Bolyki Gyuri írása 

Elkészült Magyarország Himnuszának új verziója. Egy (valamiért névtelen) hegedűművész, Rúzsa Magdi és egy jelelő „kórus” adják elő a dalt.

A siketek és nagyothallók felé tett gesztust nagyra értékelem, ideje volt már egy ilyen feldolgozásnak.

Azonban Rúzsa Magdi előadói teljesítményére nem tudok mit mondani. Szeretem őt, írtam kritikát is róla, elismerem a teljesítményét, személyes problémám nincs vele. De ez a zene nagyon nem jó így.

Nem az a kérdés, hogy vajon az előadás mennyire van közel az alkotó – Erkel Ferenc – eredeti szándékához, hiszen én is csak egyszer hallottam úgy előadva, ahogy azt ő elképzelte. Ez konzis koromban, a konzis zenekarral történt. Szabó Tibor vezetésével megmutattuk egy koncerten, milyen is az eredetileg verbunkosnak szánt Himnusz. Pattogó, feszes ritmusképletek, igazi magyaros karakánság jellemezte a zenét – olyan sokszor hallottam az általában megszólaló lassú, gyászzene-szerű verziót, hogy már tizenévesen is furcsa volt eredeti tempóban és jellegben előadni.

Tehát nem az a baj, hogy az előadás messze van Erkel elképzelésétől, hanem hogy mindentől messze van. Ugyan annyira értelmezhetetlen Rúzsa Magdi előadása, mint ha egy operaénekes adná elő, hatalmas vibrátóval kísért drámai hangon. Azzal sem tudna mit kezdeni többségünk, mivel nem egy drámai szoprán-előadás van a fülünkben, lelkünkben.

Magdinál nem a képzett operaénekesekre jellemző vibrátó a baj, hanem a képzetlen énekesekre jellemző összes elkövethető hiba. Mert, hogy, a Himnusz elénekelve, az bizony ZENE, méghozzá klasszikus zene. Azért klasszikus zene, mert csak annak sajátságos "szabályrendszerében" tud igazán életre kelni a hangok közötti zenei összefüggés, a dallamív, méghozzá akkor, ha az ezekhez szorosan hozzátartozó ritmikai és dinamikai elemek is megvalósulnak - maradéktalanul!

Nos, sajnos a most elkészült előadásban mind ezt nem sikerült megoldani. Nem tudom hibáztatni érte Rúzsa Magdit (aki hallhatóan nagy alázattal állt a mikrofon elé), hiszen egy televíziós vetélkedő, és az utána méltán elért további sikerek még nem tesznek senkit avatott és felkészült zenésszé. Ez is egy szakma, amit a legtöbben tizenöt évig tanulnak, mielőtt színpadra lépnek. Ez idő alatt érti meg a későbbi előadó, hogy például az egyes hangokba való beledagasztás (ahogyan a dal kezdete megszólal Magdinál) a felépíteni kívánt zenei motívum első számú gyilkosa. Azt is megtanulja a későbbi előadó, hogy a kottában leírt dinamikai bejegyzések megvalósítása hogyan képes érzelmeket kiváltani a hallgatóból, miként formálja észrevétlenül lelki impulzusait. Azt is megtanulja, hogy amikor alulról felugrunk egy-egy magasabb hangra, először is nem csúszunk, másodszor vigyázunk, hogy zeneileg ne ugorjon ki csak azért, mert magasan van. Aztán azt is megtanulja, hogy ha nincsenek megfelelő zenei eszközeink egy-egy hatás eléréséhez, akkor sem kezdjük el hajlítgatni a hangjegyek/szavak végét – csak azért, mert kicsit esetlen és unalmas egy-egy hosszú hang. Inkább akkor kigyakoroljuk a zenei kifejezőeszközök használatát, melyekkel szépen és ízlésesen – nem utolsó sorban zeneileg odavaló módon – formálni tudunk minden egyes hangot. Meg persze azt is fontos megtanulni, hogy kellő időben abba kell hagyni a mássalhangzókat, hogy ne úgy hangozzék pl. a „víg esztendőt” szópár, hogy „ví gesztendőt”.

Most talán néhányan azt mondják, ez Magdi stílusa, ő így szokott énekelni. De valójában ez nem Magdi stílusa, soha nem énekelt így. Ő egy rocker, aki most - bizonyos okokból - kirándulást tett egy másik zenei közegben. És sajnos, ahogy azt halljuk, ez a közeg nem az ő világa. Nincsenek megfelelő eszközei ahhoz, hogy meg tudjon formálni egy ilyen alkotást, ezért kénytelen mindenféle pótcselekvéssel élni. A klasszikus zene azonban ezt nem viseli el.  

Tudom, mondhatnánk azt is, hogy mind ez nem fontos – de az. A Himnusz ugyanis nem csak egy gyönyörű zene, hanem életünk egyik legfontosabb zenéje, amit szeretünk mindannyian úgy hallgatni, hogy azonosulunk vele. Ehhez azonban értő és avatott tolmácsolásra van szükség, melyről a legtöbb ember nem is tudja, hogy miért hallgatja szívesen. Általában azért, mert úgy van előadva, ahogy azt a mű zenei felépítése megköveteli.

Őszintén megmondom, a felvételt hallva nem tudom, mit mondtam volna Magdinak, ha nekem kellett volna instruálni a stúdióban. Valószínű, olyan nehéz lett volna a dolgom, mint neki velem, ha rock lemezt akarnék csinálni. Mitől lennék ugyanis én rockos? Hiszen nem vagyok rocker! Persze, próbálhatok úgy csinálni, rázhatom a nem létező hosszú hajamat, kiabálhatok a mikrofonba nagy „jeeeeee”-ket, de erre legtöbben csak azt mondanátok, hogy ez szánalmas, hagyjam inkább Magdira. Mert ő egy igazi rocker.

A Himnusz előadása viszont sajnos nem rocker-munka.

Úgyhogy nem is Magdival kéne ezt megbeszélni, hanem azzal, aki szerint Magdinak kellett ezt elénekelni. Mert, hogy az illető tévedett.

Aki azt szeretné, hogy egy egész nemzet azonosulni tudjon a következő feldolgozással, keressen egy olyan előadóművészt, akinek minden képzettsége és adottsága meg van e gyönyörű zene elementáris erejű, kifejező előadásához. Ha kell, segítek!