Bolyki Gyuri írása 

A megszokott sajtóreakciók kísérik Havasi Balázs hétvégi Arénabeli koncertjeit.

A témával foglalkozó újságírókat két csoportra lehet osztani:

1.       A fikagépek. Ők azok, akik ülnek a klaviatúra előtt, és bátran leírják mindenről a véleményüket. Ezek a fiúk-lányok, ha kell, gazdaságról, ha kell, kultúráról, ha kell, sportról írnak cikket. Igazából nem értenek semmihez, felületesek, és igyekeznek mindent a lehető legprovokatívabban tálalni – miközben legtöbbjük soha semmit nem fog elérni az életben. Ennyire képesek, de ennél több nem is kell, hiszen az újságírás az ő esetükben nem a hiteles tájékoztatásról szól, hanem egy szerkesztőség világszemléletének demonstrálásáról. Úgy szoktuk ezeket összefoglalni, hogy bulvármédia.
2.       Aztán vannak a megmondó-emberek. Ők azok, akik azt a látszatot akarják kelteni, mint ha értenének hozzá, de valójában nem. Laikusok, akik arra képesek, hogy egy produkció kapcsán a saját érzéseiket megfogalmazzák, de azt nem tudják, hogy az adott teljesítményt a szakma szabályai szerint mely skálán, milyen mércével kéne mérni.

A hozzáértők kritikáját nem fogjuk megtalálni Havasi Balázs produkciójáról. Ennek pedig az az oka, hogy zenei szakember nem foglalkozik ezzel a jelenséggel. Habkönnyű hakniparádénak nevezi, mely nélkülöz mindenféle zenei mélységet. A ihletett zenei alkotás helyett a legbutább és legegyszerűbb iparos munkának tartja, ami amatőr dolog.

PEDIG!

Pedig nem az! Havasi Balázs produkciója egy vér profi produkció, olyan sikerrel, melyet kevesen érnek el ebben az országban.

A profisága nem abban áll, hogy Havasi a legjobb zongorista és/vagy zeneszerző. Havasi egy maximum közepes zongorista, kb. ugyan ilyen kaliberű zeneszerzői képességgel. De profi előadóművész, aki pontosan tudja, mit kell létrehozni ahhoz, hogy arra vevő legyen a közönség. A semmiből jött, nulláról építette fel magát, keményen megdolgozott a sikerért, még akkor is, ha néhány parasztvakító elemet is "kénytelen" munkássága részévé tenni (lásd: a világ leggyorsabb zongoristája:-). Óriási alázatra és önismeretre vall, hogy saját hiányosságait felismerve a legjobb szakemberekkel veszi körül magát, akiknek köszönhetően a produkció működik. A legtöbb ember már itt elvérzik, azt hiszi, ő mindent tud, kikéri magának, hogy más dirigáljon neki, stb.

A Havasi produkció zenei agytrösztje az a Pejtsik Péter, aki kiválóan ismeri a zenei hatásmechanizmusokat, és ennek megfelelően biztos kézzel írja meg mind azt, amit a célközönség hallani akar. Ha az kell, megírja az általa alapított After Crying együttes dalait, ha az kell, filmzenét ír. Miért ne írna Havasi Balázsnak is jó produkciót? Profi muzsikus. Nyilván van arra is ember, aki a világítást tervezi, a látványeffekteket, vagy a dobos kolléga levegőben röpködő darujának mozgását. Tehát, Havasi először is profi, mert tudja, kikkel kell együtt dolgoznia a siker érdekében, és hagyja is őket dolgozni.

Havasi azért is profi, mert amikor úgy döntött, szakít a klasszikus zenével, pontosan eltalálta, mit kell helyette játszani. Képzett zenészként tudja, ha a komolyzene mélységei felé venné az irányt, nem, hogy egy Aréna, de egy fél Zeneakadémiányi ember sem lenne kíváncsi a produkciójára. Viszont azt is tudja, hogy vannak olyan zenei motívumok, jellegek, melyek mindenkire ugyan úgy hatnak – akár tud róla az illető, akár nem. Egy csomó zenei motívum ellen „védtelenek” vagyunk, önjáró módon megpengetik lelki húrjainkat, és ezek, a zenészek számára unalomig játszott szekvenciális menetek, illetve ritmikai képletek mindenkiben ugyan azt az érzést váltják ki. Persze, egy klasszikus zenész ezekre épülő muzsikát nem nagyon ír le, nem is szívesen játszik, mivel a szakma legfelszínesebb, legegyszerűbb eszközeinek tartja, melyeket már középiskolás korában megun az ember. Azért mondják a komolyzenészek, hogy zeneileg gagyi Havasi produkciója, mert a számok zömének ez a két alkotó eleme van: a népzenei motívumok és a szekvenciális menetek.

Havasi viszont tudja, hogy a legtöbb ember számára ezek a zenei patternek nem lettek „elkoptatva” tizenéves korukban, mivel az emberek alig hallgatnak klasszikus zenét.

És itt kezdődik a profizmus! Havasi nem azért játszik ilyen zenét, mert ez zenei élményeinek csúcsa, hanem mert ez az a zene, melyre a komolyzenét elvétve hallgató közönség éhes. Unják már a gagyipop kereskedelmi rádiók dalait, szeretnének valami komolyabb lelki élményt átélni, de azért egy Bach vagy Mozart már sok lenne nekik. Ki kell hát válogatni számukra a legegyszerűbb, mindenkire ugyan úgy ható zenei sémákat, ügyes hangszereléssel kicsit meg kell bolondítani, kis látvány, kis séró, és kész a produkció. Mindenhol a világon ugyan úgy fogják zabálni, és persze, a zeneértők mindenhol ugyan úgy fintorognak – de ettől még az arénák megtelnek! Mert világjelenség, hogy az emberek alig hallgatnak komolyzenét, így az onnan érkező, könnyen fogyasztható hatásmechanizmusokért hálásak. Ez a Havasi produkció titka.

Ennek előállításához pedig óriási önmérséklet, pontos önismeret, szakmai alázat és rengeteg munka kell. Aki mind ezt képes megtenni, arra nyugodtan mondhatjuk, hogy profi. Havasi Balázs tehát profi.

Még egyszer összefoglalom, mi kell az általa elért sikerhez: szakmai tudás, önismeret, önmérséklet és rengeteg munka. Na, ezek hiányoznak az őt fikázók legtöbbjéből.

Bolyki Gyuri írása

Azt írja a Bankár:

„Az MTV nagyságrendileg ötszörös stábbal és többszörös költségvetéssel a két nagy kereskedelmi csatorna nézettségének 30-50 százalékát tudja csak elérni.”

Majd az állami támogatásra célozva megkérdezi: „miért tekintjük triviálisnak, hogy ha valaki színházba megy, a jegyének 50-80 százalékát mi, többiek fizessük?”

És amúgy is: nagyon piszkálja a csőrét, hogy a költségvetés túl sok pénzt szán „szabadidő, kultúra, vallás” célokra.

Nem tudom, mennyire jellemző az MKB-bankra (ahol az úriember dolgozik) ez a mentalitás, de hallottam már efféle gondolatmenetet olyan nagyszerű gondolkodótól, mint pl. Demján „Minek ide ennyi művészeti oktatás” Sándor – úgyhogy megkockáztatom: ahol a pénz lakik, ott bekattan valami, aminek következtében furcsa szemüvegen át látják a világot.

A Bankár azt hiszi, össze lehet hasonlítani egy gagyitévé kiadási struktúráját a közszolgálati tévé nézettségével. Az ő szellemi szintjét valahogy nem birizgálja, hogy a gagyitévé gagyi műsorokat ad, melyek az emberben lévő viselkedésminták negatív pólusaira építenek. (Lásd: a híradók anyagának 90%-a negatív hír.) A részvénymágus teljesen jól el van az utcáról beeső, képzetlen sorozatszínészek világával, a celeb-képző és sztárcsináló műsorokkal, melyek révén Alekosszal és VV Évivel gazdagodott hazánk kulturális élete.

Persze, nem állítom, hogy ideálisan működik a közmédia, de azt állítom: ha valaha hatalomra kerül egy ilyen furcsa – hogy ne mondjam: korlátolt – gondolkodású ember, akkor lesz vége ennek a nemzetnek.

Mert, hogy, minek állami támogatást adni a kultúrára? Hiszen nem lehet forintosítani az emberek lelki fejlődését, úgyhogy az nincs is, vagy ha van, akkor értéktelen. Nosza, vágjuk meg jól a kultúra, vallás és szabadidő támogatását. És nem elég, hogy ezek a gondolatok megszületnek a fejében, még cikket is ír róla, amit leközöl az Index.

Nem ragozom tovább…

Felemelő gondolatok mentén telnek egy MKB alkalmazott napjai:-(

Drága Barátaim!

Így, a választások napján semmi mást nem szeretnék mondani.

Üdv: Gyuri

Bolyki Gyuri írása

New York-i utamról hazatérve megénekeltem a Broadway-en látott Chicago előadás borzalmait, és azt állítottam, olyan színvonalú előadást itthon és képes produkálni egy jól összeszedett csapat. Most nyílt lehetőség az összehasonlításra, ugyanis a Centrál Színházban Bozsik Yvette rendezésében műsorra tűzték a darabot.

Én a február 1-i előadást láttam, az alábbi szereposztásban:

Velma Kelly: Schell Judit

Roxie Hart: Mórocz Adrienn

Billy Flynn: Kulka János

Morton Mama: Falusi Mariann

Amos Hart: Stohl András

Mary Sunshine: Botos Éva

Konferanszié: Schmied Zoltán

Első és legfontosabb megjegyzésem: a maga nemében sokkal jobb volt a zenei kivitelezés, mint a Broadway-en! Fekete Mari egy 12 fős együttes élén megbízható és élvezetes zenei alapot tett a produkció alá.

Hogy mit takar a "maga nemében" kifejezés? Azt a világot, amibe Bozsik Yvette beleálmodta a darabot. A stílus és a karakterek valahol a retro feeling, a vendéglátózás és a gettókultúra aranymetszésében találkoztak – mindezt sokszor művészi szinten megfogalmazva.

Néhány konkrétum:

A zene és szöveg

A Chicago zenéje és szövege a show-business egyik "csúcsterméke". Ha megnézzük az alkotó gárdát, jobbak nem dolgoztak ebben az iparágban, csak ugyan ilyen jók. Ezért is volt fájó, hogy a Broadway előadás hamis és pontatlan volt. Meg lelketlen is.

Nos, a Centrál Színház zenekarának előadása majdnem olyan pontatlan, de sokkal kevésbé hamis, és érződik, hogy mindenki szívesen csinálja, belead apait-anyait. Összességében – ha nem kifejezetten figyelünk a zenekarra – úgy állunk fel a darab végén, hogy jó volt a zenei szekció. Azzal, hogy a musical levált az eredeti börtön-kurvák-jazz hangulatról, tulajdonképpen simán belefér ennyi lötyögés és szétesés. Persze, a vendéglátós hangulatban előadott világslágerek nem úgy kelnek életre, nem azt a hatást fejtik ki, mint ha a rendezés (és kivitelezés) megmaradt volna a századközepi jazz-feelingnél, de én azt gondolom, ha Bozsik Yvette el akarja szakítani a darabot megszokott hangulatától, joga van hozzá, mi pedig ne ezen siránkozzunk, hanem a szándék megvalósulását értékeljük.

Összefoglalva: sem a zenei előadás, sem a magyar szöveg prozódiája nem adja vissza az eredeti zenék feszes, „élére állított” jellegét – amitől világhírűek lettek –, néha kuplé, néha vendéglátó, néha bigband – szóval vegyes. De jól megvalósítva!

A szólisták

A darab szólistáit két csoportra lehet osztani: Falusi Mari, és a többiek. Mari volt az egyetlen, aki profi musical-színészként oldotta meg a szerepét. Nem elénekelte a dalokat, hanem teljes természetességgel "kijött" belőle a prózai rész is, és az ének is. Kiválóan bánik a hangjával, amit, ugye nem kell bemutatni. Élmény volt!

Aztán jön a többiek csoportja. Ide tartoznak azok a színészek, akik jól megtanultak énekelni, de természetes közegük a próza. Ez nem azt jelenti, hogy rosszul adták elő a dalokat, hanem, hogy érződik: ők ezt eljátsszák, "megcsinálják". Tudják, milyen érzelmi húrokat kíván megpendíteni az adott dal, és mindent elkövetnek, hogy ez átjöjjön a játékukon. És át is jön. De ez játék, ezek nem "ők", hanem a szerepük. Zenész berkekben van egy kifejezés: "színész-éneklés". Na, a többiektől ezt a "színész-éneklést" láthattuk. Méghozzá a legjobb fajtából! Mindenki értette a karakterét, és többé-kevésbé rendelkezett annyi eszközzel, hogy meg is tudja azt valósítani. Jellemzően tiszták voltak a dalok, alig voltak olyan hibák, melyek kizökkentettek minket a műélvezetből. Mert, hogy élveztük – és úgy láttuk, a szereplők is nagyon élvezik az előadást.

Velma Kelly – Schell Judit

Elképesztő mennyiséget dolgozott – énekelt, táncolt, végig energikus volt. Meglepődtem, milyen biztosan intonál, nem gondoltam volna. Teljes erővel vetette bele magát a szerepbe, nem volt finomkodás, nem próbálta megúszni a nehéz pillanatokat, látszott, hogy akarja, és élvezi is, amit csinál. Ritkán látni ilyen teljesítményt a színpadon – legyen szó akár színészről, akár zenészről. Nagy élmény volt! Az egyetlen, amit érdemes lenne végiggondolni, hogy vajon a gyilkos-törtető-csapodár nőszemély megformálásához kell-e ennyire "tanult" módon artikulálni? Főleg a dalokban volt feltűnő, milyen rendesen belesulykolták az arcizmok mozgatásának fontosságát, ugyanakkor ez a szerep van annyira "tahó", trágár és alvilági, hogy nyugodtan elengedhetné magát, legfeljebb nem akadémikus szépséggel lesz kimondva, hogy "akurvaéletbe". Ez a probléma egy kicsit felborította az általa megformált karakter "egyensúlyát", de ettől még nagyon jó volt!

Roxie Hart – Mórocz Adrienn

Kitűnően hozta a darab legfeslettebb figuráját, teljesen hihető volt minden szava, tulajdonképpen jól állt neki a fiatalos pimaszság, és az alpári bunkóság:-) Énekesi feladatait jól oldotta meg, az egyik legszélesebb eszköztárral rendelkezett a zenei kifejezések használata terén. Hiteles börtöntöltelék.

Billy Flynn – Kulka János

Szerintem Bozsik Yvette rendezése Kulkára készült. Őt hívhatta fel először, hogy ha csinál egy Chicago-feldolgozást, eljátssza-e a férfi főszerepet. Kulka igent mondott, és ezzel rányomta bélyegét az előadásra.

Ritkán látni, hogy egy darabban ilyen nagy teret kap az általam csak „Kulkaságnak” nevezett jelenség. Hogy ez pontosan mit jelent? Nem tudom. Kulkaság. János nem kifejezetten jó énekes, de mivel ő énekli, mégis csak jó. Nem igazán jó táncos, de mégis jó. Minden jó – pedig amúgy nem a legjobb, de így nagyon jó! Hiteles, élvezetes, nagyszerű előadás. „Kulkaság”-os. Jól is érzi magát benne. Meg mi is.

Nem igazán szemét ez a szemét ügyvéd, nem igazán jön le az alvilági feeling sem, de hát az egész darab sem ezt hozza, úgyhogy jó ez, ahogy van. Nem tudom, mi volt előbb: a darab Bozsik Yvette által újragondolt hangulata, amibe pont jól beleillik Kulka, vagy Kulka, aki miatt ilyen lett a darab. Mindegy, remek.

Morton Mama – Falusi Mariann

Ő miatta jutott eszünkbe néha, hogy a Chicago eredetileg egy vérbeli Broadway musical. Létezik egy olyan kasztja az előadóművészeknek – amit idehaza leginkább talán az operett színház kiválóságai képviselnek – akik jól táncoló–jól éneklő–jó színész előadók. Ők annyit énekelnek, hogy ez a fajta megnyilvánulás is teljesen természetes számukra – mint ha beszélnének.

Falusi Mariann egy ilyen előadó. Simán megállná a helyét az eredeti musicalben is! Profi előadó, tudta mit kell csinálnia, és jól meg is csinálta.

Amos Hart – Stohl András

A celofán-embert általában karakterszínészek játsszák, akik már puszta megjelenésükkel is képesek a lényegtelenséget sugallni. Ehhez képest Stohl Andrásnak ez egy megoldandó feladat, amit jól teljesített. A nem éppen fényesen sikerült Koppány-kaland után kicsit féltem, milyen lesz egy Broadway musicalben, de kellemesen csalódtam.

Alázattal vette tudomásul, hogy a darab nem róla szól, mellékszereplőként nem igazán tudja megmutatni mire képes, és mégis, szívvel-lélekkel volt teljesen jelentéktelen. Minden tekintetben méltó partnere volt színésztársainak, nem volt se rosszabb, se jobb náluk, megbízható résztvevője az előadásnak. 

Mary Sunshine – Botos Éva, Konferanszié – Schmied Zoltán

A Centrál Színház két művésze a darab prózai vonalát képviselték. Mindkettőjük számára testhez illő a karakter, amit jól is játszottak. Mivel sem az énekes, sem a táncos jelenetekben nincs komoly szerepük, „otthoni pályán” mozogva, látható örömmel vesznek részt a darabban.

A koreográfia

A Bozsik Yvette által készített koreográfia pont olyan viszonyban van Bob Fosse-éval, mint a zenei megvalósítás.

Ha valaki "lecseréli" a show-business valaha élt legnagyobb koreográfusának mozdulatait a sajátjára, igyekeznie kell annyira mást csinálni, hogy eszünkbe se jusson összehasonlítani azokat. Nos, ez sikerült is.

Bozsik Yvette elképzeléseit saját táncosai szerintem elég pontosan visszaadták. Valahogy az a mindent beleadós, egész beleélést sugalló táncolás még mindig nem megy honi művészeinknek – de ezt nem vetem szemükre, más, komoly táncműhelyek is küzdenek ezzel a problémával. (Kétszer volt közöm balett-produkció színpadra állításához, mindkétszer összeveszett a hazai táncegyüttes a külföldről érkezett, elviselhetetlenül maximalistának titulált koreográfussal.)

A Chicago zenéje, szövege és koreográfiája egyszerre lett kitalálva, Bob Fosse ugyan úgy részt vett a szövegkönyv kidolgozásában, mint ahogy megcsinálta a koreográfiát is. Ettől tudja olyan eszméletlenül erősíteni egymást a zene, a szöveg és a tánc. Egymásnak dobják fel a szerzők a labdát, amiket lecsapva a közönség jár igazán jól, hiszen egy elképesztően poentírozott előadást lát.

Bozsik Yvette mozdulatai egy erős jelleget sugárzó, koherens világba vezetnek minket, mely azonban inkább gyengíti, mint sem erősíti a darab zenei élményét. Nem tudom, hogyan lehetne a Fosse-féle apró, energikus mozdulatokat úgy helyettesíteni, hogy ne "tunyuljon" el a színpadról jövő impulzus, de ez most nem igazán sikerült. Élvezetes, nagyszerű munkát végez a tánckar, de valahogy tovább gyengíti a musical zenei vérvonalát. Persze, most lehet azt mondani, hogy mit lovagolok ennyit a zenén, de hát a Chicago egy musical! Márpedig ahogy azt Robin de Levita megmondta: "egy musical attól jó, hogy k.... jó számokat k... jól el kell énekelni".

Bozsik Yvette felvállalta, hogy más töltetet ad a darabnak, ehhez igazította a koreográfiát, a díszleteket, az egész rendezést – és a darabnak valóban más hangulata lett. Nem tud olyan erős lenni, mint az eredeti, de nagyon tisztességesen helyt áll. Ha pedig valaki nem annyira szereti a Chicago zenéjét, mint én, talán nem is tűnik fel a sutaság és a szétesettség.

Úgyhogy mindenkinek ajánlom a Centrál Színház előadását. Ugyan olyan trágár és romlott, mint az eredeti (szerintem 18 éven felülieknek!), de élvezetes!

Ha minden előadás hozná ezt a színvonalat, sokkal többet járnánk színházba!

Bolyki Gyuri írása

Mert ez az ország gyenge. Hogy mennyire gyenge?

Annyira gyenge, hogy nemzetünk egyik szimbolikus épületére, a Köztársasági Elnöki palotára bármely hülyegyerek felmászhat, miközben az épületet „védő” fegyveresek azt kiabálják, hogy „jöjjön le”. Létrát támaszthat az épületnek mindenki, akinek valami nem tetszik, és tetszés szerinti létszámban felmászhat az épületre.

Videó itt: http://www.noltv.hu/video/5301.html

Nos, én olyan országban szeretnék élni, ahol ez nem történhet meg! Nekem tök mindegy, ki van kormányon, ki adta a köztársasági elnököt, de az ott álló őröktől elvárom, hogy az épületet védjék meg! Mindegy, milyen áron! Ha kell, üssenek, ha kell, lőjenek! Nem érdekel. Érezni és tudni akarom, hogy vannak még szent és sérthetetlen dolgok ebben az országban.

De nem csak felmásztak az épületre, hanem a hülyegyerek kivette a nemzeti zászlót a helyéről. És az őrök még ekkor sem ütötték le. Hanem így szóltak: „Uram, engedje el a zászlót!”.

Drága Barátaim! Hülyegyerekek mindenhol vannak. Meg politikai ellenfelek is. De az az ország, amelynek akár csak egyetlen polgára is úgy gondolja, hogy ebben a helyzetben az őrök helyesen cselekedtek, nos, az az ország elveszett. Bár mely nemzet szimbolikus épületén elhelyezett zászlaját levenni ugyanis nem ügyesség, hanem az adott nemzet megalázása. Amihez jelen esetben fegyveres őrök asszisztáltak. Ahelyett, hogy ütöttek, vagy – ha kell – lőttek volna.

Mindennél kifejezőbb, ahogy 02:42-nél a bátor hülyegyerekek röhögnek a kormányőrökön. Ez a röhögés mindannyiunknak szól: ezeknek a szerencsétlen idióta mozgalmárgyerekeknek mindent szabad.

Aztán amikor a nemzeti zászlóval a kezében a párkányra kiül a hülyegyerek, a kormányőr nem azért kiabálja, hogy „A saját életével játszik!”, mert csőre töltötte a Glock 17-est, és lőni készül, hanem, mert félti a nemzetgyalázó polgártársat, nehogy leessen olyan magasról.

Drága Barátaim!

Nem érdekel, ki mit gondol Paksról. De ha ezt meg lehet tenni a Sándor-Palotával, ha el lehet lopni a nemzeti zászlót erről az intézményről lövések nélkül, akkor mindent lehet.

Úgy is túl sok volt már a jólétből, jöjjenek a hülyegyerekek, jöjjön az anarchia,!

Bolyki Gyuri írása 

Adott egy a capella együttes, mely ötven évvel ezelőtt (1963) alakult. Működésének első hét évében hétszer jelölték Grammy-re, négyszer(!) meg is nyerték. A nyolcfős társaság elementáris erővel robbant be a zenei életbe, klasszikus zenei átirataik, jazz feldolgozásaik méltán tették világhírűvé az alapító Ward Swingle nevét.

Az ez után következő néhány évtizedet kihagyom, és napjainktól folytatom.

Egészen pontosan a mai (2014.02.01.) MÜPA koncerttől. Az eredeti 8 fő helyett 2011 óta hét taggal felálló együttest majdnem telt ház várta, de látszott, hogy a megjelentek egy része „vatta” – azaz nem vette a jegyet, hanem ingyen kapta, hogy ne legyen sok üres hely (én egyébként pártolom ezt a gyakorlatot, főleg, ha olyan fiatalok kapnak jegyet, akiknek nem telik rá).

A bejövő együttest illedelmes taps fogadta, majd elkezdődött a műsor. Aztán jött a szünet, a második félidő, aztán hazajöttünk. Ha durván elnagyolva akarnám összefoglalni, ennyi volt az élményem.

De nézzük részletesen.

Adva van hét viszonylag jó hangú ember, akik emellé még tisztán is tudnak énekelni. Egyikük hangjának sincs igazán jellegzetes karaktere, ettől nagyon egységes a hangzás, de fenn áll a veszély, hogy unalmas is tud lenni. Ezek az emberek kimennek a MÜPA színpadára, és valahogy úgy sikerül a két félidős koncertet celebrálni, hogy egyikük sem izzad meg. Egy kicsit sem. Bevallom őszintén, én ilyen koncertet még nem láttam! Kínosan ügyelnek, nehogy valami megártson a hangszálaiknak, semmi rizikó, semmi akarás. A mikrofonok majd úgyis felhangosítják a legkisebb nyögéseket is, minek erőlködni? Hát nem is erőlködnek. Nulla jelszint jön a pódiumról, hét teljesen jellegtelen ember nem akar semmit, csak a lehető legnagyobb nyugalomban, néhány előre begyakorolt gyermekded mozdulattal kísérve elénekelni a szólamát. A közönség tapsa igazodik az előadáshoz – az is alig van. Amikor valaki elsüt egy-egy ezerszer lerágott, a capella pódiumon minden kezdő együttesnél megtalálható poént, hálásak vagyunk érte, mert ez jelzi, hogy néha eszükbe jut: koncert van, illene a közönségnek élményt nyújtani.

A legtöbb szám saját szerzemény, melyek már erre az előadói attitűdre vannak kitalálva. Melankolikus szólam-kavalkádok, melyhez sokszor gépről is hozzájön néhány hang és/vagy percussion, miközben folyamatosan szól a basszus oktáver (egy oktávval lejjebb is halljuk a „basszust” éneklő úr hangját – úgy tűnik, nincs igazi basszus énekes az együttesben). Amikor nem saját mű hangzik el, azt is sikerül erre a teljesen jellegtelen, impulzus nélküli fazonra igazítani. Bach zenéjéből pont az ihletettség tűnik el, Debussy-ből az érdekes színek, a Beatles dalokból pedig az élet és a dinamizmus. Minden ugyan olyan semmilyen. A kegyelemdöfés Piazzola Libertango-ja volt, amikor kiderült, hogy ezek a hölgyek és urak komolyan gondolják, amit csinálnak. A zeneirodalom egyik leg vérpezsdítőbb darabját sikerült mindenféle feszültség nélkül előadni. Tulajdonképpen az volt a truváj, hogy hangszerek nélkül, hét énekes – gépi rásegítéssel – elénekli a szólamokat. Könyörgöm! Ennyi?! A Swingle Singers a capella együttes 2014-ben itt tart?!

Szüleim húsz évvel ezelőtt azt mondták, hogy a Swingle Singers egy jó produkció, mindenképpen hallgassam meg. Én a gyerekeimnek azt mondom, hogy a Swingle Singers zsákutcába jutott, nem érdemes két órát rájuk szánni. Hét jól képzett énekes élettelen, lelketlen, óvatoskodó önmegvalósítása leginkább saját – feledhető minőségű – dalain keresztül.

Előttem ült néhány sorral a Fool Moon a capella együttes. Ugyan akkor indultak Graz-ban Európa legrangosabb – Ward Swingle-ről elnevezett – a capella versenyén, amikor mi. Szépen szerepeltek, pop kategóriában elsők lettek. Mi gospel kategóriában másodikak lettünk, és elnyertük a közönség díjat. Jazz kategóriában elsők lettünk, és úgy nyertük el a közönség díjat, hogy senki másra nem érkezett szavazat. Meg még kaptunk két aranydiplomát a szervezőktől. A verseny történetének legeredményesebb együtteseként jöttünk haza, hónunk alatt a Ward Swingle díjakkal. Azon a versenyen a mai Swingle Singers labdába sem rúghatott volna. Ingerszegény, biztonságra törekvő, mindenféle rizikót kerülő előadásuk nem igazán versenyképes a 21. századi a capella pezsgő világában.

Sajnos, azt kell mondanom, hogy a Swingle Singers megfeneklett, és ha így marad, örökre el fog tűnni a zenei életből. A mai produkció után csak azt tudom mondani: nem sokat vesztenénk…

Úgyhogy, drága barátaim, menjetek Fool Moon koncertre, mert az sokkal nagyobb élmény.

Mi majd 2015-ben koncertezünk. Akkor leszünk 30 évesek.