Bolyki Gyuri írása 

Illetve nem Semjént védem, őt nem is ismerem, azt sem tudom, milyen ember.

A dolgozatát védem meg. Balavány György barátomtól.

Azért kell megvédenem, mert úgy tűnik, Gyurival szinte egykorúak vagyunk, de nem mindenre ugyan úgy emlékszünk.

Sorra veszem a Balavány-cikk fontosabb állításait, és segítek megérteni, miért nincs igaza.

Tisztelem Gyurit és az igazságot is annyira, hogy nem csapom össze, hosszú és kimerítő lesz. De aki az igazságot keresi, az küzdjön meg érte! :-)

„Vágjunk a közepébe: a Semjén-doktorinak ez a része ahhoz a fundamentalista – tudományosnak nem, legfeljebb tudományoskodónak nevezhető – keresztény áramlathoz tartozik, melynek követői minden bokor mögött a kénszagú ördögöt gyanítják.”

Semjén dolgozatának értékelésekor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy több mint húsz évvel ezelőtt készült. Ez bizonyos szempontból sok idő, bizonyos szempontból kevés. A magyarországi kereszténység történelmében a mögöttünk hagyott 20-30-40 év nagyon sok idő. Attól sok, hogy több dolog történt az elmúlt néhány évtizedben, mint előtte egy évszázad alatt!

Nem akarok nagyon visszamenni az időben, így csak arra emlékeztetek: a kommunizmus idejében kialakult a Tiltott – Tűrt – Támogatott szisztéma az egyházakon belül is. Ha nem bolygatták a rendszert, csendben működhettek. A felekezetek megszokták egymás rigolyáit, tudták, miben különböznek, miért veszekednek – és ez olyannyira állandó volt, hogy 1980-ban az 1951-ben kiadott teológiai könyvek alapján még vitatkozni tudtak a különböző egyházak képviselői.

És egyszer csak, valamikor a 70-es évek közepén, 80-as évek elején beszivárgott két igen komoly probléma: az egyik az úgynevezett „karizmatikus mozgalom” (lásd: Hit gyülekezete), a másik pedig a „világi zene” (rock). Mindkét jelenség amerikai gyökerű volt, és az egyházak nem tudtak mit kezdeni velük. Két okból: teljesen el voltak szokva a teológiailag kihívást jelentő új jelenségektől, nem volt meg az ehhez szükséges vitakultúra, és hiányzott a gyors, „hivatalos” véleményformáló mechanizmus. A másik, hogy igazából nem ismerték a jelenségek hátterét. Óriási volt a riadalom, és első körben minden egyház úgy védekezett, hogy megpróbálta a Biblia tanításának fényében elítélni az új „divatot”. Tehát nem azzal foglalkoztak, hogy „kik vagyunk mi, és miért csináljuk úgy, ahogy”, hanem azzal, hogy „ők kik, és miért csinálják rosszul”. Kapkodó, kétségbeesett reakció volt ez, mely minden egyházra jellemző volt, hiszen mindenhol felütötte fejét a két jelenség, és mindenhol békétlenség lett belőle.

Ebben a kontextusban igen furcsa tehát „fundamentalista”, „tudományosnak nem, legfeljebb tudományoskodónak nevezhető” áramlatról beszélni. Amikor a dolgozat készült, semmiféle tudományos jellege nem volt a témának, és fundamentalista sem volt. Akkortól vált „tudományoskodó” és „fundamentalista” nézetté a rock elítélése, amikor az egyházakban teljes jogot nyert a rockzene korlátozás nélküli, kritikátlan jelenléte (ami ugyan olyan káros, mint a totális tiltás) – valamikor a 90-es évek közepén, vagy még később. A Semjén dolgozat megírásának idején ez a téma még forró volt, vérre menő teológiai viták folytak róla, és bizony, szét is dobálta az egyházakat rendesen – közösségek szakadtak ketté az új zenei irányzat megítélése miatt. Tehát azt állítom, hogy a keresztény közösségek jövőéért felelősséget vállaló vezetők számára aktuális, és életbe vágó kérdés volt ez a téma a 80-a évek végén, 90-es évek elején!

Persze, most visszanézve már lehet nevetséges ez az egész, de húsz-huszonöt évvel ezelőtt sokkal többen sírtak emiatt, mint nevettek…

„Nem szeretnék igazságtalan lenni: szerintem fontos a keresztény alapú ezotéria-kritika, hogy ne maradjon tisztázatlan a bibliai és az okkult-mágikus világkép közötti különbség. E szempontból Semjén művét – és szembehelyezkedését az általam is rühellt New Age-mozgalommal – tökéletesen értem.”

Örülök ennek a passzusnak, mert itt Gyuri is elismeri, hogy a kérdéskör megkerülhetetlen, és helyénvaló a teológiai „boncolgatása”.

„(Megjegyzem, azt már nem annyira, miként képes valaki keresztényként a sámándobok ritmusára vonulni, totemisztikus szimbólumok (pl. turul) előtt hódolni, és/vagy spirituális kapcsolatot ápolni az Első Polgárral. Természetesen mindenkinek joga van saját lelki káoszához, csak ahhoz nincs, hogy politikai direktívát csináljon belőle.)”

Most erre mit mondjak… Ez a HVG ballib olvasóinak szólt, a témához nincs köze.

„Szentlélek vs. köszvény

"Ami a vallási gyakorlatot illeti: az okkult elleni harcban egyes keresztények átszédülnek a ló túlfelére;”

Nem tudom, lehet, hogy így van. De itt átugrottunk jelen időbe, és mint mondtam, a Semjén dolgozat nem a mának készült, a 80-as 90-es évek kereszténységének problémáját dolgozta fel – csöppet sem a ló túloldaláról.

Valamint új témát is nyit a szerző, mivel eddig Semjénről volt szó, most pedig azokról, akik „átszédülnek a ló túlfelére”. De Gyuri sehol nem mondja, hogy Semjén közéjük tartozna.

„miközben le kívánják győzni a mágikus praktikákat, maguk is bőven alkalmazzák őket.  Különféle imaformulákkal le akarják szedni magukról a „rontást”, mert a tekintetük rátévedt egy horoszkópra; kiátkozzák a Harry Pottert, mert abban pozitív hős a mágustanonc; nem szállnak olyan autóba, aminek a rendszámában 666 olvasható;”

Biztos vannak ilyen közösségek, készséggel elhiszem. De itt sem sorolja közéjük Semjént – nincs is miért.

„s hát persze, hogy nem hallgatnak Black Sabbath-ot vagy Rolling Stonest.”

Egy: ez itt egy csúnya csúsztatás, melynek az a lényege, hogy Semjént most már összemossa azokkal, akik mágiával foglalkoznak, rontást szednek le, stb. Nem méltó.

Kettő: ha a fenti kijelentés Semjénre vonatkozik, úgy látom, semmit nem tud Gyuri Semjén rockzenéhez való viszonyáról! De segítek, idézek a dolgozatából:  

"Méltánytalan lenne azonban a rockzenét mint rockzenét destruktívnak bélyegezni. Az okkultisztikus vonások nem okvetlenül jelentnek azonosulást, akárhányszor csak hangulatfestés. Példának okáért a Led Zeppelin, ahol egy mintegy mitológia-teremtési-kísérlet, show, business. Úgy vélem, hogy ahol ez „csak” show, oda nem kell odafesteni az ördögöt."

Tanulság: tessék pontosan és korrektül bemutatni a cikk főhősének álláspontját! Ne tüntessük fel Semjént olyan színben, mint aki elavult teológiai nézetei miatt nem hallgat Rolling Stones-t – a fentiek alapján azt is el tudom képzelni, hogy többet hallgatja őket, mint bármelyikünk!

"De ez nem a szó eredeti értelmében vett vallásosság, hanem babonaság, mely a középkori boszorkányüldözők szellemi színvonalát tükrözi.”

Ha valaki ma írná meg a Semjén dolgozatot, mindenki hülyének nézné. Mind a témaválasztás, mind a konklúziók furcsák lennének. Na de könyörgöm, ez nem azt jelenti, hogy ez soha nem volt probléma! És amikor emiatt közösségek szakadtak szét, akkor az nem középkori boszorkányüldözés volt, hanem véres valóság! Én magam, zenészként 15-20 különböző közösség vitájára voltam meghívva, hogy mi a véleményem a dologról, Laci öcsém pedig könyvet írt „Milyen zenét szeret Isten” címmel – amivel szintén végigturnézta a szétválás határán ténfergő közösségeket.

Ez bizony nem középkor és boszorkányüldözés volt, hanem a 90-es évek eleje és közepe, itt Magyarországon!

Ha a most divatos ezoterikus jelenségeket akarjuk Semjén dolgozata alapján megvizsgálni, nem nagyon van olyan része, melyre támaszkodhatnánk. Ugyan is az elmúlt évtizedekben olyan gyorsan változott a világ ifjúságát beszippantó „trend”, hogy ma már sem a rock-jelenség sem a new-age nem téma. Ezen a mai fiatalok már csak röhögnek, miközben a house-partyn a szemükbe öntik a különböző gyorsító koktélokat – mivel így hamarabb hat a szer, mint ha meginnák…

„Épp olyan szorongó, megkötözött embereket produkál, amilyenek a New Age hívei közt vannak számosan.”

Készséggel elhiszem, de ennek semmi köze a Semjén dolgozathoz, sokkal inkább a vele összemosni próbált elhajlásokhoz.

„Elmegyógyintézeteket lehetne megtölteni a különféle fizetős pszichotechnikák áldozataival, és e körbe egyes keresztény felekezetek is beleértendők.”

Készséggel elhiszem, de ennek sincs köze a Semjén dolgozathoz.

„Épp olyan okkultizmus, mikor felszólítják a Szentháromság harmadik személyét, hogy pucolja rögvest a köszvényt Gizi néniből, mint amikor Gyurcsok József, a visegrádi gyógyító telefonon űzi ki a rákot.”

Ezt is elhiszem, és ennek sincs köze a Semjén dolgozathoz. Viszont nagyon úgy érzem, ezeket az össztársadalmi szinten is elítélt jelenségeket Gyuri valamiért egy platformra akarja hozni a rockzene 90-es évekbeli elítélésével. Pedig ezek teljesen különböző dolgok!

„Utálom, mikor valaki kihasználja a szerencsétlen, bajba jutott emberek hiszékenységét, Istent emlegetve, rengeteg fölösleges gyötrelmet okozva. A lépten-nyomon ördögűzögető gyakorlattól is irtózom; nevetségesnek tartom a hiedelmet, hogy egy mezei rosszkedv mögött is démon lapul, a szexuális vágyról nem is szólva. Az egyháznak föl kéne éledni a babonaságból, és világosan elmondani az embereknek, hogy ne szarják össze magukat, ha leesett a kis szentkép a konyhában, mert nem fog emiatt szerencsétlenség történni.”

Ez mind akkor van rendben, ha nem akar semmiféle áthallása lenni a Semjén üggyel kapcsolatban.

„Az egyház nyugodtan elmondhatná a Biblia alapján, hogy ha valaki hisz Istenben és megváltójának tekinti Krisztust, a továbbiakban fölösleges ördögtől, balszerencsétől, rontástól rettegnie.”

Ez azért kicsit sommásra sikeredett. „Avagy mehet-e valaki úgy a malomba, hogy lisztes ne legyen?” – kérdezi a bölcs, felhívva a figyelmet arra, hogy a lelki-szellemi tisztaság nem játék, tessék elkerülni a „malmot”! Igen is, ahogy a fizika törvényszerűségei érvényesek a hívőkre (ha leugrasz a tizedikről, Isten nem fogja miattad megszüntetni a gravitációt, szétplaccsansz és véged), ugyan így érvényesek a pszichés hatásmechanizmusok is. Tehát tessék szépen megválogatni, hogy mely folyamatoknak engedek teret lelki életemben – akár szórakozásról, akár másról van szó.

„Mikor az ember ráhagyatkozik Istenre és fölhagy a parával, azt nevezi a Biblia hitnek.”

Hááááááááááát, azért ezt nem hiszem. A hit nem a „parával” függ össze. Idézem a szótárt: „A hit szó biztos várását jelenti valaminek, ami be is fog következni. Maga Isten a biztosítéka, hogy a várakozás beteljesedik.” És bizony, aki tudja, hogy mit vár, az igyekszik annak tudatában is viselkedni! Tehát ismét csak nagy hangsúly van az egyéni felelősségen.

„S akkor még mindig ott a természetünk árnyékos oldala; ha azzal tényleg le akarjuk játszani a meccset, nem lesz időnk egyéb ellenségeket kreálni magunknak.”

Az ellenséget nem mi kreáljuk magunknak. Előbb volt, mint mi. És meg kell tanulnunk kikerülni a csapdáit, melyek közül az első és legnagyobb: elhitette az emberrel, hogy ő nincs is… De sajnos, a rockzenét az extázis elérésére használó fiatalok közül rengetegen megnyitották magukat a sötét szellemi erőknek, úgy, hogy nem is tudtak róla. Aki ezt nem hiszi el, beszélgessen Dr. Harmatta János keresztény pszichiáterrel, aki a Tündérhegyen ilyen fiatalok tömkelegét kezelte.

„A magam részéről szeretném hitre, emberségre és minél finomabb ízlésre nevelni a gyerekeimet. Engedem, hogy azt hallgassák, ami tetszik nekik.”

Gyuri! Isten ne adja, hogy úgy járj, mint több (igen tisztességes!) ismerős család: remegő térddel állnak a különböző buli helyszínek előtt, hogy vajon milyen állapotban jön ki a 19 éves gyerekük. Én is reszketek a gyermekeimért, akik soha nem hallottak otthon techno zenét, mégis az autó rádióján ezt állították be maguknak kicsi koruktól kezdve! És én bevallom: néhány zenét nem engedek hallgatni nekik. Azt mondtam, ha elmúltak 18 évesek, azt hallgatnak, amit akarnak, de amíg az én felelősségem a lelki-szellemi tisztaságuk, nem járulok hozzá bizonyos dolgokhoz. Zenész vagyok, tudom, miről beszélek!

„De beszélek nekik sötét erőkről is, amelyektől jobb, ha óvakodunk: ilyen a hazugság, a gyűlölködés, az erőszak, az irgalmatlanság, a lopás, az irigység, valamint a képmutató vallásoskodás.”

És bizony, ilyen jó néhány zene is, melyek magukban hordozzák a sötét erőkkel való találkozás lehetőségét.

Ördög a zenében

„Bőséges irodalom született arról, hogy miért is ördögi a rock. Nagy kedvencem pl. Corrado Balducci „démonológus”atya Sátánizmus és rockzene című opusa, amelyet igen sokan vesznek komolyan.”

Itt is ugyan az a hiba: amikor a könyvet kiadták, hazánkban SEMMILYEN keresztény könyv nem volt még erről a témáról! A 80-as évek elején észrevettem ennek a könyvnek a kéziratát nagypapámnál. Kérdeztem tőle, miért van ez itt? Azt felelte, megkérték, hogy lektorálja a könyvet. Ez után érdekesen alakultak a dolgok. Zenészpalántaként elolvastam, és néhány dologgal nem tudtam egyetérteni. Nagypapámmal sokat beszélgettem, próbáltam megérteni zenével kapcsolatos gondolkodását. Saját tapasztalata annyi volt, hogy megtérése előtt egy jazz-együttesben dobolt – és hát nem élt éppen dicsekvésre okot adó életet. Számára ez később azt is jelentette, hogy az ilyesfajta zene nagyon könnyen bajba sodorja az embert. Még azt is kimondta, hogy az a zene, amiben dob van, legalább gyanús!

Ezek után megmutattam neki két zenét: egy Continental Singers dalt – amolyan jó amerikai dobos-fúvóskaros verziót (www.youtube.com/watch?v=vEPnxubTsVE&feature=relmfu), és egy rock együttes balladáját, melyet egy szál gitárral kísértek. Megkérdeztem, melyik a „hívő” zene? Persze a rock együttes dalát választotta, mivel a keresztény Continental Singers dalában sokkal több rockos elem volt, mint ami szerinte megengedhető. Ezen nem csodálkoztam, sokkal inkább azon, hogy amikor megmondtam neki, melyik miről szól, idős öregapám leült, és újragondolta a véleményét. Mikor megkérdeztem, mi alapján fogja tudni ez után megítélni egy-egy zenekar munkásságát, a következőket mondta: „Bizonytalan vagyok, mert báránybőrbe bújt a farkas.” És innentől kezdve azt kérte, próbáljunk minél több személyes megnyilatkozást összeszedni az említett zenészektől. Saját szavaik majd segítenek az eligazodásban! (A könyv egészével végül nem tudott egyetérteni, de volt olyan kiadás, melyben a kiadó az ő nevét szerepeltette lektorként.)

Mielőtt továbblépünk, ismét hangsúlyozom az időpontot: a 80-as évek elején vagyunk!

És ekkor néhány idézet a korabeli sajtóból:

„Vannak olyan rock and roll együttesek, amelyek körben állnak, és vérrel teli csészékből isznak. Egyesek térdre hullnak, és az ördögöt imádják.”

Little Richard, 1980

Ha valaki, hát ő benne volt a sűrűjében. Ha igaz az állítása, minimum érdemes nyitott szemmel járni.

A Black Sabbath – „Reflection” című lemezének borítóján olvasható szöveg:

„Rögtön az első nagylemezen megidézték a Sátánt, aki valóban el is jött. Világsikert ígért az együttesnek. A feltétel: minden évben játsszanak a nagy-fekete szombaton. A mai napig mindkét fél betartotta szavát. Hat sikeres nagylemez, óriási koncertek a világ minden táján, amikor rajongóik előtt játsszák pokolian forró hardrock zenéjüket, muzsikájuk egyenesen ideális hangulatot teremt a pokol ünnepéhez, a fekete szombatokhoz, a véresekhez. És te, szegény bolond, aki kezedben tartod a nagylemezt, tudd meg, hogy a lemezzel eladtad a lelkedet, mert pillanatok alatt rabul ejt a zene pokoli ritmusa, ördögi ereje.”

No comment…

Black Sabbath – „NIB” című dala:

„Kérlek, drágám, higgy nekem, és megmutatom neked. Ó, szeress most: és nem fogod megbánni, hogy szakítasz azzal az élettel, amelyet találkozásunk előtt éltél.

… A nevem Lucifer, kérlek, fogadd el a kezem!”

Játék, vagy valóság?

Black Sabbath – „Sabbath Bloody Sabbath” nagylemez borítóján: 666.

A zenekar klubjának pólóján 666+halálfej+keresztbe tett lábszárcsont = a sátánizmus melletti nyílt vallomás.

Bill Ward – Black Sabbath dobosa: „A Sátán lehet az Isten” 1971.

„A rock ördögimádói” – így neveztette magát az együttes; az időközben kiszállt Ozzy Osbourne-t a zenei magazinok „Lucifer kedvence”-ként hívják.

Élő műsoraiban madarak fejét harapta le, egészen addig, míg egyszer valaki bedobott neki egy döglött denevért, aminek leharapta a fejét, majd hosszú és fájdalmas veszettség elleni injekciókúrának kellett alávetnie magát.”

Newsweek – 1983. november 21.

Jimmy Page, a Led Zeppelin gitárosa, Zen mester, aki egy okkult könyvesbolt tulajdonosa is volt egyben.

Egyik legismertebb számuk a „Stairway to Heaven”. Ha visszafelé hallgatjuk a lemezt (backward masking), az alábbi szöveget halljuk: „Éneklek, mert a Sátánnal élek! Szolgálj te is! Nincs menekvés, a Sátánnal kell élnünk! Uram és parancsolóm a Sátán!”

Annak az esélye, hogy egy ilyen szöveg „véletlenül” álljon össze visszafelé hallgatásnál, egyenlő a nullával. Valamiért fontos volt a fiúknak, hogy ez odakerüljön…

„Minden művészet – a zene, a festészet, az irodalom – eredetileg szellemidézés és mágia, amelyet bizonyos célok elérésére használnak. A Led Zeppelin koncerteken a cél az energia – a zenészeknél és a közönségnél is. Ennek elérésére a mágikus erő forrásához kell folyamodni, bármilyen veszélyekkel jár is.” Jimmy Page, 1977.

Jimmy Page: „A mágia sohasem jó vagy gonosz, fekete vagy fehér, hanem egyszerűen egy módszer, amellyel részünk lehet a démonok valóságában, és világuk megnyílik az ember előtt.”

A Rolling Stones „Their Satanic Majesties Request” számának megírásakor Mick Jagger szerint az együttes Anton La Vey, a San Francisco-i Sátán egyháza főpapja befolyása alatt állt.    Rolling Stone Magazin, 1971. augusztus 19.

Ugyan ebben a számban Keith Richard: „A fekete mágia olyan dolog, amivel mindenkinek foglalkoznia kellene. Nagy lehetőségek rejlenek benne.”

A Rolling Stones „Sympathy for the Devil” című dala az amerikai sátánimádók himnusza lett.

Keith Richard: „A Rolling Stones dalok szövegét sok esetben kiváló médiumnak bizonyuló emberek írják.” Rolling Stone, 1977. május 5.

John Lennon szavai: „Tudom, hogy a Beatlesnek olyan sikere lesz, mint még egyetlen együttesnek sem volt. Pontosan tudom – mert ezért a sikerért eladtam a lelkem az ördögnek.” „POP” 23. szám/1976

Charles Manson azt állította, hogy a Beatles Helter Skelter, Blackbird és Piggies című dalai inspirálták őt hátborzongató gyilkosságakor Sharon Tate házában. A holttestek melletti falra a „pigs” és a „Helter Skelter” szavak voltak vérrel felírva.  Rolling Stone – 1970. március 19.

Az Eagles: Hotel California című száma egy sátánista szertartás leírása. San Franciscoban a California utcában volt található a Sátán Egyháza gyülekezet temploma.

Iron Maiden: „The Number of the Beast” 1982: „666 – a fenevad száma, 666 az igazi neked és nekem.”

„Az Iron Maiden távol áll attól, hogy ördögimádók zenekara legyen, bár bizonyos tapasztalatok, amelyet új albumunk, a „The Number of the Beast” felvétele közben éltünk át, megtanítottak az okkult hatalmak tiszteletére.” „Hit Parader” 1982. ősz

Jimi Hendrix: „Az embereket zenével megigézhetjük, és amikor így, a leggyengébb pontjukon elkaptuk őket, a tudatalattijukban mindazt prédikálhatjuk, amit el akarunk mondani. A zene a levegőből árad, ezért tudok kapcsolatot teremteni egy szellemmel.” „Life” 1969. október 3.

Bob Larson, aki megtérése előtt aktív rockzenész volt:

„A Sátán tudja, hogy ha a Krisztus visszajövetele előtti utolsó időkben eredményes munkát akar végezni, meg kell szereznie az uralmat a fiatalok fölött. A mai nemzedék fölötti hatalom megszerzésére a hardrockot használja fel. Saját szememmel láttam, olyan fiatalokat, akiken, miközben rockzenére táncoltak, démoni megszállottság vett erőt. … Félelem töltötte el a szívemet, amikor ilyen és hasonló eseteket kellett látnom, miközben az én zenémre táncoltak. … Péntek és szombat estéken az ördög fiatal életek ezrei fölött jut démoni uralomhoz!”

Larson: „The Day Music Died”

És végezetül álljon itt egy, a sátánizmusból megtért keresztény ember vallomása:

„Ha valaki megnyitja magát a démonok számára, egy, vagy több kísérő szellemet kap, akik mindig a közelében lesznek. Okkult erőt és démoni energiákat kölcsönöznek neki, melyek segítségével a tudatos kontrollt kiiktató személyeket vezetni/befolyásolni tudja. Tehát aki extázisban ajtót nyit, abba be is tud költözni a sötét erő. Ezért kell az extzázis.”

Kérdem én: ezek után milyen véleményt alakít ki egy felelősségteljes keresztény vezető a rockzenével kapcsolatban? Ismétlem, ekkor mi, itt Magyarországon még nem ismerjük a kapitalizmust, nem tudjuk, hogy ennek a fele csak reklámfogás – mert ekkor még nem tanultuk meg a reklám szerepét és erejét. De persze azt sem tudja senki a mai napig, hogy mely mondatok voltak reklámfogások, és melyek nem!

Hála Istennek, ez a téma végül lecsengett, a 90-es évek elején már nem volt jó üzleti fogás a sátánizmussal összekötni egy együttest, így megszűntek az ilyen típusú problémáink is. Napjainkban elvétve akad valamire való zenekar, aki ezt a témát felhozná. De bizony, volt két évtized, amikor majd minden előadó erről beszélt, ez volt a divat, és a fiataloknak ezt tanították. Ha akkor nekem kellett volna könyvet írnom, én is hasonlót írtam volna! Aztán 20-30 év múlva jött volna valaki, akinek fogalma sincs az akkori küzdelmekről, síró és gyerekeikért reszkető szülőkről, és jól lefikázza a középkori boszorkányüldözésemet.

Akár ki akár mit mond: ezeknek a könyveknek akkor és ott helye volt! Mint ahogy Semjén dolgozatának is!

„Egy másik, Semjénéhez hasonló színvonalú kutatásban még az is szerepel, hogy az egyoldalúan testre ható (!) zene ördögi, hiszen „pusztító eksztázisba meríti hallgatóságát”. 

Igen, a megjelent könyvek között voltak túlkapások (habár épp a fenti mondatot nem tartom annak). Amik reakciók voltak a sokszor felelőtlenül nyilatkozó zenészekre. Nem a semmiből jöttek ezek, komoly kiváltó okaik voltak. Az inga extrém módon kilengett először az egyik irányba, majd „válaszul” a másik irányba is.

„Hozzáteszem, nem új dolog ez. Régi egyházatyák is próbálták lokalizálni a zenében a démont, és például a tritónus hangközbenvélték megtalálni: „mi contra fa est diabolus in musica”, mondták.”

Nos tehát: nem a „Régi egyházatyák is…”, hanem a „Régi egyházatyák próbálták…”

Semjén nem lokalizál démont, hanem figyelmeztet egy olyan jelenségre, mely nem koholt vádakon nyugszik, hanem az érintettek által mondottakon.

De nem csak az egyházatyák, hanem már Platón is foglalkozott ezzel a témával, amikor „Republic” című művében így ír: „A népszerű dallamok és ritmusok megváltozása elkerülhetetlenül társadalmi változásokhoz vezet”. Majd kifejti: mivel bizonyos zenéknek társadalmat felborító hatásuk van, az államnak szigorúan korlátoznia kellene az ilyen zene használatát.

„Mivel a rock szándékoltan szokatlan és felkavaró műfaj, kezdettől alkalmazza rá az úri közönség az ördögi jelzőt, amire – naná – úgy reagál a rocker, hogy ördögnek maszkírozza magát. Ez általában  nem több mint a polgárpukkasztó show része, nem kell hozzá különösebb agyalás.”

Akkor van értelme ennek a gondolatmenetnek, ha valamennyi fenti idézetre igaz az állítás: „csak a show business része”.

De ha csak EGY mondat is őszinte, akkor nagy veszélybe sodorja a gyanútlan zenehallgatót a cikk szerzője!

„A Stones és az inkriminált nóta – a Sympathy for the Devil – estében azonban többről van szó: a lemezen, amelyen a dal elhangzik, az ördögöt épp a bibliai ihletés alapján ábrázolják mindenféle gonoszság megszemélyesítőjeként; Jagger eléggé meg is lepődött, amikor ezért sátánizmussal vádolták. A Black Sabbath tagjai pedig mindig tiltakoztak a sátánizmus vádja ellen. Jóllehet vannak dalaik, melyeket misztikus rémregények és /vagy filmek ihlettek, a zenekar szövegei többnyire rendszerkritikusak, pacifisták, és sok esetben mélyen keresztényiek.”

Tehát akkor minden fenti nyilatkozat hazugság lenne? Minden együttes minden tagja csak kamuzik a Sátánnal való kapcsolatáról?

Bennem él a gyanú, hogy nem. És akkor viszont tényleg oda kell nagyon figyelni! Ahogy Semjén tanítja: nem kell kategorikusan elítélni mindent, de nem árt az óvatosság.

„Amennyiben Semjén Zsolt –  a katasztrofális dolgozat megírása óta eltelt, több mint húsz év után –  még mindig ördöginek tartja a Rolling Stones vagy a Black Sabbath munkásságát, szeretném felhívni néhány további szempontra a figyelmét.”

Még egyszer: Semjén dolgozata egyáltalán nem katasztrofális. Vagy ha igen, akkor minden más is katasztrofális, ami 20-30 év alatt sokat fejlődött, változott. Ez az álláspont egyszerűen a fejlődés tagadása.

Örüljünk, hogy napjainkban a sátánizmus nem akkora probléma, mint a 80-as években volt. De ne ócsároljuk azokat, akik akkor felemelték a szavukat ez ügyben!

„Először is, a rockzenei produkció többnyire művészeti alkotás. (Legfeljebb van jobb és silányabb.) A művészeti alkotásban rendszerint ábrázolással találkozunk. Az ábrázolás nem azonos magával az ábrázolt dologgal. Természetesen a dolgok ábrázolása nem jelenti a dolgok igenlését sem;  pl. egy „erőszakos” zene simán születhet erőszakellenes érzületből, és egy dalszöveg, ami a gyűlöletről szól, állhat a szeretet pártján.”

Az eleje dilettáns megállapítás, semennyire sem tudok vele egyet érteni. Ezen a mezsgyén jutottunk el odáig, hogy ma már a laptoppal járkáló DJ is művész, mint ahogy Alekosz Úr is. Hagyjuk ezt…

A Rolling Stones produkciójáról olvassuk el Semjén dolgozatából Yehudi Menuhin véleményét:

"Extravagáns kocsik mellett álltunk meg. Bár elég messze voltunk a teremtől, az, amit hallottam, úgy hangzott, mintha a pokol tornácán lennék. Oldalt a szűk lépcsőn felmentünk az arénába, ahol mennydörgésig fokozódott a lárma. Ki akartam hámozni belőle zenei tartalmat, de az észbontó zaj miatt nem voltam rá képes. Most fordult elő első ízben, hogy fizikai fájdalmat éreztem zenehallgatás közben. Alig ismertem fel valamit a hangokból, hangmagasságokból, zenei formákból. Teljesen eltérőnek éreztem a Beatles- együttes zenéjétől, amelynek igazi dallamvilága van, míg ez csupán gyilkossági kísérlet, hangzó fal, semmi más. A lehengerlő körülmények láttán megértettem, mennyire tudatosan kitervelt az egész őrület. Az a célja, hogy elfojtson minden tudatos érzékelést, egyszerűen nem hagy választást, csak a megadás és részvétel lehetőségét.

Egyikre sem voltam kapható – tíz perc után kimentem. A Rolling Stones elkeseredetten próbálja felszabadítani, felszítani az érzelmeket, de csupán hisztériát tud kiváltani, mert édeskeveset tud azokról a szabályokról, struktúrákról, melyek segítségével az érzelem művészetté formálódik. Zenéjük sokkal inkább a struktúrák valamiféle feloldása, ahol minden felbomlik, nyers agyag lesz újra. Az öntömjénezés egy fajtája…”

Na, ez egy hozzáértő elemzés, amivel teljes mértékben egyetértek. Itt válik ketté ugyanis az esztétikai érték (művészet) és az öncélú alkotás.

„A folyamatot, melyben az esztétikai élmény és a nyitott, beleérző gondolkodás elvisz minket a jeltől a jelentés felé, pl. dekódolásnak hívjuk. Ezt persze ki is lehet hagyni. Lehet bámulni a felületet, és azt mondani, hogy tök kasa, vagy pfuj, de gáz. S ha így teszünk, attól nem leszünk feltétlenül rossz emberek, csupán buták vagy műveletlenek. De még ez sem túl nagy baj, amennyiben nincs doktori címünk.”

Egy: a már idézett dolgozat-részben Semjén maga mondja: „Az okkultisztikus vonások nem okvetlenül jelentenek azonosulást”. Ez pedig bizony azt jelenti, hogy ő is dekódolta a „művészi alkotásokat”.

Kettő: ha a legnagyobb zeneipari szegmens munkássága két évtizeden keresztül arra épül, hogy a hallgató a különböző sátáni jelképeket fejtse meg, és ez a műveltség fokmérője, akkor én vállalom, hogy tahó vagyok. De inkább mondanám azt, hogy itt Gyuri cikkében nem összetartozó dolgok kerültek egymás mellé, így téves következtetést von le, ezért nevezi Semjént butának és műveletlennek.

Én inkább úgy vélem, hogy fantasztikus jó zenészek a 70-es, 80-as években bizonyos személyek befolyásának köszönhetően közelebb kerültek a sátáni praktikákhoz, mint kellett volna, és ez megjelent alkotásaikban, életvitelükben, sokszor halálukban is. Az akkor ébredező kereszténység pedig igyekezett kiszűrni közösségeiből ezt a démoni befolyást.

Hála Istennek, ma már ez a probléma csak nagyon ritkán jelentkezik, két okból:

1. nem jövedelmező az együtteseknek ez a buli;

2. a Sátán elhitette az emberekkel, hogy ő nincs is. Tehát nem téma…  

ui.: aki kitalálja, mely könyvekből idézek, megkapja a doktorimat! ;-)