Rúzsa Magdi koncert Biatorbágyon – Bolyki Gyuri írása
Kicsit félve indultam el Rúzsa Magdi szabadtéri koncertjére. Előjöttek ambivalens érzéseim, melyeket régebbi produkciói váltottak ki belőlem: egy furcsa bizonytalanság, hogy valójában ki is ő. Azt persze tudom, hogy nagyon értékes személyiség, mély és értékközpontú gondolkodással, de a színpad nem feltétlenül ezeket az értékeket preferálja (gondoljunk csak Mozartra, és a többi polgárpukkasztó, vagy éppen semmirekellő idiótára, akik világsztárok lettek).
Évek óta látjuk, hogy a tehetségkutató versenyek dobogósai mögé felsorakozik egy-egy zenei „istálló”, és megpróbál belőlük eladható terméket faragni. Az együttműködés persze a legtöbb esetben csak addig tart, amíg a verseny hatalmas PR-gépezete által keltett hullámokat meg lehet lovagolni, a főhősökről rövid időn belül kiderül, hogy az előadó művészet mind előadói, mind művészi oldala hiányzik belőlük. Jó hangjuk van, és ennyi. Többen közülük megkerestek már, hogy vállalnám-e következő lemezük produceri munkáit, én pedig mindig azt mondtam: nem, mivel nem ugyanazt a zenei nyelvet beszéljük. Engem tizenhat éven keresztül tanítottak a világ legjobb zenei képzési rendszerében (mert a miénk az!) arra, hogyan kell zenélni, előadni, színpadon lenni. Az ösztönös, autodidakta zenésznél ezek a lépcsőfokok hiányoznak, és csak nagyon ritkán tudja áthidalni az ebből fakadó problémákat. Nem véletlen, hogy alig-alig vannak felszínen a nyertesek közül néhányan – csodák még a kereskedelmi tévék kedvéért sem történnek. (Mindez persze nem jelenti azt, hogy egy képzett zenész ne lehetne jelentéktelen előadó, de annyi rostán át kell mennie, hogy ennek sokkal kisebb az esélye.)
Néha azonban feltűnik egy igazi jelenség, egy olyan figura, aki hiányzik a show-business sakktáblájáról, látszik, hogy ügyes management mellett van fantázia az előadóban. Az ő esetükben nem érdekes a tanultság, nem játszik szerepet a felkészültség és a rátermettség, olyan típusú, és olyan erős kisugárzásuk van, ami „mindent visz”. Ezeknek az embereknek teljesen felesleges akár csak egy évet is zeneiskolában tölteni, színpadot kell tolni alájuk, jó zenét kell köréjük gyártani, és (kicsit eltúlozva) garantált a siker. Ilyen volt Oláh Ibolya, az ős- indulatokkal megáldott, karcos lelkű és hangú énekesnő. Látszott rajta, olyan energiák dolgoznak benne, amiket még ő maga is képtelen uralni, és ehhez társult egy olyan hang, ami – ha nem is makulátlan – annyira pont jó volt, hogy ne érdekeljen minket a hiátus.
Őbenne óriási lehetőséget láttam, de sajnos nem jött össze. A legnagyobb hiba talán az volt, hogy olyan istállóhoz állt be, amely ahelyett, hogy a szakadt farmer mellé még inkább összeborzolta volna a haját, megfésülte és szmokingba öltöztette őt. Az igazi rocker csaj prototípusból egy értelmiségieknek szóló, de mindenképpen jólfésült produkciót akartak csinálni. Nem jött össze. Két okból: az egyik a rossz koncepció, a másik az annak nem megfelelő alapanyag. Oláh Ibolya az, ami: az utóbbi idők legvagányabb rocker csaja, akinek cigány származása és elképesztő nehéz életútja csak gazdagította a már amúgy is átütő jelenséget. Hiába akarták jelmezbe öltöztetni, nem volt hiteles, és ami ennél sokkal fontosabb: ő sem szívesen húzta magára ezt a gúnyát. Viszonylag hamar le is vetette.
Rúzsa Magdi kapcsán ugyanez a kérdéskör várt tisztázásra bennem. Nem sorolom fel, milyen sokféle produkcióban láttam őt, de még igazán egyikben sem volt teljesen meggyőző. A legtöbbször azt éreztem, Rúzsa Magdi most úgy csinál, hogy elhiggyem: ő egy színházi estet előadni képes művész. Vagy, hogy ő egy bluesénekes. Saját szememmel láttam, milyen sokféleképpen tud csinálni, de azt még nem láttam, ki is ő, saját maga. Miben a leghitelesebb, mi az, amit nem csinál, hanem csak magától, felszabadultan jön, és úgy jó, ahogy van.
A biatorbágyi koncerten megkaptam a választ.
Énekelt mindenfélét, volt líra, volt keménykedés, volt lelki hullámvasút – minden, ami a közönségnek kell. És persze, jó volt minden, profin kidolgozott produkcióról van szó, Rúzsa Magdi pedig tehetséges. Mégis, a koncert egyértelműen kiemelkedő pontjai azok voltak, amikor elengedte magát, és hátrahagyva minden vele szemben meglévő vélt vagy valós elvárást, rockzenésszé vált. Élvezet volt nézni, ahogy kiélte magát az AC/DC Highway to Hell-jében, és ha lehet, erre még rátett egy lapáttal a Queen blokkban. Semmi óvatoskodás, „jajjmitgondolnakmajdrólam”, csak a manír nélküli, őszinte rock. Hajrázás – de úgy, ahogy kell. Hülyéskedés a zenésztársakkal, de nem öncélúan. Dinamikus éneklés, a szükségesnél is jobb intonációval, a stílushoz tartozó frazírokkal, kiabálásokkal. És mindehhez egy teljesen besorolhatatlan mozgás, amire talán a legjobb szó a „vonaglás”. De ez a vonaglás minden koreográfiánál jobb, mivel erőteljes, a zenei stílushoz kiválóan illő, és ami a legfontosabb: őszinte. Az egész vizuális jelenség nagyszerűen felerősítette az énekesnő rekedtes hangja által keltett amúgy is kellemes élményt. Egy igazi, vampos rocker volt a színpadon, mindenféle mache elemek nélkül, őszintén megélve saját érzéseit. Ezek a pillanatok voltak a koncert csúcspontjai, itt láthatta a tisztelt publikum, ki is legbelül Rúzsa Magdi. Jó, hogy részese lehettem ennek a magával ragadó élménynek!
De persze igazságtalanok lennénk, ha nem ejtenénk szót a zenésztársakról. A billentyűre, két gitárra, basszusgitárra és dobra megírt aranzsok a rockos dalokban első osztályúak, bárhol a világon megköszöni a közönség az ilyen élményt – de persze ehhez kellenek a profi előadók is.
A zenekart a sok projektben már bizonyított Závodi Gábor (billentyű) vezeti. De itt most nem a klasszikus értelemben vett vezetésre kell gondolni, mivel úgy tűnt, legtöbb zenekari társával már régóta együtt muzsikál. Szakmabeliként tudom, hogyan kommunikálnak egymással a zenészek a színpadon, és amit náluk láttam, azt csak igazán összeszokott muzsikusok tudják. Vagy több év(tized)es közös zenei múltjuk van, vagy őrült sokat foglalkoznak olyan nüanszok kigyakorolásával, amit a közönség igazából észre sem vesz, csak a színpadon lévőknek fontos. Tudták, kitől mi várható a következő pillanatban – és ez működött is. Mindegy, bármi is legyen az igazság, Závodi ezt a stílust nagyon érti és érzi, tehetséges és elkötelezett muzsikus, akiről egy pillanatig sem az unott profi jut eszünkbe, hanem az igazi zenész, akinek ez az élete. Jó, hogy van ereje és ideje Rúzsa Magdi mögött zenekarozni!
Madarász Gábor gitáros szakmai életútját nem igazán ismerem, de vélhetően egész életében pop és rock produkciókban játszott. Szólóiban egyetlen pillanatra sem csábította el egy-egy jazzes riff, vagy funky feeling, végig kőkeményen tolta a legjobb értelemben vett rockot. Ha kellett, szellemes és jóízű szólókat játszott, máskor beállt akkordgitározni az énekes szólista mögé. Fajsúlyos, minden magamutogatástól mentes muzsikus, öröm lehet vele együtt dolgozni.
Sántha Gábor (gitár) szerepe az egyik leghálátlanabb, mivel leginkább akkordgitárosként biztosította a dalok harmóniai vázának megszólaltatását. Igen, valakinek ezt a munkát is kell végeznie egy rock együttesben, de kevesen csinálják ilyen alázattal, odaadóan, mint ő. Egy pillanatra sem éreztem rivalizálást vagy elégedetlenséget a játékában, tudja, miért van ott, és tökéletesen teljesítette a feladatát. Profi.
Kovács Barnabás basszusjátéka szintén azért érdekes, mert kevesen találják meg az egyensúlyt a „na, majd és megmutatom” basszusgitározás, és a tunya egyhangú játékmód között. Látszott, hogy felkészült zenész, aki képes lenne ennél sokkal összetettebb feladatokat is megoldani, de ebben a produkcióban pont annyit, és akkor játszott, ahogy az nekünk jólesett.
Hoffer Péter dobost nem emlékszem, hogy valaha hallottam-e már, de most örültem a játékának. Tudja, mitől döglik a légy egy rock zenekarban, jól adta a ritmikai alapot zenésztársai alá. Végig benne volt a buliban, semmi megúszós hozzáállás, pedig ennél sokkal kevesebb is elég szokott lenni egy rock együttesben – csakhogy nem lenne ilyen élvezetes hallgatni. Egyáltalán, a zenekari tagokon az látszott, hogy miközben hibátlanul teljesítenek, jól akarják érezni magukat, és ugyanilyen fontos nekik, hogy mi is jól érezzük magunkat.
Még egy momentum van, melyet a capella énekesként ki kell emelnem: zenekari zenészektől ilyen egységes és tiszta vokálozást élőben nem sokszor hall az ember. Volt olyan pillanat, amikor kerestem a keverő mellett valami lejátszó-egységet, mert nem akartam elhinni, hogy amit hallok, az élő. (Persze, ha tényleg nem volt élő, akkor szégyelljétek magatokat fiúk:-)
És ha már a keverőpultról volt szó: dicséret illeti a hangmérnököt is, akinek keze alól kiváló hangzás került ki, nagyszerűen szólaltatta meg az amúgy első osztályú technikát.
Jó volt, hogy egy Biatorbágy nevű kisvárosban profi előadók komolyan vettek egy szabadtéri koncertet, és nagyszerű élményt szereztek a közönségnek.
Még egyszer köszi!
