Bolyki György írása
Gyermekkorom azzal telt, hogy szüleim mindent belém akartak tömni, amit tudnom kell/érdemes a világról. Szegények voltunk, de nagyon szerettek, így fontos volt nekik testi-lelki fejlődésem, nagy odafigyeléssel egyengették utamat. Sokat fociztam, bicajoztam, de bőven maradt idő a tanulásra, és – mivel zeneiskolába jártam – a csellógyakorlásra is.
Drága nagymamám ezt az egyet nem tudta megemészteni. Ő, aki két világégést átélt, egész életében a kertet művelte, megtanulta, mi a fontos az életben – szóval ő nem igazán értette azt az életfelfogást, amikor napi több óra telik el egy életerős fiatalember életében gyakorlással. A sors igazságtalanságaként azt már nem élhette meg, hogy unokája előadóművészként versenyeket nyer, majd jó párszor körbekoncertezi a világot, vagy, hogy a szegény gyermekkor után felkapaszkodik, és a társadalmi középréteghez tartozva éli mindennapjait. Számomra ugyan is a zene ugródeszkát jelentett az érvényesülés világában.
Az általános iskolában mindenki tanult énekelni, oktatták a Kodály-módszert, de persze nem lett mindenkiből művész. Furcsa is volt, hogy mire ez a nagy zenekultúra, de hát erről nem mi döntöttünk, mi csak „elszenvedő” alanyai voltunk.
Aztán egyszer csak jött a rendszerváltás, és elkezdtük megtanulni, mit jelent a piacgazdaság. Mindennek ára van, és az az igazán fontos, amit a piac jól megfizet. Néhány éven belül megjelentek a privatizációnak nevezett gazdasági izé haszonélvezői, és óriási vagyonnal a hátuk mögött elkezdtek okosakat mondani. Ezek között az egyik az volt, hogy semmi szükség az általános iskolában ennyi énekórára, a modern piacgazdaságban fölösleges ennyi művészt nevelni. E nagyhangú emberkék legtöbbje persze a piacgazdaságból csak annyit látott és tapasztalt, hogy hogyan kell olcsón és korrupt módon megvenni a közvagyont. Aki azt is tudta, hogyan kell sikeresen vállalatot építeni, és valódi üzleti környezetben nyereségesen működtetni, nem volt ennyire hangos. Sőt, néhányan halkan figyelmeztettek: nem rég fejeződött be egy több éves vizsgálat, melynek tárgya a Kodály módszer hatékonysága volt, és a következő eredménnyel zárult: „Kodály zenei nevelési módszerének pszichológiai hatásvizsgálatának eredménye: az alacsony szociális környezetből való gyermekek a második évre túlszárnyalták a kreativitás tesztekben elért eredményeikkel nemcsak a saját iskolájukból való kontrollosztályét, hanem még a magasabb szociális környezetű iskola osztályáét is.”[1]
Néhányan azt is hozzátették, hogy a Kodály-módszer itthoni száműzésével egy időben Japánban – szintén több éves vizsgálat után – éppen, hogy bevezették az általános iskolákban, mivel méréseik szerint a japán társadalom és gazdaság számára ez a módszer hozza a legnagyobb hasznot. Ment is Japánba a fél ismeretségi köröm, százszor annyi pénzért tanítani, mint amit itthon kerestek.
Nálunk pedig győztek a hangos emberek. A Kodály-módszer kiszorult az iskolákból, az ének-zene oktatást elsorvasztották. Hiába írta a nagy tudású agykutató, hogy „A modern gazdaság növekedése nagyon fontossá teszi az absztrakt gondolkodásra való képesség fejlesztését. Ehhez pedig elengedhetetlen – többek között – a zenére és művészetekre történő nevelés fokozottabb részvétele.”. Hámori József professzor szavai nem változtattak semmin.
Ahogy fejlődött a tudomány, a szakemberek egyre inkább képesek voltak pontos mérésekkel és kísérletekkel igazolni a zenei hatásmechanizmusok működését. Vértes László belgyógyász kísérletei szerint „A művészi élmények közül leginkább a zenei átélést kísérik élettani jelek és ezen belül vegetatív reakciók”, ezért képes valamennyi művészeti ág közül a zene a leginkább a személyiségformálásra.
Nem sokat váratott magára az üzleti szféra számára létfontosságú információ-halmaz megjelenése sem.
Gary Klein döntéselméleti szakértő kísérletekkel igazolta, hogy „Döntéseink kb. 30%-át mérlegeli agyunk racionálisan. …A döntési mechanizmus során nem tudatos kiértékelés zajlik, hanem a tudatalattiban élményként elraktározott emlékek pillanatok alatt, „kézi vezérléssel” döntésre viszik a kérdéseket.”[2]
Ugyan erre az eredményre jutott Gerhard Roth, a Brémai Egyetem Agykutatási Intézetének igazgatója, aki ezt írja kísérletei összegzéseként: „Az emberi viselkedést nem a tudatos én irányítja, hanem az érzések és az érzelmek. Ezt a motivációt a tudatos én csak egy módon tudja befolyásolni: ha más érzelmi motívumokat kapcsol be – tehát a tudatosan jónak látszó döntés mögé érzéseket is tud felsorakoztatni.” [3]
Náluk is rövidebben, és drasztikusabban fogalmaz Ap Dijksterhis, az Amszterdami Egyetem professzora: „A bal agyfélteke racionálisan csak nagyon ritkán képes döntést hozni, a tudatalatti végzi el a döntéshozási műveleteket.”[4]
Hogy ez mit jelent? Például azt, hogy akinek a jobb agyféltekéje nincs megfelelően fejlesztve, annak esélye sincs a teljes életre, hiszen racionálisnak vélt döntései a tudatalattiból folyamatosan előjövő érzelmek hatása alatt születnek! Ki ne ismerné a sikeres üzletembert, aki képtelen normális emberi (főleg családi) kapcsolatok ápolására?! De még ha sikerül is a jobb agyfélteke fejlesztése, még akkor is hátra van a két agyfélteke közötti folyamatos kommunikáció, az információcsere biztosítása. Tudományosan igazolható, hogy ezek mind létfontosságú dolgok a személyes boldoguláshoz és a társadalmi hasznossághoz, mégsem foglalkozik vele senki. Leírhatja Freund Tamás neurobiológus, hogy „A művészeti oktatás gazdagítja a belső világot, s nemcsak a tanulási és memóriaképességeinket fokozza, hanem megtanít bennünket az együttműködésre, a kapcsolatépítésre is.”, az integrációs programok még csak meg sem karcolják e kérdéskört. Pedig ez mindenkinek fontos problémája, és egyre inkább azzá válik. Nem csak a többség-kisebbség relációban, hanem a személyes integritás terén, és a családon belüli kapcsolatokban is. Bizony, a mi problémánk ez, a hétköznapi ember életének gondja, de valahogy nem látszik a nagy igyekezet a megoldásra. Majd az állam megoldja – gondolják sokan, és ez részben így is van. Az állam biztosítja a legegyszerűbb megoldást, de sajnos nagyon kevesen élnek vele. Hogy ezt hol lehet lemérni? A koncerttermekben. Nem, nem a Szigeten, nem a Volt fesztiválon, hanem a MÜPA, az Opera, és az összes nagyobb településen megtalálható koncertterem/színház klasszikus zenei programjain. A közönség átlagéletkora valahol ötven év körül van. Ők azok, akik élvezik a komolyzenét, tudják, hogy ennél teljesebben SEMMI nem képes megmozgatni az ember érzelmi húrjait, rendszeresen átélik az előadások személyiségépítő hatását. Aztán pedig hazamennek. Van gyerekük, legtöbbjüknek unokája is, de valahogy nem érzik kötelességüknek, hogy elvigyék őket is a koncertekre. Egyszer-kétszer bepróbálkoznak, de ha a kis siheder inkább nintendózni akar, hagyják a számítógép előtt ülni. Nem segítik a fiatalokat, elmondva nekik az igazságot: ha nem tanulod meg szeretni a klasszikus zenét, a tudomány mai állása szerint az élet majd minden területén hátrányban leszel! Az emberi kapcsolataid terén épp úgy, mint a legfontosabb üzleti döntések terén.
Nem. Az öregek csendben vannak. Sírba viszik magukkal az agy és a lélek első számú gyógyszerének titkát. És ebben a tekintetben mindegy, hogy magyar, vagy külföldi öregekről beszélünk. Nyáron Lockenhaus-ban voltam, ahol a világ egyik legszínvonalasabb kamarazenei fesztiválja zajlott (a másik a Kaposfest :-). Egyetlen gyereket sem láttam. Ötven év alattiak – velünk együtt – tízen, ha voltunk. Ennél még a Kaposfesten is több a fiatal!
Úgy tűnik, mint ha a világ öregjei összeesküdtek volna, hogy eltitkolják gyermekeik és unokáik elől a teljes élet egyik legfontosabb alkotó elemét: a klasszikus zene világát.
Öregem, ez gáz!
