Bolyki Gyuri írása 

Most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, ami miatt az egész kérdéskör feldolgozásának nekiálltam.

Ugyanis az első fejezetben hivatkozott két írás a „művészek”-ről szól, mint egy általánosan értelmezhető „valamiről”, amire olyan horderejű mondatok kapcsán hivatkozni lehet, mint hogy:

„Talán most már nagyrészt megfogalmazható, hogy arányosan miért is lehet több a tehetséges ember a vállaltan liberális, vagy - ma nevezzük így- baloldali közösségben, hiszen nagyobb teret enged maga a közösség az alkotásnak, s eleve lényéből fakadóan egy művész hamarabb sorolja magát a szabadság világához tartozónak, s ezen túl, s túlmutatva maguk a baloldali közösség politikusai is nyitottabbak a tehetségre, hiszen elveik ellen szólnának, ha nem engednének teret az újnak, az erőnek, a szónak.”  (Nagy Kati)

Nos, először, néhány általános megállapításról:

„… megfogalmazható, hogy arányosan miért is lehet több a tehetséges ember a vállaltan liberális, vagy - ma nevezzük így- baloldali közösségben”.

Huszonöt éves zenei pályafutásom során azt tapasztalom, hogy a klasszikus zene világában jóval több jobboldali zenész van, mint baloldali. Tehát ez a megfogalmazás maximum úgy lehet igaz, ha azt leszűkítjük a színház világára – amit nyilván a cikk szerzője nálam jobban ismer. Akkor viszont felmerül a kérdést: mi az a különbség, ami miatt a színházi világ inkább balra húz? Sokat gondolkodtam, de nem tudom. Hallottam már arról, hogy a színiiskolák némelyike kifejezetten balliberális kötődésű, de azt nem akarom elhinni, hogy a tanárok képesek lennének növendékeiket politikailag befolyásolni. Ez ugyanis azt jelenti, hogy nem tanárok, hanem ügynökök. Inkább arra gondolok, hogy a nyelvi nehézségek miatt még a legtehetségesebbek közül is csak nagyon kevesen képesek a világpiacon érvényesülni, így az egész szakma „befelé forduló” lett. Sokkal inkább rá vannak szorulva a mindenkori kormányok jóindulatára, mint a zenészek - ami aztán a hatalomhoz kapcsolódó attitűdjükben is megjelenik. Ez így volt a rendszerváltás előtt is, az óta is így van. Az pedig, hogy volt már jobboldali kormány az elmúlt húsz évben, de azok egyike sem konfrontálódott a színházi világ képviselőivel olyan mértékben, mint a mai, azt jelzi: ez a terület kizárólagos balliberális fennhatóság alá tartozott.

„hiszen nagyobb teret enged maga a közösség az alkotásnak”

A kommunista diktatúrával a hátunk mögött azt mondani, hogy a baloldali közösség nagyobb teret enged az alkotásnak, mint a jobboldali, elég furcsa – és gyors felejtő képességre utal. Szerintem baloldali és jobboldali rendszerek esetén is csak annyi a kérdés, hogy demokratikus berendezkedésről beszélünk, vagy diktatúráról. A diktatúra ugyanis – bármilyen színű – üldözi a szabadon gondolkodó alkotót, a demokrácia pedig hozzájárul a sokszínűséghez.

„s eleve lényéből fakadóan egy művész hamarabb sorolja magát a szabadság világához tartozónak”

Mi a „szabadság világa”? Ha a baloldaliság, akkor ez a mondat nem igaz – hiszen a baloldal hazai történelme során sokkal több ideig jelentette a diktatórikus elnyomást a magyar művészek számára, mint a szabadságot. Ha viszont a „szabadság világa” a tehetség és a szellem szabad szárnyalásának lehetőségét jelenti, akkor igaz. Viszont az ugyanúgy érvényes a jobboldalra is, mint a balra.

„maguk a baloldali közösség politikusai is nyitottabbak a tehetségre, hiszen elveik ellen szólnának, ha nem engednének teret az újnak, az erőnek, a szónak. Nem vagyok naiv, ez nem feltétlenül jelent valódi érzékenységet, de a kimondott elvek megkövetelik ezt a hozzáállást, s így bátrabban élhet az alkotás jogával az, aki ide sorolja önmagát.”

Ez a mondat szintén nagyon rövid emlékezetre utal, majd’ száz év történelme nem ezt támasztja alá.

Sőt, tovább megyek – napjaink sem! A 2010-es választások utáni események egyik legfájóbb tapasztalata az lehet a baloldali értelmiségi/művészvilágnak, hogy kiderült: vezető pénzembereik számára nem fontos a létezésük. Amíg szocialista kormányok voltak hatalmon, bőven jutott pénz saját értelmiségi köreik támogatására (és az első Orbán-kormány idején is, mely naiv jóindulattal nem robbantotta szét a kultúrában meglévő balliberális hegemóniát). Állami hirdetésekkel, ösztöndíjakkal, alapítványi pénzekkel tömték ki a számukra szimpatikus szellemi műhelyeket, újságokat, rádiókat, stb. E közben a jobboldaliak felé az volt az üzenet, hogy „Piaci verseny van, mindenki éljen meg a piacról!”. Nyolc(!) évig tartott ez a „böjti” időszak a jobboldalon, de ahelyett, hogy elhaltak volna saját szellemi műhelyei, médiái, a 2010-es választásokhoz úgy értünk el, hogy erősebb volt a jobboldali jelenlét, mint valaha (persze, a nyolc éves kultúrharcnak rengeteg áldozata is volt jobboldalon!). Ez pedig egyetlen dolognak volt köszönhető: a jobboldali pénzemberek SAJÁT vagyonukból felépítették és fenntartották a rendszert. Nem gondolom, hogy mindenki tisztán és etikusan jutott óriási vagyonhoz, de talán – ismerve a másik oldal történetét – ebbe most ne menjünk bele. Amit viszont érdemes felidézni: a választásokon elszenvedett óriási balliberális vereség azt is jelentette, hogy vége lett az állami pénzcsapoknak, nincs több közpénz, állami céghirdetés-cunami – valóban a piacról kéne megélni. Vagy ha az nem megy, valakiknek mélyen a zsebükbe kéne nyúlni, és finanszírozni a balliberális értelmiség különböző fórumait. Legalább annyira mélyen zsebbe kéne nyúlni, mint ahogy nyolc éven keresztül ezt a jobboldali pénzemberek tették. És ekkor jött a kiábrándító felismerés: a balliberális értelmiség által oly kitartóan „fedezett” vezető pénzemberek (politikusok) számára csak addig voltak fontosak, amíg állami pénzeket költhettek rájuk. Ahogy saját zsebbe kéne nyúlni, valahogy nincs tolongás. Még a legsikeresebb – valljuk be, tényleg sok jó műsort is sugárzó – Klub Rádiót sem voltak képesek finanszírozni! Egyszerűen nem érdekelte őket, hogy hónapok óta nincs fizetése az ott dolgozóknak. Meggyőződésem, hogy a balliberális értelmiség számára ez volt a választásokhoz köthető legnagyobb sokk. Két-három hónap alatt szétesett mindaz, ami a rendszerváltás óta az értelmiség és a politikai hatalom közösségét jelentette, és megmutatkozott a hatalom embereinek igazi arca: saját pénzt nem hajlandók értelmiségi műhelyeik fenntartására áldozni, „el lehet menni innen”, .

Ennek fényében azt állítani, hogy a baloldali politikusok számára érték a művész és az értelmiségi, igen erős túlzás. A tapasztalat azt mutatja, hogy sokkal inkább a hatalom megtartása érdekében ki- és felhasználható része csak a társadalomnak. "Hasznos idióták".

És most – eltávolodva a konkrét cikktől – térjünk a legfontosabb kérdésre.

Kik is azok a sokat emlegetett MŰVÉSZEK? Úgy tűnik, mintha egy egységes, homogén társaságról lenne szó, akikre jól lehet hivatkozni jobb- és baloldalról egyaránt. Pedig kicsit sem azok!

Először is, vannak az előadóművészek és az alkotóművészek. A két csoport tagjai között óriási különbség van, mely az önmegvalósítás módjában, a „civilek” által alkotásnak nevezett tevékenységben nyilvánul meg.

Az előadóművészek (színészek, zenészek, stb.) zöme reprodukál. Egy alkotóművész darabját  valamilyen felfogás szerint előadja. Tehetsége nem a darab megírásában nyilvánul meg, hanem az interpretálásban - a megtanult szakmai elemek magabiztos és magas szintű alkalmazásával, melyhez társul saját tehetségének, jellemének és művészi attitűdjének kisugárzása. E sok tényező rendkívül ritkán lakozik egy emberben, mert nagyon sok tanulás, gyakorlás, valamint alázat és megfelelő jellem is kell hozzá. Ha viszont a sors adománya és a szorgalom révén létrejön e szerencsés együttállás, az ilyen ember önkifejezése fantasztikus élményt jelent a közönségének. Úgy hoz létre újat, úgy „alkot”, hogy valójában már meglévőt, sokszor megformáltat jelenít meg, de hitelesen, sajátságosan, és magas művészi színvonalon. Óriási dolog előadóművésznek lenni, az egyik legfelemelőbb foglalkozás.

Az alkotóművész viszont mindig újat hoz létre. Folyamatos impulzusok érik, melyeket belső indíttatásból muszáj valamilyen formába öntenie. Ha jól képzett és tehetséges az illető, pontosan tudja, mely téma milyen érzelmeket/reakciókat vált ki, és jó érzékkel meg tudja választani az ezt leginkább közvetíteni tudó „keretrendszert”.

A két terület között nem nagyon van átjárás, igen kevés előadóművészről mondhatjuk el, hogy magas színvonalú alkotóművész is egyben – habár egyre többen próbálkoznak ezzel –, és az is igaz, hogy elenyésző számú alkotóművész képes akár csak a saját művét jól előadni.

Szerintem nem előrébbvaló egyik sem a másiknál, és valahol „alkotásnak” gondolom a művészi színvonalú reprodukálást is, de tény, hogy teljesen más folyamatokról van szó.

Egy érdekes személyes tapasztalat: klasszikus zenészként folyamatosan reprodukálok, míg jazz-előadóként részt veszek az alkotás folyamatában is. Viszont soha nem próbáltam meg klasszikus zenét írni! Egyszerűen úgy érzem, nem tudnék jót írni – akkor meg minek. Tehát ha az alkotás egy stílusban, egy bizonyos zenei közegben működik, egyáltalán nem biztos, hogy más területen is sikerülni fog!

A tehetséges alkotó ismérve az is, hogy nem csak pillanatnyi benyomások alapján képes nagyszerűt alkotni, hanem akár megrendelésre is. Megértve a felkérés lényegét, megfelelő stílusismeret birtokában bármit képes létrehozni – természetesen saját korlátain belül. Sajnos látható, hogy bizonyos alkotók látványosan elcsúsznak a politika irányába, magas színvonalú, de propaganda szagú műveket létrehozva.

Pihenésképpen: egy kis utazás a különböző stílusok között:

A művésztársadalom sokkal több előadóművészből áll, mint alkotóművészből, a médiában mégis inkább alkotóművészekkel találkozunk. Írók, költők, képzőművészek uralják a nyilvánosságot, és a kultúrharc terén ez főleg igaz. Ennek okaként feltételezhetnénk, hogy a „reprodukálókkal” szemben ők sokkal inkább létrehoznak egy-egy markáns, értékes újdonságot, de valójában ez nem így van. Elenyésző számú „híresség” nevéhez fűződik valódi művészi érték, viszont sokuk munkásságát felfújja a média – ezért aztán „illik” szeretni őket.

Míg egy – talán nem sértő, ha így fogalmazok – másodvonalbeli hazai szimfonikus zenekar is képes piaci alapon több hetes turnékra menni a világ minden részére, az alkotók közül még a legjobbak sem mind érvényesülnek. Nincsenek könnyű helyzetben! Már a megmérettetés sem olyan egzakt, mint egy zenész esetében, a nemzetközi szereplés pedig szinte kizárt. Marad hát az itthoni, igen csak szubjektív megítélési rendszerben való megmérettetés, és annak minden nehézsége.

Legtöbbjük pályájának alakulásában óriási szerepe van a médiának és a nyilvánosságnak. (Gondoljunk csak Kertész Imre esetére, akinek Nobel-díjas könyvét elenyésző számban olvasták, sok könyvtárban leselejtezték, mivel senkit nem érdekelt. Amikor megkapta a díjat, az óriási médiajelenlétnek köszönhetően rengetegen elolvasták. És most nem arról van szó, hogy jó-e a könyv, vagy sem!) Márpedig nyilvánossághoz jutni nem könnyű, és nem egyszerű. Viszont megkönnyítheti az utat, ha az alkotó „megérti”, hogyan tud az adott médiát irányító rendszer számára „hozzáadott értéket” képviselni. Nagy a csábítás, és nehéz ellenállni!

Bár mily komoly médiaháttérről is legyen szó, a kortárs alkotók nagyobb része sajnos nem való sem a piacra, sem máshova. Egyszerűen azért, mert nem jó, amit csinál. Nem találkozik a közönség ízlésével, igényével, így nem kíváncsi rá senki. Előadóművészeknél viszonylag ritka az ilyen, mert igen hamar és direkt módon kiderül az alkalmatlanság - ami után már csak kevesen képesek alibi-produkciókkal felszínen maradni, és pl. telt házas újévi koncertet adni az Arénában;-) Az alkotóknál azonban nagyon sokáig tarthat ez a folyamat, és a megszerzett nyilvánosság azt a képzetet keltheti az illetőben, érdemes próbálkoznia.

Lehet, hogy túl erősnek tűnik a kortárs alkotókkal szembeni megfogalmazás, de aki kiakad, az biztos lehet benne, ő a tehetségesek közé tartozik, nem rá gondoltam. Viszont történelmi tapasztalat, hogy a többi művész fele már most is csak hiszi, hogy érdemes önmegvalósítania, a maradék 50%-nak a fele pedig később fog  kihullani az idő rostáján. Mert valódi értéket csak nagyon kevesen tudnak létrehozni – mint ahogy mindig is kevesen tudtak.

Az viszont elmondható, hogy a feltűnni vágyó alkotók szorgalmasan keresik a megjelenési lehetőséget, a megfelelő „piaci pozíciót”, és így sokukat hamar eléri az irányított médiával való „együttműködés” kísértése.

A másik út – amit főleg a balliberális oldalhoz tartozók választanak (akárhogy próbálok, nem emlékszem egyetlen jobboldali esetre sem, ami persze lehet az én hibám!) – a botránykeltés útja. Ide sorolom az ízléstelen, öncélú, kizárólag hangulatkeltésre való művek létrehozását, melyekkel szinte biztos helyre számíthat a balliberális sajtóban az alkotó, főleg, ha valamely jobboldali alapértéket nevet ki, gyaláz meg – persze szigorúan a művészi szabadság jegyében. 

Szintén óriási különbség van a művésztársadalmon belül a szerint is, mely művészeti ágakról van szó.

Teljesen más problémák foglalkoztatják a táncosokat, a klasszikus zenei és a jazz szférát, mint a képzőművészeket, színházi embereket, írókat és költőket. A fő különbség abból adódik, hogy az első kategóriába tartozó tehetséges művészek – amint erről már volt szó – szabadon közlekednek a világban. Szerencséjük van, mert hazánkban a rendelkezésükre álló képzési rendszer világszínvonalú, aki diplomát szerez, az tulajdonképpen világútlevelet kap, mely egész életében felhasználható. Persze, probléma a helyhez kötöttség (főleg az idősebbeknél), mivel azt az egyet nem tanították meg az iskolában, hogy nem egy tízmilliós országban kell akarni megélni a megszerzett tudásból, hanem a világ valamennyi színpadát járva. De mégis, e területek művelői előtt legalább a lehetőség adott. Hogy mi következik ebből? Leginkább az, hogy akinek elege van mindenből, az elmegy, és tízszer annyi pénzért zenél tovább külföldön, mint addig itthon. Ahogy drága bőgős cimborám is tette, akit egyik élvonalbeli hazai zenekarunk sem vett fel, úgyhogy bosszúból most Norvégia első számú zenekarában szólamvezető. Nem írom ide, mennyi pénzért.

Tévedek, ha azt mondom, hogy alig van klasszikus/jazz zenész vagy táncművész a hazai kultúrharcosok között? Igyekeznek távol tartani magukat az efféle jelenségektől, még akkor is, ha jóval kevesebbet keresnek, mint hangoskodó társaik. Az ebbe a csoportba tartozó ismert harcosok sokkal inkább egy-egy intézmény vezető figurái, akik komoly állami pénzekért küzdenek minden évben.

Sajnos a másik csoportba tartozó művészeti ágak képviselői nincsenek ilyen szerencsés helyzetben. Képzőművészetünk jelenleg nem tényező a világ kulturális piacán, s bár látunk ígéretes tehetségeket, ma még nincsenek kiforrott, kimagasló művészeink. Színészeink és rendezőink közül néhányan eljutottak nagy tekintélyű külföldi színpadokra, de sajnos ez nem egy általános tendencia, hanem a ritka kivétel. Íróink és költőink közül alig tudok olyat, aki úgy lépte át az országhatárt, hogy ne lenne ilyen-olyan oldal ünnepelt és pajzson hordozott szószólója.

Látjuk tehát, hogy amikor azt mondjuk: „művészek”, ilyen szempontból is igen különböző helyzetben lévő emberekről beszélünk, akiket semmilyen módon nem lehet egy kalap alá venni.

Szintén meg kell különböztetnünk a művészeti életben és a szórakoztató iparban dolgozó „művészek”-et. Saját szememmel láttam, amikor egy Alekosz becenevű ember kifejtette, miért is jogos őt művésznek nevezni. Ez ahhoz volt hasonló, mint amikor sok évvel ezelőtt egy kereskedelmi tévé műsorfelvételén a büfében egy igen idős Kossuth-díjas színészünknek azt bírta mondani a kiszolgáló hölgy, hogy várjon a sorára, először „Pongó művész urat” szolgálja ki. Hirtelen elkezdtünk röhögni, aztán sírtunk. „Pongó művész úr!”

És vajon mennyivel életszerűbb az, amikor DJ-ket és VJ-ket is „művész”-nek titulálunk? Érezzük, hogy ez így nincs rendjén, de nem tudjuk, mi is a baj. Hiszen egy DJ-nek nagyobb közönsége van, mint egy MÜPA koncertnek – miért is lenne hát nagyképűség művésznek hívni DJ Bobót?! Nos, ez valami olyasmi tévedés, mint amikor a McDonald’s-ban úgy kezdődik egy termék neve, hogy „Gourmet”. Annyi köze van egy gyorsétteremnek a gasztronómiához, hogy ott is ételt tesznek a szájukba az emberek. Ezen túl semmi, sőt! Csak azért, mert a MÜPA-közönség zenei formulákat hallgat, és a Budapest Aréna közönsége is ugyanezt teszi, még nem ugyan arról a jelenségről van szó! No de hol válik el a művészet a szórakoztató ipartól?

A válasz filozofikus mélységű belegondolást igényel – de hát aki a művészettel akar foglalkozni, annak meg kell dolgoznia az eredményért!

A művészet és a szórakoztatás közötti különbség elsősorban belső, lelki tényezőkhöz kötődik. Művészetről akkor beszélünk, amikor a közönség attitűdje a befogadás, míg a szórakozás esetén az attitűd a felhasználás. Régebben ezt úgy is mondták, hogy az a művészi, ami önmaga esztétikai értékéért való, mentes minden egyéb indíttatástól.

Érthetően lefordítva: ha azért megyek zenét hallgatni egy terembe, hogy befogadjam a rám váró zenei hatásmechanizmusokat, és teljesen asszociációmentesen megéljem legmélyebb érzéseim hullámzását, akkor művészetre vágyom.

Ha azonban azért megyek ugyan abba a terembe, mert félájult extázisba akarok kerülni, és tudom, hogy ehhez DJ XY műsora, fényeffektjei és hangereje tökéletesen megfelelő „felület”, akkor nem befogadója, hanem felhasználója vagyok a zenének. Saját „érzés-programom” van aznap estére, amit szeretnék átélni, és ehhez keresek megfelelő társat. Na, ez már szórakoztatóipari tevékenység. A fogyasztói társadalom tipikus egyede egyre inkább eltolódik afelé, hogy saját betervezett lelki programját akarja átélni bizonyos „kellékek” segítségével, ezért szorul egyre inkább háttérbe a művészet, és veszi át helyét a szórakoztatás. Egyre kevésbé szeretünk „megdolgozni” lelki élményeinkért, inkább hagyjuk veszni a mélyrétegekben ható művészi élményeket, a könnyebben elérhető szórakozásért, kikapcsolódásért cserébe. Ráadásul a szórakoztatóipar óriási médiagépezetet használ, hogy időnket és pénzünket az általa kínált felületeken költsük el, így szinte már mi érezzük hülyének magunkat, amikor tiltakozunk az „Alekosz művész úr” típusú jelenségek láttán. De ne essünk kétségbe: bizony, sok milliárd légy is tévedhet!

Előadóművészként pontosan tudom, mikor vagyok művész, és mikor vagyok a show-business mikro-sztárja. Megrendelőim patikamérlegen számolják ki, mire van szükségük, és a szerint kérnek klasszikus zenei produkciót, jazz műsort, vagy egy könnyed a capella  show-t. Teljesen máshogy épül fel mindegyik hatásmechanizmus-rendszer, más hozzáállással vagyunk a színpadon, és máshogy reagál a közönség is. Aki átélte már a klasszikus zenei koncert által nyújtott katarzist, az pontosan meg tudja különböztetni élményeit a rock-koncerten tapasztalhatóktól, és nem sértődik meg, ha azt mondjuk: az egyik egy művészi mélységű élmény volt, a másik pedig egy fantasztikus jó szórakozás. Az egyik lelkünk legmélyét – a tudatos és a tudattalan határvonalát – érintette, a másik mély és intenzív érzéseket váltott ki, melyekre már elindulásunkkor kondicionáltuk magunkat, és ezért indultunk pont az adott koncertre. Ha például valaki jegyet vett a közelgő LGT koncertre, pontosan tudja, mire számítson, és azért vett jegyet, mert szeretné átélni a harminc éve hallgatott dalok hatását. Tehát egy adott érzelmi programmal indul otthonról, és elképesztő csalódás lenne számára, ha nem azt kapná. Úgy érezné, hogy becsapta őt az együttes, hiszen nem a jól megszokott mechanizmusokat működtette dalaival, hanem „újítani” akart valamit. Nagyon fontos, hogy az ilyen produkciók évtizedeken keresztül a jól megszokott módon adják elő dalaikat, mert a közönség a saját maga által elvárt lelki programra vesz jegyet!

Aki klasszikus zenei koncertre indul, az sokkal inkább azt nézi meg, hogy a fellépő személye garantálja-e számára azt a minőséget, ami képes őt magával ragadni. Vajon a zenei formákat nem rontja-e el az előadó, technikai bénázása miatt nem lesz-e hamis a produkció, stb. Azt viszont a legkevésbé sem tudja, hogy a választott előadáson melyik momentum hogyan fog megszületni, melyik zenei téma milyen érzelmi húrokat fog megpendíteni benne. Teljes mértékben rábízza magát a mű és az előadó aznap esti „kémiájára”, szabad utat enged a zenének és befogadja azt. Ismeretlen útra indul egy bizalmába fogadott művész segítségével.

Persze, mindenkinél van néhány emblematikus mű, ahol ennél kötöttebb a hatásmechanizmus. Én például ahogy meghallom  Mozart rekviemjének első taktusait, azonnal megállok. Olyan mélyen kötődik bennem ez a zene a gyász és az elmúlás legmagasztosabb érzéséhez, hogy nem tudom „csak úgy”, háttérzeneként hallgatni: elcsendesedek és magamba mélyedek. Ez azonban nem cáfolata az előbb leírtaknak, hanem a kivétel.

De ami a lényeg: igen jól meg lehet különböztetni a művészeti tevékenységet a szórakoztatóipari tevékenységtől, habár sok esetben vállalni kell a mainstream vonallal való szembehelyezkedést.

Összegzésképpen:

Világos és érthető, amikor a művésztársadalmat igyekeznek valamilyen cél, eszme, stb. igazolása érdekében úgy bemutatni, mint egy homogén, egynemű és egy érzetű társadalmi csoport, azonban ez a legkevésbé sem fedi a valóságot. Nem igaz, hogy bármely oldalhoz húznánk „művész” mivoltunkból fakadóan, nem igaz, hogy ugyan arra a rugóra jár az agyunk, sőt, kifejezetten nagy különbségek vannak köztünk, több szempontból is.

Egyikünk sem jobb vagy rosszabb, mások vagyunk, és jó lenne, ha ezt a sokszínűséget tiszteletben tartaná mindenki, aki rólunk beszél.

Azok közülünk, akik politikai célok szolgálatába állnak, nem azért teszik, mert művészek, hanem mert ennek szükségét érzik. Ettől nem lesznek sem jobbak, sem rosszabbak a színpadon, filmen, stb.

Úgy tűnik, napjainkban az egyes művészeti ágakon belül jól meghatározható a többség politikai hovatartozása, de ez csak pillanatnyi adottság, bármikor „fordulhat a kocka”, külső és belső körülmények változásának hatására.

És végül: a művész is csak ember. Művész-ember. Esendő, mint bár ki más. De szeressük őt minden jó és rossz tulajdonságával együtt!