Bolyki Gyuri írása

Szinte már mindenki erről beszél, de nagyon kevesen értik, miről is szól valójában a Magyar Művészeti Akadémia körüli botrány.

Egy mondatban összefoglalva: a 21. század elején, kritikus pénzügyi helyzetben Magyarország kormánya meghatározta, mire szeretné költeni az adóforintok egy részét a kulturális életben. Jesszusom, ez őrület!

Nézzük a részleteket!

Az Index riportere így kezdi Fekete Györggyel, az MMA elnökével a beszélgetést: „Egyes kritikusai megjegyzik, hogy ekkora hatalom a kultúra területén Aczél óta nem volt Magyarországon”. Jó ez az „egyes kritikusai” felütés, mert így nem lehet felelősségre vonni senkit ezért a bornírt blődségért, retorzió nélkül lehet hülyeségekkel indítani egy interjút. A hazai kulturális élet éves költségvetésének elenyésző részét kapja az MMA. Valamint a Műcsarnokot és a Vigadót. Ennyi. A Zeneakadémiát négyszer ennyiért újítják fel, az Operaház költségvetése ennek kb. a háromszorosa, az NKA-é szintén – de mindegy, ebbe most nem kezdek bele, ez úgy marhaság, ahogy van. Ha már ez lenne a cenzúra mérőfoka, akkor az NKA pénze felet domináló L. Simon Lászlóval kéne erről beszélgetni.

Amit viszont érdemes tisztázni: mi is a baj tulajdonképpen? Mi verte ki a biztosítékot a balliberális értelmiségnél, és a jó szándékú Hozzánemértőknél?

Egy új koncepció, mely a kormányzat művészetről szóló vízióját vetíti elénk. Erről így beszélt Orbán az MMA kiállítás megnyitóján (az idézeteket a Magyar Narancs cikkéből veszem):

„Platónra vagy az evangéliumra tekintve láthatjuk, hogy az igaz, a szép, a jó és a szeretet egységet alkot, mely innen nézve a szépségével tündököl, amonnan az igazságával és így tovább”.

Ha már Platónra hivatkozik, egy gondolat szintén tőle: „A népszerű dallamok és ritmusok megváltoztatása elkerülhetetlenül társadalmi változásokhoz vezet”, majd kifejti, hogy az államnak szigorúan korlátoznia kéne bizonyos zenék használatát. (Platón: Republic)

Hölgyeim és Uraim! Így beszél az, aki tisztában van az állam és a kultúra hallatlanul fontos értékteremtő és társadalomszervező erejével. Tudom, hogy ez ma nem trendi, hiszen pl. a zenét már rég nem befogadóként hallgatja a társadalom, hanem felhasználóként (így lett az esztétikai élményből szellemi hamburger), de éppen ezért fontos, hogy az állam gondoskodjon arról, ami nem üzleti alapon működik, hanem önmagán túlmutató esztétikumként. Persze, odáig nem merészkedik ez a „gyilkos rezsim”, hogy megfogadja Platón tanácsát, nem cenzúrázza sem a zenét, sem más művészeti ágakat, csak kijelöli, hogy az állampolgárok által befizetett adók egy részét mire költi. Micsoda skandalum!

Majd ezután Kazinczyval folytatja: „ha valahol a’ Jó gyökeret vert, ott mindig a’ Szép készítette az utat. … A mi nemzetünk is ebben a rendben szeretne élni: jól, igazságban és szeretetben. És mindehhez a Szép készíti az utat.

A legtöbben nem fogják fel, mekkora súlyú kijelentésről van szó, ezért segítek a megértésben: azt mondja a miniszterelnök, hogy a kulturális vezetés szándéka visszatérni ahhoz a – néhány évtizede még alapvető – nézethez, mely szerint a művészet egyik elsőrangú feladata az esztétikai SZÉP megalkotása. Mert, hogy ez képes formálni a jellemet, ez az, ami – a társadalom tagjait egyazon úton vezetve, a közös élményvilágon keresztül – szorosabbra fűzi kapcsolatainkat.

Micsoda borzasztó gondolatok! Vége a világnak, ha egy kormányzat így vélekedik, és az éves kulturális büdzsé egy részét erre fordítja!

Tovább folytatva:

„A művészet nem holmi sallang az ország életén, hanem az a cselekvés és gondolkodás, amelyben a legtisztábban, a szépségen keresztül mutatkozik meg a Jó, az Igaz és a Szeretet.”

Egy művész számára ennél szívmelengetőbb szavak nincsenek! Nem állítom, hogy minden fajsúlyos, maradandó alkotás csak ebbe a kategóriába tartozhat, de azt állítom, hogy ha egy kormányzat nem szán pénzt a művészet ezen szerepének erősítésére, saját nemzetének sírját ássa.

Fontosak az egyéb irányba mutató alkotások is, de nem tarthatnak igényt kizárólagosságra, helyesen kell tudni súlyozni közöttük. Ha pedig pénzhiány van, nyilván háttérbe szorul a kísérletezés és az öncélúság, igyekezni kell az általános, a társadalom legszélesebb rétegeihez szóló művészet továbbélését biztosítani. Mostantól ez a szándék intézményesítve is van, az MMA által. Persze ettől még a többiek is kapnak pénzt, szó sincs arról, hogy az MMA kezelne minden forrást. A problémát inkább az okozza, hogy a kormányzat ki merte mondani a fenti szándékot, és pénzt is rendelt mellé. Ehhez tényleg nem vagyunk hozzászokva. Nekünk azt tanították, hogy „az idegen a szép”.

„Ha jól értem az önök szándékait, elnök úr, a Magyar Művészeti Akadémia – Makovecz Imre és társai szellemi erejéből – azt szeretné, hogy a Szép megerősödjék, utat készítsen a Jónak, hogy az gyökeret verjen, és megerősítse az Igazság és Szeretet rendjét Magyarországon.”

Mi itt a baj? Az, hogy valaki érti az esztétikailag SZÉP által keltett hatásmechanizmusokat, és működtetni is akarja össztársadalmi érdekek miatt? Őrület!

A Magyar Narancs újságírója szerint viszont mind ez azt jelenti, hogy „Világos: a választásokon győztes Fidesz maga a Jóság, a baloldal maga a metafizikai Rossz, és a művészet az a fegyver, amellyel a Jó végképp legyőzi a Rosszat, és megszerzi magának a lelkeket. Na persze: művészököl vasököl, odacsap, ahova köll, továbbá a jó és a rossz harca a lelkekért, és a művészet mint a Párt ökle.”

Azt hiszi, hogy érti, de nem érti. Nem érti, hogy a művészet az egyéni élmények mellett képes túlmutatni önmaga megjelenésén, olyan mély hatást gyakorolni egy közösségre, melyet semmi mással nem lehet elérni. Ez nem politika, hanem a közösségépítés legmagasabb szintje. És nincs bal- meg jobboldal.

A szerző azzal, hogy politikai felhangot ad a témának, jelzi: köze nincs a fenti gondolatmenethez. Ugyan is az nem kevesebbet, és nem többet jelent, mint hogy a magyar állam által létrehozott MMA elkötelezte magát a mellett, hogy az általa kiosztható pénzből a számára rendelkezésre álló helyen nem a történelmileg IGAZ, nem a társadalmilag PROVOKATÍV, hanem az esztétikailag SZÉP, társadalomformálásra képes alkotásokat támogatja. Ó, ez borzalom! Vége a demokráciának – reszkess baloldal! Micsoda idétlenség…

A művészeti megnyilvánulásnak csak az egyik küldetése a kritika, a provokáció. Nem véletlen, hogy a megmaradt, nagyformátumú művészeti alkotások elenyésző része tartozik ebbe a kategóriába. Ami érték, ami évtizedek/évszázadok múlva is megpendíti a szemlélő lelki húrjait, az általában a harmónia és/vagy a lélek katartikus élményvilága felé mutat.

Az nem demokrácia, amikor Krisztus keresztjét disznószarral bekenik, és azt állítják ki állami pénzen, állami múzeumban. Ez egy provokatív művész pillanatnyi mondanivalójának erős vizuális megjelenítése, amiből társadalmi szinten nincs mit meríteni, hiszen szembe megy a társadalom jelentős részének érzésvilágával. Egy marginális csoport számára biztos örömöt jelentett, hogy a kereszténységet gyalázta valaki, egy másik – szintén elenyésző számú – csoport kiérzett belőle egy sokkoló figyelmeztetést az egyházban tapasztalható helytelen viselkedésről, de egy tízmilliós országban néhány ezer emberről van szó. Ezért mondja Fekete, hogy a rosszul értelmezett demokrácia valójában egy erőszakos kisebbség hatalma a többség felett. Különben is: ha valahol, hát a művészetben aztán nincs demokrácia! Bach korában ugyanannyian írtak zenét, és festettek képeket, mint napjainkban. Hánynak a nevét ismeri ma a közönség? Mit szólna a most háborgó társaság, ha a koncerteken a rég – és méltán – elfeledett féltehetségek satnya műveit kéne hallgatnia, csak azért, mert mindenkinek joga van művei nyilvánosságához! Ugye, hogy ez nem megy?!

Ugyanígy van ez a kortárs művészettel is. Sokan kizárólag annak köszönhetik a „művész” titulust, hogy az utóbbi néhány évtizedben elfogadottá vált a nézet, miszerint „majd az utókor biztos értékelni fogja a műveit”.

Nos, van egy rossz hírem: a minőséget és a tehetséget általában elismeri a világ. Nem biztos, hogy megfizeti, de elismeri. Így lett a 20. század legnagyobb zeneszerzője Bartók Béla. És így lett napjainkban Magyarország első számú kulturális exportcikke Kurtág és Eötvös.

Nehéz sorsú kortárs zeneszerzőkkel beszélgetve néha azt hallom, azért nem szépet írnak, hanem igazat, mert ők meg akarják örökíteni napjainkat. Én meg csendben mosolygok. Az igazságot a maga csúnyaságában leírni nem a zeneszerzők dolga, hanem a történészeké. A kételkedők szeme előtt lebegjen pl. Richard Strauss, aki „Metamorfózisok” című művében 23 szólamban megörökítette München bombázását, de senkinek nem az „IGAZSÁG” jut róla eszébe, hanem az esztétikai „SZÉPSÉG”, ami olyan erősen hat, hogy megfogalmazódik a hallgató lelkében: „soha többet háborút!” De gondolhatunk Vivaldira is, aki egy eszelős nyári viharból világslágert komponált (A Négy Évszak). Na, ehhez kell a tehetség, ehhez nem elég iskolát végezni, nem elég ilyen-olyan nyilatkozatokat aláírni egyik vagy másik politikai párt érdekében!

Bizony, sikertelen kortárs szerzőink legtöbbje a fél lábát odaadná, ha le tudna írni egy szép, újszerű dallamot – de nem tud. Marad neki az IGAZSÁG és a PROVOKÁLÁS. És a folytonos hangoskodás, hogy neki, mint művésznek JÁR a társadalom támogatása! És ha a kormány nem ad, akkor művészetellenes és antidemokratikus. Mondanom sem kell, jár a fenét! A szükségesnél ötször többet költ az állam ezekre a folyton helyezkedő figurákra, akik sajnos elszívják a pénzt a valóban tehetségesek elől…

És most azt látom, hogy ugyanez az attitűd a képzőművészeknél is.

Pedig nincs semmi gond, a képlet roppant egyszerű: az MMA azokat részesíti előnyben, akik az esztétikai SZÉP megvalósítására törekednek, amivel megvalósítható a társadalmi közösségformálás. Így lesz a műalkotásból a társadalom kovásza.

Nincs persze baj azzal sem, ha valaki mást csinál – mivel nincs Aczél-féle cenzúra – csak azt tessék kivinni a piacra, megtalálni hozzá a megfelelő támogatót, vagy az állami (sic!) pályázati pénzeket és kiállító tereket – mert hogy, ugye, nem csak a Műcsarnok létezik. Ha pedig a mű nem kell senkinek, akkor nem hőbörögni kell, hanem talán megpróbálni olyat alkotni, amiben mások is értéket látnak. Most zárult Kaposváron a „Kortársak” kiállítás, melyen 21, ma élő festőművész képei voltak láthatók. A nemzetközi zsűri úgy ítélte, hogy ezek a képek a legjobbak a beküldött 265-ből, érdemes kiállítani őket. Tehát van itt is érték, nyugi, nem vesztek el a tehetségek – még akkor sem, ha jelenleg a képzőművészetben nem tudunk olyan világsikereket felmutatni, mint a klasszikus zene vagy a jazz terén.

Az MMA működése nem torzítani fogja a hazai kulturális életet, hanem helyrebillenteni. Kicsit kevesebb fog jutni a féltehetségeknek, az öncélú művészkedőknek, a silány provokátoroknak (mert azért vannak művészi értelemben jó provokátorok is!), és ezzel egy időben kicsit több jut majd azoknak, akik esztétikai SZÉP-et alkotnak, úgy, hogy ezt igyekeznek a nemzet minden tagja által értelmezhető hagyományokra építeni, a társadalom (a közösség) felemelése érdekében. Őket így határozta meg Fekete az interjúban: „beérett, társadalmilag és művészileg is elismert életmű; átlagon felüli közéleti érdeklődés; egyértelmű nemzeti érzés”.

A két kategória közötti tehetséges alkotók számára, ahogy eddig is biztosított volt a megélhetés – vagy a piac, vagy az egyéb állami források révén – úgy ez után is biztosítva lesz.

Aki az MMA fenti szándékát támadja, vagy kineveti, az nem kultúrember. Az egy pöffeszkedő, félművelt álértelmiségi, aki nem érti, mire való a kultúra, illetve ki akarja azt sajátítani, hogy csak az ő – és a hozzá hasonlók – igényeit szolgálja ki.

A rengeteg magán-galériában ez után is be lehet mutatni a disznószarral bekent Krisztus keresztet, csak hát valószínű, hogy erre egyik sem lesz vevő. Mert az ilyen „magas röptű” dolgok finanszírozása mindig az államra marad – már ha aktuális kulturális kormányzata hajlandó erre költeni.

De persze, tudom, hogy mind ez teljesen mindegy. Akik megszokták, hogy a közpénz az ő önmegvalósításukat szolgálja, azokat ez nem érdekli. Az élet már csak ilyen…

Hát így állunk most, 2012. december elején, mikor Fekete György és Orbán Viktor megpróbálták megértetni, mi történik a kulturális élet egyik szegmensében.

Én a magam részéről örülök az új kezdeményezésnek, és azt kívánom, hogy az MMA működésénél borzalmasabb dolog soha ne történjen egyetlen ország művésztársadalmának életében sem!