Bolyki Gyuri írása
Azzal a vággyal indítottuk útjára 2010-ben a Kaposfest-et, hogy jó koncertek legyenek, melyekre például ilyen kritikákat kapunk:
„Világsztárok teszik emlékezetessé Kaposvár első, egyhetes zenei fesztiválját. Talán sosem játszott együtt Magyarországon annyi klasszikus zenei klasszis, mint az I. Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztiválon. Alig lehetett bejutni a szombati koncertekre, ahol a közönség állva ünnepelte a muzsikusokat.” Népszabadság 2010.08.16.
„Nem túlzás azt állítani, hogy Kokas Katalinék rendezvénye bizonyos tekintetben most egyszerre minden hazai zenei fesztivált felülmúlt.” Új Zenei Újság 2010.08.22.
„A kánikula enyhül, a koncertek légköre forrósodik, a szervezés gördülékennyé válik, egyenes úton vagyunk, hogy Magyarország legmagasabb színvonalú komolyzenei fesztiváljának létrejöttét ünnepelhessük.” Kultúra.hu 2010.08.20.
Örültünk, hogy már az első fesztivál megítélése ilyen jó volt.
Persze, előtte sok zenész kolléga felhívott, és jó szándékúan figyelmeztetett, hogy ilyen fesztivált sehol a világon nem csinálnak – és nem véletlenül! Egy rendes fesztiválnak tessék érthető tematikát adni, nem ám csak úgy „összedobálni” egymásra a műveket 14 koncerten keresztül, ahogy mi csináljuk. Próbáltam elmagyarázni, hogy nekünk pont ez a koncepciónk: nem akarjuk tematizálni a programot, egyszerűen azt akarjuk, hogy élvezetes legyen a koncertsorozat. Ezért használjuk a mai napig is az „élvezet szabadsága” szlogent. Kokas Katalin művészeti vezető képes úgy összeválogatni a műveket, hogy azok – bár eltérő stílusúak – mégis tökéletes koncertélményt jelentenek.
Mind a szakmai, mind a közönségkritikák bennünket igazoltak, kirobbanó sikere volt a fesztiválnak.
Egy kis videóban próbáltuk azoknak is bemutatni mi történt, akik nem lehettek ott.
Persze, nekem az első nap az összes hajam kihullott, amikor egyértelművé vált, hogy az idesereglett művészek valamennyi menetrendet és szabályt felrúgva elsősorban is igyekeznek jól érezni magukat – egymással. Úgy tűnt, mint ha Kokas Katalin és Kelemen Barnabás révén egy hatalmas baráti találkozóra gyűltünk volna össze, nem pedig koncertezni.
Kb. öt percem volt átgondolni, mi a helyes hozzáállás: rábírni mindenkit a menetrend precíz, németes betartására, vagy hagyni, hogy jól érezzék magukat – végül is a koncerteken mindenki a saját bőrét viszi a vásárra. A második mellett döntöttem, és nem bántam meg. Amikor színpadra kellett állni, mindenki a maximumot nyújtotta. A már befutott nevek hozták a tőlük megszokott minőséget, a fiatalok pedig sziporkáztak. Több koncertünket egyenes adásban közvetítette az EBU (European Broadcasting Union, mely 127 országba sugároz egyszerre), így ezeket esténként kb. 7 millióan hallgatták. Egy ilyen koncertünknek köszönhetően lett igazi nemzetközi sztár pl. Alina Ibragimova, aki az óta – a közvetítést hallgató koncertszervezőknek köszönhetően – Európa egyik kedvencévé vált.
Aztán jött a második fesztivál. Nem volt semmi újdonság, ugyan arra törekedtünk, mint az elsőn, hiszen már akkor azt mondtam: „Nem tudunk jobbat csinálni, csak mást.” Ezt az óta is tartom. Nincs hova fejlődni, nem tudunk a legjobbaknál jobb művészeket hozni, egyszerűen arra törekszünk, hogy az aktuálisan meghívottak nagyon jó programot adjanak elő, világszínvonalon.
Érdekes volt, hogy két, nagy hagyományokkal rendelkező európai fesztivál igazgatója is eljött, és azt kérdezték: „Bolyki úr, hogy csinálják, hogy ennyi élvonalbeli művész hajlandó fellépni önöknél?!” És mutatták saját műsorfüzetüket, ahol a nálunk fellépő 35 élvonalbeli művész közül 3-4 –nek a neve volt olvasható.
Bajban voltam a válasszal, mert nehéz megfogalmazni, hogy a „Kaposfestnek olyan jó hangulata van, hogy ide mindenki szívesen jön”. Mert hát hogy kell „jó hangulatot” csinálni? És akkor ez azt is jelenti, hogy az ő fesztiváljaikon nincs jó hangulat?! Ez nyilván nem így van, de mégis csak van valami különleges a kaposvári miliőben, amit már az első fesztivál egyik momentuma is igazol. Történt, hogy meghívott klarinétosunk – Martin Fröst – tüdőgyulladást kapott, így az első koncertje előtti nap estéjén lemondták idejövetelét. Kb. tíz óránk volt szerezni egy élvonalbeli klarinétost. A választás az angol Matthew Hunt-ra esett, akit este tíz körül hívtunk fel. Elmondtuk neki, hogy mi a helyzet, és elkezdtük magyarázni, mi is ez a rendezvény itt, Kaposváron, mire csak annyit mondott: „Nem kell mondani semmit, mindenki arról beszél, milyen fantasztikus hangulatú fesztivál van Kaposváron.” Négy nap(!) alatt a nemzetközi zenei életben hír lett a különleges hangulatú kaposvári fesztiválból.
Visszatérve vendégeink kérdésére, azt javasoltam nekik, ha tényleg érdekli őket, miért jönnek szívesen Kaposvárra a fellépők, maradjanak fent sokáig, és sétáljanak el a zeneiskola udvarára, vagy menjenek el a közeli Deseda-tó partjára. Ott ugyanis olyat láthatnak, ami mindent megmagyaráz.
A következő képeken egy-egy ilyen momentumot osztok meg veletek:
Alina Pogostkina és Kokas Dóri
Az európai klasszikus zene élvonala a Deseda partján
William Christie utóda és a Lockenhaus-i Kamarazenei Fesztivál igazgatója (Jonathan Cohen és Nicolas Altstaedt)
Persze, ez a hangulat nem ér véget éjszaka, folytatódik a próbákon,
majd a koncerteken is.
Sőt, a fellépők a művészi feladatokon túl hajlandók a kissé szokatlan reklámokban is segítségünkre lenni:
A közönség pedig mindezt szerette. Olyannyira, hogy a második fesztiválra már márciusban a jegyek több mint egyharmadát eladtuk bérletben (a fesztivál minden évben az augusztus 20-át megelőző héten van). Úgy vették meg fél évvel korábban, hogy azt sem tudták, kik fognak fellépni, és mit játszanak. Egyszerűen bíztak bennünk.
Ez egyrészt nagyon jól esik, másrészt óriási felelősség. Kokas Katalin művészeti vezetővel sokat dolgoztunk azért, hogy ne okozzunk csalódást azoknak, akik bíztak bennünk.
Így volt ez idén is. Lelkiismeretesen készültünk, és igyekeztünk érdekessé, izgalmassá tenni a programot. A fellépők is kitettek magukért, ami így néz ki a kritikák tükrében:
„… a világszínvonal most sem maradt el a Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál nyitókoncertjén.” Fidelio.hu 2012.08.15.
„Kaposvár – ez a festői délnyugati magyar város –…augusztusban a kamarazenei univerzum egyik legfényesebb csillaga volt.” Reuters 2012.08.23.
„Sokan az egész hétre ide költöznek, és igazuk van: a fesztivál különleges minősége folyamatában nyilatkozik meg igazán.” Magyar Narancs 2012.08.23.
„Egy biztos, a Kaposfest koncertjeiről lassan kritikát alig, legfeljebb laudációt lehet írni." Fidelio.hu 2012.08.15.
„A rengeteg kiváló művész a garanciája, hogy a jövő vezető fesztiválja Kaposváron – mint egy nagy élményfesztivál – Magyarországnak nagy hasznára lesz. Ugyan úgy, mint Európában mindenhol, kiváló eszköze a turisztikai hírverésnek.” der-neue- Merkel.eu 2012.08.24.
De idén volt egy fontos változás, mely rányomta bélyegét a fesztiválra: minden koncertre volt valami kis meglepetésünk. Volt, hogy egy cigányzenekar játszott egy számot – akikhez váratlanul csatlakozott a 90 éves Ivry Gitlis is,
volt, hogy a Bolyki Soul&Gospel kórus énekelt egy spirituálét, vagy Homoki Gábor emlékezett Elvis születésnapjára egy dallal, de pl. Pekka Kuusisto is gondoskodott a jó hangulatról a számok közötti pakolás alatt.
Az sem volt kivétel, hogy formabontóan (de kizárólag a szerző szándékával megegyezően!) adtunk elő egy-egy darabot.
Talán ennek volt köszönhető, hogy a Reuters tudósítója így foglalta össze véleményét a fesztivál végén: "Azt hiszem, ez a legérdekesebb fesztivál - nem csak Magyarországon, hanem Európában is."
A szervezett sajtó-tour alkalmával vendégségbe érkező nyolc osztrák és német újságíró szintén hasonlóan vélekedett. Úgy tűnik, sikerült a Kaposfest-nek egy olyan egyedi jelleget adnunk ezzel a fiatalos, felszabadult, kedélyes attitűddel, amit mind a hazai, mind a külföldi közönség nagyra értékel.
De a sikernek ára van. Jelen esetben két probléma merült fel:
- Koncertjeink jellege, a sok meglepetésnek, a vidám közjátékoknak és az improvizációknak köszönhetően egyáltalán nem kompatibilis a rádióállomások elvárásaival. Teljesen megértem az EBU felé a koncertjeinket sugárzó Bartók Rádió munkatársait, amikor azt mondják: döntsük el, hogy a rádióközönségnek, vagy az ott lévőknek akarunk játszani – a kettő ugyanis nem megy. Nem tartjuk be azokat a normákat, amiket illik, ahhoz, hogy jó partnerei legyünk a rádióknak.
- Nem egy – idősebb generációhoz tartozó, és általunk nagyra becsült – művész távolságtartóan nyilatkozik erről a már-már szabados felfogásról, ami nálunk érvényesül. Meg kell jegyeznem, nem alaptalan ez a vélekedés, mivel magam is hallottam, amikor egy fesztivál-vendégünk azt mondta, hogy ez egy „punk komolyzenei fesztivál”, amit még soha nem látott.
Mindkét problémát komolyan kell vennünk. A rádióközvetítések óriási nemzetközi ismertséget hoztak mind nekünk, mind Magyarországnak. Tavaly csak négy koncertünk élő közvetítése 30 millió hallgatót jelentett, a többi 10 koncertet pedig utólag kérik le az országok – így a BBC statisztikája alapján akár 80-90 millió is lehet egy-egy fesztivál hallgatóinak a száma. Ugye nem kell magyaráznom, ez mit jelent…
E világméretű nyilvánosság elvesztése fájdalmasan érintene, nem szeretném elszalasztani ezt a nagyszerű lehetőséget!
A másik probléma azon idősebb művészeink intése, akik nem igazán díjazzák ezt a „lazaságot”. Igaz, hogy a fesztivál fellépőinek zöme fiatal, talán 3-4 idősebb művészünk van évente, de nézzük meg, kik ők! Azok az élő legendák, akikkel az összes fiatal játszani akar – és nem véletlenül! Szóval, ha e művészek közül csak egy is intésre emeli ujját, arra nagyon oda kell figyelni! Nem biztos, hogy egyet kell érteni, de bizony, az ő szavuknak súlya van. És ezt érzem is.
E kétségek között őrlődöm most, amikor meg kell határozni a 2013-as Kaposfest milyenségét. Sokat beszélgetünk Kokas Katalinnal, igyekszünk megtalálni a jó megoldást. Érezzük, hogy a közönség bízik bennünk – idén már karácsonyra(!) felajánlottuk a bérletvásárlás lehetőségét, több tucatnyian éltek is vele – és szeretnénk megszolgálni ezt a bizalmat. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a jó és a még jobb között kell döntenünk…
Nos, Kaposfest igazgatóként ilyen problémák foglalkoztatnak manapság.
Szorít az idő, de nem fogjuk elkapkodni a választ. Megünnepeljük a karácsonyt, rápihenünk a szilveszteri bulira, és január elején átvágjuk a gordiuszi csomót!
