Bolyki Gyuri írása

Csáki Judit a következőket mondta: Balázs Péter esetleges kinevezése a Vígszínház élére „nem az a bizonyos politikai térfoglalás, amikor valaki – mint a Nemzetinél – mindent maga alá kapar, amit tud, az összes pozíciót megszerzi, hanem ennek az idős embernek úgy még valamit odaadunk, hogy na, játsszál itten el egy kicsit, mert jó kutyánk voltál te nekünk. És akkor ezzel ő úgy ki van fizetve. És akkor ott eljátszogat, és aztán majd megint kell keresni egy igazgatót.”

Miért van az, hogy színházi berkekben szabad ennyire alpárinak lenni, miközben soha, egyetlen zenészről nem hallottam még ilyen mondatot senki szájából?

Miért van az, hogy egyetlen zenei kritikust sem ismerünk, aki ennyi gyűlölettel a szívében közelít egy művészhez?

Miért van az, hogy egy kritikus azt hiszi, tud kritikát mondani egy olyan művészről, aki felé a legalapvetőbb emberi tisztelet sincs meg benne?

Miért van az, hogy a színházi szakma nem elűzi maga mellől az ilyen embert, hanem úgy csinál, mint ha érdemes lenne figyelni a véleményére?                                                               

Csáki Judit azt állítja, hogy „Tudásom van a tehetség és a jellem összefüggéséről.” Hát, ha ez így van, akkor hogyan látja saját magát? 

És Csáki Judit azt is mondja: „megbecsülést várok a munkámért”.

Nos, szerintem ezért a munkáért soha nem fog megbecsülést kapni. Pénzt, nyilvánosságot, ajnározást igen, de valódi elismerést nem. Még azoktól sem, akiknek oly kedves ez a steril propaganda szagú vélemény. Ha ez a hölgy valaha is letett valamit az asztalra, éppen most teszi tönkre fölényeskedő, de igazi lelki minőségéről sokat elmondó viselkedésével. 

Csodálkozom Csáki Juditon, és csodálkozom a színházi szakmán, hogy a közelében lehet.

És remélem, hogy a zenei életben soha nem lesznek Csáki Juditok!