Bolyki Gyuri írása 

A hazai sajtóban napokig hír volt, hogy Észak-Koreában kivégeztek 80 embert, akik dél-koreai illegális pornográf videókat néztek, illetve részt vettek prostitúcióban. Életben maradt családtagjaikat börtön-táborokba szállították.

Most olvasom, hogy a kivégzett emberek bűne valójában az volt, hogy keresztények lettek. Észak-Koreában ugyanis hivatalosan „pornográfiának” nevezik a kereszténységet.

Most írhatnék arról, hogy így a média, meg úgy a média, de ezzel majd elszámolnak ők.

Inkább írok magunkról, keresztényekről. Akik állami támogatásért harcolva ál-keresztényekkel töltjük fel gyülekezeteinket, és adókedvezményeket gyűjtve éljük életünket. Vagy, ha ez nem is jellemző ránk, akkor is biztos: a rendszerváltás óta nem zargatnak bennünket kereszténységünk miatt. Egy keresztény nézhet pornográf videókat, ihat, amennyit akar, megcsalhatja a társát, nem fogja senki megbüntetni. Csak arra kell vigyáznunk, akkora bűnt ne kövessünk el, hogy a „világi” törvények szerint is büntethetők legyünk.

Észak-koreai keresztény testvéreink sorsát látva tudunk igazából belegondolni, mennyire ki tud üresedni „kereszténységünk”! Hozzájuk képest sokszor a vicc kategóriába tartozik hitünk, ragaszkodásunk Istenhez, életszemléletünk. De ez nagyon rossz vicc.

Egyszer ugyanis mindenki OTT fog állni, és számot kell adnia cselekedeteiről. Azt hiszem, észak-koreai testvéreink jóval előttünk lesznek a sorban…

A KSH statisztikái szerint:

-        A nyolcvanas évek végéhez képest a kilencvenes évek közepére több mint egymillióval kevesebb színházlátogatást regisztráltak.

vagy, máshogy megfogalmazva:

-        A színházi látogatók száma a 80-as évekhez képest a 90-es években a 2/3-ára csökkent, azóta stagnál.

Ezt követően, napjainkban

-        A színházlátogatók száma évről évre nő, de csekélyebb mértékben, mint akár az intézményszám, akár az előadásszám.

Hogy növekedik az intézmények száma?

-        A színházak száma az 1990-es évek eleje óta folyamatosan növekszik. 2008-ban az alternatív és független színházak nélkül összesen 54 intézmény volt, amiből 21 Budapesten működött.

-        2009-ben – amikor a statisztikába először beleszámoltál a független társulatokat is – 130 színház működött.

-        2010-ben 143, 2011-ben 170 színház működött Magyarországon.

-        A gazdasági világválság három éve alatt 30%-kal nőtt a színházak száma Magyarországon.

És az előadások száma:

-        A színházi előadások száma az ezredfordulóig nem változott, évi 12.000 körüli előadást játszottak.

-        2011-ben 21.185 színházi előadás volt.

Nézők száma:

-        2009-ben a 19.056 előadást 4.488.000 fő látta.

-        2011-ben a 21.185 előadást 4.735.000 fő látta.

-        A plusz 2.129 előadásszám növekedés 247.000 főnyi közönségbővülést eredményezett. (Ez előadásonként 116 fő.)

-        Színházi előadások átlag nézőszáma 2011-ben: 223,5 fő.

Bevétel:

-        2009-ben a jegybevétel 8.172.000.000 Ft volt. Az átlag jegyár 1.820 Ft.

-        2011-ben a jegybevétel 8.076.000.000Ft volt. az átlag jegyár 1.705 Ft.

A színházak műsoráról:

-        2011-ben a színházi előadások 40%-a volt prózai előadás, melyek 50%-a volt színmű.

-         Egyre több előadás tartozik a bulvárszínház kategóriába (kb. 60%) , és egyre nagyobb teret nyernek a zenés produkciók, operettek, musicalek.

Színházaink külföldi vendégszereplései:

-        2011-ben 39 országban 630 előadást tartottak színházaink.

Tehát a számok alapján kijelenthetjük: a színházi szakma képes volt arra, hogy

-        a rendszerváltás idején egymilliós közönségvesztés mellett is növelni tudta intézményeinek számát,  

-        2000 és 2011 között megduplázta előadásainak számát

-        a gazdasági világválság első három évében 30%-kal nőtt a színházi társulatok száma.

S mind ezt úgy érték el, hogy közben színházaink színvonala nem hogy emelkedne, sőt! A repertoár jórészt eltolódott a bulvárszínház irányába, legnagyobb nevű színházaink műsorát is teletűzdelték ilyen darabokkal. Alig van igazi társulat, és még kevesebb olyan színház van, mely előremutató művészi alkotómunkát végez.

Ehhez képest jóval kevésbé dokumentált zenei életünkről az alábbi adatokat találjuk:

-        „A hangversenyelőadások és látogatások száma a kilencvenes évek második feléig a felére csökkent.”

Ennyi adatunk van. Ez nem sok, de egy valami jól kiolvasható belőle: pontosan annyival csökkent a klasszikus zenei koncertek látogatottsága, amennyivel az előadások száma. Tehát a színházakkal szemben a zenei élet nem szenvedett el ilyen hatalmas közönségvesztést.

És mégis, a 90-es években a zenei életben elképesztő pusztítás zajlott. Visszanézve nem is értem, miért nem voltunk képesek megőrizni értékeinket, együtteseinket?! Az Antall-kormány idején még vitte valamennyire a lendület a szakmát, de már jól látszódtak a problémák. Csak egy példa: a pályája csúcsán lévő Liszt Ferenc Kamarazenekar nem tudta kiharcolni a megfelelő állami támogatást működéséhez. Ezt látva én magam sem ütöttem az asztalt, hogy „tessék pénzt adni a működésre egy olyan együttesnek, mint az Erkel Ferenc Kamarazenekar!”, és a többi, szintén nemzetközi szintű és hírű produkció sem. A sajtón keresztül nem tudtunk érezhető nyomást gyakorolni a hatalomra, mivel az folyamatosan a Fesztiválzenekar elképesztő állami támogatása körüli botrányokról szólt. Mi tagadás, Fischer Iván volt az egyetlen közülünk, aki értette a hatalomtól való pénzszerzés módját, és képes volt kiépíteni a színházi életben jól működő nyomásgyakorló és lobbi rendszert. Nem tudom, volt-e Iván által irányított szervezettség a mögött, hogy a túlnyomó részt baloldali kézben lévő sajtó a Fesztiválzenekar ügyén kívül alig foglalkozott más produkciók anyagi ellehetetlenülésével, de az tény, hogy mindannyian súlytalanná váltunk. Pedig, ha figyeltünk volna a színházak módszereire, egy-két év alatt felépíthettük volna azt a médiamunkásokból és lobbistákból álló hátteret, mely képes lett volna életben tartani bennünket. Valamiért én is megértő voltam, amikor az MSZP-SZDSZ kormány idején az egyik legbefolyásosabb kultúrember – a később Tocsik ügybe keveredett Budai György – azt mondta: vegyük tudomásul, hogy nem támogatnak sem minket, sem mást, a kormány a Fesztiválzenekarral letudta a feladatát.  Fontos, hogy értsük: nem az a baj, hogy Ivánék kaptak pénzt, hanem, hogy a többiek nem, és ennek eredményeként, a rendszerváltás után 5-6 év alatt elhalt a zenei élet java része. Állami támogatást nem kaptunk, s mivel senki más nem rendelkezett a Fesztiválzenekarhoz hasonló anyagi bázissal (aki ismeri a helyzetet, tudja, miért nem lehet összehasonlítani a Nemzeti Filhamonikusok – egykori ÁHZ – támogatását az övékével) „letarolták” a szponzorpiacot is. Ismétlem: mind ezt nem Iván és a Fesztiválzenekar ellenében írom, hiszen ő nem csinált semmi olyat, ami meggátolta volna a többi szereplő ténykedését! Egyszerűen mi nem értettük, hogyan működik a rendszer.

Világszínvonalú együttesek és produkciók lehetetlenültek el, értékes emberek fordultak el a zenei élettől megkeseredve, alkotó energiáikat máshova összpontosítva. Mivel senki nem tudott lépést tartani a Fesztiválzenekari fizetéssel, törvényszerű volt, hogy a legjobb muzsikusok oda mennek. Így viszont minden más produkció sokat vesztett értékéből és minőségéből. Jól jellemezte a helyzetet, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekar sem tudta megtartani tagságát, anyagi okokból onnan is mentek át a Fesztiválzenekarba. A rendszerváltást követő évtized hazánk zenei életének „Mohácsa” volt.

Ebből a lepusztult állapotból máig sem sikerült felépülni. Részben azért, mert a szakma továbbra sem volt képes megfelelő sajtóhátteret kialakítani az építkezéshez, másrészt hiányzik a megfelelő lobbi-erő. Nem vagyunk képesek érvényt szerezni annak a ténynek, hogy zenei életünk messze eredményesebb és színvonalasabb színházainknál, mind itthon, mind a világban vezető kulturális exportcikkünk, országimázsunk egyik leghatékonyabb alakítója.

Persze, talán ehhez az is kell, hogy kialakuljon a „másik” oldal. A színi kritikusoknak van „céhe” – amibe persze nem tartozik bele mindenki – de mégis, ha azt írják a honlapjukon, hogy céljuk, hogy nélkülük még csak fontos döntések se születhessenek a színházi életben, az jól jelzi, mennyivel előttünk járnak. Igaz, hogy – a brácsás viccet idézve – bár ki tagja lehet, aki írni tanult, vagy szokott :-),  de legalább komolyan veszik magukat. Mert, hogy amíg magukat nem veszik komolyan, más sem fogja komolyan venni őket!

Mind ezek hiányában azonban az a paradox helyzet állt elő, hogy jelenleg a zenei életet nem mi, zenészek/menedzserek/producerek mozgatjuk és pezsdítjük, hanem a kormány. Miután megoldódott a szimfonikus zenekarok finanszírozási módja, felülről próbálnak belenyúlni a rendszerbe, és szabad szemmel is igen jól látható mennyiségű pénzt tolnak az „iparágba”. Ez persze, még kevés, ha azt akarjuk, hogy zenei életünk legalább a rendszerváltáskori szintre felépüljön, de legalább elindult valami.

Napjainkban (illetve 2011-ben)

-        3.830 koncert volt, ennek 1/3-a Budapesten

-        A 3.830 koncert össz látogatószáma 1.197.000 fő volt.

-        Átlag nézőszám/koncert: 312,5 fő

A „koncert” meghatározás a KSH statisztikájában a következő előadásokat takarja:

-        oratórikus koncertek

-        zenekari koncertek

-        kórus koncertek

-        kamara koncertek

-        hangszerszóló, ária és dalest

-        ezek vegyes keverékei

Tehát nulla százalék bulvár, igazi művészetről beszélünk!

Összegzésként elmondhatjuk: napjainkban zenei életünk értékeihez, világban elismert teljesítményéhez képest sokkal alulfinanszírozottabb, mint a rendszerváltáskor volt. Míg a színházi élet folyamatosan bővült minden téren, mi óriási értékvesztést szenvedtünk el. Itt lenne az ideje, hogy elkezdjünk felzárkózni, és kidolgozzuk ennek szakmai lépéseit!

Első, és legfontosabb feladatunk az lenne, hogy pénzt rendeljünk olyan magas színvonalú produkciókhoz, melyek jelenleg nem képesek fenntartani magukat. Fel kell állítani egy rendszert, mely a színházi élethez hasonlóan fenntart 30-40 „független” kisegyüttest, kamarazenekart, kvartettet, zenei műhelyt, stb. Ennek költsége jóval kevesebb, mint a színházi társulatoké, ugyanakkor mindannyian képesek a világpiacon is eladható produkciót létrehozni – nem beszélve arról, hogy itthon éves szinten 5-600 koncertet tudnának adni a fizetésükért cserébe.

Ennek összköltsége kb. 2 milliárd Ft lenne, ha fejenként havi nettó 300.000 Ft-os fizetést kapna mindenki. Ez elég lenne ahhoz, hogy újra összeállhassanak a pénzhiány miatt megszűnt színvonalas produkciók, újonnan végzett fiataljaink legjobbjai ne települjenek ki külföldre, és nagy „öregjeink” – akiket nem tudnak megfizetni a koncertszervezők – fizetésükért cserébe ismét koncertezhessenek itthon is.

Budapesten esténként kb. 4.500 szék várja a színházat kedvelőket. Koncerttermeinkben kb. 8.000 hely van. Itt az idő, hogy megtöltsük őket jobbnál jobb programokkal!

ui.: a dőlt betűs részek a KSH tanulmányaiból vett idézetek.

http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/mo/mo1989_2009.pdf

http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/gyor/jel/jel30902.pdf

http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/pdf/kulturstat_adattar_2010.pdf

http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/pdf/szinhaz11.pdf

Egy zenei témájú blogbejegyzésemhez rengeteg KSH tanulmányt kell elolvasnom, melyek között találtam egy érdekes adatsort.

Címe: A 10 legnépszerűbb magyar és külföldi szerző

A legtöbb megkérdezett a 2009-2010-ben végzett adatfelvétel során a Bibliát nevezte meg, mint az általa ismert "külföldi" könyvet.

1. Vajon miért?

2. Úgy tűnik, a helyzet nem reménytelen!

:-)

Bolyki Gyuri írása

Miután a Bolyki Brothers első – mindössze négy számot tartalmazó – demo CD-je hét (azaz hét) különböző stúdióban készült, úgy döntöttünk, a „Fruit Of The Spirit” című lemezünk elkészítéséhez építünk egy saját stúdiót.

1999-et írtunk, és az akkori stúdiók tulajdonosai azt tűzték ki célul, hogy az énekhangtól az ukuleléig lehetőleg mindent fel tudjanak venni. Mivel az ehhez szükséges legjobb felszerelések árát kb. 450 év alatt termelte volna ki a vállalkozás, az volt a taktika, hogy beszereztek egy-két élvonalbeli cuccot, a többi pedig a majdnem legjobb kategóriát képviselte. Csúcskategóriás énekmikrofont ugyan senki nem vett, de előfok, kompresszor, zengető effekt már több helyen elérhető volt – viszont itt a lehallgatáshoz szükséges körülmények nem voltak ideálisak. Sokáig a Tom-Tom Stúdióban lehetett a legtöbb majdnem jó dolgot megtalálni, aztán egyszer csak Óbudán megjelent egy srác, aki észveszejtő mennyiségű pénzből olyan technikát vásárolt (aminek külön házat is épített, valamint elkészítette az első, akusztikailag kimért, tökéletesen megvalósított stúdióhelységet), ami nem csak majdnem volt a legjobb. Jelzi a beruházás volumenét, hogy amikor a Brüll kihozta a 4040-es, mindössze száz példányban gyártott színarany mikrofonját (ami bitang jó volt!), hajlandók voltak egyet eladni neki, mivel a stúdió többi berendezését látva úgy gondolták, méltó helyen lesz nála – így került kis hazánkba a 067-es sorszámú, Mr. Erdélyi nevére gravírozott csoda.

Itt tehát nem a felszereléssel volt a baj, hanem a humán erőforrással. Történt ugyanis, hogy a stúdió tulajdonosa a csodacuccok kezelését egy tehetségtelen hangmérnökre bízta. Soha nem értettem, miért ragaszkodott egy olyan emberhez, aki nagyon tisztességes, nagyon megbízható volt, de igazából nem érdekelte őt a szakma. Amikor lejárt a munkaidő, nem ott maradt próbálgatni, keresni a legjobb megoldásokat, ismerkedni a felszerelések nyújtotta végtelen lehetőségekkel, hanem rohant haza. Szóval nem volt őrült – márpedig a jó hangmérnök őrült zenebuzi, és technikamániás. Ma már alig van jó cucc a stúdióban, kénytelen volt eladogatni mindent…

Nekünk nem sok mindenre volt szükségünk, de mivel azt akartuk, hogy a lemez hangzása mindenhol a világon megállja a helyét, kénytelenek voltunk mindenből a legjobbat beszerezni. Kezdtük a mikrofonnal. Kibéreltük a Rádió egyik stúdióját, és bekértük a négy legjobb mikrofongyártó cég legjobb énekmikrofonjait. Fél napig próbálgattuk, hallgatgattuk, aztán az AKG C12 mellett döntöttünk. Annyival volt jobb a Sony-nál, hogy – talán a 30 éves csöves technológiának köszönhetően – kicsit „koszos” volt a hang, ami nekünk nagyon tetszett. Ilyen kategóriájú mikrofonból egy sem volt az említett stúdiókban, hiszen „minek milliós eszközöket venni, ha a jól bevált Neumann mindenkinek jó”?!

Illetve AKG C12-ből volt egy darab! Röhögve mesélték az osztrákok, hogy ezt egy gazdag magyar úriember vette ajándékba a feleségének, amikor megtudta, hogy Celine Dion ilyenbe énekelte a Titanic főcímdalát:-)))

A mikrofon után jött az előfok (R. NEVE), a kompresszorok, editáláshoz és keveréshez Pro Tools Mix Plus, és lehallgatáshoz a Genelec hangfalak. Majd mind ezt bepakoltuk egy barátunk házába, és elkezdtük a munkát. A két év alatt egyre több látogatónk volt, először csak Magyarországról, majd külföldről is. Valahogy híre ment, hogy mit csinálunk, és jöttek a zenészek, stúdiótulajdonosok belehallgatni az eredménybe.

Az egyik ilyen látogatás után komoly együttműködési ajánlatot kaptunk egy amerikai cégtől – amiről gyorsan kiderült, hogy kamu. De a következő, az nem kamu volt. A legnagyobb gospel kiadók egyike, a Day Wind érdeklődött a lemezünk iránt, szívesen kiadták volna az USA-ban. Tudni kell, hogy ott ugyan akkora piaca van a gospelnek, mint a „világi” zenének, 50-50% a részesedés. A legnagyobb gospel sztárok ugyan olyan nagy nevek, mint a legnagyobb rockerek, popzenészek.

Nos, komoly tárgyalások folytak ezzel a Day Wind kiadóval, mely azért nem tudott a legnagyobb lenni, mert az USA-ban amely kiadó fehér művészekkel foglalkozik, az nem hajlandó kiadni fekete zenészek albumát (ennyit erről). Egész jól ment minden, egészen 2001.09.11-ig. Akkor nem csak az ikertornyok omlottak össze, hanem a mi tárgyalásaink is.

Legközelebb két év múlva jelentkeztek, hogy próbáljuk meg újra. De – mivel nem olyan a piaci helyzet, minden megváltozott – ne a saját lemezünkkel kezdjük, hanem csináljunk meg egy dalt Ira Stanphill életműalbumára. A bácsi egy igazi ikon az USA-ban, Elvis Presley-től Johnny Cash-ig szinte mindenki énekelte a dalait. A lemezen minden dalt más előadó énekelt, volt, amit a The Cathedral Choir, vagy éppen Johnny Cash. És egyetlen nem amerikaiként a Bolyki Brothers:-)

Elkészítettük a dalt (Bali egyszer elpróbálta, majd másodszorra megállás nélkül felvette a lead-et!), majd nekiálltunk keverni. Zsenyánál dolgoztunk Érden (ő egy Ukrajnából hazánkba szakadt őrült), és az volt a célkitűzés, hogy odáig jussunk el: legalább ne röhögjenek ki az amerikai hangmérnökök, amikor kiküldjük a dalt. Azt tudtuk, hogy bár mely magyar előadóval dolgoztak amerikaiak, senkitől nem fogadtak el itthoni keverést, ragaszkodtak hozzá, hogy majd ők, ott, megcsinálják. Kering egy történet, mely szerint egyik zenekarunk nagy elánnal elkészítette a véglegesnek szánt keverést és masztert, majd kiküldték Amerikába, ahonnan visszaírtak, hogy „tök jó lett a demo-felvétel, küldjétek az anyagot, hogy megkeverhessük!”. Szóval nem akartunk nagyképűsködni, elfogadtuk, hogy egy amerikai kiadó ragaszkodik a saját csúcsminőségű hangzásához, úgyhogy elküldtük a sávokat külön, és egy keverést – hogy hallják, mire gondoltunk mi.

Legnagyobb megdöbbenésünkre megköszönték a munkát, és úgy, ahogy volt, feltették a lemezre. Néztünk, mint a gázpalack, nem akartuk elhinni, hogy elfogadták a keverésünket! Ami egyébként azért is volt furcsa, mert nekem a mai napig kicsit túlvezéreltnek tűnik a hangzás. De nem ellenkeztem:-)

Hát így került fel az első Magyarországon kevert gospel egy amerikai lemezre egy az egyben. 

ui.: a lemez megjelenése után alig öt évet kellett várni az USA-turnéra:-)

Bolyki Gyuri írása 

15 évesen ismerkedtem meg vele, Bécsben. A sors úgy adta, hogy egy hét ismeretség után együtt jöttünk haza Budapestre, és azóta kisebb nagyobb megszakításokkal rendszeresen együtt töltünk több-kevesebb időt. Végigkísérte felelőtlen kamaszkoromat, akkor is mellettem maradt, amikor nem igazán úriemberként bántam vele, sőt, azt is elviselte, hogy néha mellőztem őt. De persze, az is igaz, hogy kéz a kézben körbejártuk a fél világot, együtt voltunk komolyak és együtt hülyültünk, ha baj volt, kisegítettük egymást – szóval tartalmas és hosszú kapcsolat a miénk.

Létezését még a feleségem is elfogadta, és bár néha voltak kisebb-nagyobb összezördülések miatta, hitvesem megértette, hogy egy művész-embernek több társra van szüksége.

Fantasztikus kisugárzása van, mindig minden társaságban felhívja magára a figyelmet, majd szerénység nélkül besöpri az elismerő bókokat. Bár sokat vagyunk együtt, nagy szomorúságom, hogy legtöbbször csak kifelé szép és harmonikus a kapcsolatunk. Az elmúlt 27 évet folyamatos küzdés, sőt, néha háborúskodás jellemezte. Egyrészt nagyon hízelgő ott állni egy ennyire dekoratív, néha ugyan harsány, de mindig minden figyelmet magára vonó teremtmény mellett, másrészt egy idő után fárasztó a küzdelem, mellyel – távol a hivalkodó társaságtól, csupán kettesben egy szobában – megpróbálja az ember előcsalogatni belőle az igazi finomságot, a bársonyos, léleksimogató nőt. Kimondatlanul is ott izzik ilyenkor a kérdés: „Mit akarsz tőlem?! Amikor mások is ott vannak, legyek „produkció”, ilyenkor pedig egy doromboló kiscica?!”

Szégyelljem magam, ha valóban ezt akarom? Ha arra vágyom, hogy legyen kicsit simulósabb, ne csak nekem kelljen a kapcsolatunkba folyamatosan „befektetni”, néha egy kicsit többet kapjak vissza, mint amennyit adtam?

Két évvel ezelőttig bírtam. Negyven évesen belefáradtam, és úgy döntöttem, megcsalom. Teljesen tudatos döntés volt, barátaimnak is elmondtam, legtöbbjük megértett: elfogadták, hogy nyugalomra, békességre vágyom egy harmonikus kapcsolatban.

Sokáig kerestem a megfelelő lányt, míg végül megtaláltam. Ő is szép, de nem annyira harsány, nem kihívó, és érződik, hogy mennyire odavan értem. Úgy rendezi be a lelkét, hogy érezzem: én vagyok a mindene. Ebben a kapcsolatban nincs akkora tűzijáték, de – talán éppen emiatt – sokkal nagyobb a harmónia.

A francia csajszit persze nem véglegesen dobtam, adtam neki egy esélyt: elmagyaráztam, milyen változásokat szeretnék, kapott rá fél évet, sőt, még abban is segítettem neki, kihez menjen el, ki tud neki segíteni átrendezni nem teljesen ép lelki világát.

Ma járt le a fél év, és újra találkoztunk. Megdöbbentő élmény volt!

Nem egyedül jött, vele tartott az általam ajánlott szakember is. Az úriember feltárta, mik is voltak kedvesem életének fejlődésében a legfontosabb mérföldkövek, és azt is elmagyarázta, mitől alakult ki benne az annyira utált, dacos-harsány viselkedés. Valamint arról is biztosított, hogy az elmúlt hónapokban komoly fejlődés tapasztalható minden téren – majd kacsintva csak ennyit mondott: „én adnék neki még egy esélyt!”

Soha nem volt még három társ egyszerre az életemben, nem tudtam, mi a helyes, de végül is engedtem a csábításnak, együtt töltöttem vele egy órát. És ekkor megtörtént az, ami 27 év alatt egyszer sem: szerelmes lettem belé! Levett a lábamról, kész vagyok, nem tudok ellenállni neki! Pont annyit vett vissza a harsányságból, amennyi még jól áll neki, de megtanult bújni, figyelni rám, meghálálni a mozdulataimat. Tökéletes társ lett.

Hogy jobban megértsetek, bemutatom őt:

Kb. 120 évvel ezelőtt született Franciaországban. Akkor még nem lehetett tudni, hogy díva, vagy hisztis luvnya lesz belőle. Szép volt.

Tipikus francia manufaktúra-hangszer szín, mely szinte mindenkinek nagyon tetszik

Édesanyja igazi szajha volt, már születése pillanatában vadul bánt vele, előre vetítve: belőle is szajha lesz.

Elképesztő lelketlenségről árulkodik az f-lyuk belső oldalán látható megfolyás. És ez, bizony, eredeti...

Sem melegséget, sem finomságot nem kapott szüleitől, az ilyen fiatalokat vagy rövid idő alatt megölik, vagy öngyilkosok lesznek. Valami csoda folytán ő ezeket elkerülte.

A hátlap illesztése is hagy némi kívánnivalót maga után. Nem azért szól olyan jól ez a hangszer, ahogy megcsinálták, hanem annak ellenére!

De sorsát nem tudta elkerülni. Durva emberek kihasználták őt, rengetegszer bántották, sérülések tucatjait okozva neki.

Beazonosíthatatlan trutyi az összeillesztésnél. Ez már nem eredeti.

A trutyi visszatér. 

A lelkiismeretlen gány-munka folytatása. És még büszke is volt rá a nyugat-magyarországi  "mester", beleírta a nevét! (Kb. 20 évvel ezelőtt végzett "javítás" nyomai.)

Az az igazság, hogy amikor megismertük egymást, én sem bántam vele kesztyűs kézzel:-( Persze, mondhatjuk erre, hogy fiatal kamasz voltam, de attól még tény: sokáig nem becsültem őt eléggé, én is csak kihasználtam.

A repedés és a káva állapota az én bűnöm...

Guminár Tamás professzor úr borzasztó dolgokkal találkozott a mélylélektani elemzés során.

Ezmiez?!?!?! 

De egy igazi nőben legbelül ott van a finomság! Hozzáértő gondoskodással előcsalogatható a szépség a szörnyetegből!

Trutyi nélkül, lecsiszolva, összeragasztásra várva.

Belülről  

 A külső szépség mindig is megvolt, reméljük még újabb 120 évig meg is marad!

Alapvetően tényleg szép a hangszer!

Volt, hogy erős kézzel kellett irányítani az átalakulást, de megérte.

Repedés gyógyítása.

Alsó tőke cseréje. Körülötte az iszonyú dzsuva immár 120 éve hirdeti a lelkiismeretlen munka halhatatlanságát. Mindazok, akik hallottátok ezt a csellót szólni: gondoltátok volna, hogy ilyen a belseje?

A sebészi beavatkozást nem lehet elnagyoltan végezni, a lélek húrjai milliméteres beavatkozásra is érzékenyen reagálnak.

A doktor úr precíz munkát végzett. 

Gondos odafigyeléssel olyan belső struktúrák is felépíthetők, melyek alapvetően befolyásolják egy nő tulajdonságait.

Készül a makk pótlása felül.

És persze felső tőke-csere is dukál:-) 

Nos, mind ezeknek köszönhetően hollywoodi filmvászonra kívánkozó happy end született: egy szajhából igazi szerető lett. Ilyen, persze, csak a mesében van - no meg Guminár Tamás műhelyében.

Büszke vagyok, hogy néhány évtizedig én lehetek a társa ennek a gyönyörű hangszernek! Előttem száz évvel már élt, utánam száz évvel is élni fog, de mellettem egy teljes felújításon ment keresztül. Most már nem olyan hisztis a drága, igazán kellemes, érett hölgy lett belőle. 

Remélem, 120 év múlva is olyan tulajdonosa lesz, aki annyira szerelmes belé, mint én!