Bolyki Gyuri írása 

Kedves Barátaim! Köszönöm, hogy rám szánjátok értékes időtöket! Most, hogy így összegyűltünk, mi, hasonló világlátásúak, megosztanám veletek néhány gondolatomat.

25 éve állok színpadon. Ez idő alatt a Bolyki Brothers és az Erkel Ferenc Kamarazenekar tagjaként körbeturnéztam Európa szinte valamennyi országát, és sok koncertem volt Amerikában, Ázsiában is. Négy éve a Kaposfest igazgatója is vagyok.

Nincs semmi baj, ha nem ismeritek a nevemet, mivel a tesóimmal kb. 20 évvel ezelőtt úgy döntöttünk, olyan minőséget szeretnénk képviselni, ami nem egy országban tetszik sok embernek, hanem sok országban kevés embernek. A többi tevékenységem sem a popkultúrához tartozik, tényleg csak ritkán találkozhattatok velem.

42 éves vagyok. Mondhatjuk, hogy az „átkos” rendszerben nőttem fel, melynek igazi pusztítását csak napjainkban kezdjük el megérteni. Nos, én ebben a rendszerben kezdtem csellót tanulni hat éves koromban, és mire 15 évesen először komoly színpadra álltam, tanáraim belém nevelték a művészet és a közönség iránti alázatot.

Keresztény családi neveltetésem révén azt is ebben az időben értettem meg, hogy az embernek ki kell választania a világ által kínált valós és talmi értékek közül azokat, melyekhez egész életében hű marad. Én a hitet, a család eszményét, és a keresztényi értékrenddel kikövezett utat választottam. Ezeket a mai napig nem tagadtam meg, kisebb-nagyobb bukdácsolással járom akkor megválasztott életutamat.

Magyar vagyok, egy keresztény magyar művész-ember.

Ugyan kereszténységünknek köszönhetően ahol tudott, hátráltatott és belénk rúgott az előző – szocializmusnak nevezett – rendszer, a világról alkotott látásomat nem tudta szétzúzni. Hitem és szüleimtől kapott értékrendem fontosabb volt számomra, mint az elvtársak fenyegetőzése és átkozódása. Bár rengeteg mindenben korlátoztak, az igazi – belső – szabadságot nem tudták elvenni tőlem, akkor is teljes értékű művészi munkát tudtam végezni, amikor a külső körülmények ennek ellene dolgoztak. Így váltam felelősségteljes, kizárólag belülről vezérelt, szilárd alapokra építkező értelmiségi tagjává a társadalomnak.

Szabad voltam, és szabad vagyok. Mindig oda tartoztam, ahova szerettem volna. Eddig.

Ugyanis mostanában bizonyos emberek meg akarják határozni, hova tartozom. Helyettem döntik el, mit jelent „független értelmiségi”-nek lenni.  Tudomásomra hozzák, csak akkor lehetek én is független, ha úgy, és ugyan azt kérdezem, mint ők. Ha abból a szemszögből gyakorlom a társadalomkritikát, mint ők. Ha úgy élem meg nemzetünk történelmét, mint ők. Ha ugyan azt vállalom magamból, mint ők – pedig bennem egyáltalán nem az van, mint bennük. Máskülönben bigott keresztény, megalkuvó, önállótlan művész és értelmiségi vagyok, aki csak azért tesz így, hogy dörgölőzzön a hatalomhoz. Ahhoz a hatalomhoz, melytől előadóművészként soha semmit nem kaptam.

Ebben a cikkemben írtam a kultúrharc természetéről, és így fejeztem be: “…a kultúrharc a liberális eszme lényegi motívuma, mely folyamatos megújulása, állandó próbálkozása miatt akarva-akaratlanul provokálni fogja a konzervatívokat. Nem gonoszságból, hanem egyszerűen azért, mert van. A kultúrharc akkor szűnik meg, amikor megszűnik az utolsó liberális elme. Jó lenne tehát, ha sikerülne megoldást találni a békés egymás mellett élésre!” 

Úgy tűnik, nem mindig könnyű megtartani a békességet. Ennek egyik oka, hogy megmondó embereink napjainkban igen nehezen viselik, hogy a társadalom tagjai sokféleképpen élik meg a művészet jelentőségét és küldetését. Jobban szeretnék, ha mindenki ugyan azért menne színházba, koncertre, kiállításra, ugyan azt keresné a művekben, és ugyan arra használná azok katartikus erejét. Érdekes élmény volt pár napja, mikor 13 éves gyermekem hazajött az Erkel Színházból, ahol a Háry Jánost látta az osztályával. Kb. 300 Ft volt a jegy, én ki tudtam volna fizetni többet is, de tudjuk, hogy sokan csak így juthatnak el színházba, operába. Nos, a kiskamasz fiam a 10 pontos skálán 7,5-re értékelte az élményt. Mint mondta, volt, hogy „szakadtak a röhögéstől”, volt, hogy kicsit unalmas volt a zene – én pedig roppant hálás vagyok az előadás létrehozóinak, hogy a telefonos-számítógépes srácok jól érezték magukat, sőt, azt mondták, legközelebb is szívesen elmennek. Ezek után nem mindegy, hogyan húzza le a megmondó ember az előadást, mint egy avítt, egyáltalán nem előremutató produkciót? Mert hogy – szerinte – egy előadás legyen előremutató.

Szerintem meg legyen előremutató előadás is, meg hátranéző előadás is. Ne jelentsen már problémát, ha egy-egy mű nem a jövő társadalmának nagy kérdéseit boncolgatja, hanem elhelyezi/megerősíti a társadalmi együttélés egy-egy alapmotívumát a fiatalokban és az idősebbekben, akár erős keresztényi gondolatok mentén. Ez ugyan is épp úgy hozzátartozik az egészséges lelki-szellemi fejlődéshez, mint a megfelelő alapok után a jelen és a jövő „firtatása”.

De nem. Sajnos, indulatok dúlnak bennük, ha azt látják, hogy egy műben nincs „újítás”, semmi napi-politikai tanulság, ami miatt ostorozhatnánk magunkat, hiszen így elpazarolt idő az előadás. És még ennél is jobban bántja őket, ha a művészetet bármilyen módon összekötik a szakralitással.

Pedig én egész életemben ezt csináltam. Úgy nyertem meg a világ első számú acapella (hangszeres kíséret nélküli) gospel versenyének második díját, hogy keresztény szövegű dalokat énekeltem. És így nyertem meg ugyanezen verseny jazz kategóriájának első díját is. És így nyertük meg mindkét kategória közönség díját is, méghozzá úgy, hogy senki másra nem érkezett szavazat, csak ránk. Persze, ez nem Magyarországon történt, hanem kicsit odébb – ahol a művészetnek épp úgy teljes jogú tárgya lehet a keresztény téma, mint a jazz-ben általában megszokott „gyerebébiszeressükegymástamígszépensütanap” tartalmú szövegek.

Nos, nálunk még nem tartunk itt. Bár már töredezik a a balliberálisnak nevezett művészet két évtizedig stabil hegemóniája, némi hazai és nemzetközi "jajjistenem" még hallható. Nem baj, szerintem fontos, hogy legyen lehetősége mindenkinek elmondani a véleményét! Ha meg akarnánk tiltani a művészi alkotás és önkifejezés e formáját, ugyan olyan diktatórikusak lennénk, ahogyan ők gondolkodnak a művészi élmények hozzáférhetőségéről. Igen is, amíg van rá igény, mindenki kaphassa meg az érdeklődésének megfelelő kulturális táplálékot!

Kedves Barátaim!

Zárásként egy kis biztatás – mivel zavarodottságot látok szemeitekben. Az a javaslatom, hogy sokkal kevésbé foglalkozzatok azzal, mit csinálnak mások. Inkább arra kell fókuszálnunk, mi miért gondolkodunk így vagy úgy a művészetről. Nem kel megijedni a többiek harsányságától, esetleg gyűlöletig fokozódó ellenszenvétől, és attól sem, ha különböző országokban ilyen-olyan ürüggyel összegyűlve nemzetközi erődemonstrációt tartanak. Vagy ha nekik rosszul kell érezniük magukat emiatt, akkor nekem is, hiszen ugyan ilyen erődemonstráció volt pl. a Brothers fellépése a Müncheni Olimpiai Stadionban a Pro Christ rendezvényen, amit még ráadásul vagy húsz országba közvetítettek is. Ne legyen tilos egy művész-embernek vállalni nézeteit, jól érezni magát az övéi körében itthon és külföldön egyaránt! Legyünk büszkék magunkra, bár mely „táborba” is tartozunk, és alkossunk! Ezt várja tőlünk a közönségünk, így tudjuk leginkább hasznossá tenni magunkat a társadalomban. Még az sem baj, ha egy kis politika is belevegyül a dolgainkba, csak egyre vigyázzunk: ezen a téren se vegyük nagyon komolyan magunkat, mert könnyen nevetségessé válunk:-) 

Köszönöm a figyelmet!

(szórványos taps)