Szabó Imola Julianna írása

Gyerekkoromban meglátta egy zenész a töpörödött kezem, és bizakodva azt mondta: "ezek zongorista ujjak". Csak hallást nem kaptam az állítólagosan zenélésre teremtett ujjakhoz. Így hiába ültem le a bámulatos hangszer elé, nem sikerült egymásra hangolódnunk. A plátói rajongás azonban megmaradt. Ámulattal hallgattam a Zeneművészetiről kiszűrődő hangokat és néztem Keith Jarrett videóit, amin szinte fűzfaként hajol a zongorára, miközben nyög és danonáz a játéka közben. Egy a hangszerével és a zenével.

Aztán újra és újra elolvastam Ady Endre Fekete zongora című versét. "Bolond hangszer: sír, nyerit és búg." Talán pont ezért. Már maga a fekete-fehér furcsa és egyszerű összefonódása rabul ejti az különös szépségre nyitott halandót. A nagy és fekete test pedig ámulattal vonzza a tekintetet a húrok és a belső váz felé, mert belenézni még izgalmasabb, mint csak távolról figyelni. A hallgató tudni akarja, hol születnek ezek a különleges hangok. Láttam már zongorát cipelő hordárt, aki mintha koporsót vitt volna a harmadikra. Súly és harmónia. Lágyság és erőteljesség egyetlen alakzatban.

Kották repültek egyszer álmomban, majd másnap szembejött velem A zongoratanárnő plakátja. Akkor éreztem először, hogy ez nemcsak férfi hangszer. Hogy egy nő ujjai mennyire máshogyan koppannak a billentyűkön. Hogy máshogy érintkeznek anyagok és illatok, ha valaki más játszik rajta. Persze, mint minden ideál, ez is megdőlt, amikor Adrien Brody odaült a hangszer mellé a Zongoristában, és csontos és elegáns karjával szinte belenyúlt a zenébe. Markáns orra és vonásai meglágyulnak, és még a háború is díszletté finomodik. Pedig nem is tudom, hogy tud-e valóban zongorázni. Mégis elhittem neki. Ahogy az Óceánjáró zongoristájának is, amikor a nő arcát zenéli el. Ahogy az ujjában van minden, nem is kell odafigyelnie. A szőke hajú és lebegő arcú lány pedig zenévé válik. Mindössze csak egy zongora kell hozzá. Na, meg egy zenész. Egy vérbeli, és nem csak ujjbeli tehetség. Chopin vagy Liszt jelenléte nem csak az interpretátoron múlik. A zene az érzések hangzása. Utazás a vízen. Nagymamám mesélte, hogy a szomszéd úgy maradt életben, hogy a katonák ellágyultak a zongorajátékán. Igor elsírta magát, majd lecsapta a zongora fedelét.

Beláthatatlan egy szép hang élete és hatása. Párizsban annyian álltak egy fiatal zongorista körül, mint a Louvre előtt. Saját kis tolós-kocsiján vitte ki a zongoráját a térre és merült a zenébe. Nagy elánnal és elmélyedve játszott Sosztakovicsot.  Néztem az ujjait, ahogy szinte gumiszerűen nyúlnak és keményednek a hangokhoz. Néztem meredten, ahogy a keze zenévé alakul a hangszeren. Az ujjai hangokká nőnek. Néztem, de nem is hasonlított az enyémekhez.