Bolyki Gyuri írása 

Illetve nem Semjént védem, őt nem is ismerem, azt sem tudom, milyen ember.

A dolgozatát védem meg. Balavány György barátomtól.

Azért kell megvédenem, mert úgy tűnik, Gyurival szinte egykorúak vagyunk, de nem mindenre ugyan úgy emlékszünk.

Sorra veszem a Balavány-cikk fontosabb állításait, és segítek megérteni, miért nincs igaza.

Tisztelem Gyurit és az igazságot is annyira, hogy nem csapom össze, hosszú és kimerítő lesz. De aki az igazságot keresi, az küzdjön meg érte! :-)

„Vágjunk a közepébe: a Semjén-doktorinak ez a része ahhoz a fundamentalista – tudományosnak nem, legfeljebb tudományoskodónak nevezhető – keresztény áramlathoz tartozik, melynek követői minden bokor mögött a kénszagú ördögöt gyanítják.”

Semjén dolgozatának értékelésekor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy több mint húsz évvel ezelőtt készült. Ez bizonyos szempontból sok idő, bizonyos szempontból kevés. A magyarországi kereszténység történelmében a mögöttünk hagyott 20-30-40 év nagyon sok idő. Attól sok, hogy több dolog történt az elmúlt néhány évtizedben, mint előtte egy évszázad alatt!

Nem akarok nagyon visszamenni az időben, így csak arra emlékeztetek: a kommunizmus idejében kialakult a Tiltott – Tűrt – Támogatott szisztéma az egyházakon belül is. Ha nem bolygatták a rendszert, csendben működhettek. A felekezetek megszokták egymás rigolyáit, tudták, miben különböznek, miért veszekednek – és ez olyannyira állandó volt, hogy 1980-ban az 1951-ben kiadott teológiai könyvek alapján még vitatkozni tudtak a különböző egyházak képviselői.

És egyszer csak, valamikor a 70-es évek közepén, 80-as évek elején beszivárgott két igen komoly probléma: az egyik az úgynevezett „karizmatikus mozgalom” (lásd: Hit gyülekezete), a másik pedig a „világi zene” (rock). Mindkét jelenség amerikai gyökerű volt, és az egyházak nem tudtak mit kezdeni velük. Két okból: teljesen el voltak szokva a teológiailag kihívást jelentő új jelenségektől, nem volt meg az ehhez szükséges vitakultúra, és hiányzott a gyors, „hivatalos” véleményformáló mechanizmus. A másik, hogy igazából nem ismerték a jelenségek hátterét. Óriási volt a riadalom, és első körben minden egyház úgy védekezett, hogy megpróbálta a Biblia tanításának fényében elítélni az új „divatot”. Tehát nem azzal foglalkoztak, hogy „kik vagyunk mi, és miért csináljuk úgy, ahogy”, hanem azzal, hogy „ők kik, és miért csinálják rosszul”. Kapkodó, kétségbeesett reakció volt ez, mely minden egyházra jellemző volt, hiszen mindenhol felütötte fejét a két jelenség, és mindenhol békétlenség lett belőle.

Ebben a kontextusban igen furcsa tehát „fundamentalista”, „tudományosnak nem, legfeljebb tudományoskodónak nevezhető” áramlatról beszélni. Amikor a dolgozat készült, semmiféle tudományos jellege nem volt a témának, és fundamentalista sem volt. Akkortól vált „tudományoskodó” és „fundamentalista” nézetté a rock elítélése, amikor az egyházakban teljes jogot nyert a rockzene korlátozás nélküli, kritikátlan jelenléte (ami ugyan olyan káros, mint a totális tiltás) – valamikor a 90-es évek közepén, vagy még később. A Semjén dolgozat megírásának idején ez a téma még forró volt, vérre menő teológiai viták folytak róla, és bizony, szét is dobálta az egyházakat rendesen – közösségek szakadtak ketté az új zenei irányzat megítélése miatt. Tehát azt állítom, hogy a keresztény közösségek jövőéért felelősséget vállaló vezetők számára aktuális, és életbe vágó kérdés volt ez a téma a 80-a évek végén, 90-es évek elején!

Persze, most visszanézve már lehet nevetséges ez az egész, de húsz-huszonöt évvel ezelőtt sokkal többen sírtak emiatt, mint nevettek…

„Nem szeretnék igazságtalan lenni: szerintem fontos a keresztény alapú ezotéria-kritika, hogy ne maradjon tisztázatlan a bibliai és az okkult-mágikus világkép közötti különbség. E szempontból Semjén művét – és szembehelyezkedését az általam is rühellt New Age-mozgalommal – tökéletesen értem.”

Örülök ennek a passzusnak, mert itt Gyuri is elismeri, hogy a kérdéskör megkerülhetetlen, és helyénvaló a teológiai „boncolgatása”.

„(Megjegyzem, azt már nem annyira, miként képes valaki keresztényként a sámándobok ritmusára vonulni, totemisztikus szimbólumok (pl. turul) előtt hódolni, és/vagy spirituális kapcsolatot ápolni az Első Polgárral. Természetesen mindenkinek joga van saját lelki káoszához, csak ahhoz nincs, hogy politikai direktívát csináljon belőle.)”

Most erre mit mondjak… Ez a HVG ballib olvasóinak szólt, a témához nincs köze.

„Szentlélek vs. köszvény

"Ami a vallási gyakorlatot illeti: az okkult elleni harcban egyes keresztények átszédülnek a ló túlfelére;”

Nem tudom, lehet, hogy így van. De itt átugrottunk jelen időbe, és mint mondtam, a Semjén dolgozat nem a mának készült, a 80-as 90-es évek kereszténységének problémáját dolgozta fel – csöppet sem a ló túloldaláról.

Valamint új témát is nyit a szerző, mivel eddig Semjénről volt szó, most pedig azokról, akik „átszédülnek a ló túlfelére”. De Gyuri sehol nem mondja, hogy Semjén közéjük tartozna.

„miközben le kívánják győzni a mágikus praktikákat, maguk is bőven alkalmazzák őket.  Különféle imaformulákkal le akarják szedni magukról a „rontást”, mert a tekintetük rátévedt egy horoszkópra; kiátkozzák a Harry Pottert, mert abban pozitív hős a mágustanonc; nem szállnak olyan autóba, aminek a rendszámában 666 olvasható;”

Biztos vannak ilyen közösségek, készséggel elhiszem. De itt sem sorolja közéjük Semjént – nincs is miért.

„s hát persze, hogy nem hallgatnak Black Sabbath-ot vagy Rolling Stonest.”

Egy: ez itt egy csúnya csúsztatás, melynek az a lényege, hogy Semjént most már összemossa azokkal, akik mágiával foglalkoznak, rontást szednek le, stb. Nem méltó.

Kettő: ha a fenti kijelentés Semjénre vonatkozik, úgy látom, semmit nem tud Gyuri Semjén rockzenéhez való viszonyáról! De segítek, idézek a dolgozatából:  

"Méltánytalan lenne azonban a rockzenét mint rockzenét destruktívnak bélyegezni. Az okkultisztikus vonások nem okvetlenül jelentnek azonosulást, akárhányszor csak hangulatfestés. Példának okáért a Led Zeppelin, ahol egy mintegy mitológia-teremtési-kísérlet, show, business. Úgy vélem, hogy ahol ez „csak” show, oda nem kell odafesteni az ördögöt."

Tanulság: tessék pontosan és korrektül bemutatni a cikk főhősének álláspontját! Ne tüntessük fel Semjént olyan színben, mint aki elavult teológiai nézetei miatt nem hallgat Rolling Stones-t – a fentiek alapján azt is el tudom képzelni, hogy többet hallgatja őket, mint bármelyikünk!

"De ez nem a szó eredeti értelmében vett vallásosság, hanem babonaság, mely a középkori boszorkányüldözők szellemi színvonalát tükrözi.”

Ha valaki ma írná meg a Semjén dolgozatot, mindenki hülyének nézné. Mind a témaválasztás, mind a konklúziók furcsák lennének. Na de könyörgöm, ez nem azt jelenti, hogy ez soha nem volt probléma! És amikor emiatt közösségek szakadtak szét, akkor az nem középkori boszorkányüldözés volt, hanem véres valóság! Én magam, zenészként 15-20 különböző közösség vitájára voltam meghívva, hogy mi a véleményem a dologról, Laci öcsém pedig könyvet írt „Milyen zenét szeret Isten” címmel – amivel szintén végigturnézta a szétválás határán ténfergő közösségeket.

Ez bizony nem középkor és boszorkányüldözés volt, hanem a 90-es évek eleje és közepe, itt Magyarországon!

Ha a most divatos ezoterikus jelenségeket akarjuk Semjén dolgozata alapján megvizsgálni, nem nagyon van olyan része, melyre támaszkodhatnánk. Ugyan is az elmúlt évtizedekben olyan gyorsan változott a világ ifjúságát beszippantó „trend”, hogy ma már sem a rock-jelenség sem a new-age nem téma. Ezen a mai fiatalok már csak röhögnek, miközben a house-partyn a szemükbe öntik a különböző gyorsító koktélokat – mivel így hamarabb hat a szer, mint ha meginnák…

„Épp olyan szorongó, megkötözött embereket produkál, amilyenek a New Age hívei közt vannak számosan.”

Készséggel elhiszem, de ennek semmi köze a Semjén dolgozathoz, sokkal inkább a vele összemosni próbált elhajlásokhoz.

„Elmegyógyintézeteket lehetne megtölteni a különféle fizetős pszichotechnikák áldozataival, és e körbe egyes keresztény felekezetek is beleértendők.”

Készséggel elhiszem, de ennek sincs köze a Semjén dolgozathoz.

„Épp olyan okkultizmus, mikor felszólítják a Szentháromság harmadik személyét, hogy pucolja rögvest a köszvényt Gizi néniből, mint amikor Gyurcsok József, a visegrádi gyógyító telefonon űzi ki a rákot.”

Ezt is elhiszem, és ennek sincs köze a Semjén dolgozathoz. Viszont nagyon úgy érzem, ezeket az össztársadalmi szinten is elítélt jelenségeket Gyuri valamiért egy platformra akarja hozni a rockzene 90-es évekbeli elítélésével. Pedig ezek teljesen különböző dolgok!

„Utálom, mikor valaki kihasználja a szerencsétlen, bajba jutott emberek hiszékenységét, Istent emlegetve, rengeteg fölösleges gyötrelmet okozva. A lépten-nyomon ördögűzögető gyakorlattól is irtózom; nevetségesnek tartom a hiedelmet, hogy egy mezei rosszkedv mögött is démon lapul, a szexuális vágyról nem is szólva. Az egyháznak föl kéne éledni a babonaságból, és világosan elmondani az embereknek, hogy ne szarják össze magukat, ha leesett a kis szentkép a konyhában, mert nem fog emiatt szerencsétlenség történni.”

Ez mind akkor van rendben, ha nem akar semmiféle áthallása lenni a Semjén üggyel kapcsolatban.

„Az egyház nyugodtan elmondhatná a Biblia alapján, hogy ha valaki hisz Istenben és megváltójának tekinti Krisztust, a továbbiakban fölösleges ördögtől, balszerencsétől, rontástól rettegnie.”

Ez azért kicsit sommásra sikeredett. „Avagy mehet-e valaki úgy a malomba, hogy lisztes ne legyen?” – kérdezi a bölcs, felhívva a figyelmet arra, hogy a lelki-szellemi tisztaság nem játék, tessék elkerülni a „malmot”! Igen is, ahogy a fizika törvényszerűségei érvényesek a hívőkre (ha leugrasz a tizedikről, Isten nem fogja miattad megszüntetni a gravitációt, szétplaccsansz és véged), ugyan így érvényesek a pszichés hatásmechanizmusok is. Tehát tessék szépen megválogatni, hogy mely folyamatoknak engedek teret lelki életemben – akár szórakozásról, akár másról van szó.

„Mikor az ember ráhagyatkozik Istenre és fölhagy a parával, azt nevezi a Biblia hitnek.”

Hááááááááááát, azért ezt nem hiszem. A hit nem a „parával” függ össze. Idézem a szótárt: „A hit szó biztos várását jelenti valaminek, ami be is fog következni. Maga Isten a biztosítéka, hogy a várakozás beteljesedik.” És bizony, aki tudja, hogy mit vár, az igyekszik annak tudatában is viselkedni! Tehát ismét csak nagy hangsúly van az egyéni felelősségen.

„S akkor még mindig ott a természetünk árnyékos oldala; ha azzal tényleg le akarjuk játszani a meccset, nem lesz időnk egyéb ellenségeket kreálni magunknak.”

Az ellenséget nem mi kreáljuk magunknak. Előbb volt, mint mi. És meg kell tanulnunk kikerülni a csapdáit, melyek közül az első és legnagyobb: elhitette az emberrel, hogy ő nincs is… De sajnos, a rockzenét az extázis elérésére használó fiatalok közül rengetegen megnyitották magukat a sötét szellemi erőknek, úgy, hogy nem is tudtak róla. Aki ezt nem hiszi el, beszélgessen Dr. Harmatta János keresztény pszichiáterrel, aki a Tündérhegyen ilyen fiatalok tömkelegét kezelte.

„A magam részéről szeretném hitre, emberségre és minél finomabb ízlésre nevelni a gyerekeimet. Engedem, hogy azt hallgassák, ami tetszik nekik.”

Gyuri! Isten ne adja, hogy úgy járj, mint több (igen tisztességes!) ismerős család: remegő térddel állnak a különböző buli helyszínek előtt, hogy vajon milyen állapotban jön ki a 19 éves gyerekük. Én is reszketek a gyermekeimért, akik soha nem hallottak otthon techno zenét, mégis az autó rádióján ezt állították be maguknak kicsi koruktól kezdve! És én bevallom: néhány zenét nem engedek hallgatni nekik. Azt mondtam, ha elmúltak 18 évesek, azt hallgatnak, amit akarnak, de amíg az én felelősségem a lelki-szellemi tisztaságuk, nem járulok hozzá bizonyos dolgokhoz. Zenész vagyok, tudom, miről beszélek!

„De beszélek nekik sötét erőkről is, amelyektől jobb, ha óvakodunk: ilyen a hazugság, a gyűlölködés, az erőszak, az irgalmatlanság, a lopás, az irigység, valamint a képmutató vallásoskodás.”

És bizony, ilyen jó néhány zene is, melyek magukban hordozzák a sötét erőkkel való találkozás lehetőségét.

Ördög a zenében

„Bőséges irodalom született arról, hogy miért is ördögi a rock. Nagy kedvencem pl. Corrado Balducci „démonológus”atya Sátánizmus és rockzene című opusa, amelyet igen sokan vesznek komolyan.”

Itt is ugyan az a hiba: amikor a könyvet kiadták, hazánkban SEMMILYEN keresztény könyv nem volt még erről a témáról! A 80-as évek elején észrevettem ennek a könyvnek a kéziratát nagypapámnál. Kérdeztem tőle, miért van ez itt? Azt felelte, megkérték, hogy lektorálja a könyvet. Ez után érdekesen alakultak a dolgok. Zenészpalántaként elolvastam, és néhány dologgal nem tudtam egyetérteni. Nagypapámmal sokat beszélgettem, próbáltam megérteni zenével kapcsolatos gondolkodását. Saját tapasztalata annyi volt, hogy megtérése előtt egy jazz-együttesben dobolt – és hát nem élt éppen dicsekvésre okot adó életet. Számára ez később azt is jelentette, hogy az ilyesfajta zene nagyon könnyen bajba sodorja az embert. Még azt is kimondta, hogy az a zene, amiben dob van, legalább gyanús!

Ezek után megmutattam neki két zenét: egy Continental Singers dalt – amolyan jó amerikai dobos-fúvóskaros verziót (www.youtube.com/watch?v=vEPnxubTsVE&feature=relmfu), és egy rock együttes balladáját, melyet egy szál gitárral kísértek. Megkérdeztem, melyik a „hívő” zene? Persze a rock együttes dalát választotta, mivel a keresztény Continental Singers dalában sokkal több rockos elem volt, mint ami szerinte megengedhető. Ezen nem csodálkoztam, sokkal inkább azon, hogy amikor megmondtam neki, melyik miről szól, idős öregapám leült, és újragondolta a véleményét. Mikor megkérdeztem, mi alapján fogja tudni ez után megítélni egy-egy zenekar munkásságát, a következőket mondta: „Bizonytalan vagyok, mert báránybőrbe bújt a farkas.” És innentől kezdve azt kérte, próbáljunk minél több személyes megnyilatkozást összeszedni az említett zenészektől. Saját szavaik majd segítenek az eligazodásban! (A könyv egészével végül nem tudott egyetérteni, de volt olyan kiadás, melyben a kiadó az ő nevét szerepeltette lektorként.)

Mielőtt továbblépünk, ismét hangsúlyozom az időpontot: a 80-as évek elején vagyunk!

És ekkor néhány idézet a korabeli sajtóból:

„Vannak olyan rock and roll együttesek, amelyek körben állnak, és vérrel teli csészékből isznak. Egyesek térdre hullnak, és az ördögöt imádják.”

Little Richard, 1980

Ha valaki, hát ő benne volt a sűrűjében. Ha igaz az állítása, minimum érdemes nyitott szemmel járni.

A Black Sabbath – „Reflection” című lemezének borítóján olvasható szöveg:

„Rögtön az első nagylemezen megidézték a Sátánt, aki valóban el is jött. Világsikert ígért az együttesnek. A feltétel: minden évben játsszanak a nagy-fekete szombaton. A mai napig mindkét fél betartotta szavát. Hat sikeres nagylemez, óriási koncertek a világ minden táján, amikor rajongóik előtt játsszák pokolian forró hardrock zenéjüket, muzsikájuk egyenesen ideális hangulatot teremt a pokol ünnepéhez, a fekete szombatokhoz, a véresekhez. És te, szegény bolond, aki kezedben tartod a nagylemezt, tudd meg, hogy a lemezzel eladtad a lelkedet, mert pillanatok alatt rabul ejt a zene pokoli ritmusa, ördögi ereje.”

No comment…

Black Sabbath – „NIB” című dala:

„Kérlek, drágám, higgy nekem, és megmutatom neked. Ó, szeress most: és nem fogod megbánni, hogy szakítasz azzal az élettel, amelyet találkozásunk előtt éltél.

… A nevem Lucifer, kérlek, fogadd el a kezem!”

Játék, vagy valóság?

Black Sabbath – „Sabbath Bloody Sabbath” nagylemez borítóján: 666.

A zenekar klubjának pólóján 666+halálfej+keresztbe tett lábszárcsont = a sátánizmus melletti nyílt vallomás.

Bill Ward – Black Sabbath dobosa: „A Sátán lehet az Isten” 1971.

„A rock ördögimádói” – így neveztette magát az együttes; az időközben kiszállt Ozzy Osbourne-t a zenei magazinok „Lucifer kedvence”-ként hívják.

Élő műsoraiban madarak fejét harapta le, egészen addig, míg egyszer valaki bedobott neki egy döglött denevért, aminek leharapta a fejét, majd hosszú és fájdalmas veszettség elleni injekciókúrának kellett alávetnie magát.”

Newsweek – 1983. november 21.

Jimmy Page, a Led Zeppelin gitárosa, Zen mester, aki egy okkult könyvesbolt tulajdonosa is volt egyben.

Egyik legismertebb számuk a „Stairway to Heaven”. Ha visszafelé hallgatjuk a lemezt (backward masking), az alábbi szöveget halljuk: „Éneklek, mert a Sátánnal élek! Szolgálj te is! Nincs menekvés, a Sátánnal kell élnünk! Uram és parancsolóm a Sátán!”

Annak az esélye, hogy egy ilyen szöveg „véletlenül” álljon össze visszafelé hallgatásnál, egyenlő a nullával. Valamiért fontos volt a fiúknak, hogy ez odakerüljön…

„Minden művészet – a zene, a festészet, az irodalom – eredetileg szellemidézés és mágia, amelyet bizonyos célok elérésére használnak. A Led Zeppelin koncerteken a cél az energia – a zenészeknél és a közönségnél is. Ennek elérésére a mágikus erő forrásához kell folyamodni, bármilyen veszélyekkel jár is.” Jimmy Page, 1977.

Jimmy Page: „A mágia sohasem jó vagy gonosz, fekete vagy fehér, hanem egyszerűen egy módszer, amellyel részünk lehet a démonok valóságában, és világuk megnyílik az ember előtt.”

A Rolling Stones „Their Satanic Majesties Request” számának megírásakor Mick Jagger szerint az együttes Anton La Vey, a San Francisco-i Sátán egyháza főpapja befolyása alatt állt.    Rolling Stone Magazin, 1971. augusztus 19.

Ugyan ebben a számban Keith Richard: „A fekete mágia olyan dolog, amivel mindenkinek foglalkoznia kellene. Nagy lehetőségek rejlenek benne.”

A Rolling Stones „Sympathy for the Devil” című dala az amerikai sátánimádók himnusza lett.

Keith Richard: „A Rolling Stones dalok szövegét sok esetben kiváló médiumnak bizonyuló emberek írják.” Rolling Stone, 1977. május 5.

John Lennon szavai: „Tudom, hogy a Beatlesnek olyan sikere lesz, mint még egyetlen együttesnek sem volt. Pontosan tudom – mert ezért a sikerért eladtam a lelkem az ördögnek.” „POP” 23. szám/1976

Charles Manson azt állította, hogy a Beatles Helter Skelter, Blackbird és Piggies című dalai inspirálták őt hátborzongató gyilkosságakor Sharon Tate házában. A holttestek melletti falra a „pigs” és a „Helter Skelter” szavak voltak vérrel felírva.  Rolling Stone – 1970. március 19.

Az Eagles: Hotel California című száma egy sátánista szertartás leírása. San Franciscoban a California utcában volt található a Sátán Egyháza gyülekezet temploma.

Iron Maiden: „The Number of the Beast” 1982: „666 – a fenevad száma, 666 az igazi neked és nekem.”

„Az Iron Maiden távol áll attól, hogy ördögimádók zenekara legyen, bár bizonyos tapasztalatok, amelyet új albumunk, a „The Number of the Beast” felvétele közben éltünk át, megtanítottak az okkult hatalmak tiszteletére.” „Hit Parader” 1982. ősz

Jimi Hendrix: „Az embereket zenével megigézhetjük, és amikor így, a leggyengébb pontjukon elkaptuk őket, a tudatalattijukban mindazt prédikálhatjuk, amit el akarunk mondani. A zene a levegőből árad, ezért tudok kapcsolatot teremteni egy szellemmel.” „Life” 1969. október 3.

Bob Larson, aki megtérése előtt aktív rockzenész volt:

„A Sátán tudja, hogy ha a Krisztus visszajövetele előtti utolsó időkben eredményes munkát akar végezni, meg kell szereznie az uralmat a fiatalok fölött. A mai nemzedék fölötti hatalom megszerzésére a hardrockot használja fel. Saját szememmel láttam, olyan fiatalokat, akiken, miközben rockzenére táncoltak, démoni megszállottság vett erőt. … Félelem töltötte el a szívemet, amikor ilyen és hasonló eseteket kellett látnom, miközben az én zenémre táncoltak. … Péntek és szombat estéken az ördög fiatal életek ezrei fölött jut démoni uralomhoz!”

Larson: „The Day Music Died”

És végezetül álljon itt egy, a sátánizmusból megtért keresztény ember vallomása:

„Ha valaki megnyitja magát a démonok számára, egy, vagy több kísérő szellemet kap, akik mindig a közelében lesznek. Okkult erőt és démoni energiákat kölcsönöznek neki, melyek segítségével a tudatos kontrollt kiiktató személyeket vezetni/befolyásolni tudja. Tehát aki extázisban ajtót nyit, abba be is tud költözni a sötét erő. Ezért kell az extzázis.”

Kérdem én: ezek után milyen véleményt alakít ki egy felelősségteljes keresztény vezető a rockzenével kapcsolatban? Ismétlem, ekkor mi, itt Magyarországon még nem ismerjük a kapitalizmust, nem tudjuk, hogy ennek a fele csak reklámfogás – mert ekkor még nem tanultuk meg a reklám szerepét és erejét. De persze azt sem tudja senki a mai napig, hogy mely mondatok voltak reklámfogások, és melyek nem!

Hála Istennek, ez a téma végül lecsengett, a 90-es évek elején már nem volt jó üzleti fogás a sátánizmussal összekötni egy együttest, így megszűntek az ilyen típusú problémáink is. Napjainkban elvétve akad valamire való zenekar, aki ezt a témát felhozná. De bizony, volt két évtized, amikor majd minden előadó erről beszélt, ez volt a divat, és a fiataloknak ezt tanították. Ha akkor nekem kellett volna könyvet írnom, én is hasonlót írtam volna! Aztán 20-30 év múlva jött volna valaki, akinek fogalma sincs az akkori küzdelmekről, síró és gyerekeikért reszkető szülőkről, és jól lefikázza a középkori boszorkányüldözésemet.

Akár ki akár mit mond: ezeknek a könyveknek akkor és ott helye volt! Mint ahogy Semjén dolgozatának is!

„Egy másik, Semjénéhez hasonló színvonalú kutatásban még az is szerepel, hogy az egyoldalúan testre ható (!) zene ördögi, hiszen „pusztító eksztázisba meríti hallgatóságát”. 

Igen, a megjelent könyvek között voltak túlkapások (habár épp a fenti mondatot nem tartom annak). Amik reakciók voltak a sokszor felelőtlenül nyilatkozó zenészekre. Nem a semmiből jöttek ezek, komoly kiváltó okaik voltak. Az inga extrém módon kilengett először az egyik irányba, majd „válaszul” a másik irányba is.

„Hozzáteszem, nem új dolog ez. Régi egyházatyák is próbálták lokalizálni a zenében a démont, és például a tritónus hangközbenvélték megtalálni: „mi contra fa est diabolus in musica”, mondták.”

Nos tehát: nem a „Régi egyházatyák is…”, hanem a „Régi egyházatyák próbálták…”

Semjén nem lokalizál démont, hanem figyelmeztet egy olyan jelenségre, mely nem koholt vádakon nyugszik, hanem az érintettek által mondottakon.

De nem csak az egyházatyák, hanem már Platón is foglalkozott ezzel a témával, amikor „Republic” című művében így ír: „A népszerű dallamok és ritmusok megváltozása elkerülhetetlenül társadalmi változásokhoz vezet”. Majd kifejti: mivel bizonyos zenéknek társadalmat felborító hatásuk van, az államnak szigorúan korlátoznia kellene az ilyen zene használatát.

„Mivel a rock szándékoltan szokatlan és felkavaró műfaj, kezdettől alkalmazza rá az úri közönség az ördögi jelzőt, amire – naná – úgy reagál a rocker, hogy ördögnek maszkírozza magát. Ez általában  nem több mint a polgárpukkasztó show része, nem kell hozzá különösebb agyalás.”

Akkor van értelme ennek a gondolatmenetnek, ha valamennyi fenti idézetre igaz az állítás: „csak a show business része”.

De ha csak EGY mondat is őszinte, akkor nagy veszélybe sodorja a gyanútlan zenehallgatót a cikk szerzője!

„A Stones és az inkriminált nóta – a Sympathy for the Devil – estében azonban többről van szó: a lemezen, amelyen a dal elhangzik, az ördögöt épp a bibliai ihletés alapján ábrázolják mindenféle gonoszság megszemélyesítőjeként; Jagger eléggé meg is lepődött, amikor ezért sátánizmussal vádolták. A Black Sabbath tagjai pedig mindig tiltakoztak a sátánizmus vádja ellen. Jóllehet vannak dalaik, melyeket misztikus rémregények és /vagy filmek ihlettek, a zenekar szövegei többnyire rendszerkritikusak, pacifisták, és sok esetben mélyen keresztényiek.”

Tehát akkor minden fenti nyilatkozat hazugság lenne? Minden együttes minden tagja csak kamuzik a Sátánnal való kapcsolatáról?

Bennem él a gyanú, hogy nem. És akkor viszont tényleg oda kell nagyon figyelni! Ahogy Semjén tanítja: nem kell kategorikusan elítélni mindent, de nem árt az óvatosság.

„Amennyiben Semjén Zsolt –  a katasztrofális dolgozat megírása óta eltelt, több mint húsz év után –  még mindig ördöginek tartja a Rolling Stones vagy a Black Sabbath munkásságát, szeretném felhívni néhány további szempontra a figyelmét.”

Még egyszer: Semjén dolgozata egyáltalán nem katasztrofális. Vagy ha igen, akkor minden más is katasztrofális, ami 20-30 év alatt sokat fejlődött, változott. Ez az álláspont egyszerűen a fejlődés tagadása.

Örüljünk, hogy napjainkban a sátánizmus nem akkora probléma, mint a 80-as években volt. De ne ócsároljuk azokat, akik akkor felemelték a szavukat ez ügyben!

„Először is, a rockzenei produkció többnyire művészeti alkotás. (Legfeljebb van jobb és silányabb.) A művészeti alkotásban rendszerint ábrázolással találkozunk. Az ábrázolás nem azonos magával az ábrázolt dologgal. Természetesen a dolgok ábrázolása nem jelenti a dolgok igenlését sem;  pl. egy „erőszakos” zene simán születhet erőszakellenes érzületből, és egy dalszöveg, ami a gyűlöletről szól, állhat a szeretet pártján.”

Az eleje dilettáns megállapítás, semennyire sem tudok vele egyet érteni. Ezen a mezsgyén jutottunk el odáig, hogy ma már a laptoppal járkáló DJ is művész, mint ahogy Alekosz Úr is. Hagyjuk ezt…

A Rolling Stones produkciójáról olvassuk el Semjén dolgozatából Yehudi Menuhin véleményét:

"Extravagáns kocsik mellett álltunk meg. Bár elég messze voltunk a teremtől, az, amit hallottam, úgy hangzott, mintha a pokol tornácán lennék. Oldalt a szűk lépcsőn felmentünk az arénába, ahol mennydörgésig fokozódott a lárma. Ki akartam hámozni belőle zenei tartalmat, de az észbontó zaj miatt nem voltam rá képes. Most fordult elő első ízben, hogy fizikai fájdalmat éreztem zenehallgatás közben. Alig ismertem fel valamit a hangokból, hangmagasságokból, zenei formákból. Teljesen eltérőnek éreztem a Beatles- együttes zenéjétől, amelynek igazi dallamvilága van, míg ez csupán gyilkossági kísérlet, hangzó fal, semmi más. A lehengerlő körülmények láttán megértettem, mennyire tudatosan kitervelt az egész őrület. Az a célja, hogy elfojtson minden tudatos érzékelést, egyszerűen nem hagy választást, csak a megadás és részvétel lehetőségét.

Egyikre sem voltam kapható – tíz perc után kimentem. A Rolling Stones elkeseredetten próbálja felszabadítani, felszítani az érzelmeket, de csupán hisztériát tud kiváltani, mert édeskeveset tud azokról a szabályokról, struktúrákról, melyek segítségével az érzelem művészetté formálódik. Zenéjük sokkal inkább a struktúrák valamiféle feloldása, ahol minden felbomlik, nyers agyag lesz újra. Az öntömjénezés egy fajtája…”

Na, ez egy hozzáértő elemzés, amivel teljes mértékben egyetértek. Itt válik ketté ugyanis az esztétikai érték (művészet) és az öncélú alkotás.

„A folyamatot, melyben az esztétikai élmény és a nyitott, beleérző gondolkodás elvisz minket a jeltől a jelentés felé, pl. dekódolásnak hívjuk. Ezt persze ki is lehet hagyni. Lehet bámulni a felületet, és azt mondani, hogy tök kasa, vagy pfuj, de gáz. S ha így teszünk, attól nem leszünk feltétlenül rossz emberek, csupán buták vagy műveletlenek. De még ez sem túl nagy baj, amennyiben nincs doktori címünk.”

Egy: a már idézett dolgozat-részben Semjén maga mondja: „Az okkultisztikus vonások nem okvetlenül jelentenek azonosulást”. Ez pedig bizony azt jelenti, hogy ő is dekódolta a „művészi alkotásokat”.

Kettő: ha a legnagyobb zeneipari szegmens munkássága két évtizeden keresztül arra épül, hogy a hallgató a különböző sátáni jelképeket fejtse meg, és ez a műveltség fokmérője, akkor én vállalom, hogy tahó vagyok. De inkább mondanám azt, hogy itt Gyuri cikkében nem összetartozó dolgok kerültek egymás mellé, így téves következtetést von le, ezért nevezi Semjént butának és műveletlennek.

Én inkább úgy vélem, hogy fantasztikus jó zenészek a 70-es, 80-as években bizonyos személyek befolyásának köszönhetően közelebb kerültek a sátáni praktikákhoz, mint kellett volna, és ez megjelent alkotásaikban, életvitelükben, sokszor halálukban is. Az akkor ébredező kereszténység pedig igyekezett kiszűrni közösségeiből ezt a démoni befolyást.

Hála Istennek, ma már ez a probléma csak nagyon ritkán jelentkezik, két okból:

1. nem jövedelmező az együtteseknek ez a buli;

2. a Sátán elhitette az emberekkel, hogy ő nincs is. Tehát nem téma…  

ui.: aki kitalálja, mely könyvekből idézek, megkapja a doktorimat! ;-)

Bolyki Gyuri írása 

Az a különbség a Budapesten (de nyugodtan mondhatjuk, hogy az egész országban) megtalálható steak house-ok, és a Konrády Zoltán által megnyitott KNRDY Steak House között, hogy más filozófiával állnak az ételkészítéshez.

Az első csoporthoz tartozók abból indulnak ki, hogy mire van lehetőségük, mire van fizetőképes kereslet, mi éri meg. A kialakult gyakorlat szerint leginkább argentin, spanyol, amerikai és ausztrál marhák húsát hozatják be, melyeket vágás után vákuumfóliába csomagolva szállítanak Budapestre. Mivel megbízhatók a tenyésztők, a húsok állaga általában kiváló. De ha igazán jó steak-et szeretnék enni, még sem ezekbe az éttermekbe megyek, hanem otthon készítem el, ugyan is az éttermi húsok egyszerűen ízetlenek. Fantasztikus a textúrájuk, az állaguk, de nincs ízük. Évekre visszamenőleg tudom mondani, hogy az általam látogatott éttermekben (Prime Steak House, Pampas, stb.) nincs íze a húsoknak. A steak mellé adott fűszerekkel és szószokkal szoktunk valamilyen ízkaraktert előállítani, de tulajdonképpen maga a hús ilyenkor csak egy nagyon kellemes rágású „vivőanyag”. Blanka lányom szinte mindent csak azért eszik, hogy majonézt tehessen rá. Nos, ez a szerep jut a húsoknak a hazai steak house-okban. A probléma oka, hogy az éttermek nem tudják a megvásárolt húsokat megérlelni, mivel, ha érlelni akarnák, akkor plusz 4-6 hétig még benne állna a pénzük. (Itt most nem tekintjük érlelésnek a vákuumfóliában töltött időt.)

Konrády Zoltán máshogy gondolkodott: abból indult ki, milyen az igazán jó steak, épített köré egy éttermet, és a szerint árazta be a „terméket”, hogy ez neki mennyibe került. Így lett a KNRDY az első hazai steak house, mely képes a levegőn érlelt steak hús előállítására és felszolgálására. Nem mindennapi élmény, nem mindennapi áron.

Ott jártamkor azt kértem a felszolgálótól, hogy az általuk legfinomabbnak tartott húsból készítsenek nekem egy steak-et, rare sütéssel. Kíváncsi voltam, hogy a világ egyik legjobbjának tartott New York-i Peter Luger után itt mit kapok.

           A Peter Luger ebéd maradékai

Röviden és tömören összefoglalom. Peter Luger – KNRDY: 1-1. És ez óriási dolog! Megszületett az első igazi steak house Magyarországon!

A kevés Maldon sóval meghintett hús sütése tökéletes. Állaga, textúrája szintén. És az íze fantasztikusan jó! Bár én jobban szeretem, ha kicsit még érettebb, de ez így is tökéletes steak-élmény. Semmivel sem volt jobb a Peter Luger hús, mint ez! Reméljük, Konrádyék tudják tartani a magas színvonalat – néha majd még visszanézek, kizárólag tudományos vizsgálat céljából :-)

Mindenkit bíztatok, gyűjtsön össze annyi pénzt, amennyi ide kell, és egy baráti társasággal, vagy családdal menjen el, kóstolja meg, MILYEN ÍZŰ A JÓ HÚS! Persze, tudom, hogy a csúcsgasztronómiai helyeken sokszor van finom érlelt hús, de steak-ezni úgy kell, ahogy KNRDY-nál lehet.

Az a különbség a Peter Luger és a KNRDY között, hogy ott kb. fele annyiba kerül a steak, mint itt. Persze, nekik nem kell több ezer km-t utaztatni a húst, meg minden, de úgy tűnik, az igazi steak egyenlőre nem lesz népeledel hazánkban.

          Vendégre várva a KNRDY-ban

Az a különbség az élvonalbeli gourmet éttermek és a KNRDY között, hogy azokban az ételek minden részlete ugyan olyan tökéletes – kezdve a receptek koncepciójától az alapanyagokon át a megvalósításig.

Én ott jártamkor minden fogást úgy kértem, hogy megkérdeztem a felszolgálót, mire a leg büszkébbek. Így kaptam első fogásként – a Konrády Zoltán saját receptje alapján készülő – hallevest chilis kenyérrel.

Ja nem, előtte még kaptam saját sütésű kenyeret és sós vajat. Ízlésemnek tökéletesen megfelelő volt a kenyér, a tészta nem morzsálódik, elég tömör és ruganyos, kis lyukakkal, a héja gusztusosan ropogós. Talán annyiban lehetne még jobb, ha egy picit karakteresebb íze lenne, méghozzá úgy, hogy az jól kiegészíti egymást a sós vajjal – de ez csak az én ízlésem.

Szóval jött a halleves a chilis kenyérrel. Ha a halleves tejszínnel készül, általában igen nehéz, egysíkú étel szokott sikerülni – de ez szerencsére nem az. Hagymák és zöldségek sokasága úszik a tányérban, na meg persze némi hal is. Amiből azért több is elférne, mert ez így nem halleves zöldséggel, hanem zöldségleves hallal. A hal oké, nincs szétesve és ízes. A zöldség viszont problémás. Kétféleképpen lehet a zöldséget szerepeltetni egy leves megfőzésekor: vagy kifőzöm az ízét teljesen, így a zöldség elpuhul, viszonylag íztelenné válik, de a lé finom ízekkel gazdagodik (lásd: consomme). Vagy nem főzöm ki az ízt teljesen, „roppanósra” hagyom a zöldséget, így annak szétrágásakor jön ki az ízének egy része. Ha viszont a roppanósra hagyott sárgarépának nincs íze, akkor az azt jelenti, hogy soha nem is volt…

Tudom, hogy tél van, de ha én a budaörsi zöldségesnél tudok venni fantasztikus ízű sárgarépát, egy kis utánajárással nekik is biztos sikerülne!

A leveshez készített chilis kenyér valójában inkább egy piskóta, melybe chili darabok vannak belesütve. Én nem éreztem, hogy ez az íz-világ kiegészíti a hallevest, mivel az ízek nem egymásra épültek, hanem egymás mellett léteztek. Külön felhívnám a figyelmet arra, hogy a – nekem – kétharapásnyi piskótaszeletben nagyon egyenetlen a chili darabok eloszlása. A kapott két szeletből három harapás úgy ment le, hogy nem volt benne chili, csak a negyedikben. Az ekkor érezhető csípős íz már jobban illett a leveshez, de ha ez lenne a leves és a kenyér együttműködésének lényege, akkor minden harapásban kéne, hogy legyen chili!

A leves után jött a steak.

Egy 760 grammos porterhouse-t ajánlott a hölgy (nyugi, nem ettem meg az egészet, elcsomagolták és hazavittem szendvicsbe:-).

A megsütött húst kihozta az üzletvezető, és megkérdezte, hogy felszeleteljék-e a konyhán, vagy inkább én akarom. Kértem, hogy szeleteljék fel. Angolul. Angolul kértem, mert az üzletvezető angolul kérdezte. Ez ugyanis a hely specialitása: olyan nemzetközi a legénység, hogy van, aki még csak egy hónapja tanulja a magyart, és van, aki két hete (a tudásszintből legalábbis ezt állapítottam meg). Van persze magyar felszolgáló is, de a magyar vendéghez ugyan úgy odamegy a magyarul alig tudó hölgy, magyarul felveszi az italrendelést, majd pár perc múlva jön egy magyar hölgy, mert kiderült, hogy az előző nem pontosan értette mit kértem (cukor nélküli limonádét). Őszintén szólva nem tudom, hogy erre mit mondjak. Tulajdonképpen jópofa ez az egész, van egyfajta olyan lazasága, amire tényleg mondhatjuk, hogy „Amerika”. Én nem bánom, hogy így van, de megértem, ha ez valakit zavar.

Szóval a séf felvágta a húst, így érkezett meg ismét az asztalomra. És innentől tömör gyönyör, élvezet a köbön. Kevés Maldon só van rajta, semmi egyéb. Csak az érett hús íze. Nagyon finom, kellemes – nagy gonddal elkészített otthoni steak feelingje van, aminél tényleg csak a japán eredeti Kobe hús jobb, de az egészen más kategória. Kétféle szószt kértem hozzá, így három különböző élményben volt részem: „szólóban” a hús, majd a hús íze+egy speciális Konrády BBQ szósz, illetve a hús íze+egy portóis szósz.

Kértem hozzá kacsazsírban sült burgonyát is, de nem nagyon ettem. Nem volt rá szükség. Nekem erről szól a steak-élmény, mindenféle köret nélkül. Kiváló volt! Óriási dolog, hogy mostantól hazai étteremben is hozzá lehet jutni ehhez a minőséghez, nem kell mindig otthon főzni, ha jó steakre vágyunk, van hova vinni külföldi partnereinket, vendégeinket. Persze az ára miatt nem leszek törzsvendég, van olyan húsüzlet, ahol az itteni ár harmadáért megkapom az ugyan ilyen finom érlelt húst – az jóval közelebb áll az én pénztárcámhoz. De azért néha szeretem, ha nem nekem kell sütni-főzni egy jó evéshez…

Desszertnek a Konrády-féle mákos gubát ajánlották. Örültem, hogy hagyományos magyar íz is van a kínálatban, és nem is bántam meg, hogy ezt kértem. Két apró negatívumot leszámítva finom volt. Az egyik, hogy valószínű nagyon magas hőfokon melegítették, mivel a kör alakban felrakott mákos kifli-gúla külseje igen forró volt, belül pedig csak épp, hogy langyos. A másik, hogy a mák nem volt rendesen megdarálva, szét kellett rágni.

Ha otthon készíteném el, a fentieken túl annyival lenne még jobb, hogy picit rápirítanék a kiflire –amíg el nem kezd ropogni a külseje.

Az a különbség is fenn áll a többi étteremhez képest, hogy a KNRDY-ban normális áron vannak az italok. Persze, itt is el lehet költeni sok tízezret, de az alapvetően sokat fogyasztott üdítők, limonádék, ásványvizek, sörök és borok nem drágák, egy átlagos étteremben többet kérnek érte.

Amerikai mintára folyamatosan kapjuk a jeges vizet, de e mellett a széles kínálatból mindenki megtalálja a magának való italokat.

 Mindent összegezve: Konrády Zoltánnak köszönhetően végre megnyílt hazánk első valódi steak house-a. Az étterem nem egy csúcsgasztronómiai szentély, hanem egy tisztességes minőséget kínáló amerikai hangulatú sztékező. A célközönség nem a hazai vásárló – a honlapjuknak nincs is magyar verziója. Az árak jóval magasabbak az amerikai áraknál, de amint mondtam, a célközönség nem átlag magyar pénztárcával rendelkezik. Összehasonlításképpen: az étteremtől kb. 150 méterre lévő Iberostar-ban kb. 30%-kal olcsóbban kapjuk meg a spanyol csúcsgasztronómia ételeit, a Michelin csillagos Onyxban és Costes-ben pedig kb. 30%-kal drágábban.

Mégis, mindenkinek ajánlom, hogy akár 4-5 fős csoportokba összeállva is próbálja ki az éttermet (így fejenként 4-5.000Ft-ra jön ki a kaland), hogy végre megtudja, milyen íze van a húsnak!

Mert nagy a különbség!

Bolyki Gyuri írása

Nézem a férfi arcát a videón. 30-35 közötti, talán egy vagy két gyermeke lehet. Nem tudom, mi volt az eredeti szakmája – de valamikor kicsúszott alóla. Ő pedig úgy döntött, akár hogy is, de megpróbál pénzt keresni. Napi 8-10 órát dolgozik, utána hazamegy, kicsit játszik a gyermekeivel, majd jóéjszakát puszit ad nekik, és feleségével leül borozgatni.

Van, hogy éjszakai műszakra osztják be. A hétfői napja ilyen volt. Azt mondták neki, álljon az MTVA előtti úttesten pont „ODA”, és az a feladata, hogy nem mozdulhat el onnan. Egy tapodtat sem. Ő pedig odaállt. Innentől videón vannak a történések. A biztonsági őr áll egyhelyben, mozdulatlanul. Végzi a dolgát. Ezzel keresi a kenyerét. A lába mellett fekszik a földön a Demonstráló, akinek törvény adta joga ott feküdni – úgyhogy odafeküdt. Ő védi a sajtószabadságot. Körülöttük rengetegen kiabálnak. Például olyanokat, hogy „Nem vagy te ember”, „Állat vagy”, „Menj el orvoshoz, nézesd meg, van-e benned emberi gén”. A férfi pedig áll rezzenéstelen arccal. Még akkor sem mozdul az arcizma, mikor egy idősebb hölgy azt kiabálja, hogy „Megtaposta!”. Látszik a videón, hogy nem taposta meg, de a Demonstráló tovább rikoltozik, hogy „megtaposta” a szerencsétlen, földre lökött nőt. Négy-öt ember is igyekszik a hölgy egészségét óvni, üvöltenek a biztonsági őrrel, hogy menjen odébb, mert a Demonstráló nagyon rosszul van. Persze, az őr is tudja meg a demonstrálók is, hogy a hölgy saját maga feküdt oda, nem azért van ott, mert oda lökték, és hogy nem taposta meg őt. De hát a biztonságiak brutális bakancsai között nagyon jó (értsd: célszerű) képek készülnek róla, és ez a lényeg. Miközben persze folyamatosan megy a kiabálás. Zsigeri gyűlölettől izzó, hazug kiabálás, melynek egy célja van: a minél hatásosabb demonstráció a sajtószabadság mellett. A férfi pedig csak áll, és hallgatja az iszonyat mocskot, amit a fejéhez vágnak. Mindenki őt filmezi, mivel őt osztották be a földön fekvő Demonstráló közelébe. Zúdul rá a szitok áradat – a Demonstrálóknak joga van ehhez. Joguk van gyűlölködni, és a másik embert porig alázni. Joguk van a saját céljaik elérése érdekében úgy beszélni egy emberről, mint ha állat lenne. A Demonstrálót nem érdekli, hogy a férfinak családja van, gyermekei vannak, akik azt fogják nézni az interneten, ahogy az édesapjukat egy csapat magából kivetkőzött, sajtószabadság-féltő ember ocsmányul és igaztalanul szidalmaz.

Azon gondolkodom, vajon mitől lennének ők különbek azoknál?!

Ők már nem látják az embert, ők már csak a sajtószabadságot látják. Szent céljuk elérése érdekében pedig nem túl nagy áldozat egy emberből állatot faragni.

Tudjátok mit?

Nekem ilyen áron nem kell sem a sajtó, sem a szabadság…

Bolyki Gyuri írása

Pénteken arra ébredtem, hogy olthatatlan vágy van bennem klasszikus zenei koncertre menni. Félálomban rákerestem a Művészetek Palotája honlapjára, és közöltem kedvesemmel, hogy este a Pannon Filharmonikusok (Pécs) lépnek fel. Évek óta nem hallottam őket, de ha pl. Kocsis Zoltán megdicsér egy együttest, az azért jelent valamit, úgyhogy hajrá, biztos jó lesz!

Hétre mentünk a MÜPA-ba, mert még jegyet kellett vennünk. Féltem, hogy 900, vagy 1.500Ft lesz a jegy (sajnos ez ma sokszor előfordul), de nem: a Pannon Filharmonikusok jól tudják, hogy a minőséget meg kell fizetni, 3-4-5.000Ft volt a jegyek ára. Ötezres jegy már nem volt(!) így megvettük a középerkélyre szóló négyezres jegyeket.

A kezdés időpontjára szép számú közönség gyűlt össze, de látszott, hogy a bérletvásárlók egy része úgy döntött, a ma estét kihagyja, így – sajnos – sok szék üresen maradt.

A koncert első fontos eseménye a zenekar bevonulása volt – mert, hogy a koncert nekem itt kezdődik. Sajnos, ez nem sikerült valami jól. Olyan enerváltan jött be a zenekar, hogy nem tudtam mire vélni a dolgot. Én azt hittem, örülnek a fellépésnek, örülnek a közönségnek, vagy ha nem is, akkor legalább megtisztelnek minket valami olyasfélével, amit lelkesedésnek és motivációnak hívnak. Na, ez most elmaradt.

Talán szőrszálhasogatónak tűnök, de nem vagyok az: én még soha nem mertem így bemenni a színpadra! Kodály és Bartók országában a világ egyik legjobb koncerttermébe vettem jegyet piaci áron, igenis elvárom tőlük a tökéletes produkciót – de legalább a tökéletes hozzáállást!

A bevonulás után általában a hosszú és nyögvenyelős színpadi hangolás szokott következni, de ebben a Pannon Filharmonikusok profik voltak: kint behangoltak, épp csak egy kis után-igazítás történt a színpadon.

Az elsőként felhangzó darab, Honegger: Pacific 231 című műve volt. Érdekes, milyen sok zenész áll mély lelki kapcsolatban a vonatokkal – pl. Perényi Miklós is – de ez a furcsa hobbi nekünk tulajdonképpen jó, mert inspirációt ad számukra az alkotáshoz.

Pacific 231-es típusú mozdony

Az említett Honegger darab is egy ilyen mű, mely a roppant tömegű mozdony elindulásáról, majd megérkezéséről szól a zene nyelvén. Rögtön az elején le lehet mérni a hegedűsök technikai felkészültségét, mivel flazsolet csúszásokkal indul, melyeket nem egyszerű tisztán és egyszerre megvalósítani. Nos, a Bogányi Tibor vezette együttes technikailag nagyjából jól oldotta meg a feladatot – nem csak itt, az elején, hanem az egész darabban. Nem azt mondom, hogy nem billent meg néha a tempó (pl. a fagott-kisdob szólónál kicsit kínosan is), de ezt talán annak is betudhatjuk, hogy nem mindennapi rutinfeladat számukra a MÜPA nagytermében játszani. Mivel jómagam többször állok a MÜPA színpadán, mint ahányszor nézőként vagyok ott, ismerem a színpadra jellemző akusztikai nehézségeket. Sokszor előfordul, hogy már a fúvósok sem érzékelik pontosan a vonóskar hangjait, hát még a náluk is hátrébb lévő ütősök! Kellemetlenül meg tudja tréfálni az előadókat egy-egy nehéz pillanatban az akusztikai környezet, fölényesen kell tudni a saját szólamot ahhoz, hogy legyen energia az egész hangzást és a karmester jelzéseit is pontosan „levenni”. Talán ennek számlájára írhatók azok a megbillenések, melyek előfordultak a hét-nyolc percnyi darab előadása közben.

Ami a produkciót irányító Bogányi Tibor vezénylését illeti, abszolút elsőséget kapott az általa elképzelt tempó egyértelmű jelzése – néha kicsit már iskolás módon is. Persze ő ismeri az együttesét, ő tudja, hogyan lehet átsegíteni őket a nehezebb pillanatokon, és kívülről szemlélve becsületesen dolgozott a nem egyszerű darab egybetartásán. Sajnos azonban ennél merészebb vágyai nem voltak – legalábbis nem lehetett észrevenni. Akkora jóindulattal ültem a nézőtéren, hogy ha a zenei értelmezés legkisebb szándékát is észrevettem volna, ezerszeresen felnagyítva élveztem volna. De sajnos, a zenekar játéka kimerült – az amúgy nem egyszerű – mű hangjegyeinek többé-kevésbé sikeres lejátszásában. Úgy tűnt, a muzsikusok nincsenek hozzászokva az ilyen jellegű zenei anyagokhoz: szinte minden hangszercsoport komoly szólókat ad elő, legtöbbször modern concerto-ként egymásba fonódó szólamvezetéssel. Érződött az igyekezet, látni lehetett az egyénileg befektetett komoly munkát, de valahogy nem állt össze a mű karaktere. Ebben persze annak is komoly szerepe volt, hogy a karmester nem tudott megküzdeni a rengeteg hangjegy struktúrájával. Hiába zajlott a heroikus küzdelem, nem teremtődött meg sem a technokrata gépzene miliője, sem pedig a roppant súlyú mozdony dinamizmusának képzete. Ehhez sokkal mélyebbre kellett volna hatolni a zenei textúrában, először egyenként értelmezni a szólamok anyagait, majd utána az összetartozókat egymáshoz rendelve, patikamérlegen kimérve a dinamikákat megalkotni a megfelelő hangképet. Ezen aprólékos értelmezés és tudatos felépítés hiányában a Pacific 231 a mai koncerten sajnos csak hangos és halk hangjegyek sokaságnak egymásutánját jelentette. (Hogy mennyire nem nehéz a műnek karaktert adni, bizonyítja, hogy az általam az óta megnézett 10-12 youtube-videó nagy részében ez – a pécsieknél kisebb ambíciójú együttesek esetében is – sikerült. Szeretném azt gondolni, hogy a Pannon Filharmonikusoknak a rengeteg egyéb kötelezettségük mellett egyszerűen nem maradt ideje a mű aprólékos feldolgozására.)

Ezután következett az est általam leginkább várt műve, Offenbach: Concerto Militaire című csellóversenye. Soha nem hallottam még e versenyművet - amit a szerző saját maga mutatott be -, és állítólag miután az eredeti anyag elveszett, a mindenfelé fellelhető kisebb-nagyobb darabokból rakták össze a jelenlegi változatot. Mikor színpadra lépett Jérome Pernoo, a francia születésű szólista, már minimum három csellista várta nagyon a művet: ő, Bogányi Tibor karmester (aki csellista is), és jómagam – szintén csellista.

A zenekari bevezető vonós hangzása olyan gyönyörű tónusban és olyan plasztikusan szólalt meg, hogy nem lehetett nem észrevenni az együttes élén álló – amúgy vonós hangszeren játszó – karmester fantasztikus munkáját. Minden zenekar büszke lehetne erre a teljesítményre! Már éppen a mennyország kapujában éreztem magam, amikor a fúvósok visszarántottak a földre. Nem az volt a baj, hogy becsúszott egy-egy gikszer, hanem hogy teljesen koordinálatlannak tűnt a játékuk. Amennyire kidolgozottnak hatott a vonóshangzás, annyira rosszak voltak az arányok és a karakterek a fúvós szekcióban. Teljesen úgy tűnt, mint ha róluk elfeledkeztek volna a próbákon. Sajnos, ez a felemás hangzás a zenekar produkciójára végig jellemző volt.

De sebaj – gondoltam – a szólista majd eltereli a figyelmünket erről a kis kellemetlenségről. Jérome Pernoo laza, vidám, de elegáns muzsikus benyomását keltette – és én nagyon szeretem az ilyen zenészeket. A zenekari bevezető alatti magatartása olyan nagystílű és megnyugtató volt, hogy hátradőlve vártam a hangszerén megszülető csodát. Magabiztosan, könnyedén és attraktívan csapott a húrok közé. És iszonyat hamisan. Kicsit megijedtem, de rájöttem, hogy még be kell melegednie, így adtam neki egy kis időt. Hiába. Jérome Pernoo hangszeres játéka nem akart kitisztulni. Közben fokozta a problémákat, hogy állandóan más tempóban játszott, mint a zenekar. Illetve nem az alaptempója volt más, hiszen a zenei motívumok eleje együtt volt a zenekarral, de a végére valahogy mindig lesietett róluk. Az amúgy korrektül vezénylő karmesterhez képest hamarabb fejezte be a zenei motívumokat, de ezt ő nem vette észre, mert leginkább ellenkező irányba, a koncertmester felé nézve játszott. Teljesen kiszámíthatatlan volt, mikor ér össze az általa elképzelt tempó az őt kísérő együttesével – mely teljesen meg volt zavarodva, nem tudta eldönteni, hogy a karmesterre játsszon, vagy a szólistára.

Öt-hat perc után már én éreztem magam kellemetlenül. Ennyire hamis csellózást én még nem hallottam – pedig 25 éve színpadon vagyok, és az utóbbi években gyermekeim tanszaki koncertjeire is eljárok a Konzervatóriumba. Először csak a nehéz részek voltak hamisak, aztán már minden. Többször előfordult, hogy egy-egy futam hangnemét sem sikerült megállapítani, és világos volt, hogy a mű nehezebb részeivel köszönő viszonyban sincs az előadó. Bátran ki merem jelenteni, hogy ilyen silány produkciót még életemben nem láttam! Szépen mosolygott, teátrálisan mozgott Jérome Pernoo, de ezt a művet ő nem tudja eljátszani. Nem állítom, hogy rossz csellista lenne – pl. a jobb keze nekem kifejezetten tetszett – de egy ilyen nehézségű, virtuóz darabhoz a technikai felkészültsége kevés. Ilyen súlyos nem-tudással színpadra állni több mint pofátlanság. És ebben óriási szerepe van az őt meghívó, és a MÜPA közönsége elé állító karmesternek/zenei vezetőnek is. Kedves kollégák: nemzetközi méretű elnézéskérést várok tőletek a jóérzésű koncertlátogatók nevében, valamint bátorítalak titeket: ha legközelebb is csak a főpróbán derül ki, hogy a szólista nem tudja eljátszani a művet, nyugodtan zavarjátok haza, és cseréljétek le egy "beugró-műre" a miatta kieső darabot! Ellenkező esetben két problémát okoztok: elrontjátok a közönség koncertélményét, és elhitetitek egy felkészületlen zenésszel, hogy alkalmas az előadóművészi pályára.

No, de vissza a koncerthez: meglepődésem az első tétel végén érte el csúcspontját, amikor is a szólista egy teátrális mozdulattal befejezte játékát, a közönség pedig őrült tapsolásba kezdett. Hirtelen nem tudtam, hova kerültem: 2012-ben, a MÜPA közönsége egy vásári mutatványos szintű produkció közben őrjöngve beletapsol a tételszünetbe! Kész, végem volt. Hiába szidják nekem az X-Faktort, ha a MÜPA közönsége itt tart… Vagy ide költözött az X-Faktor közönsége?

Ezután még két tételt hallgattam meg az úriembertől, de a versenymű egyetlen szakmailag értékelhető része az volt, amikor a koncertmester hölgy szólóban kísérte őt. (Az „értő közönség” még kikövetelt tőle egy ráadást is, egy Bach szvit tételt, mely nem volt olyan hamis, mint az eddigi produkció, de nekem ekkor már mindegy volt. Ez a csellista becsapott, nem voltam kíváncsi rá.)

A harmadik tétel közben azon gondolkoztam, melyik az az életérzés, mely leginkább kompatibilis ezzel a jelenséggel, majd némi tűnődés után halkan megkérdeztem a páromat: elmegyünk a McDonald’s-ba? A szünetben vettük a kabátunkat, és pár perc múlva már fűrészpor ízű hamburgert majszoltunk. Feleségem – miközben sült krumpliját nyomkodta a majonézbe – így szólt: „Nem lehet, hogy vidékre ez is jó?” Folytatta volna szegény, de igen mérgesen lehurrogtam őt. „Vidéken nem igénytelen emberek laknak, hanem vidékiek. Ugyan úgy szeretik a jó zenét, mint mi, és ugyan úgy utálják a hamisan játszó szólistákat, mint mi!”

Nem tudom, mi történt ezen az estén a MÜPA-ban, de hogy nem odavaló volt, az biztos. A minősíthetetlen csellóverseny után egyszerűen nem volt lelki erőm ottmaradni a második félidőre, pedig biztos jó volt a Ravel és a Dukas…

Kedves Pannon Filharmonikusok!

Amikor 4.000Ft/db áron megvettem a jegyet a koncertetekre, szerződést kötöttünk, mely szerint a pénzemért a MÜPA-ban egy fantasztikus élményben lesz részem. Ti ezt a szerződést megszegtétek, én pedig a produkció második felét nem voltam hajlandó meghallgatni.

Viszont – mivel mégis csak kollégák vagyunk – nem szeretném, ha ilyen maradna a kapcsolatunk, úgyhogy nemsokára elmegyek Pécsre, és meghallgatom egy ottani koncerteteket is. Ismerős teremben, lehetőleg ismert szólistával...

És ez most nem fenyegetés, hanem ígéret!

 Üdv: Bolyki Gyuri

Bolyki Gyuri írása

A 21. század első évtizedének legfontosabb magyarországi eseményei közé sorolom a gasztronómia újjászületését. Ekkor ismerte fel a társadalom hasára érzékeny rétege, hogy konyhaművészetünkben elmaradt a rendszerváltás, a Kádár-rendszer aszpik-bajnokai megtartották pozíciójukat, és folyamatosan rombolják a közízlést. A változás az ezredforduló tájékán kezdődött a borkultusszal, majd egy-két év múlva felzárkóztak az éttermek, séfek is. Először megtanultuk, mit jelent a dekantálás, mi az a küvé, miért fontos a tölgyfahordós érlelés, és fehér boroknál miért előnyös a reduktív elkészítés. Ehhez csatlakoztak később azok a kifejezések, hogy szuvid, konfitálás, pákodzset, és a többi. Hála istennek, ma már nem csak a szavak jelentését ismerjük, hanem e technológiai eljárásokat egye többen alkalmazzuk is konyhánkban. Egyrészt, mert szeretünk jót enni, másrészt, mert felismertük, hogy az ételkészítésnek is van művészi szintje, ami inspirál, és élményekkel gazdagít bennünket. Persze, ehhez elengedhetetlenek a jó alapanyagok is, de a változás szele már itt is fújdogál. Van egy-két minőségi üzlet, ahol jó zöldséget vehetünk, van már speciális, olajra és ecetre szakosodott bolt, van tisztességes választékú sarki fűszeres, és megjelentek a kiváló húsáruk is.

Az első fecske talán Gál Józsi volt a csarnokban, sokat cikkezett róla – megérdemelten! – a hazai sajtó. Óriási szakmai tudással, tisztességes kereskedői hozzáállással és szorgalmas munkával vívta ki magának piaci pozícióját, melyet stabilan tart ma is. Ha jó húsra van szükségem, felhívom, és megkérdezem, mije van. Ha csak pár percig sütött steaket szeretnénk enni, nyilván szóba sem jöhet a négy-öt hétnél fiatalabb hús, de például grillezéshez nem muszáj ennyire érettnek lennie. Bár a háziasszonyok zöme még mindig azt hiszi, a friss húst kell megsütni, egyre többen megtanulták már, hogy a frissen vágott marha izomsejtjei levágás után tovább élnek, és a működésükhöz szükséges tápanyagot úgy szerzik meg, hogy lebontják a húsban lévő szénhidrátot. A folyamat során keletkezik egy kellemetlen ízű melléktermék, a tejsav, ami néhány óra alatt keménnyé, merevvé teszi az izomrostokat. Ezt úgy hívjuk a köznyelvben, hogy „hullamerevség”. Na, a legtöbb háziasszony ilyen hullamerev marhát igyekszik a tányérra tenni, aminek az a következménye, hogy rágós, ehetetlenül kemény lesz az étel. Bizony, ha jó húst akarunk enni, meg kell várnunk, amíg az enzimek az összes szénhidrátot felemésztik, és áttérnek az izomrostok elfogyasztására. A legoptimálisabb esetben is 48 óra kell, mire ez a folyamat elindul, tehát két naposnál frissebb húst sütni badarság. Ha figyelembe vesszük, hogy valamennyi hús közül a marhahús az egyik legrostosabb, megértjük, miért szokták hetekig érlelni az igazi konyhakultúrával rendelkező országok steak-házai a húsokat, mielőtt felszolgálnák. Mivel 4 fokon tárolják, szó sincs arról, hogy megrothadhatna! Az érlelt húsban nem bacilusok garázdálkodnak, hanem saját enzimjei eszik a hús izomrostjait, kellő idővel puhává és omlóssá téve ezzel a húst.

Ugye, most már érthető, hogy mennyire nem mindegy, mióta érlelnek egy húst?!

De most vissza Gál Józsihoz, aki napra pontosan tudja, melyik húsa mióta érlelődik, milyen stádiumban van. Persze, ez nem ingyen van, meg kell fizetni az árát.  A többi hentesnél tapasztalható árakhoz képest 50-80%-kal drágábbak az átlagos érlelt húsok. Ha sikerül egy-egy zsírszövettel gyönyörűen márványozott, különleges húst szereznie, az akár 8-10.000 Ft-ba is kerülhet. Tájékozódási pontként szolgálhat, hogy Japánban járva kipróbálhattam a világ legjobbjának tartott Kobe marha húsát, melynek kilója átszámítva 40-50.000 Ft-ba került (Kobe marhahús csak Japánban kapható, tilos kivinni az országból). Nem olcsó mulatság, de ez már valóban művészi érték.

A gasztronómia fejlődése persze kitermelte a mozgalomhoz csapódó sznob réteget is – ahogy az minden művészeti ágban megtalálható. Emlékszem, milyen büszkén mondta anno egy telefonos multi középvezetője, hogy ő csak Gere Kopárt hajlandó inni, mert csak az a jó bor. Az illetőt megnyugtattam, hogy jó döntést hozott, valóban igyon mindig csak Gere Kopárt. Tök fölösleges lett volna elkezdeni arról beszélni, hogy nyáron egy könnyű rozé sokkal jobban esik, a káposztás ételekhez pedig inkább Somlói Juhfarkot igyon. Az illető nem azért fogyasztotta a Gere Kopárt, mert értette és szerette, hanem mert sokan beszéltek róla és drága volt. A sznobság tökéletes megtestesülése.

Az elmúlt napokban megbizonyosodhattam arról, hogy ez a sznobság nem csak az italokkal, hanem az ételekkel kapcsolatban is megjelent. A MOM Parkban járva be-benézek a Konrády hentesüzletbe. Ez az a bolt, ahol tudunk húst venni 5.000Ft/kg áron, meg 50.000Ft/kg áron, és 113.000Ft/kg áron is. Igen, jól látja a Kedves Olvasó, ennyiért kínálják a világ minden részéről érkező portékákat. Most arról nem szeretnék beszélni, vajon milyenek ezek a húsok, érnek-e ennyit – akit érdekel, nézze meg az erről szóló videó beszámolót.

Ennél sokkal érdekesebb jelenség, hogy eddig akár hányszor kérdeztem meg az eladóktól, mennyi ideje érlelt húsokat kínálnak 100.000 Ft/kg áron, soha nem tudták megmondani. Legutóbb a következő jelenet zajlott le:

Én: Jó napot kívánok! Azt szeretném megtudni, hány hete érlelődik ez az Auskobe marhahús? (113.000Ft/kg; Auskobe = Ausztrál Kobe – mert, hogy ugye japáni húst kihozni tilos.)

Eladó hölgy: Sajnos nem tudom, de szerintem legalább két vagy három hetes. De várjon, mindjárt megkérdezem!

Eladó hölgy a két méterre álló Eladó Úrtól kérdezi: Nem tudod, mennyi ideje érlelődik ez a hús?

Eladó Úr: Nem. Ránézésre olyan 5-6 hetes lehet.

Majd ő is elbizonytalanodik, beszól a raktárban lévő kollégájának:

Te, nem tudod, hány hete érlelődik az Auskobe?

Eladó Úr2: Nem, de szerintem legalább kilenc(!) hetes.

Csak a hecc kedvéért az elmúlt másfél hónapban háromszor elmentem Konrádyékhoz, és feltettem ugyan ezt a kérdést. Soha nem tudtak válaszolni, látszott, hogy az eladóknak gőzük sincs a hússal kapcsolatos legfontosabb információról (már persze a látható vizuális élményt követően). Ugyan így járt az a két barátom, akik szintén próbára tették őket ez alatt az idő alatt kétszer.

Én valahogy azt képzeltem, hogy ha nekem 113.000Ft/kg áron kínál valaki egy érlelt marhahúst, nem hogy napra, percre pontosan meg tudja mondani az érlelés idejét, sőt, azt is, hogy ki vágta le, aznap mennyire fújt a szél, és mennyi volt az állattal megetetett takarmány PH értéke! De nem. Konrádyéknál nem elvárás, hogy az eladó tisztában legyen e kérdésekkel. És hogy miért? Mert a Konrádyéknál vásárlókat ez egyáltalán nem érdekli! Ha az eladók folyamatosan kérdező ügyfelekkel találnák szembe magukat, nyilván rohannának a főnökhöz, hogy "mindenki azt kérdezi, hány hete érleljük a húsokat, mi pedig nem tudjuk a választ, FŐNÖK, SEGÍTS"! És akkor Főnök vagy kiírja, vagy megtanítja az alkalmazottnak, hogy melyik hús mennyi idős.

De Konrádyéknál nem kérdeznek, csak vásárolnak. Megveszik a több tízezer Ft-os hússzeleteket, hazamennek, és az asztal mellett ülve megbeszélik barátaikkal/családtagjaikkal, hogy milyen jó, hogy ma már az olyan igényes emberek, mint ők, minőségi húst is tudnak vásárolni, nem kell azt a sok vacakot enni, amit a többi bolt kínál.

Konrády tökéletesen beszéli a sznobok nyelvét, és ők így jól elvannak egymással.

És hiába hadakozol, Konrádynak teljesen igaza van: amíg így is el lehet adni a húst 113.000Ft/kg áron, fölösleges akár csak egyetlen percet is azzal tölteni, hogy felkészült eladók várják a vásárlókat az üzletben!

Bolyki Gyuri írása

Láttam a világvégét. New Yorkban van!

Most nem a hurrikánra gondolok, mert az előtt egy nappal sikerült hazajönni. Nem is arra, hogy a reptéri taxis 60 dollárral átvágott, és nem is arra, hogy a szállodában mintegy másfélszer annyi pénzt vontak le a kártyánkról, mint amennyibe a szállás került. (Azóta is ígérik, hogy holnapra visszautalják.)

Szóval a világvége nem itt van, hanem a Broadway-en! Kétszer is láttam!

Az első világvégét úgy hívják, hogy „Chicago”. A 49. utcában lehet megnézni, az Ambassador Theatre-ben. Mire beérek az aulába, már jól az agyamba vésik a reklámok, hogy a show-business történelmének egyik legsikeresebb musical-ét fogom látni. Jegyvásárláskor az eladó azt hazudja, hogy ha nem veszem meg a 187 dolláros jegyet, csak deréktól fölfelé fogom látni az előadókat – így hát nehéz szívvel kipengetem az irdatlan összeget, majd bent konstatálom, hogy az utolsó sorból ugyan olyan jól látni mindent, mint a harmadikból. Most már csak mosolygok magamon, és eldöntöm, ha valaki legközelebb arról beszél, hogy kis hazánkban mennyi tisztességtelenség van, elküldöm NY-ba tanulmányútra.

A terembe befelé menet még megkérdem egy kedves hölgytől, hol van a ruhatár, mire közli, hogy ne vegyem le a kabátot, mert nem fűtenek, fázni fogok. 187 dollárért kabátban nézzük a show-t. De ez még mind nem baj, hiszen, most olyat fogok látni, mint még soha! A világ egyik legjobb musical-ét a show-business templomában!

Elkezdődik a „mise”. A darab díszlete egy főleg fúvósokból álló zenekar, akik a színpad háromnegyedét elfoglalják. Előttük, egy kb. 15 méter széles, 3 méter mély területen zajlik az előadás. Néha még előkerül 6-8 szék is. Ennyi lenne tehát ma estére a szcenika. De nem baj, hiszen vér profik lesznek az előadók – nyugtatgatom magam. Aztán eltelik 10 perc, 20 perc, és egyre jobban feszengek. Valamiért ez az egész nem tetszik. Illetve nem azt mondanám, hogy nem tetszik, hanem hogy valamitől ez az egész gagyi. Igen, GAGYI! Saját magamat is hülyének nézem, mikor erre a megállapításra jutok, úgyhogy elkezdem elemezni, vajon miért érzem ezt, én, a Magyarországról érkező - hozzájuk képest nyilván - amatőr zenész/producer.

A díszletről már volt szó, nevezzük „letisztultan egyszerűnek”. Művészi szabadság van, ezt tekintsük szakmai koncepciónak – végül is tényleg nem cirkuszban vagyunk, nem kell a csilli-villi körítés.

Az előadókkal már egy kicsit nehezebb megbarátkozni. A Bob Fosse koreográfiát többnyire profin csinálják, de az éneklés, az valahogy nem megnyugtató. Rájöttem, az a bajom, hogy az első tíz percben kénytelenek vagyunk megszokni, hogy a színészek tudnak hamisan énekelni. És innentől kezdve nagyon izgulok, hogy az elhangzó világslágerekbe mikor csúszik be egy-egy hamis hang. Illetve nem hamis hang, hanem hamis sor. És versszak. De még ez is olyan, hogy előadóművészként meg tudom bocsátani, nekünk is van jobb meg rosszabb koncertünk.

Úgyhogy elkezdem figyelni a zenekart.

Nos, kérem szépen, úgy tűnik, ezen az estén a „Világválság Band” játszik. A billentyűnél egy 60 év körüli hölgy, aki végig üti a lábával a negyedeket, és nagy erővel igyekszik a jazz-es ritmikákat jól megoldani. A fúvósok átlagéletkora valahol 60-70 év között van, és az egész társaság legfiatalabb tagja a karmester hölgy, aki 45-50 éves lehet. Nincs nekem semmi bajom az idősebb generációval, sőt, mindent tőlük tanultam. De sajnos ezek az emberek nem azért ülnek ott, hogy tanítsák a fiatalokat, hanem mert olcsó nyugdíjasokból álló együttest raktak össze az előadáshoz. Ennek megfelelően egy tiszta akkordot nem voltak képesek összehozni, és olyan erőtlen volt a zenei háttér, hogy jó néhány szám csak hangjegyeiben született meg, jellegében nem. Én ilyen haknibrigádot évtizedek óta nem láttam – nem, hogy 187 dollárért, ingyen sem!

Maradjunk annyiban, hogy ebből a produkcióból Budapesten egy tudna lemenni, másnap olyan kritikák jelennének meg, hogy nem élné túl a stáb egyetlen tagja sem! De itt megy. Minden nap, sőt, van, hogy napi kétszer! És a (fűtetlen) terem mindig tele van!

Az előadás szakmailag értékelhető, és tényleg élményt nyújtó része a Bob Fosse koreográfia, és 2-3 olyan színész, akik megbízhatóan teljesítettek – de semmivel sem jobban, mint legutóbb az Operettben a hazai szereplők nagy része. A többi gáz, és itthon csak annyit mondanánk egy ilyen előadás után, hogy gagyi.

Csalódottan fekszem le, mivel lelkemben ma este lerombolták a show-business templomának egyik tornyát.

De sebaj, következő nap kiköszörüljük a csorbát, hiszen Mamma Mia lesz a Winter Gardenben, az egyik legnagyobb színházban. Előtte még egy steak Peter Lugernél (csak hogy minden tökéletes legyen :-), és indulás a helyszínre. A ruhatárat már nem keresem, viszont a leghátsó sorba veszek jegyet, mert megtanultam, hogy mindenhonnan jól lehet látni (és ez így is van!).

Bent a teremben kapok egy prospektust, mely bemutatja az összes fellépőt. A nevek nem mondanak sokat, de bízom bennük, hiszen mégis csak a Broadway-en vagyunk – vagy nem?!

Áttanulmányozom a szereplőket, és mikor a zenekarhoz érek, megfordul velem a világ.

A zenekari összeállítás így kezdődik:

Keyboard 1: AB

Keyboard 2: CD

Keyboard 3: EF

Keyboard 4: GH

Ha nem tévedek, ez azt jelenti, hogy 2012-ben a Broadway-en, a világ első számú kasszasikerének számító musical-ében nem élő zenészek játszanak, hanem „gumi” lesz a kíséret! Billentyűkön fogják lejátszani a vonószenekart, a basszusgitárt, a fúvósokat! Két gitárt és egy dobot kivéve MINDENT!

Ezt nem hiszem el, ez biztos tévedés! Ilyen Budapesten csak a Lagzi Lajcsinál van, de zenés színházban nincs! Ha most felmész az előadás honlapjára (http://www.broadway.com/shows/mamma-mia), te is hallhatod, hogy a beharangozó videóban élő zenészek játszanak, itt is annak kell lennie, ennyire csak nem pofátlanok! Aztán rájössz, hogy de. Pontosan ennyire pofátlanok.

Elkezdődik az előadás, és én szégyellem magam. A hangzás kegyetlen rossz, a hangmérnök mintha aludna, az egyik tenor-kórustag túlharsogja a szólistát, és ehhez jön még a gépi basszusgitár, a gépi vonóskar, a gépi minden. Amikor az – amúgy slendrián – tánckarban felfedezek egy pocakos távol-keleti srácot, már csak legyintek. Legközelebb akkor éri el ingerküszöbömet a színpadi cselekmény, mikor megjelenik a főhős úriember, aki másfél fejjel magasabb a szerelmét játszó hölgynél. Értelmezhetetlen a helyzet, egyetlen közös mozdulatuk sem működik, nem tudnak mit kezdeni egymással – ennyire szerencsétlen választást én még nem láttam színpadon. Olyan érzésem van, mint ha az előadás főszponzora a langaléta főszereplő apukája és a pocakos kínai anyukája lenne, akiknek van egy közös szintetizátorgyártó cége – mi pedig e furcsa háromszög áldozatai lennénk. Nem ragozom tovább: a szünetben eljöttem az előadásról. Felültem a Broadway közepén lévő lépcsősorra, és kerestem a „Kész átverés” kameráit. De nem jött senki egy pohár pezsgővel, úgyhogy le kellett vonnom a következtetést: 2012-ben az általam látott két vezető Broadway produkció szakmailag a végtelenségig lezüllesztett, gagyi előadás, mely semmi másról nem szól, mint a profit maximalizálásról. Aki Budapesten ilyen produkciót ad elő, az egyszerűen kiírja magát a szakmából.

Maci barátom, aki a 2000-es évek elején hangmérnökként dolgozott a Broadway-en, hitetlenkedve hallgatta beszámolómat. Az ő idejében még egy-egy színpadi szereplővel egy időben a háttérben paralel énekelte valaki szintén a dalt, hogy ha hamis, vagy téveszt a szereplő, azonnal bevágják az ő hangját – hiszen a közönség nem hallhat rossz hangokat! Playback szóba sem jöhetett, minden élő volt.

Ennyit változott a világ 10 év alatt. Úgy tűnik, akik akkor még hittek a Broadway jövedelmezőségében, ma már ijedten próbálják visszaszerezni befektetett pénzüket. Joguk van hozzá. És ha el tudják adni a fűtetlen terembe a jegyet 187 dollárért, még ügyesen is csinálják! De ez egyben azt is jelenti, hogy a Broadway megadta magát a világválságnak, és jelenleg nem a minőséghez, hanem a mennyiséghez értő emberek irányítják a produkciókat.

Mi pedig, akik azt hisszük, hogy Budapesten hiába keresünk profi előadásokat – hiszen azok a Broadway-en laknak! – húzzuk ki magunkat: a mai Broadway semmivel sem jobb a Budapesten hozzáférhető előadásoknál!

Úgyhogy Tisztelt Kollégák, munkára fel, jöjjenek a jobbnál-jobb musical-ek – mutassuk meg nekik, hogy még nincs is itt a világvége!