamint a „közpénz-magántőke” kérdéskört a kulturális életben!

Nos, a tanulmányból nem derül ki, miként foglalnak állást e tekintetben a szerzők, de később látni fogjuk: kulturális életünk legalapvetőbb, mindenki által ismert területei is kiesnek a látókörükből. Így pl. nem találunk semmit a zeneművészettel, vagy a táncművészettel kapcsolatban. Azon felül, hogy ez mekkora csalódást jelentett, nem lehet megkerülni a kérdést: komolyan tudják venni magukat ezek az urak (és a hölgy), annak fényében, hogy az egyetlen valóban világhírű, tradicionálisan világszerte elismert kulturális „cikkünk”, a zeneművészet nem szerepel „A kulturális szféra helyzete Magyarországon” című tanulmányban?! Vajon nem volt, aki értene hozzá? Vagy esetleg ezen a területen csak annyit lehetne írni, hogy a kormány teszi a dolgát, az együttesek – egy közösen létrehozott, jól működő rendszer szerint – kapják a támogatásokat, és ez nem nézne ki olyan jól a tanulmányban? Meg az sem, hogy az a Batta András, akit szocialista kormány nevezett ki a Zeneakadémia rektorává, a szocialista kötődésű Küllői Péter, valamint az „elátkozott” Simor András mentoroltjaként csinálta végig az intézmény újjáépítését, most kormánybiztosként felel a zenei élet koordinációjáért? Tulajdonképpen a válasz mindegy, de az tény, e témakör (és még a többi) kimaradása teljesen indokolatlanná teszi „A kulturális szféra helyzete Magyarországon” címet. Inkább valami olyasmit kéne írni, hogy „Gondolatok a kulturális élet néhány területéről”. Tudom, hogy így nem olyan hangzatos – viszont legalább igaz lenne.

A 4. pont címe: „A kultúra zárt és nyitott fogalma – Európában és Magyarországon”

Az itt olvasható eszmefuttatás tulajdonképpen Soros György Nyitott Társadalom Intézetének filozófiája. Nem baj, ha valakik hisznek ebben, szabadságuk van rá, de a tanulmányban ennek az egész témának nincs helye. Amúgy is tévútra viszi a sok politika a hazai kulturális szféra vizsgálatát, és ezt még tovább tetézi, amikor tisztán filozófiai kérdéseket feszeget az anyag, a címben szereplő tények vizsgálata helyet. Sajnos, ennek az – amúgy szakmailag elnagyolt – résznek az aktuálpolitikai felhangokon kívül semmi egyéb funkciója nincs a tanulmányban, nem járul hozzá hazánk kulturális életének feltérképezéséhez.

E rész szerzője/szerzői fő mondanivalóként azt sugallják, hogy a magyar társadalom hajlamos elzárkózni az egyéb kultúráktól, megtagadja a velük való együttműködést, sokkal inkább befelé fordul, nem nyitott a kulturális együttműködésre. És ez baj, mert mint írják:

„Kultúrpesszimizmussal, a „nemzethaláltól való félelemmel” együttjáró „introvertált”, vagyis befelé forduló, etnicista nacionalizmusok jönnek létre, amelyek egyáltalán nem veszélytelenek, sőt hatalmas erőszakpotenciállal bírnak.”

Nos, a magyarság kulturális nyitottságával kapcsolatban érdekesek ezek a megállapítások, főleg annak fényében, hogy mit olvasunk erről Inkei Péternek – a tanulmány egyik szerzőjének – „ÁLLAMI KULTÚRATÁMOGATÁS ÉS KULTURÁLIS POLITIKA MAGYARORSZÁGON AZ ELMÚLT HÚSZ ÉVBEN” című, 2011-ben kelt tanulmányában.

Idézem:

„A csatlakozás (mármint az EU csatlakozás) előtt élénk téma volt, hogy milyen hatással lesz a kultúrára, amiben szerepet játszott a nemzeti identitás iránti aggodalom. Az Eurobarometer 2008. évi felmérése azonban azzal a meglepetéssel szolgált, hogy kevesen aggódtak kevésbé a nemzeti önazonosság megőrzése fölött, mint mi magyarok:

A megkérdezettek hány %-a félti az EU-tól a nemzeti identitást:

Magyarország: 5,5% körül (kicsit magasabb)

Németország: 7-8% között

Csehország: 11%

Hollandia: 12%

Ausztria, Dánia: 15%

Nagy Britannia: 24%

E statisztika fényében azt a látszatot kelteni, hogy a magyarság, „introvertált”, etnicista nacionalizmusba hajló, másokat elutasító, nemzethaláltól félő nemzet lenne, igen csak nagy tévedés. Sőt! Úgy tűnik, Soros György alapítványa kiváló munkát végzett a magyarok fejében! De félretéve a viccet: véleményem szerint nincs semmi baj a magyarság gondolkodásával, európai összehasonlításban kifejezetten befogadó nemzet vagyunk a kultúra területén. Ez a rész sokkal inkább arról szól, hogy a balliberális értelmiség néhány tagja számára egyszerűen nem áll össze a kép a jelenlegi kormány kulturális szándékáról. Illetve ha össze is áll, nem hajlandók azt tudomásul venni, körömszakadtáig küzdenek ellene, még úgy is, hogy európai statisztikáknak ellentmondó megállapításokat tesznek.

Az 5. pont címe: Mi a kultúrpolitika?”

Itt sajnos, megint messzire evezünk a tanulmány címében megadott témától, steril politikai eszmefuttatások következnek, melyek mentén elfilozofálunk a szerzők által sulykolt kétféle kultúrafelfogáson. A fő téma:

A kultúrpolitika nem azonos a diktatúrával, nem jelent diktatórikus beavatkozást a különböző kulturális irányzatok esztétikai felfogásába, nem jelent ízlésdiktátumot.”

Nyilván sejthető, mely irányzathoz sorolják szerzőink az „Orbán-rezsimet”.

Van egy pillanat, amikor már azt hihetnénk, jó irányt vesznek a dolgok:

„A művészetpolitikában csak és kizárólag szakmai, esztétikai elvek érvényesülnek. Ezek elbírálása nem politikusi, hanem szakmai feladat.”

És várnánk, hogy milyen szakmai javaslatai vannak a szerzőknek a „szakmai és esztétikai elvek” érvényesítése érdekében – de sajnos nincs semmiféle javaslatuk. Tovább filozofálnak a demokratikus és a nem demokratikus kultúrpolitika mibenlétéről, a nyitott társadalom befogadó kultúráját kihozva győztesnek a versengésből. Tragikomikus látni, ahogy a szerzők hazánk kulturális szférájának vizsgálatakor nem máshova érkeznek meg, mint a fasizmus veszélyéhez.

„A kultúrpolitika társadalompolitikai része garantálja, hogy a különböző kulturális projektek demokratikus keretek között maradjanak, ne lehessenek kirekesztőek, vagyis ne terjedhessen általuk az etnonacionalizmus, amely a totális nacionalizmushoz (vagy akár fasizmushoz) vezethet.”,

illetve

„Ugyancsak fontos, hogy ne keverjük össze a kultúra demokratikus fogalmával a természetinek vélt elemeket, mert ezek a megközelítések szélsőséges esetben fajelméletbe (kulturális genetika) csúszhatnak.”.

Igen nehéz bármiféle szakmaiságot kihámozni ebből a megközelítésből, ez továbbra sem a kulturális élet elemzése, hanem filozófiai harc – igen szerény eszközökkel.

A 6. pont címe: „A kulturális klientúra intézményesítése: a Magyar Művészeti Akadémia”

Elérkeztünk a balliberális értelmiség számára az egyik legfájóbb ponthoz, az MMA-hoz. Nem idézem a leírtakat, semmi új nincs benne, a már ezerszer hallott véleményt járja körbe több oldalról. Azt viszont nehezményezem, hogy ismét pongyola, és következetlen az anyag.

Mit szóljunk ahhoz, hogy Inkei Péter már idézett – igen magas színvonalú – munkájában így ír:

„A legtöbb országban hangsúlyos szerep jut az elvek, célok és tervek tételes kifejtésének és követésének, ezzel szemben a rendszerváltás utáni Magyarországnak sosem volt a kulturális stratégia ismérveit ténylegesen kielégítő magas szintű tervokmánya.”,

az anyagban pedig ezt olvassuk:

Mindenekelőtt a jelenlegi kormány, az európai országok között páratlan módon nem rendelkezik „kultúrstratégiával”.

Az alapvető tárgyilagosság sincs meg a szerzőkben…

Egyébként, ha már a stratégia a kérdés, Szőcs Géza pontosan megfogalmazta, mit kért tőle a miniszterelnök 2010-ben: az elviselhetőség határáig le kell csökkenteni a kulturális kiadásokat. Hogy miért? Mert nulla pénz volt az országban, és vissza kellett fizetni az előző kormány által felvett irdatlan kölcsönt. Amikor tehát azt olvassuk, hogy

… a kormány részéről a kultúra valódi jelentőségének tagadásáról, illetve a terület következetes kivéreztetéséről van szó”,

mindenképpen hiányzik egy fejezet, mely értelmezi azt a gazdasági környezetet, melyből a jelenleginél (vagy a 2010-esnél) több forrást lehetne szánni a kultúrára. Nem csak itt, általában is tetten érhető, hogy az tanulmány készítői nem veszik figyelembe hazánk anyagi teherbíró képességét, úgy értekeznek a kultúráról és hasonlítanak össze nyugati országokkal, mint ha nem lennének komoly pénzügyi problémák. És ez a másik ok, amiért az anyag – hangzatos címe ellenére – a gyakorlatban használhatatlan. Megmarad elvi-filozófiai síkon, alig van olyan momentum benne, melyet át lehetne ültetni a gyakorlatba.

A 7. pont címe: A magyar film helyzete

Itt sincs új információ, óriási terjedelemben olvashatjuk az MMKA vs Filmalap történet balliberális értelmezését. Néhol kicsit demagógiába hajlik az írás:

„az MNFA a létrehozása óta eltelt két évben egyetlen olyan magyar játékfilmet sem juttatott el a mozibemutatóig, amelyet részben vagy egészben finanszírozott volna. A magyar film lendülete megtört, két év alatt gyakorlatilag sikerült szétverni.”,

ami emlékeztet arra a kétezres évek eleji szlogenre, hogy a „Fidesz nem épített egy méter autópályát sem!”. Pontosan tudják a szerzők, hogy a filmkészítés több éves folyamat, nevetséges azzal vádolni a Filmalapot, hogy két éves működése alatt még nem jutott el a mozivetítésig egyetlen film sem. Illetve ha már, akkor jegyezzük meg: azóta már bemutattak két filmet. Az egyik az utóbbi negyven év legnagyobb nemzetközi elismerését hozta…

Tulajdonképpen az idő már felülírta a fejezet szakmai megállapításait, de néhány jellemző momentumot bemutatok:

„Lényegében ennek a rendszernek (MMKA) köszönhető a magyar filmnek az ezredforduló táján kezdődött, és 2010-ig folyamatosan tartó felívelése, amit a szerte a világon lelkesen ünnepeltek, a fontos fesztiválokon díjaztak …

Ezt a lendületet törte meg a 2010-es kormányváltás, és a Magyar Mozgókép Közalapítvány szétverése.”

Nos, a Filmalap közreműködésével elkészült első két film kritikáit látva nem biztos, hogy bölcs dolog volt azok megjelenése előtt leírni a fenti mondatot. Szász János legjobb filmnek járó Kristály-glóbusz díja Karlovy Vary-ban csattanós válasz a szerzőknek.

De ami ennél is fontosabb: magának a rendezőnek – a kormánypártisággal nem vádolható, magát "liberális zsidó gyereknek" tartó – Szász Jánosnak a véleménye:

„Egyszer azt mondtam Andy-ről, hogy nehézsúlyú öklöző, aminek az a lényege, hogy szemébe néz az ellenfélnek. Ez egy nagyon lényeges dolog. Nem hátulról üt le, hanem a szemébe néz. És nagyon sok meccsünk volt, és ezek jó meccsek voltak. Nagyon kemény meccsek voltak, de a film az nem szalvétahajtogatás, hanem az egy nagyon nehézsúlyú dolog. És én nagyon hálás vagyok neki, és nagyon hálás vagyok – akiről keveset beszélünk – a Szőcs Gézának!”

Azt gondolom, itt az igazi lényeg! Ezt kell megtanulnia minden művésznek: meghallgatni a hozzáértők véleményét, és ügyesen beépíteni az alkotásba. Ez nem mindig könnyű, de az állami támogatásnak is komoly súlya van! Nem tudjuk, mi lett volna, ha a Filmalap szakemberei nem szólnak bele Szász János filmjébe, de azt tudjuk, mi lett az eredménye annak, hogy beleszóltak. Az utóbbi negyven év legnagyobb nemzetközi elismerése. Nem véletlenül mondja azt a rendező, hogy „nagyon hálás vagyok neki” – mármint Andy Vajnának. Azt hiszem, kicsit több alázatra lesz szükség tanulmányszerzőink részéről a továbbiakban! És ha a sikerfilm rendezője megköszöni Andy Vajna közreműködését, talán érdemes felülvizsgálni az alábbi mondatot is:

„(A Filmalap) vezetőjének a szakma bizalmát nem bíró, a magyar és európai filmkultúra értékeivel szemben gyanakvó és ellenséges hollywoodi exproducert, Andy Vajnát bízták meg.”

Azt gondolom, annak a szakmának a bizalmára nincs is szükség, mely így gondolkodik a Filmalap működéséről. Én megelégszem azzal, ha még sok-sok Szász János típusú alkotó együttműködik Vajnáékkal, és elnyeri az Arany Glóbuszt – a többieket dicsérjék meg e tanulmány készítői! :-)

Vagy említhetnénk a most moziba került Bodzsár Márk filmet is, az Isteni műszak-ot. A Népszabadság kritikusa így ír:

És most nem lehet eltekinteni attól a ténytől, hogy ez a mozi a Vajna-korszak első igazi darabja: átesett az új (film)alapos forgatókönyv-fejlesztési és gyártási procedúrákon.”

Hogy mit jelent a valóságban a – szerzőink által elátkozott – Filmalappal való közös munka, szemléltesse a rendezővel való beszélgetés egy részlete:

„Negyven-ötven ember látta két tesztvetítésen, sok nevetéssel és vibrációval fogadták a filmet. Boldogok voltunk, és ezután gondoltuk úgy, hogy érdemes a filmalapnak is megmutatni. Hideg zuhany volt: ez a vetítés síri csöndben zajlott le. Jött egy konzultáció, ott elmondták: továbbra is hisznek a filmben, de nem úgy áll, amilyennek ők elképzelték. Ez nekik is, nekünk is első helyzet volt: ott voltunk egymással szemben, részükről nagy elégedetlenséggel, de sok esetben nem tudták pontosan megfogalmazni. Homlokegyenest mást mondtak, mint amit addig visszahallottunk másoktól. Eltelt másfél-két hét, nem tudtuk, mi lesz. Kiadnak egy ukázt esetleg, hogy milyen módon kell átvágni? Végül ez átment építő jellegű konzultációba. A filmalap delegáltja, Király István vágó, aki például a Kontrollt is készítette, kétszer végignézte a filmet, majd jelenetről jelenetre átbeszélte velünk. Csak véleményt mondott. Volt, amit megfogadtunk, volt, amit nem. Amit igen, azt nem bántam meg. Ezek után már nem volt semmi, a végső verziót már nem is kellett újra levetíteni az alapnak. … A filmalapnak egy szülési jelenet nem tetszett, e helyett van a filmben az a tréfás montázs, melyben a mentősök macit élesztenek újra, a mentős szakzsargon szerint: reanimálják. De ha ragaszkodom hozzá, ez is bennmaradhatott volna. ...

– Már elnézést, de nem derült ki a filmalapos forgatókönyv-fejlesztésen, hogy felesleges a háborús felvezetés?

– Erre mindenki azt mondta: papíron jónak látszott. Érdekes produceri szemmel is, mert öt teljes nap forgatási anyagát kellett kidobni. Ami komoly pénz, másra is el lehetett volna költeni. Majdnem egy éven át fejlesztettük a könyvet a filmalappal közösen, támogatták, hogy benne legyen, én is örültem neki, jó volt elkészíteni. Az, hogy végül nem illett bele a kész műbe, nyilván az én hibám is. De az Isteni műszak alakulását legalább száz szakmabeli végigkísérte, és a forgatókönyv-előkészítés időszakában tényleg senki sem jött oda hozzám, hogy ezt ki kéne hagyni.”

Tisztelt Tanulmánykészítők!

Aki valaha alkotott már valamit, az tudja értékelni a rendező által bemutatott szakmai közeget! Én ezt nem diktatúrának hívnám, hanem a legmagasabb szintű, kizárólag a szakmára koncentráló együttműködésnek.

Véleményem szerint ennek a fejezetnek újból neki kéne futni, és a Filmalap szakmai sikereit elismerve, a még most is meglévő problémákra koncentrálva politikamentesen feldolgozni ezt a témát.

A 8. pont címe: „A színházak és az előadóművészet helyzete”

A cím azt sugallja, hogy érdemi megállapításokat találunk a színházi élet, és a többi előadó művészeti ág kapcsán, de nem így van. Kétszeresen is félrevezet a cím. Egyrészt a színházon kívül semmivel nem foglalkozik, másrészt nem annak valós helyzetét mutatja be, hanem a balliberális kánont ismételgeti.

Néhány szemelvény:

Alapvetés:

„A 2010-ben kétharmados felhatalmazással az ország irányítását magához ragadó(sic!) második Orbán-kormánynak nem volt, és mind a mai napig nincs világos értékrenden alapuló, határozott elképzelése arról, hogy mit kellene/lehetne kezdeni a magyar színházakkal.”

Ahogy azt Inkei Péter tanulmányából már idéztük, a rendszerváltás óta egyetlen kormánynak sem volt erről elképzelése. Kalmár Péter pedig nagyszerű szakmai elemzésében úgy fogalmaz, hogy az egész színházi berendezkedés a szocializmusból itt ragadt, kommunista nagyüzemként működik. A tanulmány szerzői jól tudják, hogy ennek oka leginkább maga a színházi szakma, melynek évtizedek óta meghatározó alakjai egyszerűen nem hajlandók elfogadni a változást, és folyamatosan megakadályoznak minden előremutató kezdeményezést.

„Szakmai” megállapítások:

Orbánék a színházat „Értelmiségi, jórészt fölösleges nyafogásnak/hőzöngésnek, köldöknéző, romkocsmás búsongásnak, rossz esetben bosszantó-felháborító polgárpukkasztásnak tartják, amely a hatalom szempontjából teljesen érdektelen;”

Az Orbán-kormány színházakra vonatkozó politikai premisszái a következők:

  1. Erre a területre minél kevesebb pénzt kell adni (áldozni!), sőt, a lehető legtöbbet kell e területről elvonni. stb.”

 „A színházvezetői posztok elismert színházi alkotók helyett Fidesz-csinovnyikoknak való átjátszási folyamata nem a 2010-es választásokkal kezdődött…” majd kicsit később: „Színházszakmailag érdekes adalék, hogy míg addig jórészt rendezők töltötték be az igazgatói posztot, ettől kezdve elsősorban színészek kaptak bizalmat.”

A tanulmány készítőinek ismét figyelmébe ajánlom a jelenlegi kormányzattal nem éppen baráti kapcsolatban lévő Kalmár Péter dolgozatát, különösen azt a részt, mely arról szól: sem a rendező, sem a színész nem arra való, hogy színházat igazgasson. Normális helyeken ezt menedzser végzi – aki persze lehet attól még jó színész és rendező is. De elsősorban menedzser.

A legnagyobb problémát, az intézményrendszer átalakítását ennyivel intézi el a tanulmány:

„Abban is van igazság, hogy a magyar színházi rendszer, amely gyakorlatilag érintetlenül vészelte át a rendszerváltás utáni első két évtizedet, alapos átgondolásra és esetlegesen átalakításra szorul. Ezt már a 2004 táján kibontakozó ún. „struktúraviták” is tanúsították, s mindannyiunk közös felelőssége, hogy nem született meg időben egy olyan konszenzusos működési keret, amely biztosíthatta volna a magyar előadó-művészeti kultúra fejlődését, az alkotók, a kultúraközvetítők és a közönség széles rétegeinek megelégedésére. Ehelyett a Fidesz már a 2006-os önkormányzati választások után egészpályás letámadásba lendült és sorra ültette saját embereit (gyakorta a párt csúcsvezetőinek barátait, személyes pártfogoltjait) a vidéki színházak igazgatói székébe.”

Ha komoly felelősséggel készült volna az anyag, nyilván nem az szerepelne benne, hogy a színházi rendszer „esetlegesen átalakításra szorul”, hanem pontos diagnózis után lehetséges megoldásokat vázolna fel a tarthatatlan szisztéma alternatívájaként.

Majd így folytatja:

„mindannyiunk közös felelőssége, hogy nem született meg időben egy olyan konszenzusos működési keret, amely biztosíthatta volna a magyar előadó-művészeti kultúra fejlődését”.

Először is: a "magyar előadó-művészeti kultúra" - mint általánosító kifejezés - nem állja meg a helyét, mivel pl. a zeneművészet terén rend van. Biztosított a fejlődés, mindenki végzi a munkáját. Az ilyen hányaveti és pongyola megfogalmazások nem illendők egy komoly tanulmányba.

Másodszor: a fejedelmi többes azt a látszatot kelti, mint ha itt valamiféle közös szakmai felelősség lenne, holott egyértelmű, hogy a színházi élet meghatározó figurái két évtizede a balliberális igazgatók, rendezők, és vezető színészek. Tehát, ha valaki megakadályozta a színházi élet átalakítását, akkor az nem egy nagy közös massza, hanem a kiváltságaikat két évtizede féltve őrző színházvezetők. A társaság sokáig homogén, zárt csoportot alkotott, nem zavarta köreiket holmi jobboldali betolakodó, vagy ha néha (véletlenül) mégis bekerült egy-egy, semmi esélye nem volt az óriási erőfölénnyel szemben. Tehát egyértelműen kijelenthető, hogy a megcsontosodott színházi struktúra fennmaradása a balliberális vezetőknek köszönhető.

Egészen 2006-ig így volt ez, amikor is:

a Fidesz már a 2006-os önkormányzati választások után egészpályás letámadásba lendült és sorra ültette saját embereit (gyakorta a párt csúcsvezetőinek barátait, személyes pártfogoltjait) a vidéki színházak igazgatói székébe.”

Megtört a homogenitás! A gonosz Fideszes önkormányzatok képesek voltak arra, hogy – a tanulmány készítői szerint is teljesen törvényesen – jobboldali érzelmű embereket neveztek ki színházigazgatóknak.

És a gyönyörű folytatás:

„Válaszul a Hiller István vezette minisztérium által felkért Magyar Színházi Társaság kihagyta a törvény 2007-ben elindított előkészítéséből az újonnan kinevezetteket,”

Tehát, ha jól értem, ha valakit egy Fideszes önkormányzat nevezett ki valamely színház igazgatói posztjára 2006 után, azt az akkori egyetlen(!) szakmai szervezet, a Magyar Színházi Társaság balliberális vezetése egyszerűen kihagyta az új színházi törvény előkészítési munkáiból. Még egyszer leírom, hogy jól érthető legyen: Hiller István felkérte az egyetlen színházi szakmai szervezetet az új színházi törvény előkészítésére, de a munkából a Fidesz által kinevezett színházigazgatókat kizárták.

Hogy mi történt ez után? A kizártak

„megalakították a Magyar Teátrumi Társaságot azzal a kimondott céllal, hogy ellenpólust hozzanak létre a „nagy generáció” tagjaiból álló, döntően fővárosi és baloldali beállítottságú csoportjával szemben.”

Számomra az a megdöbbentő, hogy egy szakmai elemzés ennyivel intézi el a legtragikusabb motívumot, mely jól láttatja, hogy a jelenlegi Fidesz kormánytól teljesen függetlenül, már 2007 óta végletesen megosztott a színházi szakma, méghozzá nem szakmai, hanem politikai alapon. Az egyetlen színházi szakmai szervezet „döntően fővárosi és baloldali beállítottságú csoportja” nem volt hajlandó befogadni saját új vezető kollégáit, kiközösítette őket, csak azért, mert más művészi elképzelésekkel és politikai látásmóddal érkeztek. Azt hiszem, ez volt az a pont, ahol a balliberális színházcsinálók elvetették a mai általános gyűlölködés magját. Milyen demokrácia felfogás az, hogy ha valaki nem úgy gondolja, mint én, azt kizárom a szakmai munkából?! Honnan ez a mérhetetlen pökhendiség és kivagyiság? Tragédia, hogy egy művészeti ágban ennyire önző, és tisztán világnézeti érdekek érvényesülhettek! Zenészként értetlenül állok ez előtt, és nagyon örülök, hogy a zenei életben nincsenek ilyen kártékony „kiskirályok”, akik képesek megmérgezni az egész szakma légkörét.

Másik kérdés, hogy Hiller István ekkor nem feloszlatta a Magyar Színházi Társaságot, hanem tudomásul vette a súlyosan szakmaiatlan, kirekesztő lépést. Erre válaszul a kitagadott színházi vezetők létrehozták a Magyar Teátrumi Társaságot, melyet a tanulmány szerint a jelenlegi kormányzat sokkal inkább támogat, mint a Magyar Színházi Társaságot. Jé! Ezt ki a fene gondolta volna?! A mai, jobboldali kormány nem a deklaráltan balliberális, kirekesztő társasággal tárgyal, hanem a kirekesztettekkel. Bizony, a mai helyzet nem most, hanem 2007-ben alakult ki, amikor a Magyar Színházi Társaság tagsága elzárkózott az együttműködéstől újonnan kinevezett kollégáival.

De az egészben a legrosszabb az, hogy ez sem szakmai kérdés. Ez sem a kulturális szféra helyzetét mutatja be, hanem a háttérben húzódó politikai erővonalakat. És a színházi fejezet összes többi része is erről szól: hogy látja a balliberális elemző az eseményeket a politikum szemüvegén át. Na de mennyire politikai kérdés az, hogy a menedzseléshez teljesen analfabéta igazgatók ülnek színházak igazgatói székében?! Kommunizmusból itt ragadt szemléletüknek köszönhetően azt hiszik, hogy a színészi szakma csúcsát az jelenti, ha igazgatók lesznek. Pedig a színészi szakma csúcsa a jó színész. Az igazgatói poszt a menedzserek csúcspozíciója – legalább is a világ normálisabbik felén. De még azt is elfogadom, ha valaki ezen vitázik, és javasol egy másfajta megközelítést. Viszont az, hogy egy szakmai elemzés egyáltalán nem foglalkozik ezzel a kérdéskörrel, egy mondattal elintézi a mai, amúgy mindenkinek rossz helyzetet, és máris rohan tovább politikai lózungokat ismételgetni hat és fél oldalon keresztül, az nonszensz. Ez nem szakmai anyag, hanem egy politikai nyilatkozat. Mindegy, mely részletét vizsgáljuk a tanulmány 8. pontjának, az elmúlt három év balliberális sajtójának esszenciális kivonatával találkozunk. 

Érdekes momentum, amikor a jelenlegi TAO-konstrukciót hibáztatja a tanulmány. Szerintük ugyanis a TAO konstrukciónak köszönhetően a színházak

„…műsorpolitikájukkal kénytelenek minél hatékonyabban kiszolgálni a nézői igényeket, utat nyitva a mértéktelen kommercializálódásnak”.

Jó, hogy felmerül ez a kérdés, mert valóban probléma, hogy a budapesti színházak zöme bulvárszínházként működik. Fontos lenne utánajárni, mi is a közönség valós igénye, és erre hogy kell reagálnia a művészeti életnek. Nos, erről a 8. pontban nem olvasunk semmit,  de a már többször idézett Inkei-tanulmányban a következőt találjuk:

„A nemzetközi összehasonlítások rendre azt igazolják, hogy azokban az országokban, ahol a hajdan szívósan formált szocialista embertípus él, a nyugat-európai szinteknél igénytelenebb kulturális szokások dívnak.”

Nem pontosan értem, ha Inkei Péter számára hozzáférhető volt ez a megállapítás, a tanulmány készítői miért nem járták körül alaposan a témát?! Hiszen ha valaki valóban foglalkozni szeretne a színházak műsorpolitikai problémájával, annak kiindulópontul azt kell számba venni, hogyan lehet a magyar társadalom alapvetően igénytelen kulturális szokásait pozitív irányba elmozdítani! Meg kéne beszélni, milyen közművelődési programokat kéne indítani, és ebben milyen szerepe van a színházaknak!

A másik kérdés, mely megbújik e sorok mögött: vajon a színházaknak nem feladata „minél hatékonyabban kiszolgálni a nézői igényeket”? Vagy az a jó, amikor egy szűk kör – mondjuk a Magyar Színházi Társaság tagsága – eldönti, mit kell játszani? Persze, ez most ironikus volt, de egyrészt talán még sem annyira, másrészt ismét egy téma, amivel foglalkozhattak volna a tanulmány készítői a politizálás helyet.

A szakma akkor került felszínre az anyagban, amikor ezt írják:

„A jövőben e szektor átvilágítása és újraértelmezése nem lesz tovább elodázható, enélkül ugyanis vagy a szolgáltatói, vagy a befogadói oldal (esetleg mindkettő) elsorvadása várható, súlyosbítva a közvetítői platformok beomlásával. Egy felelős kulturális politikának ennek szellemében tehát meg kell vizsgálnia, hogy

  1. mi az intézményrendszer valódi funkciója;
  2. mi az állami szerepvállalás reális mértéke;
  3. milyen feladatok mutatkoznak a szektorok közötti valódi együttműködés kialakításában;
  4. a terület szereplői mennyiben tartoznak felelősséggel a kulturális javak fogyasztásából kiszoruló tömegek iránt;
  5. miként tudatosítható, hogy az aktív művelődés ügye nem szakmai öncél és nem maradhat egyetlen ágazat prioritása, hanem a társadalmi haladás minden célkitűzésében meg kell jelennie.”

Na, most kéne következni hat oldal elemzésnek, és a javaslatok tömkelegének, amire aztán széles körben lehetne reflektálni szakmailag. De nincs javaslat, nincs semmi – ugyanis ezzel a résszel zárul(!) a színházi életről szóló rész a tanulmányban:-(

Mivel a 8. pont semmiféle szakmai elemzést nem ad, ez iránt érdeklődő olvasóim figyelmébe ajánlom még egyszer Kalmár Péter nagyszerű elemzését, mely kiválóan bemutatja a színházi élet jelenlegi helyzetét Magyarországon. Van abban is politika (ő sem dicséri az Orbán kormányt), de nem öncélúan, és messze több a szakmai tartalma, mint e hangzatos című „tanulmánynak”.

Az ez után következő, pályáztatásról szóló fejezet így kezdődik:

„2013 elején L. Simon László akkori kulturális államtitkár vetette fel a pályázati rendszer eltörlésének szükségességét a kulturális intézmények igazgatói kinevezése esetében.”

Ez a rész a tanulmány egyik mélypontja, hiszen a fenti mondat nem igaz, és ezt a tanulmány készítői is tudják. L. Simon soha nem beszélt a „pályázati rendszer eltörlésének szükségességéről”, az egész fejezet okfejtése egy mondvacsinált politikai hisztéria lenyomata az anyagban.

L. Simon arról beszélt, hogy a kulturális szférában van néhány kiemelt fontosságú – mondhatnánk szimbolikus – intézmény, melynek élére minden kormány mindig a sajátjait ültette. Ezen intézmények esetében javasolta az államtitkár, hogy ne legyen pályáztatás, mivel talmi és hazug dolog, másrészt azt is megemlítette, hogy ilyen intézmények élére a legjobb szakembereket lenne érdemes meghívni szerte a világból, akik soha nem fognak részt venni pályázatokon.

Jobban örültem volna, ha az anyag készítői a kétoldalnyi hamis álprobléma helyett inkább fél oldalban körbejárták volna az államtitkár valódi felvetését, létrehozva a konstruktív szakmai vita lehetőségét.

További inkorrektség a fejezetben, hogy úgy mutatja be a jelenlegi kormány kinevezési gyakorlatát, mint ha az kuriózum lenne. Elhallgatja, hogy az előző, balliberális kormányzat idején is gyakorlat volt eleve úgy összeállítani a szakmai biztosságokat, hogy a kiszemelt nyerhesse meg a pályázatot, és az is gyakorlat volt, hogy a szakmai tanács döntésével szemben, a miniszter saját hatáskörben nevezett ki valakit igen fontos intézmény élére. Sajnálatosan egyoldalú, politikailag elfogult írás ez is.

És ezzel végére értünk a 8. pontnak, melynek címe: „A színházak és az előadóművészet helyzete”

A hangzatos címet azonban nem sikerült megtölteni a hozzá való tartalommal, politikailag egyoldalú, szakmailag pongyola okfejtést olvashattunk a színházi életről, a pénzosztásról, és a kinevezési gyakorlatról. Zeneművészetre, táncra, zenés színházakra nem maradt energia. Fájó igénytelenség...

A 9. pont címe: „A képzőművészeti intézményrendszer”

A mintegy másfél oldalnyi írásban az eddigiekhez képest kiegyensúlyozottabban van jelen a szakma és a politika. A biztonság kedvéért elolvashatjuk, hogy A (képzőművészet intézményi) struktúráknak ez a felbomlása egyrészt szomorú, és bizonyos tekintetben elfogadhatatlan, másfelől azonban (feltéve, hogy 2014-ben változás következik be) lehetőséget nyújt arra, hogy a régebben öröknek gondolt, megcsontosodott rendszerek végre valóban megújuljanak. (Amennyiben 2014-ben nem következik be politikai változás, a rendszer nagyon hosszú időre elveszíti kompatibilitását a nemzetközi struktúrákkal.)”. Értem én, hogy a szerzők kormányváltásban érdekeltek, de mennyire lehet komolyan venni egy tanulmányt, mely prófétikusan kijelenti, hogy 1. ha „ezek” maradnak, mindennek vége; 2. ha „ők” jönnek, minden rendben lesz. Csak úgy halkan utalok arra a mondatra, mely szerint „a húsz év alatt elkorhadt múzeumi szisztéma és a múltba kapaszkodó szervezetek rendszere éppen most omlik össze.”. Nos, ebből a húszból 12 év azoknak a nevéhez köthető, akik – az anyag szerint – 2014-től mindent tökéletesen csinálnának…

Itt is előjön az MMA és az NKA balliberális értelmezéséből fakadó kulturális világvége vízió, de végre megjelennek fontos szakmai kérdések is.

Először is, a politikai nyilatkozatok mellett találunk egy pontos szakmai diagnózist arról, hogy áll hazánkban a képzőművészet helyzete napjainkban. Ugyan messze nem olyan mélységű, melyet elvárnánk, de végre a szakmáról van szó (az egész fejezet – melynek kb. fele(!)politika – mindössze másfél oldal).

Az egyik kiemelt téma a finanszírozás kérdése. Tény, hogy a vizuális kultúra alulfinanszírozott a többi művészeti ággal szemben, de az is tény, hogy pont annyi forráshoz jut, amennyit hazai és nemzetközi elismertsége révén a mindenkori (tehát nem csak a mostani Fidesz) kormány vállalhatónak tartott a többi – szintén forráshiányos – kulturális területtel szemben. Jó lett volna olvasni arról, hogy a vizuális műveltségre való nevelés már kisiskolás korban hátrányba kerül, és egy átlagos magyar értelmiségi úgy szerzi meg diplomáját, hogy ez a lemaradás csak fokozódik. Ilyen „indulással” nyilván nem fog soha kitermelődni sem a műértő közönség, sem pedig az a gyűjtői kör, mely megélhetést tudna biztosítani az arra érdemeseknek. Egy színvonalas tanulmány esetleg katalizátora lehetett volna az erről szóló szakmai, majd társadalmi vita elindulásának.

Szintén érdekes gondolat, hogy „A művészet közvetítő rendszerét érdemes átalakítani, összhangban az oktatás átalakításával.”, de sajnos ennél többet ezzel kapcsolatban sem olvasunk.

Általában jellemző, hogy a fejezetben a fentihez hasonló gondolatkezdemények vannak, melyek jelzik: a szerzők is látják a mindenki által érzékelt problémát. Azonban a tanulmány egyetlen lépéssel sem visz közelebb a megoldáshoz, vagy legalább ahhoz, hogy érdemben elindulhasson egy szakmai vita a különböző lehetséges előrelépési módozatokról.

A 10. pont címe: „A kulturális örökség”

Úgy tűnik, ezt a részt egy valaki írta, mégpedig egy szakember. Nem is szerepel benne egyetlen egyszer sem az „Orbán-rezsim”, vagy az „etnonacionalista” kifejezés. Meg az összes többi, balliberális politikai pattern sem. Egy szakember higgadtan, abszolút szakmai szempontok szerint megfogalmazta a véleményét, melyben egy-kétszer szerepel kormányzattal kapcsolatos bírálat is, de nem öncélúan, és nem csak ennek a kormánynak a bírálata.

Mindannyiunk számára világos, mit jelent a következő leírás:

„Így tipikusan az első világháború előtti műemlékek és műtárgyak, a vidéki kisvárosi és falusi közösségek hagyományos népszokásai, esetleg technológiai eljárásai, illetve a mezőgazdasági tevékenységekhez köthető hungarikumok (vagyis a gasztrokultúra és vinikultúra) kerülnek be a kultúrpolitikusok látókörébe. Tehát nem a Bauhaus és a funkcionalista modernizmus építészete, nem a városi munkások és fiatalok közösségeinek sajátos kulturális kifejezésformái, illetve nem az ipari vagy szolgáltatóipari hungarikumok (pl. technológiai vagy design megoldások).

Ez egyébként a 2006 utáni szocialista kormányok kultúrpolitikája idején sem volt alapvetően másként: a kulturális örökségvédelem területén erőteljes a kontinuitás. Az ÁMRK felváltása a KÖSZ szervezetével, majd a Fidesz-kormány alatt a Nemzeti Örökségvédelmi Központ (NÖK) intézményével például nem hozott jelentős koncepcionális váltást. A szellemi örökség megőrzendő értékeinek listázása is folytonosságot mutat, illetve a kulturális örökség hungarikumként való hasznosítása tekintetében is jobbára megegyezik a 2010 előtti és utáni kormányok elképzelése.”

Ezek tények, melyek leírása segít az eligazodásban, az adott kérdéskör megismerésében, de persze mindenekelőtt arra hívja fel a figyelmet, hogy az adott területen sok éves elmaradása van  valamennyi kormánynak.

Ez a fejezet mutatja be igazán, miről kéne szólnia a „A kulturális szféra helyzete Magyarországon„ című tanulmány egészének. 80% objektív szakmai elemzés, 15% szubjektív egyéni meglátás, 5% politikai háttér információ. És 0% hangulatkeltés, riogatás, balliberális propaganda.

Tisztelet a szerzőnek!

11. pont: „A kulturális exportirodák”

Érdekes gondolatsor arról, hogyan lehetne bekapcsolni a nemzetközi vérkeringésbe az egyes művészeti ágak szereplőit. Politikamentes, tiszta szakmai anyag, mely alkalmas a továbbgondolásra. Én magam a zenei részével vitatkozom, néhányszor körbejártam már a világot, de még nem találkoztam olyan zenei formációval, melyet az itt felsorolt irodák be tudtak volna vinni a nemzetközi körforgásba. A másik probléma, hogy 2005 óta (az irodák ez évi tevékenységéből indul ki az anyag) teljesen megváltozott mind a klasszikus, mind a jazz és könnyűzenei iparág működése. Más alapokon szerveződnek a turnék és a koncertek, más miatt érdekes ma egy együttes/produkció, mint akkor.

Mind ezzel együtt is, legnagyobb örömömre újabb kétoldalnyi tisztán szakmai elemzés!

12. pont: „A külföldi kulturális képviselet”

Az előzőhöz hasonló, politikamentes szakmai elemzés az egyik legfájóbb témáról: a magyar kultúra teljesen összehangolatlan külföldi képviseletéről. Ezen a téren minden példa megáll, és mindennek az ellenkezője is.

Találkoztam nagyszerű kezdeményezéssel a Derdák András vezette Párizsi Magyar Intézetben, amikor az 56-os események kapcsán, először fennállása történetében nem az Intézetben volt az ünnepség, hanem kibérelt egy gyönyörű templomot, és egy Bolyki Brothers – Xaver Varnus közös koncertre hívta meg a franciákat. Óriási sikere volt kezdeményezésének, dugig volt a templom, érdekelte a párizsiakat a program, és nagyon jó visszajelzések voltak azokról a MAGYAROKRÓL, akik éppen 1956-ot ünneplik. Látszott, hogy az igazgató jól gondolkozik, az akkori körülmények között kihozta a lehető legtöbbet az ünnepségből.

Mint ahogy szintén óriási munkát végez a magyar kultúra népszerűsítése érdekében Dán Károly nagykövet New Yorkban. Személyes karizmája révén képes az ottani mentalitással kompatibilis módon összekötni a szálakat – melyeket jellemzően az itthoni bénázás tesz tönkre.

Az elemzés így fejeződik be: A külföldi kulturális intézetek és az egész kulturális diplomácia témája nagyon összetett, komoly országismeretet és intézmény-szociológiai megfontolásokat igényel. A rendszer átfogó elemzésére Magyarországon még soha nem került sor. Ehelyett rész-tanulmányok bele-bele kaptak a témába. Ideje lenne az egész területet komplexen áttekinteni.”

Nagyon igaz megállapítás, de pont az lett volna a feladat, hogy a tényfeltárás után készüljön valami előremutató javaslat, mely meg tudja indítani e roppant fontos kérdésről az együttgondolkodást.

Nem világos számomra, hogy ha az egyik fejezetben feladatuknak tartották a szerzők a helyzetelemzés után a megoldáskeresést is, más fejezetekben ez miért maradt ki? Amikor a szakma helyett tömény politizálás folyik, világos, hogy elcsúsznak a hangsúlyok, de a 12. pont esetében – hála Istennek – szakmai megközelítését látjuk egy fontos témának, még sincs semmi előremutató felvetés. Jó lett volna, ha ebben a tekintetben sokkal egységesebb a tanulmány, és minden felkért szakember belekezdett volna a konstruktív jövőépítésbe egy-egy (vagy több) javaslat révén.

A 13. pont címe: „Médiapolitika”

Nem értem, miért része a tanulmánynak ez a pont, semmiféle kulturális elemzés nincs benne, arról szól, hogyan értékeli egy balliberális elemző a média mai helyzetét. Fő témája a szólásszabadság biztosításának mikéntje.

Ezt sem, és azt sem tartom a kulturális szférához tartozó témának, hogy

„El kell törölni az olyan tabukat, mint például a „közerkölcs” sérelmének tilalma, a család és a gyermeknevelés „értékeinek” védelme, valamint a „többség” elleni gyűlöletkeltés és a „Szent Koronát” sértő vagy lealacsonyító megjegyzések tilalma. Ugyanígy törölni kell azokat a rendelkezéseket, amelyek a gyermekek és a kiskorúak védelmére hivatkozva korlátozzák az erőszakos és a pornográf tartalmak közzétételét és felhasználását.„

Azt gondolom, ez a fejezet a tanulmány politikai vonalát erősíti (ismét visszatér az „Orbán-rezsim” kifejezés:-), a kulturális szféra helyzetét nem tárgyalja, erőltetett hozzátoldás az amúgy sem egységes, igen változó minőségű anyaghoz.

Az ezt követő rövid zárszóból idézek:

„De nincs sok időnk, mert máris itt van a nyakunkon egy újfajta állampárti berendezkedés. Ismerősek a hatalomgyakorlás, a megfélemlítés és a dezinformáció módjai. Ez a hatalom még nem ment el odáig, hogy műveket tiltson be, alkotókat lehetetlenítsen el, de semmi sem akadályozza meg abban, hogy megtegye. Tanulmányunk azért íródott, hogy elősegítsük az előrelépést egy szabadabb, normálisabb, békésebb és demokratikusabb európai Magyarország kulturális politikájának megvalósításához. Olyan kulturális politikához, amely partnernek tekinti a kulturális élet szereplőit, az állampolgárokat, a velünk élő közösségek tagjait, és amely nem a félelem, hanem a szabadság kultúráját kívánja érvényre juttatni.”

A zárszó világossá teszi, hogy az anyag valójában nem a kulturális szféra helyzetét kívánja elemezni, hanem a kulturális élet mögötti politikai erőteret. Elénk vetíti a balliberális szemszögből kívánatos kultúrpolitikát, mély ideológiai magyarázatokat adva annak kizárólagos jogosultságára. Nincs ezzel semmi baj, csak ennek tükrében nem jól címezték meg a tanulmányt: a helyes cím nem „A kulturális szféra helyzete Magyarországon” lenne, hanem „A balliberális kultúrpolitika kiáltványa a Beszélőben”.

Sajnos, rengeteg időmet elvette a félrevezető című anyag átnézése – mint ahogy a projekt kiötlői fölösleges munkát adtak néhány szerzőnek is, akik komolyan véve a címet, a politika helyett a szakmával foglalkoztak.

Kár az elszalasztott lehetőségért!

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://muvesz-ember.blog.hu/api/trackback/id/tr225590146

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

evonoir 2013.10.28. 10:47:11

Mindig élvezettel olvasom, amikor savat hánysz egy posztban:D arról nem is beszélve, amikor a magyar kultúra felkent papjának szerepében tetszelegsz!:D
Egyébként élvezetes az írásod! Van benne lendület, megvan benne az, amit a szerzők szemére vetsz, méghozzá a politikai elfogultság. Nagyon tetszik, hogy rögtön azzal kezded, hogy a szerzők milyen világképpel rendelkeznek, sőt! Az külön élvezetes, amikor hozzáteszed: "valamilyen módon szinte mindannyian kötődnek ilyen vagy olyan Soros György projektekhez". Azt még árnyalhatnád, hogy ez milyen szempontból aggályos, mert nem egyértelmű. Miniszterelnök úrnak is van egy ismert kapcsolata Soros Györgyhöz, vigyázz mit beszélsz!:D
20-szor szerepelt a "balliberális" kifejezés rövidke írásodban, ezért szóismétlésért rögtön egy jegyet levonok!

Egy két különösen szórakoztató (ostoba) részletre kitérnék.
"Egyébként, ha már a stratégia a kérdés, Szőcs Géza pontosan megfogalmazta, mit kért tőle a miniszterelnök 2010-ben: az elviselhetőség határáig le kell csökkenteni a kulturális kiadásokat. Hogy miért? Mert nulla pénz volt az országban, és vissza kellett fizetni az előző kormány által felvett irdatlan kölcsönt." Igaz, a labdarúgásba fektetett irdatlan összegek azok rendben vannak mi? Ahhoz képest, hogy nulla pénz volt (és VAN!) az országban, az rendben van! Az, hogy minden faluban műfüves focipálya kell, hogy minden elsőosztályú (pf) labdarúgó klub pályáját felújítják súlyos milliárdokért az rendben van mi? Ne legyél demagóg barátom! Kultúrára azért nem kell annyi pénz, mert arra nem csúszik olyan jól a szotyi, már ha érted mire gondolok.

"Pontosan tudják a szerzők, hogy a filmkészítés több éves folyamat, nevetséges azzal vádolni a Filmalapot, hogy két éves működése alatt még nem jutott el a mozivetítésig egyetlen film sem." Ja, ha szerinted két éven keresztül egyetlen magyar film se került a mozikba, az minek tudható be? Hirtelen tovább készültek a filmek, mint addig? Ha folyamatos egy ország filmgyártása, akkor minden évben kell filmnek készülnie nem? Ezek szerint te is pontosan tudod, hogy több év kell egy filmhez, több év előkészület, és több hónap forgatás, utómunka. Szerinted, ha az előkészület megvan, de a forgatásra és az utómunkára nem adnak pénzt, abból mikorra lesz film?

"Az utóbbi negyven év legnagyobb nemzetközi elismerése." Igaz ugyan, Fliegauf is nyert Berlinben 3 díjat, Mundruczó is kapott díjat Cannesban, és kapott Szabó István egy nyamvadt Oscart és még ezt-azt Cannesban a Mephistóért, mindezt az "utóbbi negyven évben". És hát tényleg, Tarr Béla is lesöpörhető. Ne viccelj barátom!

"Elhallgatja, hogy az előző, balliberális kormányzat idején is gyakorlat volt eleve úgy összeállítani a szakmai biztosságokat, hogy a kiszemelt nyerhesse meg a pályázatot." ebben igazad van! Olyan talán mégsem volt, hogy a pályázó nevezte ki a döntőbizottságot, lásd Vidnyánszky.

Elképesztően röhejes vagy barátom! Miközben azon keseregsz, hogy mások politikai szemszögből vizsgálnak egy olyan dolgot (kultúra), amit nagy részben a politika tart el, aközben nem tudsz eltávolodni a jól megszokott talpaktól. Folyamatosan arról írogatsz, hogy azok a szemét balliberális megmondóemberek hogyan mérgezik politikával a kultúrát, pedig te sem tudsz elszakadni a politikától, csak te hisztérikusan véded a jelenlegi jómadarakat, és közben ugyanolyan megmondóemberré válsz, mint akit köpködsz, csak te a másik irányból teszed azt.