Bolyki Gyuri írása

Öt évvel ezelőtt kezdődött azzal, hogy egy igen tehetséges fiatal színész-rendező nyerte meg a pályázatot.

Nem kispályás mitugrászok voltak az ellenlábasai, hiszen az egyik csoportot pl. Hudi, Schilling és Ascher, a másikat pl. Balikó, Valló és Béres fémjelezte.

A színház művészeinek titkos szavazásán óriási fölénnyel nyert a Balikó-féle csoport. A kormány által összeállított elbíráló testületben 3 szakmabeli mellett 7 politikai küldött ült. A pályázókat nem hallgatták meg, a testület üléséről nem készült jegyzőkönyv, a bizottság döntésének aránya nem került nyilvánosságra. Csak annyi, hogy a fiatalember lett a színház vezetője.

Balikó az események után így nyilatkozott: „Az egész jogilag hiteltelen, megalapozatlan. Ha ennyire komédiára veszik a demokratikus szabályokat, akkor miért nem neveztek ki valakit pályáztatás nélkül?”

Így nyert tehát a fiatalember.

Sokak szerint azért ő győzött, mert édesapja a szocialista frakció országgyűlési képviselője volt.

Mások szerint meg azért, mert tökéletesen megtestesíti a balliberális kultúrpolitikusok által megálmodott „művészt”.

A fiatalember pedig mind a két szempontra magasról tesz, hiszen ő egyszerűen csak alkotni akart egész életében. Annyit tett pályázata érdekében, hogy elvállalta a Heti Hetes nevű valamiben való szereplést, hogy azok előtt is ismert legyen, akik az életben nem voltak még színházban. (Ugyan ezt tette egyébként Eszenyi Enikő is, mielőtt a Vígszínház vezetői pályázatát beadta volna.) De ez nem rossz, hiszen inkább igazi művészek használják ki imidzs-építésre az ilyenfajta felületeket, mint politikusok, vagy gengszterek.

Persze, a fiatalember tudta, hogy ő egy megosztó személyiség, erre már évtizedekkel ezelőtt rájött, de azt is megtanulta, hogy ez nem baj, sőt! Tehetsége révén megosztó, de szikrázóan jó munkák születtek, melyek olyan erős jelleget mutattak, hogy rajonghatott érte az erre fogékony közönség. Talán sokan fel sem fogják, mennyire nehéz olyat alkotni, amiért rajongani lehet! Minden művész álma ez, de legtöbbjük sosem tudja megvalósítani. Neki megadatott ez a fajta képesség, és szorgalma révén kiaknázta az ebben rejlő lehetőségeket.

Amikor kinevezték, igen erős támadások érték.

Egyrészt azért, mert ellenfele pályázatát a – természetesen pártatlan – lebonyolító apparátus „véletlenül” hiányosan továbbította az elbírálók felé: a 40 oldalas anyagból mindössze 9 oldalt. Balhé lett belőle, újra össze kellett hívni a testületet. Persze, ha gond nélkül megérkezik pályázati anyaga, akkor sem lett volna győztes, hiszen az állás szimbolikus jelentőségű, és minden kormányzat a maga által képviselt értékrend megtestesítőjét ültette oda, amióta világ a világ – illetve amióta megszűnt a kommunista diktatúra.

Aztán azért is támadták a fiatalembert, mert sokak szerint homoszexualitása nem fér össze a magas művészi elvárásokkal, illetve az intézmény jellegével.

Ez nettó hülyeség! A körülöttem lévő homoszexuális művészek zöme sokkal érzékenyebb és flexibilisebb, mint a többiek. Ebben – lelki rugóik milyensége miatt – előnyük van. És mivel a boldog élet egyik legfontosabb alapkérdése körül folyamatos harcban állnak önmagukkal és/vagy szűkebb-tágabb környezetükkel, olyan mélységeket és magasságokat is bejárnak, amit nem sokan.  Így az érett, homoszexuális művészek lelki cizelláltság terén sokszor előrébb járnak, mint a hozzájuk hasonló kaliberű heteroszexuális társaik. Persze, a másik oldalon ez hátrány is, mivel nem minden helyzetet tudnak úgy értelmezni, ahogy azt a nézők 99%-a megéli, így sokszor „elcsúsznak” egymás mellett a gondolati síkok, tartalmi hangsúlyok. Ettől még a produkció nem rossz, csak a többség ízlésétől kicsit eltérő. Vannak a többségben olyanok, akiket ez érzékenyen érint, és vannak, akik nem nagyon problémáznak ezen – vagy az is lehet, hogy kifejezetten tetszik nekik.

Nem könnyű, de igen értékes, és fantasztikusan impulzív életpálya a tehetséges homoszexuális művészeké. Nem hiszem, hogy bár kit is hátrébb kéne sorolni egy versenyben csak emiatt.

A pályázat eredményének kihirdetése után a fiatalember elkezdte a munkát. Az intézmény előző vezetője – az új igazgató terveire való tekintettel – két betervezett előadásról lemondott, mivel ezek (főleg) személyi kérdésekben nem voltak összeegyeztethetők a nemsokára felálló új társulattal. Ez csak egy kis figyelmesség volt, de jól szemlélteti, milyen hangulatú intézményt vehetett át a fiatalember.

Elkezdett dolgozni. Koncepciója és rendezései nyomán olyanok is megjelentek a színházba, akik addig máshol (pl. a Bárkában) találták meg kedvenc művészi értékeiket. Persze, az is igaz, hogy mások meg elmaradtak, mert nem voltak kíváncsiak a fiatalember szemléletére, ők egy másfajta – az előző vezető által képviselt – világlátásból szemlélik a színház által megjelenített témákat, helyzeteket. De ami a lényeg: szép számú közönség csatlakozott az intézményhez, mely telt házzal üzemelt.

Volt aztán néhány összezördülés (pl. amikor a Románoknak kiadta a Nemzet Színházának épületét megünnepelni Erdély elcsatolását), de ez csak még jobban megerősíti, hogy a fiatalember abszolút politikai analfabéta, ha akarna, sem tudna megfelelni ilyen-olyan –izmusoknak. Ő egy szertelen tehetség, aki – ha lehetősége adódik rá – a világot is kiforgatja a sarkából zseniális meglátásaival, szorgalmas munkájával. (Csak egy jellemző momentum: emlékszem, amikor Szolnokon a Liszt Ferenc Kamarazenekarral játszotta a Mozart darabot, Rolla azt mondta, azért nem mutatja meg Alföldinek, hogyan kell vezényelni, mert olyan tehetséges, hogy tudna! :-)

Volt még egy-két vihar (a biliben), de komolyabb problémák nélkül, magas színvonalon zajlott a munka öt évig.

Aztán egyszer csak eljött az új pályáztatás ideje.

Persze, hogy a fiatalember szeretett volna újrázni, de az is persze, hogy egy akkora társadalmi támogatottsággal rendelkező kormány, mint a mostani, le fogja cserélni őt. Nem azért, mert tehetségtelen, hanem azért, mert a fiatalember egész egyszerűen máshogy érzékeli a világot, máshogy rezdül, máshogy hangsúlyoz, mint ahogy az a jelenlegi kormánynak szimpatikus. Azt is mondhatnám, hogy a kormánynak van kultúrpolitikai elképzelése, tudja, milyen finomhangolást szeretne ezen a területen elvégezni, és igyekszik olyan embert választani az emblematikus intézmény élére, aki képes ezt megvalósítani. Mindenki tudja jól, itt nem arról van szó, hogy mostantól a minisztert dicsérő verseket kell felolvasni, hanem arról, hogy milyen témákat tartunk fontosnak feldolgozni, a feldolgozásban milyen értékrendszert fogunk megjeleníteni, stb. Akinek van köze a művészethez, az érti ezt, akinek nincs, annak hiába magyaráznám.

Ahogy közeledett a döntés időpontja, a fiatalember egyre furcsább helyzetbe lavírozta magát, míg végül eljutott odáig, hogy tragikomikus módon politikai szabadságharcos lett belőle. Már a határon túlról is leveleket küldözgetnek kommunista és balliberális művészek, melyben követelik a politikai intrika áldozatává vált fiatalember visszahelyezését az intézmény élére.

Az egészben az a legröhejesebb, hogy mindehhez a fiatalembernek semmi köze! Ketté vált az ő személye, és a személyére oktrojált politikai hiszti. Egyik oldalon ott van ő, a tehetséges művész, másik oldalon először is ott van az e tekintetben nagyon rossz – de saját érdekeit kiválóan képviselő – tanácsadója (akit most nem nevezek meg), valamint az a balliberális politikai közösség, mely a lehető legnagyobb politikai hasznot be akarja söpörni rajta keresztül. De vajon tényleg, valaki azt hiszi, hogy egy olyan típusú ember, mint ő, képes egy politikai közösség szekerét tolni?! Van olyan, aki azt képzeli, hogy akár csak egyetlen politikai jellegű projektet is fel lehet rá építeni? Az összes, ami tőle kitelik, hogy – miután kipanaszkodta magát – ismét bemegy a Heti Hetesbe, és …  Ugyan már, komolytalan dolog! Még hogy politika!

A fiatalembert igazából nem is tudom hibáztatni. Ő egy kicsit szétszórt, nagyon tehetséges színész-rendező. Se nem több, se nem kevesebb. Nem tudom komolyan venni, amikor politizál, mert semmiféle morális alapja nincs a rendszer bírálatára. Így egy baráti mosollyal inkább félrenézek.

Ha hibás, egy dologban az: ez pedig a hiúság. Ugyanis elhitte (környezete elhitette vele?), hogy az ő tehetsége, az ő művészete egyet jelent a Nemzeti Színház boldogulásával. Elfelejtette, hogy már születése előtt százharminc évvel is volt Nemzeti Színház, és halála után kétszáz évvel is lesz. Az ő ötéves működése az évszázadok sorában egy jelentéktelen kis időszakasz – ami persze az akkor élőknek nagyon fontos.

Igaz, hogy ez csak egy hiba, de óriási hiba! Ennek révén derült ki ugyanis, hogy a fiatalember valójában éretlen volt erre a megtisztelő posztra. A Nemzet Színházának élén eltöltött idő – bármely kormánytól is jön a lehetőség – kegyelmi ajándék, mely nem jár, hanem adatik. Aki odakerül, az részt vehet egy évszázadokon átívelő nemzetépítő munkában, méghozzá a legszebb módon: a művészeten keresztül. Akinek pedig mennie kell, az örüljön, hogy ott lehetett, kívánjon sok sikert és erőt az ott maradóknak a munkához, és legyen büszke magára, mivel a sors kegyeltjei közé tartozik. Emelkedjen felül az önsajnálaton, művészként utasítson el mindenfajta politikai hisztériát, csak egy dologra koncentráljon: a Nemzet Színházának minél sikeresebb továbbélésére. Ehhez például az is hozzátartozik, hogy ha megkérik, egy darabot ne kezdjen el a távozása előtti hónapban játszani, legyen benne annyi jóindulat, amennyivel őt is fogadták. De nincs. A fiatalemberben még nincs elég nagystílűség ahhoz, hogy ugyan olyan békés színházat hagyjon maga mögött, mint amit kapott. Azt hiszi, azzal tudja bizonyítani nagyságát, ha minél nagyobb hisztéria veszi körül távozását.  Megteheti, mert a balliberális politika szekértoló sajtója hűséges kiskutyaként megy utána, lesi minden mondatát, és még azt is kihámozza belőle, amit valójában sosem gondolt.

Sajnos a Nemzeti Színház vezetéséhez a mi fiatalemberünk még nem nőtt fel. Ugyanis a jó vezető a méltó kezdet után méltósággal tud távozni is.

De én azt mondom, nem baj, van még ideje! Dolgozzon, járja be a világot, érjen el hatalmas sikereket, és majd lenyugszik.

Mi pedig addig is élvezzük játékát, rendezéseit a színpadon, és fogadjuk el majd bocsánatkérését, amikor rádöbben, hogy bizony van néhány dolog, ami még nála is nagyobb érték!

Ami egy igazi művész számára szent és sérthetetlen ebben az életben.