Bolyki Gyuri írása 

Az elmúlt hetekben kétszer is igazi „kiütős” szombat esti bulit csaptunk kedvesemmel. Ahogy azt a fiatalok csinálják, este tíztől hajnalig vándoroltunk Budapest különböző klubjai között, volt, ahol ettünk, volt, ahol ittunk – de zenét mindenhol hallgattunk.

Jöjjön hát egy rövid összefoglaló a produkciókról.

Soho London – Fánk együttes, feat. Gitano Nagy Laci

A Fánk együttest talán onnan ismerik legtöbben, hogy ők kíséri Vastag Csabát. A legjobb értelemben vett amatőr együttesről van szó, melynek tagjait még fűti a zene szeretetéért való színpadra állás lehetősége. Többször hallottam már a Fánkot, Viktor barátom a gitáros, akinek – talán – az egyik legnagyobb gitárgyűjteménye van. Igazi őrült a srác.

Amiért szeretem őket, az a láthatóan rengeteg aprólékos és lelkiismeretes munka, amit befektetnek a produkcióba. Sokat dolgoznak a változatos repertoáron, mindenki beleteszi a tőle elvárhatót, jól össze van próbálva a műsor.

Az előző – általam hallott – koncert óta a legnagyobb fejlődést éppen Viktor gitárjátékában láttam. A mostani koncerten nem volt kapkodás a szólókban, megszűntek a túlmozgással elfedni kívánt pillanatnyi ötlettelenségek/zenei tévedések, ha kellett sírt a gitár, ha kellett pörögtek a hangok. Jó volt hallgatni, igazi zene volt. Az együttes többi tagja továbbra is hozta a megszokott formáját, így a koncert milyensége nem nagyon tért el az eddigiektől.

A fentiekből egyenesen kéne következnie, hogy ez egy igazán jó produkció – de sajnos nem az.

Egy valami hiányzik, ami gyakorlással nem pótolható. Ez pedig az a tényező, ami az előadóban megragadja az ember figyelmét, és leköti. Nem tudom szavakba önteni, mi is ez, de nagyon hiányzik. Akkor lehetett leginkább érezni a hiányát, amikor Gitano játszott egy-egy szólót. Hirtelen élni kezdett a színpad, szikrázott a levegő – és nem attól, hogy gyorsan játszott. Attól a valamitől, ami benne meg van, a Fánk tagjaiból pedig hiányzik. Ha lemezen hallgatnám a Fánkot, biztos tetszene, így, élőben viszont nem igazán köt le. A zene jó, az együttes lelkiismeretesen odateszi magát, de kicsit suta a produkció.

Igazságtalan az élet…

Jazzy Pub – Starmachine

Némo és a Voice-ban is induló Szilcsi. Két igazi … – inkább nem írom ide:-)

Régen hallottam őket, kíváncsi voltam rájuk. Fél 12-kor negyed órát vártunk a bejárat előtt, mert a telt ház miatt nem fértünk be. Lent elképesztő tömeg, fülledt levegő, buli hangulat, ömlik le a torkokon a koktél és a tömény – ez a hely tényleg az, aminek Suri Imiék szánták: a tehetős, 30 felettiek buli helye.

A színpadon négy zenész: Némó, Szilcsi, a falumbéli (biatorbágyi) Szakadáti úr, és egy billentyűs, akit nem ismerek – de ezzel csak én vesztettem, mert nagyon jól csinálja. Összesen négy ember.

Nos, ezek négyen olyan bulit csináltak, hogy az elképesztő! Szakadáti Matyi szépen csendben – dehogy csendben, mint az állat! – üti a dobokat, semmi faxni, helyette kiváló tájming, változatos ritmusképletek. Érződik, bár mi is történik, kérlelhetetlen pontossággal fogja hozni az ütéseket.

A billentyűs sem csinál semmi különöset, csak áll, és játszik. De valahogy pont akkor és pont azt, ami nagyon jól illik az adott pillanathoz.

Előttük áll Némo és Szilárd. Két elképesztő csávó, akik amellett, hogy hangszereiket kiválóan kezelik, elsőrangú show-manek is. Brutális, amit megengednek maguknak mind a közönség, mind a zene irányában, de nekik jól áll. Ezek ketten akkora állatok, hogy az már jó! Mindent elhiszel és elfogadsz, amit csinálnak. Egy pillanatig sem „civil” a produkció, odateszik magukat, és te mész velük. Ennyire idétlen repertoárt már rég hallottam, de ahogy ők csinálják, az zseniális. Minden pillanat ki van hegyezve, tökéletes a poentírozás. Egymásnak adogatják a labdát, a buli egy pillanatra sem ragad be.

E mellett mindketten hozzák a legmagasabb szintű szakmai tudást, nincs mellébeszélés sem a basszusgitáron, sem a gitáron vagy a herflin.

Mindenkinek ajánlom a Starmachine együttest, akinek van kedve kilépni a hagyományos keretek közül, és szívesen veszi, ha leigázzák őt a színpad urai.

Soho London – Blue Spot

Azért választottuk őket, mert Szilcsi (Starmachine) után szívesen hallgattam volna egy más stílusú herflizést (meg, mert keresek egy jó blues-együttest a Kaposfest-re:-). Oszkó Pétert egyszer már hallottam játszani, és úgy emlékeztem, elég jó volt, úgyhogy nagy bizalommal mentünk a Blue Spot koncertjére. A helyszín kicsit furcsa, a buli-útvonal kellős közepén van, még sincs a koncerten közönség (a Fánkon sem igazán volt). Érkezésünkkor a személyzettől megkérdeztük, mikor kezdődik a koncert, mire a hölgy készségesen válaszolt, hogy fél óra múlva. Na, másfél órát vártunk kezdésig…

Mikor színpadra állt a hirdetésekben csak szerényen az ország legjobb blues együttesének titulált csapat, meglepődve láttam, hogy hárman vannak a négy helyett. És ki hiányzik, na, ki?! Hát Oszkó! Puff neki! Ez valami olyan, mint ha a Brothers Bali nélkül állna ki! Meg voltam győződve, hogy ez így bukta lesz, de aztán az is eszembe jutott, ezek az urak nyilván felelősségteljes emberek, meg tudják ítélni mekkora hiátust okoz Oszkó távolléte, és ezek szerint az együttes nélküle is működik.

Kb. itt tartottak gondolataim, amikor elkezdődött az első szám, és kiderült, hogy a srácok nem felelősségteljes emberek, és nem tudják megítélni, ki szabad-e állniuk hármasban. Sok produkciót hallottam már életemben, és nyugodtan mondhatom, hogy a csonka Blue Spot valahol az utolsók között tanyázik. Egy ügyes, viszonylag jó hangú, de nem igazán érdekes gitáros-énekest kísér egy dobos és egy basszusgitáros. Az úriember teljesítménye akár dicsérhető is lenne, de sajnos az őt körülvevő zenei közeg néha semlegesíti, néha porig rombolja igyekezetét. A dobos pontos, de ennél több pozitívumot nem tudok mondani róla. Ha hárman játszanak bluest, ott mindenkinek nagyon kell tudnia, mit miért csinál, nem szabad „csak úgy” játszani, mert vagy üres lesz a zene, vagy túlburjánzik egy-egy szólam.

Egyik meghatározó élményem volt, amikor felléptünk a Holmes Brothers-szel. Három feka hapsi, öregek, mint az országút, de a zene működött – méghozzá nagyon! A végtelenségig leegyszerűsített ritmusokat használtak, változatosan alkalmazva a patterneket. Nem lehetett megunni, mindenkit beindított a zene.

Nos, itt nem ez történt. Pontos és erőteljes volt a dobos játéka, de ha csak egy gitár-ének és basszusgitár van mellette, sokkal kevesebbet kellene játszani! Az egyfolytában „zsizsegő”, ilyen-olyan fillekkel tarkított dobolás a felé tolta a fülünket, hogy egy tömör és zsúfolt hangzást várjunk – amit ez a felállás nem tud megoldani. Épp ezért folyamatos volt a hiányérzetünk. Sokkal jobb lett volna, ha egyszerű, keményen és pontosan hozott képletekkel megágyazott volna a minimál-hangzásnak, hagyva, hogy minden érdekes történést a szólista abszolváljon.

Ennél is nagyobb probléma volt a basszusgitáros játékával. Egyrészt pontatlan volt. Nem tudom, direkt csinálta-e az úriember, de folyamatosan a dobos mögött kullogott. Vajon így akarta jelezni, hogy gyorsnak találja a tempókat? Nem tudom, de teljesen szétesett tőle a ritmusszekció. Az is probléma volt, hogy pengetése túl lagymatag, „kóválygós” volt, így nem éreztük a basszus hangok határozott indulását. Ezek így együtt pedig megsemmisítő vereséget mértek a repertoáron szereplő blues-nóták feelingjére. Ez a produkció így nem való magára valamit is adó budapesti klub műsorára.

Nem akarok igazságtalan lenni, figyelni fogok rájuk, és elmegyek még egy koncertre, hogy meghallgassam, Oszkóval együtt mit tudnak.

Alcatraz – Black II Black

Kicsit félve indultam el, mert a BIIB koncertjein általában megsüketülök:-) Persze, a Glatznak meg a Csejteinek könnyű, mert be van dugva a fülük, nekem viszont 5 percenként ki kell mennem – nem vécére, hanem valami csendesebb helyre, mert szétrobban a fejem a hangerőtől.

Nos, itt nem volt gond. Szolid és kulturált hangzás, csak annyira megtolva, amennyi a bulihoz kell. Mert, hogy buli, az volt! Rengeteg ember ugrált jó hangulatban, látszott, mindenkinek bejön ez az este. Ha Bebe odateszi magát, öt perc alatt mindenki az ő oldalukon van, nem nagyon lehet kívülállóként nézelődni - és ez most is így volt. Nyomta a dalokat, a számok között a rizsát – pont úgy, ahogy az egy ilyen helyen való. Vidám volt, élvezte a bulit. Erdélyi Andris úgy játszott és mozgott a színpadon, ahogy kell: a látványos cuccokat meghagyta Bebének, de amit hallani akartunk, azt nagyon odatette. Szeretem, ahogy játszik. Sajnos Bubit kitakarta, így a zongorát csak hallottam, Zolit nem láttam. De a "hallvány" jó volt.

Amit viszont jól láttam, az Glatz Gabi és Csejtei Tomi volt. Ez a két srác már mindenen túl van, az egész szakmát oda-vissza tudják. Talán ebből is fakad, hogy néha öreg profiként nyomják a bulit: minden ott van, ahol kell, de nem érződik, hogy milyen jó nekik színpadon lenni. Ezen az estén nem így volt. Csejtei úgy basszusozott, mint ha most gyakorolt volna ki új riffeket, amiket nagyon meg akar mutatni. Ambiciózus volt, élvezetes volt hallgatni. (És ezt most tényleg nem azért mondom, mert ő adta a hétvégi levesbe a fácánt:-) Ugyan így jó volt látni Glatz Gabit nem csak erőteljesen, hanem változatosan és vidáman dobolni. Azt hiszem, ez a ritmusszekció ilyen előadásban a hazai funky csapatok legjobbja.

A lendületes produkcióban egy ember volt, aki még nem „ért oda”, a szaxofonos Herold Peti. Nem tudom, hogy a nagy korkülönbség, vagy a színpadi rutin hiánya teszi, de Peti ezek között a zenészek között nem tud kiteljesedni. Sem jelenlétben, látványban, sem zenei teljesítményben nem nőtt még fel a feladathoz. Sokszor úgy tűnt, mint ha nem kollégája, hanem tanítványa lenne zenésztársainak, aki riadtan figyel, hogyan is kéne jól csinálni. Persze, az is igaz, hogy az ország egyik legrutinosabb és legfelkészültebb tagokból álló zenekarába csöppent bele, így nem nehéz kilógni a sorból. Reméljük, idővel belecsiszolódik a zenegyári gépezetbe.

És ha már zenegyár: sokat filóztam, vajon inkább pozitív, vagy inkább negatív, hogy az együttes az élő koncert alatt bizonyos vokálszólamokat és egyéb zenei effekteket gépről játszik. Ugye, mondhatjuk azt, hogy „bénák a fiúk, úgyhogy kell a playback háttér”, de mondhatjuk azt is, hogy „a fiúk mindent tudnak, de így még élvezetesebb”. Nos, mivel ezek a fiúk tényleg mindent tudnak, a magam részéről úgy döntöttem, hogy ez így még élvezetesebb, úgyhogy nem zavar a bejátszó.

A következő hetekben tervbe van véve az Orfeum jó néhány előadása, amint meg volt, beszámolok!