Bolyki Gyuri írása

Szombaton kézilabda meccsre mentem a fiammal Budapest egyik közepesen fejlett kerületébe. Mivel az edzőnő hamarabb odahívta őket, kezdés előtt maradt egy szabadon eltölthető órám. Szépen sütött a nap, gondoltam sétálok egyet.

Ahogy kijöttem a csarnokból, furcsa érzésem támadt. Olyan érdekes, kettős világ vett körül, melynek egyik tényezője a simogató januári napsütés volt, a másik pedig nem tudom mi. Álltam, és próbáltam megfejteni a helyzetet. Kis gondolkodás után rájöttem, mi a szokatlan: az utca túloldalán egy olyan boltot láttam, amire azt hittem, már húsz éve nem létezik. Hatalmas, lapos tetős, vasbeton elemekből készült földszintes épület egy kis park közepén, látszik rajta, hogy utoljára kb. 30 évvel ezelőtt újították fel, azóta csak romlik az állapota. Szögvasból készült ajtaján fél centi vastag az egymást fedő piros festékréteg, ablakai más-más fajta üveggel vannak betáblázva. A bejárati ajtó felett a CBA felirat még szürreálisabbá tette a jelenséget, mivel a lakhelyemen megszokott CBA az egyik legmagasabb színvonalú üzlet, amiben valaha jártam. Ezek szerint mindenhol mást jelent a CBA?

Vajon kik járhatnak ide? – tűnődtem. Milyen lehet az életük, ha ilyen a boltjuk?

Annyira érdekelt a kérdés, hogy bementem az üzletbe. A kapható termékek közül alig néhányat ismertem, az árucikkek maximum fele annyiba kerültek, mint otthon. Az egyszerű rendhez pont passzoltak a bent lévő vásárlók: egyszerűek voltak, és rendezettek. Olyan bácsis-nénis hangulat volt. Levettem egy ásványvizet a polcról, és elindultam a kasszához, ahol négyen álltak már előttem. Beálltam ötödiknek, és csendesen nézelődtem. Próbáltam begyűjteni minden impulzust.

Egyszer csak azt éreztem, hogy feszült vagyok. Sőt, nem csak feszült, kicsit már ideges is. Nem tudtam, mi a bajom, senki nem lépett a lábamra, nem szólt tucci-tucci zene a hangszórókból. Aztán rájöttem: az a baj, hogy nem a megszokott gyorsasággal halad a sor. Erre nem szoktam figyelni, de ezek szerint már tudat alatt beépült egy érzet, hogy mekkora sornak mennyi idő alatt kell elfogynia. Na, ez itt most ennek a többszöröse.

Elkezdtem keresni a lassúság okát, és hamar meg is találtam: a pénztáros néni beszélget a vevőkkel! Nevükön szólítja őket, és olyan fontos témákat érint, mint pl., hogy „Szerintem vigyél sütőport is, nekünk ezzel a tejjel így jobban megsült!” A férfi kicsit gondolkodik, majd elmegy sütőporért. Én pedig csak állok, mert a sor nem halad. A következő hölggyel a fodrászidőpontot egyezteti, az előttem álló nénivel pedig a hétfői szokásos segítséget. A pénztáros néni megy a csarnokba hajnalban, ő hoz tojást és leveszöldséget neki is.

Ez után kerültem sorra én. Próbáltam kitalálni valami témát, amivel megszólíthatom a pénztáros hölgyet, de megelőzött: „Vége a meccsnek, vagy még csak most kezdődik?” – kérdezte. Kész, végem volt. Én vagyok tehát a tipikus, gyerekét meccsre hozó, nem idevaló ember, akiből annyi van, hogy már messziről megismernek minket az itteniek. „Még csak most jön!” – feleltem.

-        Hány éves a gyerek?

-        Tizenkettő.

-        Jó, hogy sportol, remélem máskor is jönnek, és hajrá!

Ennyi idő alatt fizettem ki az ásványvizet. És ennyi idő elég is volt, hogy rájöjjek, milyen élete van az ide járóknak. Mivel nem dúskálnak a pénzben, megtanultak lemondani a drága termékekről és a felesleges fogyasztásról. Helyette viszont igényük van egymás segítségére, az emberi szóra, a közösség megélésére. Az itt lakók élete ugyan olyan teljes, mint a miénk. Csak mással van tele. Több idejük van egymásra, sőt, még az idegenekre is jut. Na, ez az igazi luxus, amit én nagyon ritkán tehetek meg! Amilyen hülye vagyok, rohanok pénzt keresni, hogy elkölthessem a drága CBA-ban.

Néhány évtizede még én is ilyen környéken éltem. Nem én költöztem el, a környezet változott. Meg mi is. A piros ajtós üzletből egy nagyon magas színvonalú CBA lett, tele drága termékkel. De már senki nem tudja, hogy hívják a pénztárost. Nekünk nincs időnk megkérdezni :-(