Bolyki Gyuri írása
Ki is az igazi troll ebben a történetben?
Az ózdi hős, aki a bulvármédia farvizén evezve az lett, ami, vagy a művészemberré sehogy sem váló zseniális szövegíró?
Majka munkásságát nem követem, mivel távol áll tőlem a RAP. Amikor a „Belehalok” című számot meghallottam, akkor viszont megálltam egy pillanatra.
Először is feltűnt, hogy mennyire büntető jó a zene. A közel 16 milliós youtube-nézettségből 15-20-at nekem köszönhetnek, kb. ennyiszer hallgattam meg. Hihetetlen bátor, nagyszerűen összerakott aranzs (zenei háttér), és úgy szól, hogy az elképesztő. Mindössze két-három olyan embert ismerek kis hazánkban, aki ilyet el tud készíteni. A zenét egyébként külföldről vásárolták - tehát nem lopták, ahogy azt különböző hozzászólók tudni vélik – hanem kifizették az árát, és használják. Ez manapság egy teljesen elfogadott dolog, sok zenész ebből él.
Szóval itt van ez a három úriember, akik vásároltak egy profi zenét, csináltak egy prozódiailag elfogadható – a zenével egymást szerencsésen erősítő – szöveget, és profi módon hozzáállva megcsinálták a számot. A stáblistán látszik, hogy nem sajnálták a pénzt a klipre, ami jó is lett. (Jobbakkal nem dolgozhattak volna, csak maximum ugyan ilyen jókkal.)
Miért mondom azt, hogy jó? Mert RAP-es, tehát pont az, ami. Lehet tahózni, meg unintelligensezni a jelenséget, de a RAP erről szól: a társadalom egy bizonyos perifériáján élő csoport önkifejezése, az ehhez illő látvány- és szövegklisékkel. Semmi olyan nem hangzik el a dalban, aminek ne lenne ebben a műfajban létjogosultsága, és ahogy elő van adva, az is teljesen passzol a stílushoz.
Jól gondolkodtak az előadók, amikor összeálltak, és elkészítették ezt a számot. Profi munkát végeztek, úgy, hogy közben sikerült olyan húrokat is megpengetniük, amire a célcsoportjuk igen fogékony. Ennek köszönhető a klip iszonyat magas nézettsége – mert azért azt senki nem gondolhatja, hogy 16 millió megvásárolt youtube-megtekintéssel van dolgunk.
A másik oldalon ott van az általam jobban ismert Geszti Péter, akibe annyi szövegírói tehetség szorult, hogy azt már nyugodtan nevezhetjük zsenialitásnak. Úgyhogy maradjunk is ennyiben: zseni a csávó. Mint ahogy Majka sem tehet róla, hogy hol született, Geszti sem tehet arról, hogy zseni. Ez a sors ajándéka.
És a szövegírás tehetsége mellett kapott a sorstól még egy ajándékot: olyan erős, és olyan fajta egyénisége van, amire kíváncsiak az emberek. Nem véletlenül szokta meg, hogy ha lelkiismeretesen odateszi magát, sikerre viszi éppen aktuális projektjeit. Mi sem jellemzi jobban szövegírói zsenialitása és egyénisége összefonódásának óriási erejét, mint hogy néhány évtizeddel ezelőtt pont ő volt az, aki a világon egyedülálló módon tulajdonképpen „ellopta” a RAP-et, és egy giccspop-formáció vezéregyéniségeként gigasikert ért el a Rapülők együttessel. Miközben az eredeti RAP-et ismerő szakmabeliek kővé dermedve nézték a mitugrász gyerekek idétlen számait, Geszti Péter szellemes szövegeivel és a célcsoport igényeit teljes mértékben kiszolgáló zenével az egész zenész szakma tízévnyi fellépti díját kereste meg ezzel a tulajdonképpen nem létező produkcióval. Ha valaki, hát ő képes volt önmegvalósítással sok pénzt keresni a szórakoztató iparban! Meg is szokta, hogy önmegvalósít, és ma már ez jelenti számára - illetve inkább a közönségnek - a legnagyobb problémát. Az egyéniségéből fakadó jelleg egy olyan erős „Gesztiség”, hogy két sor után felismerhető, ha ő ír valamely dalhoz szöveget. Ezért alakult ki egy viszonylag nagy, a virtuozitását, leleményességét szerető közönsége, és annak ugyan ekkora ellentábora, akiknek egyszerűen a „Gesztiség” nem jön be. Nem azért, mert rossz, hanem mert van egy erős jellege, ami nekik nem tetszik, és kész.
Geszti Péter a Rapülők után a Dés-féle Jazz+Az együttessel, és a Dzsungel könyve musical-lel alkotott nagyot. A gagyipop után más dimenziót jelentett az egyik legtehetségesebb hazai zenésszel való együttműködés, sokkal minőségibb munkát végzett ő is.
Napjainkban a Gringo Sztár nevű formációval dolgozik, melyről sok mindent elmondhatunk, de újszerűséggel és eredetiséggel nem vádolhatjuk őket.
Ez az első igazán Geszti Péter produkció, ahol ő határozza meg a milyenségeket – mindenki eldöntheti, mennyire jön be neki.
És akkor most a konkrét dalról, a „Költőtroll” című eposzról.
Zeneileg nem sokat kockáztatott, hiszen a hangszeres zenében az általam legjobb aranzsőrnek tartott Erdélyi Petivel csináltatta meg a zenei alapot. Jó is, jól szól, ütős, ahol kell nagy, ahol kell kicsi – szóval ez rendben van. Nem olyan bátor, mint Majkáéké, de a célnak megfelel.
Na de mi volt a cél? Hát, itt bizony nem tudok megnyugtatató választ adni.
A gagyipop virtuóza, aki önmaga paródiájává tette a rap-et, elkezdi félteni a műfajt Majkától és társaitól? Hát ez azért kicsit húzós lenne! Nem állítom, hogy ők hárman a rap csúcsát jelentik, de éppen ez a szám, ez bizony a hazai rap-termés egyik csúcsa! Tehát aki szereti a műfajt, érdekli a rap jövője, az most örül – hiszen egy igen jól sikerült, előremutató dal született. Ráadásul Geszti pontosan tudja, hogy az általa művelt rap-elés az igazi rap rózsadombi, hajzselés formája, mely inkább popzene, mint rap. A Majkáék által hozott forma sokkal autentikusabb, mint az övé, tehát ha valaki féltőn fikázhatna, az pont Majka és csapata lehetne – zenék és szöveg tekintetében egyaránt!
Vagy talán az nem tetszik Geszti Péternek, amiről Majkáék énekelnek-szövegelnek? Na de komolyan: azért írt egy dalt, mert szerinte az előadó nem őszinte, nem mond igazat a dalban?! Azon van kiakadva, hogy Majka kihasználja a sóbiznisz kellékeit, és úgy adja el magát? Na neeeeeee! Ő, aki az X-Faktorban ül, akinél zseniálisabban kevesen használják a TV-k nyilvánosságát, aki úgy jelentette be gyermeke születését, hogy tkp. X-Faktor promócíót csinált belőle, nos, ő moralizál azon, hogy egy előadó társa nem is őszinte, hanem csak kihasználja a média adta lehetőségeket?!
Vagy esetleg az lenne a baja, hogy Majkáék szövegei nem elég mívesek és/vagy emelkedettek?
Na de kérem, a rap csak a mi kis hazánkban kezdődött úgy, hogy ficsúrok jópofiztak, mindenhol máshol igen rázós, kemény szövegek mentek kezdettől fogva, melyeknek nem rímes-míves mivoltuk, hanem sokkal inkább hangulatuk ragadja meg a célcsoportot.
Mondhatnám, hogy akkor én most nem értem Geszti Pétert, de szerintem értem.
Majkáék nótája fájdalmasan jól sikerült. Lassan a legnézettebb Magyar zenei produkció lesz a neten. Olyannyira jó, hogy azt még Geszti Péter sem bírta ki – de ezt soha nem fogja bevallani magának.
Inkább trollkodott egy kicsit.





Kicsit félve indultam el Rúzsa Magdi szabadtéri koncertjére. Előjöttek ambivalens érzéseim, melyeket régebbi produkciói váltottak ki belőlem: egy furcsa bizonytalanság, hogy valójában ki is ő. Azt persze tudom, hogy nagyon értékes személyiség, mély és értékközpontú gondolkodással, de a színpad nem feltétlenül ezeket az értékeket preferálja (gondoljunk csak Mozartra, és a többi polgárpukkasztó, vagy éppen semmirekellő idiótára, akik világsztárok lettek).
Sokszor próbáltam szétválasztani a művész-életművész ragadványneveket. De ezzel is csak annyira volt szerencsém mint a pilótakeksszel. Hol a kakaós, hol a vaníliás oldalán volt a nyalnivaló. Egyenlően sosem jutott. Így mindig én voltam a spúr pöcs, ha a nugátos rész osztáskor hozzám került és nem passzoltam át a kérőembernek. Ha meg alapból nála landolt, akkor max a szám szélét nyalhattam. Márpedig nugátot nyalni mindenki szeret, igaz van aki mást is, így ez a bejegyzés nem nekik szól, hiszen kifinomult nyelvtechnikájuknak köszönhetően nekik sosem kell azon gondolkodniuk, hogy csak nyalnak vagy talán esznek is.
A hatékonyabb vadászeszközöknek köszönhetően egyre gyorsabban sikerült elejteni a zsákmányt, így megjelent a szabadidő az életükben. Ennek egy részét másfajta feladatok elvégzésére fordították, a maradékot pedig pihenésre, feltöltődésre. E két tényező együttes hatásának köszönhetően a barlangrajz funkciója átalakult: többé már nem csodatévő erőt láttak benne, hanem egy alkotást, melyet szabadidejükben készítettek, és élveztek. Így alakult ki a művészet.
E folyamat utolsó pontja az volt, amikor ügyes emberek a legalapvetőbb szükségletet – az evést – is művészetté emelték. Ennél jobban semmi nem fejezheti ki egy társadalom hivalkodó jólétét, a szükségest messze meghaladó javakkal való dorbézolást. Konyhaművészet. Gyönyörű szó, melyet véletlenül sem szabad összekeverni a pocsékolással! Itt nem arról a jelenségről van szó, amikor is másfél kiló pulykamell filéből csak a legszebb fél kilót használja a háziasszony, a többi a kukában végzi. A konyhaművészet (azt is mondhatnám: csúcsgasztronómia) takarékos, célirányos az alapanyag bevásárláskor, és kíméletes a feldolgozás tekintetében. Csodálatos dolog, mely engem is rabul ejtett. Koncertkőrútjaink során végigehettem Európa, Amerika és Ázsia legjobb ételeit, és – mivel általában meghívóim fizettek :-) – rengeteg csillagos és sapkás étteremben is megfordulhattam. Sokáig nem tudtam megfogalmazni a különbséget az itthon tapasztaltak és a külföldi élmények között. A Kádár-korszakban voltam kisgyerek, mindenhol azt hallottam, hogy a magyar konyha világhírű, szakácsaink olimpiai aranyérmeket nyernek, minket irigyel mindenki, aki jót szeretne enni. Csak azt nem értettem, ízlelőbimbóim miért nem igazolják ezt az állítást? Aztán egyszer csak megjelent egy Molnár B. Tamás nevű ember, és kimondta, amit csak legbelül sejtettem: a magyar gasztronómia nem, hogy nem világhírű, hanem siralmas állapotban van, szakácsaink pedig nem az ételek ízére, hanem aszpikkal bevont kinézetükre kapták az olimpiai aranyakat. A Kádár-korszak igénytelensége ugyanúgy tönkretette konyhánkat is, mint minden mást. Megértettem, hogy azért jobb a steak Bécsben, mert ott jó minőségű, érlelt húsból készül – ami nálunk például tilos. Arra is rájöttem, hogy az itt rizottónak hívott, vízben kifőzött rizsszerű „valami” miért nem olyan, ahogy azt Olaszországban tapasztaltam. Végül is, csak három dolog hiányzott a magyar konyhaművészetből: a jó alapanyag, a technológiai ismeretek és a tehetségek felkarolása, bátorítása. A kétségkívül fantasztikus gulyás, somlói galuska és még néhány étel varázsa elfedte a mélyben gyökerező problémákat.
Amikor jó étteremmel már el voltunk látva, egyre inkább feltűnt, hogy cukrászdák terén még nagyobb a lemaradásunk. Persze, volt a híres Gerbeaud, de a Gerbeaud-házban működő Onyx étterem már rég csúcsgasztronómiai szentélyként működött, amikor a Gerbeaud cukrászda még ontotta a gyalázatos alapanyagokból készült, rosszabbnál rosszabb süteményeket. Többször kérdeztem az Onyx séfjétől, vajon mikor lesz vége ennek a tragikomikus helyzetnek, a válasz mindig az volt: reméljük nemsokára.
Azoknak, akik a cukrásztermékek terén is élvonalbeli gasztronómiai élményre vágytak, ismét csak maradt a méregdrága Lukács.
Sajnos, mi is teljesen lekoptunk. Elhagytuk a Lukácsot, az első hazai cukrászdát, mely megcélozta, és el is érte a világszínvonalat. Tiszteltük a házaspár hozzáállását, igyekezetét, de nem akartuk kifizetni az ott kért árakat, és nagyon szerettünk volna úgy megérkezni kikapcsolódásunk helyszínére, hogy az igazán jóleső legyen.