Bolyki Gyuri írása

A FIDESZ első kongresszusán találkoztam vele először.

Bródy hozta a Jurta Színházba, hogy a rengeteg szavazás között énekeljen nekünk.

A srác feljött a színpadra, és belesuttogott a mikrofonba: „Elnézést, idefelé jövet megfáztam, és elment a hangom, nem tudok énekelni.”

A közönség elkezdett fütyülni, kinevették, gúnyolták. Szerettem volna valahogyan kimenteni szorult helyzetéből – hiszen másnak is elment már a hangja fellépés előtt, ez sajnos néha előfordul – de nem lehetett. Látszott rajta, ő az az ember, aki nem dönt, hanem lelke legmélyén érez – és ő vezekelni akar, amiért csalódást okozott a nézőknek. Annyira bántotta a dolog, hogy nem tudta átlépni egy rutinos „ez van!” mondással.

Az is látszott, nem azért állt a színpadra, hogy lehengereljen minket, hanem, mert mondani akart valamit. Még a szocializmusban éltünk, ő egy fiatal demokrata volt, és üzenete volt. Minden az arcára volt írva.

És ez a srác így is maradt.

Végigmerengte az életét, sokkal mélyebb lelki rétegekben, mint ahol a könnyűzenészek általában mozognak. Persze, szerette a színpadot, de nem annyira, hogy mindenáron csinálni akarja. Például nem akart új szívet. Mert akkor az már nem ő lenne. Inkább kevesebbet él, de azt a sajátjával. Mert ő így gondolkodott.

Soha nem dolgoztam vele együtt, a zenei élet teljesen más területein barangoltunk, de tudom, hogy „Repül a bálna”, meg, hogy „67-es út”. Slágereket írt, de olyanokat, amilyen ő volt. Ezért lehetett szeretni. Énektudása nem sok – az egyik leghamisabb előadó volt, de nagyon jó volt az íze! Akik egyszer ráéreztek a feelingjére, sosem fordítottak hátat neki.  Voltak évek, amikor arénakoncertekkel járták az országot, és akárhányszor el lehetett adni őket. Mert jó volt hallgatni az őszinte, gondolkodó embert a színpadon. Lehetett rajongani érte, és lehetett utálni – tehát jó előadó volt!

Együttesének hangzásvilága olyan egyszerű, mint a faék. Semmi tudományoskodás, helyette megejtően puritán őszinteség. A Brothers-szel egy a capella dalban több gépet használunk koncerten, mint ők egy sportcsarnokos bulin. Mi nagyon jól szólunk – ők meg őszintén.

Ez a mély gondolkodású puritánság jellemezte a srácot életében, és „kvázi” öngyilkosságában is.

Az embernek egy szíve van. Az a sajátja. Amíg az működik, addig érdemes élni. A többi már csak barkácsolás.

Ő pedig nem akart barkácsolni.

Aki nem tanult dalaiból, tanulhat halálából. Mély érzéseket és megalkuvás nélküli értékrendet. Még akkor is, ha az az életébe kerül.

R.I.P Cipő!