Bolyki Gyuri írása
Baráti Kristóf és művészbarátainak hangversenyén voltunk május 22-én a MOM Kulturális Központban. Hét szólista, és az Új Magyar Kamarazenekar adta elő Schumann, Vivaldi és Mozart műveit. Mindegyikükre kíváncsi voltam, mindenkire más miatt. Leginkább persze Baráti Kristófra, akit három évvel ezelőtt hallottam utoljára hegedülni.
A meghívóban az szerepelt, hogy „fiatal muzsikusok, de már világsztárok”, úgyhogy a legjobbakra számítva vettük meg a kb. 5.000Ft-os jegyeket.
A MOM koncerttermében már többször voltam, de klasszikus zenét most hallgattam először. Mit mondjak: nem egy hálás akusztikájú helyszín. Semmi jótékony zengés, minden hang pontosan úgy szól, ahogy meghúzzák – szegény művészek egy ilyen teremben ötször annyi energiát emésztenek fel egy-egy mű előadásakor, mint egy komolyzenére tervezett teremben. Én nem szeretek ilyen helyen játszani:-(
Szerencsére az előadókon nem látszott, mennyire nehéz a dolguk.
Az első műsorszám előtt bejött a koncertszervező, és mondott valamit, amit nem értettünk, mert – habár tömve volt a terem – nem használt mikrofont.
Ezután jött Schumann op. 105-ös, hegedűre és zongorára írt a-moll szonátája.
Az első élményem az volt, hogy nem szárnyal a hang. Mivel Baráti Kristóf hegedűjére nem lehet panasz, és a zongora is hozta az átlagos koncerttermi hangszerek színvonalát, nyilván a színpadot körülvevő akusztikai közeg tartotta „bent” az amúgy sem zengő hangzást. Nem baj, megszokjuk…
Amikor már mi is, és az előadók is otthonosan mozogtak az akusztikai térben, úgy éreztem, nincs eléggé összepróbálva a darab. Egyrészt az első tétel sok unisono állása pont annyira volt hamis, amennyire a nem összecsiszolt produkcióknál ez szokás, másrészt kicsit nagyobb intenzitással bújták az előadók a kottát a kelleténél. Nem volt rossz, de azért a meghívón szereplő „Fiatal muzsikusok, de már világsztárok” felütés alapján annyira jó sem. A második tétel során kirajzolódott a Baráti Kristóf és Farkas Gábor közötti különbség. A zongorajáték kevésbé volt szofisztikált, kevesebb színt és frazeálást mutatott, mint a hegedű. De alapjában Baráti játéka sem volt szofisztikált. Tudom, hogy el vagyok kényeztetve a Kaposfesten fellépő művészek révén, és lehet, hogy túl magasra teszem a mércét, de a hazai közönségnek lehetősége van élvezni a világ abszolút élvonalának előadásait, így azt kell mondanom, nincs miért lejjebb adni. Főleg, ha „fiatal muzsikusok, de már világsztárok” vannak a színpadon.
A lassú tételben két dolog zavart nagyon: az egyik, hogy a színpadon lévő két művész egyszerűen nem nézett egymásra. Valahogy olyan volt, mint ha azt feltételeznék, ők úgy is együtt lesznek, ha nem kommunikálnak. Nos, jelentem, tévedtek. A második tétel – amúgy sokszor szép – dallamvezetései jellemzően pontatlanul indultak, és végződtek. Bosszantó, és nagyon kis odafigyeléssel elkerülhető hibák vették el tőlünk a magas fokú műélvezetet. A másik dühítő dolog az volt, hogy egy fotós folyamatosan kattogtatta a gépét, és csak igen erélyes ráhatásra hagyta abba. Tudom, hogy a szervező kérte fel az illetőt, de vajon süket, hogy nem hallja, mennyire zavaró, amikor a gépe kattog egy csöndes lassú tételben!?
A harmadik tétel nem egyszerre indul, így nem jelentett gondot, hogy az előadók továbbra sem néztek egymásra. Egy-két kis botlástól eltekintve mindketten hibátlanul adták elő könnyűnek semmiképpen nem nevezhető szólamukat. Ugyanakkor a technikailag fölényesen uralt hegedű spiccato-ban sokkal több lehetőség rejtőzik, mint amennyit Baráti most felmutatott. Miután láttuk, hogy képes magabiztosan előadni a tételt, kicsit monotonná vált a zakatolás. Jó lett volna zenei irányokat, szépen megrajzolt momentumokat felfedezni – de ez elmaradt.
Mire véget ért Schumann szonátája, a színpadon egy kicsit halvány, de jó fülű, és valódi partnerként jelen lévő zongoristát ismerhettünk meg Farkas Gábor személyében. Baráti Kristóf mindenféle mimikától és arckifejezéstől mentes előadói attitűdje valamennyire átragadt a hegedülésére is, így zeneileg kicsit egysíkú, talán néha merev is volt játéka.
Következett Vivaldi két csellóra írt g-moll versenyműve (RV 531). Fenyő László és – a hatalmasra nőtt :-) – Várdai István előadását az Új Magyar Kamarazenekar kísérte.
Fenyő úgy kezdett neki a műnek, mint ha Lalo drámai csellóversenyét akarná megidézni – és ez a heves belső tombolás végig megmaradt. Bár a barokk versenyművek egyetlen stiláris vonását sem fedezhettük fel előadásukban, az átértelmezett darabot egységesen, szép kivitelezésben hallhattuk. A két szólista remekül egymásra hangolódott, élvezték egymás társaságát, magával ragadó volt a produkció. És, bár mindaz igaz, amit az előbb leírtam, plusz még azt is elmondhatjuk, technikailag igen magas fokon oldották meg a feladatot, sajnos, a darab nem szólt jól. Egyszerűen nem lehetett nem észrevenni a két szólista hangszere közötti különbséget. Fenyő hangszerének kvalitásai annyival jobbak voltak Várdai csellójánál, hogy komolyan felvetődött bennem a kérdés: szabad-e ennyire különböző „tudású” hangszerekkel versenyművet játszani? (Valamint az is felmerült bennem, miért nem kapott még Várdai egy normális állami hangszert?!) Nyilván ezt ők is hallották a próbákon, de kénytelenek voltak megszokni, és beletörődni. Nekünk, hallgatóknak azonban nem jó, ha a műélvezet helyett a magyar muzsikusok sanyarú hangszer-ellátottságával kell szembesülnünk egy-egy koncerten! Sok résznél csak láttuk, hogy Várdai csellózik, hallani nem lehetett, a gyorsabb szólóknál pedig képtelenség volt appercipiálni, milyen hangokat játszott. Kár érte, mert így nem igazán tudtuk élvezni az előadást.
Rögtön az első tétel elején érezhető volt, hogy az előző szonátához képest élettel telibb, magasabb szintű bevonódással előadott produkcióra számíthatunk. Széles dinamikai skálán, a romantikus értelmezés adta lehetőségek maximális kihasználásával játszották a művet, és ha Fenyő a második tételben nem kezd el flörtölni a prím szólamban ülő – kétség kívül csinos – hegedűs hölggyel, csak a kissé hamis csembalo zavart volna.
A zenekar vezetésére Baráti Kristóf vállalkozott, így alakult ki a kissé aránytalan 6-4-3-3-1 felállású vonóskar.
Azt vártam, hogy koncertmesterként több mozdulattal, nagyobb aktivitással fog hegedülni, de nem így történt. Még a számomra igen visszafogott Bánfalvi Bélánál is kevesebb mozdulattal vezette a nem régen alakult együttest.
A kamarazenekar tagjainak többsége rutinos, sokfelé megforduló zenész, így alapjaiban jól szól az együttes. Ami hiányzik, az a – kizárólag rendszeres és kitartó munkával megszerezhető – finom összhang, egymás rezdüléseinek pontos ismerete, melyek révén az egyes szólamok hangzása olyan egységessé tud válni, hogy sem a piano, sem a forte részeknél nem „esik szét” a hangkép.
Külön kiemelném az igen ambíciózus, continuo-t játszó csellista teljesítményét, mely végig megbízható kísérete volt a különböző szólistáknak. Ugyanakkor felhívom a figyelmüket: a zenekari hangzás alapját a nagybőgő adja, nem a csellók! (És ezt csellistaként mondom!) Tessék szíves lenni nagyobb teret engedni a bőgős kollégának, aki viszont ennek tudatában sokkal ambíciózusabban, kidolgozottabban adja elő szólamát!
A füttyel-kiabálásokkal-tapssal megköszönt produkció után a szólisták technikai felkészültségét jól bemutató, amúgy jelentéktelen zenei élményt nyújtó ráadást hallhattunk a két kiváló csellistától.
Az első félidőt záró műsorszám előtt a terem pakoló személyzete nyújtott kimagasló produkciót. És most nem hülyéskedek! A rendszeres koncertre járók tudják, milyen bosszantó tud lenni, mikor az egyes produkciók előtt bénázás folyik a színpadon. Nem tudják, hány szék kell, nem tudják, pontosan hova kell tenni a kottatartókat, így amikor a zenészek bejönnek, tulajdonképpen elölről kezdik a pakolást. A MOM Kulturális Központ pakoló személyzete gyorsan és pontosan végezte munkáját, dicséretet érdemelnek!
Az első félidő végén újabb Vivaldi mű, az 524-es számú B-Dúr kettősverseny szólalt meg Baráti Kristóf és Dosztán Dénes előadásában. A koncert ebben a periódusban más dimenzióba került, a „fiatal világsztárok” által előadott klasszikus zenei eseményből baráti összejövetel lett. Dosztán Dénes kétségkívül sokoldalú tehetség, nagyszerű ragtime-zongorista, és bizonyosan kiváló népzenész is, de a Baráti Kristóffal nyújtott produkciója nem volt méltó az alkalomhoz.
Baráti az első műsorszámban már bemutatott hegedülését folytatta. Technikailag precíz, zeneileg kissé egysíkú volt, de sokkal inkább „vivaldis”, mint az előtte elhangzó csellóverseny. Lágyabb, áttörtebb volt a hangzás, és mint ha egy kicsit többet is mozgott volna – jobban összefogva és értelmezve ezzel a produkciót.
Dosztán Dénes produkcióját nem tudtam értelmezni. Olyan benyomást keltett, mint ha most csöppent volna bele a produkcióba. Ha Baráti valamit külön játszott, ő azt kötötte. Ha Baráti a vonó felső felén föl-le-föl játszott valamit, azt ő középen kezdve „háromszor föl” játszotta. Mind ez nem lett volna baj, ha az eltérő vonókezelés mellett ugyan úgy szólalt volna meg a két szólam – de erről itt szó nem volt. Kusza, zeneileg szanaszét esett produkciót hallhattunk – mint amikor a muzsikusok az öltözőben szórakoztatják magukat. Semminek nem volt igazi mélysége, nem voltak felépített dallamvezetések, sem kicsi, sem nagy egységeket nem lehetett felfedezni az előadásban.
Lehet, hogy kisség szigorúnak tűnök, de hogyan kéne viszonyulnom egy koncerthez, melynek meghívójában Dosztán Dénes kapcsán ez olvasható: „A hat világhírű művésszel közös hangversenyen hegedűművészként mutatkozik be itthon.”?
Nem én tettem magasra a lécet, hanem akik meghívtak a koncertre.
Kevesen harcolnak olyan intenzíven a hazai komolyzenei oktatás színvonalának, és művészeink világszerte megsüvegelt teljesítményeinek elismertetéséért, mint én – és ennek kapcsán sokszor kimondom a „világszínvonal”, „világhír” szavakat. Vigyázni kell azonban, hogy ne beszéljünk mellé! Csak azzal tudjuk megőrizni hitelességünket, ha azt emeljük a legfelső szintre, ami oda való! Nos, ez a produkció nem az... Még akkor sem, ha a közönség nagyon tapsolt.
A szünet után Vivaldi trombitára és hegedűre írt B-Dúr kettősversenye következett (RV 548).
Baráti Kristóf partnere Boldoczki Gábor volt, akit szerintem nem kell bemutatnom.
A kicsit magasan fújó Boldoczki a mű adta keretek között szép íveket játszott, amik után jól esett a teljesen más karakterű hegedűhangot hallani. Nagy a kontraszt, de ebben a műben ez tényleg kellemes élmény!
Nagyon szeretnék egyéb jót is írni, de nem tudok.
A szólisták között semmiféle kommunikáció nem volt, mindenki élte a saját világát. Úgy sikerült előadni a darabot, mint ha két külön szobában lennének, és csak hallanák egymást. Az, hogy élvezik a muzsikálást, egymás társaságát, semmiből nem derült ki számunkra. Nem láttuk, hogyan hatnak egymásra ezek az emberek, hogyan adódnak össze a két tehetség energiái, hogyan alakul ki új jelentése az egymásba fonódó zenei szálaknak.
Az a furcsa, hogy én már játszottam Boldoczkival, és akkor nem ilyen volt. Vidám, temperamentumos, kommunikatív – szóval igazi előadóművész. De ez akkor volt…
Befejezésként egyik kedvenc művem, Mozart Esz-Dúr Sinfonia Concertante-ja következett.
Olyan kapcsolatom van ezzel a művel, hogy rendesen haragudni tudok, amikor rosszul adják elő. Személyes sértésként élem meg a bénázást:-)
Baráti Kristóf partnere Bársony Péter volt. Jól ismerem Pétert, de ezt a művet még nem hallottam tőle, igazán kíváncsian vártam az előadást.
Ahogy bejöttek, furcsának tűnt az elhelyezkedésük, de nem tudtam, mi a baj. Aztán rájöttem: Peti állt rendezői baloldalon (közel az első hegedűkhöz), Kristóf pedig a jobbon (közel a csellókhoz). Így mindketten messzire kerültek a velük egynemű zenei anyagot játszó zenekari szekciótól, ami sokszor furcsa hangzást és látványt idézett elő. Nem láttam még ilyen felállást – és talán ez nem véletlen. Nem sikerült rájönnöm, milyen pozitív hozadéka volt a helycserének.
Ahogy a mű elindult, rögtön érződött, hogy a fellépőknek is ez az est csúcspontja. Élt a színpad, mindenki igyekezett a lehető legtöbbet kihozni magából – végre azt hallottuk és láttuk, amiért jöttünk. Bánfalvi Béla továbbra is kicsit „szűkebb” mozgású koncertmester volt, mint ahogy én azt szeretem, de nem lehet mindenki Rolla János. Ezzel együtt is remekül összefogta a zenekart, rutinosan irányította a – néha kicsit túldimenzionált – fúvós szólamokat. A zenekar inspriratív és magas minőségű zenei anyaggal segítette a szólistákat.
Baráti Kristóf végre azt az arcát mutatta, ami miatt szerethető. Sokkal színesebben játszott, és látszott rajta, hogy élvezi ezt a csodálatos muzsikát. Többször összenézett partnerével, igyekeztek átvenni egymás impulzusait.
Bársony Péter brácsájának hangja először kissé nyersnek hatott, de megszoktuk, így már csak játékára figyeltünk. Szépen kidolgozott, technikailag és zeneileg is jól kivitelezett produkciót nyújtott.
Az előadás két kiemelkedő pontja mégis a zenekarhoz kötődik: soha nem hallottam még ilyen szépen elindulni a II. tételt (még saját koncertjeinken sem:-)! A hegedűk dallamvezetése általában rendben van, de a basszusra belépő brácsa „felelgetés” általában túldimenzionált, túlságosan hangsúlyos jelleget kap. Itt nem ez történt. Ezen az estén a brácsisták jelentéktelenségük teljes tudatában, halálos érzékenységgel eljátszották a világ legfontosabb brácsaszólamát. Megrendítően gyönyörűek voltak visszafogott, selymes, mégis borongós nyolcadaik. Tehetség – ízlés – kivitelezés: na, ez világszínvonal volt!
Mint ahogy a tétel befejezése is. Az utolsó akkord kócosra sikeredett, de ahogy előtte lezárták a tételt, szintén csak szuperlatívuszokkal minősíthető! Minden fájdalom és lemondás benne volt a plasztikus, remek arányokkal megszólaló záró-témában. Fantasztikus élmény volt.
Az utolsó tétel kicsit darálós hangulata már nem rontott és nem javított az eddigieken.
Összegzés: a Baráti Kristófra felfűzött koncert főszereplője szerintem válaszút előtt áll. El kell döntenie, melyik énje dominálja előadói attitűdjét: a mozdulatlan, kifejezéstelen és rezzenéstelen arcú, néha már a modorosság határát súroló koravén művész, vagy az ötletes, inspiratív, színes előadói skálán mozgó fiatal tehetség, aki élményeit közönségével is igyekszik megosztani.
Én ez utóbbit javasolnám, ha megkérdezne!
