Partnerek

kaposfest_logo01.jpg


zene_hu_logo_nagy.jpg


zene_hu_logo_nagy.jpg


zene_hu_logo_nagy.jpg

Friss topikok

  • Violon3: "Előfordul, hogy egy-egy próbajáték után a vesztes német pályázó megnyeri a zenekar ellen indított... (2017.09.24. 09:31) ZAK vs KONZI
  • holdbélicsónakos: Kedves Gyuri! Most már én is félek... TŐLED. Üdv! Papp Máté volt művész-ember munkatárs (2014.03.28. 22:45) Most már én is félek
  • Digitmokus: Az uncsim kislánya, akinek ugye meg volt engedve hogy nézze az XFaktort, odáig volt ezért a csajér... (2014.01.06. 11:13) Pornós Krasznai
  • Barna Páli: Üdv! Szeretnék valamit kérdezni. Szerintem ha az A hang 432 Hz, akkor annak az oktávja 216 Hz, és ... (2013.12.27. 23:23) 432
  • dittacsello: Kedves Gyuri! Jó, hogy leírtad ezeket. Ha meg is valósulna az 50 kiváló tanár alkalmazása, mi lesz... (2013.12.20. 20:37) Merre tovább Zeneakadémia?

Bolyki Gyuri írása

New York-i utamról hazatérve megénekeltem a Broadway-en látott Chicago előadás borzalmait, és azt állítottam, olyan színvonalú előadást itthon és képes produkálni egy jól összeszedett csapat. Most nyílt lehetőség az összehasonlításra, ugyanis a Centrál Színházban Bozsik Yvette rendezésében műsorra tűzték a darabot.

Én a február 1-i előadást láttam, az alábbi szereposztásban:

Velma Kelly: Schell Judit

Roxie Hart: Mórocz Adrienn

Billy Flynn: Kulka János

Morton Mama: Falusi Mariann

Amos Hart: Stohl András

Mary Sunshine: Botos Éva

Konferanszié: Schmied Zoltán

Első és legfontosabb megjegyzésem: a maga nemében sokkal jobb volt a zenei kivitelezés, mint a Broadway-en! Fekete Mari egy 12 fős együttes élén megbízható és élvezetes zenei alapot tett a produkció alá.

Hogy mit takar a "maga nemében" kifejezés? Azt a világot, amibe Bozsik Yvette beleálmodta a darabot. A stílus és a karakterek valahol a retro feeling, a vendéglátózás és a gettókultúra aranymetszésében találkoztak – mindezt sokszor művészi szinten megfogalmazva.

Néhány konkrétum:

A zene és szöveg

A Chicago zenéje és szövege a show-business egyik "csúcsterméke". Ha megnézzük az alkotó gárdát, jobbak nem dolgoztak ebben az iparágban, csak ugyan ilyen jók. Ezért is volt fájó, hogy a Broadway előadás hamis és pontatlan volt. Meg lelketlen is.

Nos, a Centrál Színház zenekarának előadása majdnem olyan pontatlan, de sokkal kevésbé hamis, és érződik, hogy mindenki szívesen csinálja, belead apait-anyait. Összességében – ha nem kifejezetten figyelünk a zenekarra – úgy állunk fel a darab végén, hogy jó volt a zenei szekció. Azzal, hogy a musical levált az eredeti börtön-kurvák-jazz hangulatról, tulajdonképpen simán belefér ennyi lötyögés és szétesés. Persze, a vendéglátós hangulatban előadott világslágerek nem úgy kelnek életre, nem azt a hatást fejtik ki, mint ha a rendezés (és kivitelezés) megmaradt volna a századközepi jazz-feelingnél, de én azt gondolom, ha Bozsik Yvette el akarja szakítani a darabot megszokott hangulatától, joga van hozzá, mi pedig ne ezen siránkozzunk, hanem a szándék megvalósulását értékeljük.

Összefoglalva: sem a zenei előadás, sem a magyar szöveg prozódiája nem adja vissza az eredeti zenék feszes, „élére állított” jellegét – amitől világhírűek lettek –, néha kuplé, néha vendéglátó, néha bigband – szóval vegyes. De jól megvalósítva!

A szólisták

A darab szólistáit két csoportra lehet osztani: Falusi Mari, és a többiek. Mari volt az egyetlen, aki profi musical-színészként oldotta meg a szerepét. Nem elénekelte a dalokat, hanem teljes természetességgel "kijött" belőle a prózai rész is, és az ének is. Kiválóan bánik a hangjával, amit, ugye nem kell bemutatni. Élmény volt!

Aztán jön a többiek csoportja. Ide tartoznak azok a színészek, akik jól megtanultak énekelni, de természetes közegük a próza. Ez nem azt jelenti, hogy rosszul adták elő a dalokat, hanem, hogy érződik: ők ezt eljátsszák, "megcsinálják". Tudják, milyen érzelmi húrokat kíván megpendíteni az adott dal, és mindent elkövetnek, hogy ez átjöjjön a játékukon. És át is jön. De ez játék, ezek nem "ők", hanem a szerepük. Zenész berkekben van egy kifejezés: "színész-éneklés". Na, a többiektől ezt a "színész-éneklést" láthattuk. Méghozzá a legjobb fajtából! Mindenki értette a karakterét, és többé-kevésbé rendelkezett annyi eszközzel, hogy meg is tudja azt valósítani. Jellemzően tiszták voltak a dalok, alig voltak olyan hibák, melyek kizökkentettek minket a műélvezetből. Mert, hogy élveztük – és úgy láttuk, a szereplők is nagyon élvezik az előadást.

Velma Kelly – Schell Judit

Elképesztő mennyiséget dolgozott – énekelt, táncolt, végig energikus volt. Meglepődtem, milyen biztosan intonál, nem gondoltam volna. Teljes erővel vetette bele magát a szerepbe, nem volt finomkodás, nem próbálta megúszni a nehéz pillanatokat, látszott, hogy akarja, és élvezi is, amit csinál. Ritkán látni ilyen teljesítményt a színpadon – legyen szó akár színészről, akár zenészről. Nagy élmény volt! Az egyetlen, amit érdemes lenne végiggondolni, hogy vajon a gyilkos-törtető-csapodár nőszemély megformálásához kell-e ennyire "tanult" módon artikulálni? Főleg a dalokban volt feltűnő, milyen rendesen belesulykolták az arcizmok mozgatásának fontosságát, ugyanakkor ez a szerep van annyira "tahó", trágár és alvilági, hogy nyugodtan elengedhetné magát, legfeljebb nem akadémikus szépséggel lesz kimondva, hogy "akurvaéletbe". Ez a probléma egy kicsit felborította az általa megformált karakter "egyensúlyát", de ettől még nagyon jó volt!

Roxie Hart – Mórocz Adrienn

Kitűnően hozta a darab legfeslettebb figuráját, teljesen hihető volt minden szava, tulajdonképpen jól állt neki a fiatalos pimaszság, és az alpári bunkóság:-) Énekesi feladatait jól oldotta meg, az egyik legszélesebb eszköztárral rendelkezett a zenei kifejezések használata terén. Hiteles börtöntöltelék.

Billy Flynn – Kulka János

Szerintem Bozsik Yvette rendezése Kulkára készült. Őt hívhatta fel először, hogy ha csinál egy Chicago-feldolgozást, eljátssza-e a férfi főszerepet. Kulka igent mondott, és ezzel rányomta bélyegét az előadásra.

Ritkán látni, hogy egy darabban ilyen nagy teret kap az általam csak „Kulkaságnak” nevezett jelenség. Hogy ez pontosan mit jelent? Nem tudom. Kulkaság. János nem kifejezetten jó énekes, de mivel ő énekli, mégis csak jó. Nem igazán jó táncos, de mégis jó. Minden jó – pedig amúgy nem a legjobb, de így nagyon jó! Hiteles, élvezetes, nagyszerű előadás. „Kulkaság”-os. Jól is érzi magát benne. Meg mi is.

Nem igazán szemét ez a szemét ügyvéd, nem igazán jön le az alvilági feeling sem, de hát az egész darab sem ezt hozza, úgyhogy jó ez, ahogy van. Nem tudom, mi volt előbb: a darab Bozsik Yvette által újragondolt hangulata, amibe pont jól beleillik Kulka, vagy Kulka, aki miatt ilyen lett a darab. Mindegy, remek.

Morton Mama – Falusi Mariann

Ő miatta jutott eszünkbe néha, hogy a Chicago eredetileg egy vérbeli Broadway musical. Létezik egy olyan kasztja az előadóművészeknek – amit idehaza leginkább talán az operett színház kiválóságai képviselnek – akik jól táncoló–jól éneklő–jó színész előadók. Ők annyit énekelnek, hogy ez a fajta megnyilvánulás is teljesen természetes számukra – mint ha beszélnének.

Falusi Mariann egy ilyen előadó. Simán megállná a helyét az eredeti musicalben is! Profi előadó, tudta mit kell csinálnia, és jól meg is csinálta.

Amos Hart – Stohl András

A celofán-embert általában karakterszínészek játsszák, akik már puszta megjelenésükkel is képesek a lényegtelenséget sugallni. Ehhez képest Stohl Andrásnak ez egy megoldandó feladat, amit jól teljesített. A nem éppen fényesen sikerült Koppány-kaland után kicsit féltem, milyen lesz egy Broadway musicalben, de kellemesen csalódtam.

Alázattal vette tudomásul, hogy a darab nem róla szól, mellékszereplőként nem igazán tudja megmutatni mire képes, és mégis, szívvel-lélekkel volt teljesen jelentéktelen. Minden tekintetben méltó partnere volt színésztársainak, nem volt se rosszabb, se jobb náluk, megbízható résztvevője az előadásnak. 

Mary Sunshine – Botos Éva, Konferanszié – Schmied Zoltán

A Centrál Színház két művésze a darab prózai vonalát képviselték. Mindkettőjük számára testhez illő a karakter, amit jól is játszottak. Mivel sem az énekes, sem a táncos jelenetekben nincs komoly szerepük, „otthoni pályán” mozogva, látható örömmel vesznek részt a darabban.

A koreográfia

A Bozsik Yvette által készített koreográfia pont olyan viszonyban van Bob Fosse-éval, mint a zenei megvalósítás.

Ha valaki "lecseréli" a show-business valaha élt legnagyobb koreográfusának mozdulatait a sajátjára, igyekeznie kell annyira mást csinálni, hogy eszünkbe se jusson összehasonlítani azokat. Nos, ez sikerült is.

Bozsik Yvette elképzeléseit saját táncosai szerintem elég pontosan visszaadták. Valahogy az a mindent beleadós, egész beleélést sugalló táncolás még mindig nem megy honi művészeinknek – de ezt nem vetem szemükre, más, komoly táncműhelyek is küzdenek ezzel a problémával. (Kétszer volt közöm balett-produkció színpadra állításához, mindkétszer összeveszett a hazai táncegyüttes a külföldről érkezett, elviselhetetlenül maximalistának titulált koreográfussal.)

A Chicago zenéje, szövege és koreográfiája egyszerre lett kitalálva, Bob Fosse ugyan úgy részt vett a szövegkönyv kidolgozásában, mint ahogy megcsinálta a koreográfiát is. Ettől tudja olyan eszméletlenül erősíteni egymást a zene, a szöveg és a tánc. Egymásnak dobják fel a szerzők a labdát, amiket lecsapva a közönség jár igazán jól, hiszen egy elképesztően poentírozott előadást lát.

Bozsik Yvette mozdulatai egy erős jelleget sugárzó, koherens világba vezetnek minket, mely azonban inkább gyengíti, mint sem erősíti a darab zenei élményét. Nem tudom, hogyan lehetne a Fosse-féle apró, energikus mozdulatokat úgy helyettesíteni, hogy ne "tunyuljon" el a színpadról jövő impulzus, de ez most nem igazán sikerült. Élvezetes, nagyszerű munkát végez a tánckar, de valahogy tovább gyengíti a musical zenei vérvonalát. Persze, most lehet azt mondani, hogy mit lovagolok ennyit a zenén, de hát a Chicago egy musical! Márpedig ahogy azt Robin de Levita megmondta: "egy musical attól jó, hogy k.... jó számokat k... jól el kell énekelni".

Bozsik Yvette felvállalta, hogy más töltetet ad a darabnak, ehhez igazította a koreográfiát, a díszleteket, az egész rendezést – és a darabnak valóban más hangulata lett. Nem tud olyan erős lenni, mint az eredeti, de nagyon tisztességesen helyt áll. Ha pedig valaki nem annyira szereti a Chicago zenéjét, mint én, talán nem is tűnik fel a sutaság és a szétesettség.

Úgyhogy mindenkinek ajánlom a Centrál Színház előadását. Ugyan olyan trágár és romlott, mint az eredeti (szerintem 18 éven felülieknek!), de élvezetes!

Ha minden előadás hozná ezt a színvonalat, sokkal többet járnánk színházba!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://muvesz-ember.blog.hu/api/trackback/id/tr785807287

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.