Bolyki Gyuri írása
Pénteken arra ébredtem, hogy olthatatlan vágy van bennem klasszikus zenei koncertre menni. Félálomban rákerestem a Művészetek Palotája honlapjára, és közöltem kedvesemmel, hogy este a Pannon Filharmonikusok (Pécs) lépnek fel. Évek óta nem hallottam őket, de ha pl. Kocsis Zoltán megdicsér egy együttest, az azért jelent valamit, úgyhogy hajrá, biztos jó lesz!
Hétre mentünk a MÜPA-ba, mert még jegyet kellett vennünk. Féltem, hogy 900, vagy 1.500Ft lesz a jegy (sajnos ez ma sokszor előfordul), de nem: a Pannon Filharmonikusok jól tudják, hogy a minőséget meg kell fizetni, 3-4-5.000Ft volt a jegyek ára. Ötezres jegy már nem volt(!) így megvettük a középerkélyre szóló négyezres jegyeket.
A kezdés időpontjára szép számú közönség gyűlt össze, de látszott, hogy a bérletvásárlók egy része úgy döntött, a ma estét kihagyja, így – sajnos – sok szék üresen maradt.
A koncert első fontos eseménye a zenekar bevonulása volt – mert, hogy a koncert nekem itt kezdődik. Sajnos, ez nem sikerült valami jól. Olyan enerváltan jött be a zenekar, hogy nem tudtam mire vélni a dolgot. Én azt hittem, örülnek a fellépésnek, örülnek a közönségnek, vagy ha nem is, akkor legalább megtisztelnek minket valami olyasfélével, amit lelkesedésnek és motivációnak hívnak. Na, ez most elmaradt.
Talán szőrszálhasogatónak tűnök, de nem vagyok az: én még soha nem mertem így bemenni a színpadra! Kodály és Bartók országában a világ egyik legjobb koncerttermébe vettem jegyet piaci áron, igenis elvárom tőlük a tökéletes produkciót – de legalább a tökéletes hozzáállást!
A bevonulás után általában a hosszú és nyögvenyelős színpadi hangolás szokott következni, de ebben a Pannon Filharmonikusok profik voltak: kint behangoltak, épp csak egy kis után-igazítás történt a színpadon.
Az elsőként felhangzó darab, Honegger: Pacific 231 című műve volt. Érdekes, milyen sok zenész áll mély lelki kapcsolatban a vonatokkal – pl. Perényi Miklós is – de ez a furcsa hobbi nekünk tulajdonképpen jó, mert inspirációt ad számukra az alkotáshoz.
Pacific 231-es típusú mozdony
Az említett Honegger darab is egy ilyen mű, mely a roppant tömegű mozdony elindulásáról, majd megérkezéséről szól a zene nyelvén. Rögtön az elején le lehet mérni a hegedűsök technikai felkészültségét, mivel flazsolet csúszásokkal indul, melyeket nem egyszerű tisztán és egyszerre megvalósítani. Nos, a Bogányi Tibor vezette együttes technikailag nagyjából jól oldotta meg a feladatot – nem csak itt, az elején, hanem az egész darabban. Nem azt mondom, hogy nem billent meg néha a tempó (pl. a fagott-kisdob szólónál kicsit kínosan is), de ezt talán annak is betudhatjuk, hogy nem mindennapi rutinfeladat számukra a MÜPA nagytermében játszani. Mivel jómagam többször állok a MÜPA színpadán, mint ahányszor nézőként vagyok ott, ismerem a színpadra jellemző akusztikai nehézségeket. Sokszor előfordul, hogy már a fúvósok sem érzékelik pontosan a vonóskar hangjait, hát még a náluk is hátrébb lévő ütősök! Kellemetlenül meg tudja tréfálni az előadókat egy-egy nehéz pillanatban az akusztikai környezet, fölényesen kell tudni a saját szólamot ahhoz, hogy legyen energia az egész hangzást és a karmester jelzéseit is pontosan „levenni”. Talán ennek számlájára írhatók azok a megbillenések, melyek előfordultak a hét-nyolc percnyi darab előadása közben.
Ami a produkciót irányító Bogányi Tibor vezénylését illeti, abszolút elsőséget kapott az általa elképzelt tempó egyértelmű jelzése – néha kicsit már iskolás módon is. Persze ő ismeri az együttesét, ő tudja, hogyan lehet átsegíteni őket a nehezebb pillanatokon, és kívülről szemlélve becsületesen dolgozott a nem egyszerű darab egybetartásán. Sajnos azonban ennél merészebb vágyai nem voltak – legalábbis nem lehetett észrevenni. Akkora jóindulattal ültem a nézőtéren, hogy ha a zenei értelmezés legkisebb szándékát is észrevettem volna, ezerszeresen felnagyítva élveztem volna. De sajnos, a zenekar játéka kimerült – az amúgy nem egyszerű – mű hangjegyeinek többé-kevésbé sikeres lejátszásában. Úgy tűnt, a muzsikusok nincsenek hozzászokva az ilyen jellegű zenei anyagokhoz: szinte minden hangszercsoport komoly szólókat ad elő, legtöbbször modern concerto-ként egymásba fonódó szólamvezetéssel. Érződött az igyekezet, látni lehetett az egyénileg befektetett komoly munkát, de valahogy nem állt össze a mű karaktere. Ebben persze annak is komoly szerepe volt, hogy a karmester nem tudott megküzdeni a rengeteg hangjegy struktúrájával. Hiába zajlott a heroikus küzdelem, nem teremtődött meg sem a technokrata gépzene miliője, sem pedig a roppant súlyú mozdony dinamizmusának képzete. Ehhez sokkal mélyebbre kellett volna hatolni a zenei textúrában, először egyenként értelmezni a szólamok anyagait, majd utána az összetartozókat egymáshoz rendelve, patikamérlegen kimérve a dinamikákat megalkotni a megfelelő hangképet. Ezen aprólékos értelmezés és tudatos felépítés hiányában a Pacific 231 a mai koncerten sajnos csak hangos és halk hangjegyek sokaságnak egymásutánját jelentette. (Hogy mennyire nem nehéz a műnek karaktert adni, bizonyítja, hogy az általam az óta megnézett 10-12 youtube-videó nagy részében ez – a pécsieknél kisebb ambíciójú együttesek esetében is – sikerült. Szeretném azt gondolni, hogy a Pannon Filharmonikusoknak a rengeteg egyéb kötelezettségük mellett egyszerűen nem maradt ideje a mű aprólékos feldolgozására.)
Ezután következett az est általam leginkább várt műve, Offenbach: Concerto Militaire című csellóversenye. Soha nem hallottam még e versenyművet - amit a szerző saját maga mutatott be -, és állítólag miután az eredeti anyag elveszett, a mindenfelé fellelhető kisebb-nagyobb darabokból rakták össze a jelenlegi változatot. Mikor színpadra lépett Jérome Pernoo, a francia születésű szólista, már minimum három csellista várta nagyon a művet: ő, Bogányi Tibor karmester (aki csellista is), és jómagam – szintén csellista.
A zenekari bevezető vonós hangzása olyan gyönyörű tónusban és olyan plasztikusan szólalt meg, hogy nem lehetett nem észrevenni az együttes élén álló – amúgy vonós hangszeren játszó – karmester fantasztikus munkáját. Minden zenekar büszke lehetne erre a teljesítményre! Már éppen a mennyország kapujában éreztem magam, amikor a fúvósok visszarántottak a földre. Nem az volt a baj, hogy becsúszott egy-egy gikszer, hanem hogy teljesen koordinálatlannak tűnt a játékuk. Amennyire kidolgozottnak hatott a vonóshangzás, annyira rosszak voltak az arányok és a karakterek a fúvós szekcióban. Teljesen úgy tűnt, mint ha róluk elfeledkeztek volna a próbákon. Sajnos, ez a felemás hangzás a zenekar produkciójára végig jellemző volt.
De sebaj – gondoltam – a szólista majd eltereli a figyelmünket erről a kis kellemetlenségről. Jérome Pernoo laza, vidám, de elegáns muzsikus benyomását keltette – és én nagyon szeretem az ilyen zenészeket. A zenekari bevezető alatti magatartása olyan nagystílű és megnyugtató volt, hogy hátradőlve vártam a hangszerén megszülető csodát. Magabiztosan, könnyedén és attraktívan csapott a húrok közé. És iszonyat hamisan. Kicsit megijedtem, de rájöttem, hogy még be kell melegednie, így adtam neki egy kis időt. Hiába. Jérome Pernoo hangszeres játéka nem akart kitisztulni. Közben fokozta a problémákat, hogy állandóan más tempóban játszott, mint a zenekar. Illetve nem az alaptempója volt más, hiszen a zenei motívumok eleje együtt volt a zenekarral, de a végére valahogy mindig lesietett róluk. Az amúgy korrektül vezénylő karmesterhez képest hamarabb fejezte be a zenei motívumokat, de ezt ő nem vette észre, mert leginkább ellenkező irányba, a koncertmester felé nézve játszott. Teljesen kiszámíthatatlan volt, mikor ér össze az általa elképzelt tempó az őt kísérő együttesével – mely teljesen meg volt zavarodva, nem tudta eldönteni, hogy a karmesterre játsszon, vagy a szólistára.
Öt-hat perc után már én éreztem magam kellemetlenül. Ennyire hamis csellózást én még nem hallottam – pedig 25 éve színpadon vagyok, és az utóbbi években gyermekeim tanszaki koncertjeire is eljárok a Konzervatóriumba. Először csak a nehéz részek voltak hamisak, aztán már minden. Többször előfordult, hogy egy-egy futam hangnemét sem sikerült megállapítani, és világos volt, hogy a mű nehezebb részeivel köszönő viszonyban sincs az előadó. Bátran ki merem jelenteni, hogy ilyen silány produkciót még életemben nem láttam! Szépen mosolygott, teátrálisan mozgott Jérome Pernoo, de ezt a művet ő nem tudja eljátszani. Nem állítom, hogy rossz csellista lenne – pl. a jobb keze nekem kifejezetten tetszett – de egy ilyen nehézségű, virtuóz darabhoz a technikai felkészültsége kevés. Ilyen súlyos nem-tudással színpadra állni több mint pofátlanság. És ebben óriási szerepe van az őt meghívó, és a MÜPA közönsége elé állító karmesternek/zenei vezetőnek is. Kedves kollégák: nemzetközi méretű elnézéskérést várok tőletek a jóérzésű koncertlátogatók nevében, valamint bátorítalak titeket: ha legközelebb is csak a főpróbán derül ki, hogy a szólista nem tudja eljátszani a művet, nyugodtan zavarjátok haza, és cseréljétek le egy "beugró-műre" a miatta kieső darabot! Ellenkező esetben két problémát okoztok: elrontjátok a közönség koncertélményét, és elhitetitek egy felkészületlen zenésszel, hogy alkalmas az előadóművészi pályára.
No, de vissza a koncerthez: meglepődésem az első tétel végén érte el csúcspontját, amikor is a szólista egy teátrális mozdulattal befejezte játékát, a közönség pedig őrült tapsolásba kezdett. Hirtelen nem tudtam, hova kerültem: 2012-ben, a MÜPA közönsége egy vásári mutatványos szintű produkció közben őrjöngve beletapsol a tételszünetbe! Kész, végem volt. Hiába szidják nekem az X-Faktort, ha a MÜPA közönsége itt tart… Vagy ide költözött az X-Faktor közönsége?
Ezután még két tételt hallgattam meg az úriembertől, de a versenymű egyetlen szakmailag értékelhető része az volt, amikor a koncertmester hölgy szólóban kísérte őt. (Az „értő közönség” még kikövetelt tőle egy ráadást is, egy Bach szvit tételt, mely nem volt olyan hamis, mint az eddigi produkció, de nekem ekkor már mindegy volt. Ez a csellista becsapott, nem voltam kíváncsi rá.)
A harmadik tétel közben azon gondolkoztam, melyik az az életérzés, mely leginkább kompatibilis ezzel a jelenséggel, majd némi tűnődés után halkan megkérdeztem a páromat: elmegyünk a McDonald’s-ba? A szünetben vettük a kabátunkat, és pár perc múlva már fűrészpor ízű hamburgert majszoltunk. Feleségem – miközben sült krumpliját nyomkodta a majonézbe – így szólt: „Nem lehet, hogy vidékre ez is jó?” Folytatta volna szegény, de igen mérgesen lehurrogtam őt. „Vidéken nem igénytelen emberek laknak, hanem vidékiek. Ugyan úgy szeretik a jó zenét, mint mi, és ugyan úgy utálják a hamisan játszó szólistákat, mint mi!”
Nem tudom, mi történt ezen az estén a MÜPA-ban, de hogy nem odavaló volt, az biztos. A minősíthetetlen csellóverseny után egyszerűen nem volt lelki erőm ottmaradni a második félidőre, pedig biztos jó volt a Ravel és a Dukas…
Kedves Pannon Filharmonikusok!
Amikor 4.000Ft/db áron megvettem a jegyet a koncertetekre, szerződést kötöttünk, mely szerint a pénzemért a MÜPA-ban egy fantasztikus élményben lesz részem. Ti ezt a szerződést megszegtétek, én pedig a produkció második felét nem voltam hajlandó meghallgatni.
Viszont – mivel mégis csak kollégák vagyunk – nem szeretném, ha ilyen maradna a kapcsolatunk, úgyhogy nemsokára elmegyek Pécsre, és meghallgatom egy ottani koncerteteket is. Ismerős teremben, lehetőleg ismert szólistával...
És ez most nem fenyegetés, hanem ígéret!
Üdv: Bolyki Gyuri
