Partnerek

kaposfest_logo01.jpg


zene_hu_logo_nagy.jpg


zene_hu_logo_nagy.jpg


zene_hu_logo_nagy.jpg

Friss topikok

  • Violon3: "Előfordul, hogy egy-egy próbajáték után a vesztes német pályázó megnyeri a zenekar ellen indított... (2017.09.24. 09:31) ZAK vs KONZI
  • holdbélicsónakos: Kedves Gyuri! Most már én is félek... TŐLED. Üdv! Papp Máté volt művész-ember munkatárs (2014.03.28. 22:45) Most már én is félek
  • Digitmokus: Az uncsim kislánya, akinek ugye meg volt engedve hogy nézze az XFaktort, odáig volt ezért a csajér... (2014.01.06. 11:13) Pornós Krasznai
  • Barna Páli: Üdv! Szeretnék valamit kérdezni. Szerintem ha az A hang 432 Hz, akkor annak az oktávja 216 Hz, és ... (2013.12.27. 23:23) 432
  • dittacsello: Kedves Gyuri! Jó, hogy leírtad ezeket. Ha meg is valósulna az 50 kiváló tanár alkalmazása, mi lesz... (2013.12.20. 20:37) Merre tovább Zeneakadémia?

Bolyki Gyuri írása

Miután a Bolyki Brothers első – mindössze négy számot tartalmazó – demo CD-je hét (azaz hét) különböző stúdióban készült, úgy döntöttünk, a „Fruit Of The Spirit” című lemezünk elkészítéséhez építünk egy saját stúdiót.

1999-et írtunk, és az akkori stúdiók tulajdonosai azt tűzték ki célul, hogy az énekhangtól az ukuleléig lehetőleg mindent fel tudjanak venni. Mivel az ehhez szükséges legjobb felszerelések árát kb. 450 év alatt termelte volna ki a vállalkozás, az volt a taktika, hogy beszereztek egy-két élvonalbeli cuccot, a többi pedig a majdnem legjobb kategóriát képviselte. Csúcskategóriás énekmikrofont ugyan senki nem vett, de előfok, kompresszor, zengető effekt már több helyen elérhető volt – viszont itt a lehallgatáshoz szükséges körülmények nem voltak ideálisak. Sokáig a Tom-Tom Stúdióban lehetett a legtöbb majdnem jó dolgot megtalálni, aztán egyszer csak Óbudán megjelent egy srác, aki észveszejtő mennyiségű pénzből olyan technikát vásárolt (aminek külön házat is épített, valamint elkészítette az első, akusztikailag kimért, tökéletesen megvalósított stúdióhelységet), ami nem csak majdnem volt a legjobb. Jelzi a beruházás volumenét, hogy amikor a Brüll kihozta a 4040-es, mindössze száz példányban gyártott színarany mikrofonját (ami bitang jó volt!), hajlandók voltak egyet eladni neki, mivel a stúdió többi berendezését látva úgy gondolták, méltó helyen lesz nála – így került kis hazánkba a 067-es sorszámú, Mr. Erdélyi nevére gravírozott csoda.

Itt tehát nem a felszereléssel volt a baj, hanem a humán erőforrással. Történt ugyanis, hogy a stúdió tulajdonosa a csodacuccok kezelését egy tehetségtelen hangmérnökre bízta. Soha nem értettem, miért ragaszkodott egy olyan emberhez, aki nagyon tisztességes, nagyon megbízható volt, de igazából nem érdekelte őt a szakma. Amikor lejárt a munkaidő, nem ott maradt próbálgatni, keresni a legjobb megoldásokat, ismerkedni a felszerelések nyújtotta végtelen lehetőségekkel, hanem rohant haza. Szóval nem volt őrült – márpedig a jó hangmérnök őrült zenebuzi, és technikamániás. Ma már alig van jó cucc a stúdióban, kénytelen volt eladogatni mindent…

Nekünk nem sok mindenre volt szükségünk, de mivel azt akartuk, hogy a lemez hangzása mindenhol a világon megállja a helyét, kénytelenek voltunk mindenből a legjobbat beszerezni. Kezdtük a mikrofonnal. Kibéreltük a Rádió egyik stúdióját, és bekértük a négy legjobb mikrofongyártó cég legjobb énekmikrofonjait. Fél napig próbálgattuk, hallgatgattuk, aztán az AKG C12 mellett döntöttünk. Annyival volt jobb a Sony-nál, hogy – talán a 30 éves csöves technológiának köszönhetően – kicsit „koszos” volt a hang, ami nekünk nagyon tetszett. Ilyen kategóriájú mikrofonból egy sem volt az említett stúdiókban, hiszen „minek milliós eszközöket venni, ha a jól bevált Neumann mindenkinek jó”?!

Illetve AKG C12-ből volt egy darab! Röhögve mesélték az osztrákok, hogy ezt egy gazdag magyar úriember vette ajándékba a feleségének, amikor megtudta, hogy Celine Dion ilyenbe énekelte a Titanic főcímdalát:-)))

A mikrofon után jött az előfok (R. NEVE), a kompresszorok, editáláshoz és keveréshez Pro Tools Mix Plus, és lehallgatáshoz a Genelec hangfalak. Majd mind ezt bepakoltuk egy barátunk házába, és elkezdtük a munkát. A két év alatt egyre több látogatónk volt, először csak Magyarországról, majd külföldről is. Valahogy híre ment, hogy mit csinálunk, és jöttek a zenészek, stúdiótulajdonosok belehallgatni az eredménybe.

Az egyik ilyen látogatás után komoly együttműködési ajánlatot kaptunk egy amerikai cégtől – amiről gyorsan kiderült, hogy kamu. De a következő, az nem kamu volt. A legnagyobb gospel kiadók egyike, a Day Wind érdeklődött a lemezünk iránt, szívesen kiadták volna az USA-ban. Tudni kell, hogy ott ugyan akkora piaca van a gospelnek, mint a „világi” zenének, 50-50% a részesedés. A legnagyobb gospel sztárok ugyan olyan nagy nevek, mint a legnagyobb rockerek, popzenészek.

Nos, komoly tárgyalások folytak ezzel a Day Wind kiadóval, mely azért nem tudott a legnagyobb lenni, mert az USA-ban amely kiadó fehér művészekkel foglalkozik, az nem hajlandó kiadni fekete zenészek albumát (ennyit erről). Egész jól ment minden, egészen 2001.09.11-ig. Akkor nem csak az ikertornyok omlottak össze, hanem a mi tárgyalásaink is.

Legközelebb két év múlva jelentkeztek, hogy próbáljuk meg újra. De – mivel nem olyan a piaci helyzet, minden megváltozott – ne a saját lemezünkkel kezdjük, hanem csináljunk meg egy dalt Ira Stanphill életműalbumára. A bácsi egy igazi ikon az USA-ban, Elvis Presley-től Johnny Cash-ig szinte mindenki énekelte a dalait. A lemezen minden dalt más előadó énekelt, volt, amit a The Cathedral Choir, vagy éppen Johnny Cash. És egyetlen nem amerikaiként a Bolyki Brothers:-)

Elkészítettük a dalt (Bali egyszer elpróbálta, majd másodszorra megállás nélkül felvette a lead-et!), majd nekiálltunk keverni. Zsenyánál dolgoztunk Érden (ő egy Ukrajnából hazánkba szakadt őrült), és az volt a célkitűzés, hogy odáig jussunk el: legalább ne röhögjenek ki az amerikai hangmérnökök, amikor kiküldjük a dalt. Azt tudtuk, hogy bár mely magyar előadóval dolgoztak amerikaiak, senkitől nem fogadtak el itthoni keverést, ragaszkodtak hozzá, hogy majd ők, ott, megcsinálják. Kering egy történet, mely szerint egyik zenekarunk nagy elánnal elkészítette a véglegesnek szánt keverést és masztert, majd kiküldték Amerikába, ahonnan visszaírtak, hogy „tök jó lett a demo-felvétel, küldjétek az anyagot, hogy megkeverhessük!”. Szóval nem akartunk nagyképűsködni, elfogadtuk, hogy egy amerikai kiadó ragaszkodik a saját csúcsminőségű hangzásához, úgyhogy elküldtük a sávokat külön, és egy keverést – hogy hallják, mire gondoltunk mi.

Legnagyobb megdöbbenésünkre megköszönték a munkát, és úgy, ahogy volt, feltették a lemezre. Néztünk, mint a gázpalack, nem akartuk elhinni, hogy elfogadták a keverésünket! Ami egyébként azért is volt furcsa, mert nekem a mai napig kicsit túlvezéreltnek tűnik a hangzás. De nem ellenkeztem:-)

Hát így került fel az első Magyarországon kevert gospel egy amerikai lemezre egy az egyben. 

ui.: a lemez megjelenése után alig öt évet kellett várni az USA-turnéra:-)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://muvesz-ember.blog.hu/api/trackback/id/tr835613831

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.