Bolyki Gyuri írása 

Íme, a cikk:

Udvari zene

Puccparádé volt a Művészetek Palotájában szombat este. Bizonyos Leslie Mándoki rendezett ünnepi partit világhírű zenész barátai társaságában. A rendkívüli zenei eseményen megjelent Áder János államfő, Orbán Viktor miniszterelnök, Martonyi János külügyminiszter, Balog Zoltán emberierőforrás-miniszter, valamint Edmund Stoiber egykorvolt bajor kormányfő meg egy csomó olyan német vállalat és konszern vezetője, amelyekkel a producer és zeneszerző Mándoki üzleti kapcsolatban állt az elmúlt évtizedekben. Hiába, a muzsika szeretete nagy úr.

Nagy zenész lehet ez a Mándoki, ha el tudta érni, hogy Orbán ne meccsre menjen a csíkos ingjében és a mohersáljában, hanem unikumként egy zenei rendezvényre. Sokan azért nem tudjuk elmesélni, milyen élmény lehetett a buli a MüPában, mert – fájdalom – a Mándoki által előszeretettel mószerolt, most ellenlábas egykori szupergroup, a Locomotiv GT koncertjén jártunk. De semmi baj, nem maradtunk le semmiről, mert Orbánnak nem csupán udvari muzsikusai, de tévécsatornái is vannak. Ezek szorgos és fegyelmezett tudósításaik végén bejelentették, senki ne aggódjon, ha esetleg lemaradt volna a Budapestre csábított világsztárok koncertjéről, később megnézheti a közszolgálati ismétlőcsatornák programjában, mert rögzítették.

Arra pedig, hogy a fél magyar kormány és a hozzá csatlakozó díszes elit kompánia miért pont a Dschinghis Khan zenekarral a hajdani eurodiszkó-világban sikereket elért muzsikus zenéjére gerjed annyira, hogy tökön-babon átgázolva ott legyen, nehezen találtunk magyarázatot. Lehet, hogy csak ízlés dolga.

A cikk a Népszabadságban jelent meg, és szerzője a „Szerkesztőség”. Azon gondolkodtam, vajon tényleg egyetértenek egy ilyen cikkel a szerkesztőség tagjai? Vagy csak kénytelenek eltűrni, hogy egy kisstílű kultúrharcos őket is beleráncigálja a saját mocsarába?

A harcos szerint „puccparádé”, ha a MÜPA színpadán világsztárok lépnek fel. Úgy, mint pl. Jack Bruce, Chris Thompson, Greg Lake, Bobby Kimball, Al Di Meola, vagy az egymaga tízszeres Grammy-díjas Chaka Khan. Puccparádé… Az…

Vagy az a puccparádé, ha egy világhírű magyar muzsikust megtisztel a magyar és a német politikai és gazdasági elit a jelenlétével? Amióta élek, ilyen még nem volt. Soha, senki miatt nem jelent meg ennyi - valóban! - fontos ember egy koncerten. Úgyhogy szerintem inkább savanyú a szőlő, főleg azért, mert az ünnepelt magát nyíltan jobboldalinak vallja. Ott, a szerkesztőségben pedig nem maradt más lehetőség, mint megpróbálni valahogy kisebbíteni az esemény jelentőségét. 

A harcos a koncertet „Bizonyos Leslie Mándoki”-hoz köti. „Bizonyos Leslie Mándoki”. Az. „Bizonyos”. 72 platinalemezes, magyarságát büszkén vállaló szerző-előadó-producer. Na, ő az a „Bizonyos” Mándoki László. Aki a platinalemezeit nem a magyar szocializmusban, majd az azt követő – ha jól tudom, most éppen 7500 lemez után már platinát adományozó – tragikomikus közegben, hanem a világpiacon gyűjtötte be. Amiről Presser nem régen azt nyilatkozta, nem sok esélye lett volna az LGT-nek, ha versenyezniük kellett volna a világ többi zenekarával. De persze, a Népszabadság szerkesztői olyan magaslatokon járnak, ahonnan nézve egy ilyen ember csak „Bizonyos Leslie Mándoki” lehet.

Ez után a harcos gúnyosan megjegyzi, hogy „a muzsika szeretete nagy úr” – hiszen a koncerten ott volt a magyar és a német politikai elit egy része, illetve rengeteg német és multinacionális cég vezetője. Fájdalom, de jeleznem kell, nem csak a „muzsika szeretete”, hanem ebben az esetben a muzsika és a muzsikus szeretete volt a nagy úr. Igen, a megjelentek szeretik és tisztelik Mándoki munkásságát. Persze, ők, ott Németországban nem tudják, mi az a jó zene, azt hiszik, egy 72 platinalemezes életmű összevethető egy Népszabadság szerkesztőségi tagsággal. Ugyan már! Ezek az urak és hölgyek nyeretlen kétévesek a mi derék újságíróinkhoz képest. Hiszen van közöttük olyan, aki már a MUOSZ-díjat is megkapta!

Aztán a harcos azt is megírja, hogy „Nagy zenész lehet ez a Mándoki, ha el tudta érni, hogy Orbán ne meccsre menjen a csíkos ingjében és a mohersáljában, hanem unikumként egy zenei rendezvényre.”

Nos, Mándoki valóban nagy zenész. Az egész magyar könnyűzenei szakma ötven évre visszamenőleg együttvéve nem ért el annyit, amennyit ő egyedül. Persze, tudom, ő a gonosz kapitalista piacon működött, nem pedig az értékvezérelt szocialista világban, úgyhogy fúj-fúj!

Az viszont csak a szerkesztőség tagjainak új, hogy Orbán koncertre jár. Elkötelezett focistaként évente többször fordul meg ilyen (és még sokkal ilyenebb, pl. klasszikus zenei!) eseményeken, mint a Népszabadság sportújságírói együttvéve egész életükben. Ezt viszont nem biztos, hogy én fikáznám. Mint ahogy – függetlenül politikai milyenségétől – örültem, amikor felfedeztem Gyurcsányt egy Take6 koncerten. Ezek szerint van valami, amit mindketten szeretünk – ha már egymást nem annyira:-)

A harcos szerint „azért nem tudjuk elmesélni, milyen élmény lehetett a buli a MüPában, mert – fájdalom – a Mándoki által előszeretettel mószerolt, most ellenlábas egykori szupergroup, a Locomotiv GT koncertjén jártunk”. Nos, a szerkesztőség tagjai úgy csinálnak, mint ha a MÜPA koncerten jelen lévő fél kormány nem lett volna ott az LGT koncerten. Pedig ott is ott voltak. Kényelmes páholyokból nézték a koncertet, a legnagyobb vállalatok igazgatóival együtt. Mert, hogy, ők nem kultúrharcolnak, hanem élvezik a zenét. Egyik nap itt, másik nap ott.

De nem is a kormányt bántja leginkább  ezzel a szembeállítással a szerkesztőség, hanem az LGT-t.

Most nem magyarázom el, mi ebben a bántás, inkább arra hívom fel a figyelmet, mennyire aljas dolog politikai okokból ilyen megalázó helyzetbe hozni egy kiváló magyar együttest! Persze, a szerkesztőség tagjainak Mándoki is és az LGT is csak arra kell, hogy jól megmondhassák a magukét ennek a csúnya kormánynak. Hát ez a kultúrharc. Amikor a nyilvánosságot birtokló, és ettől magát felsőbbrendűnek vélő firkász óriási tehetségek teljes életművét alázza meg saját politikai haszonszerzése érdekében.

Az pedig, hogy a „Bizonyos Leslie Mándoki” világsztárokkal tűzdelt jelenlegi, vagy korábbi bármelyik együttesével szemben az LGT a szupergroup, szintén nem Mándokit és Presseréket minősíti. De hát úgy látszik, a Népszabadság szerkesztőinek ennyi öröm jut a két hatalmas zenei élményből…

A harcos ezek után kicsit morgolódik azon, hogy a közmédia felvette, majd le is adja a koncertet – és ebben teljesen igaza van. Tessék a Tháliában és az Arénában is playback-ről játszó Mága Zoltánt közvetíteni! Ki hallott már olyat, hogy közpénzből holmi Chaka Khan, meg Al Di Meola! Amatőrök helyett profikat a népnek!

A vége felé a harcos egyik legszebb mondata következik: „Arra pedig, hogy a fél magyar kormány és a hozzá csatlakozó díszes elit kompánia miért pont a Dschinghis Khan zenekarral a hajdani eurodiszkó-világban sikereket elért muzsikus zenéjére gerjed annyira, hogy tökön-babon átgázolva ott legyen, nehezen találtunk magyarázatot.”

Segítek a szerkesztőség tagjainak:

A Man Doki Soulmates produkció tagjai

-        Jack Bruce (Cream)

-        Bobby Kimball énekes (Toto)

-        Chris Thompson énekes-gitáros (Manfred Mann's Earth Band)

-        Nick Van Eede (Cutting Crew)

-        Greg Lake (King Crimson, Emerson, Lake & Palmer)

-        John Helliwell (Supertramp)

-        Chaka Khan

-        Al Di Meola

-        Randy Brecker trombitás,

-        Bill Evans szaxofonos

-        Peter Maffay énekes.

És ők mind egy 72 platinalemezes, magyar muzsikus-producerrel vannak a színpadon, akit Mándoki Lászlónak hívnak. Ennyi a magyarázat. Persze, ebben nincs semmi politika, és még kultúrharcra sem jó. Ez egyszerűen csak a világ legjobbjainak örömzenéje. Kultúra. Értitek?! Kultúra.

És a végszó: „Lehet, hogy csak ízlés dolga.”

Az, drága barátaim – ott a Népszabadság emelkedett szerkesztőségi szobájában! Bizony, ízlés dolga.