Bolyki Gyuri írása

Azt vettem észre, legtöbbször nem a monumentális dolgok nyűgöznek le, hanem a kis, apró, finom megoldások. A koncerteken sokkal nagyobb hatással van rám egy pillanatnyi teljes csend – amikor megáll a levegő, zenekar és közönsége teljesen együtt érkezik egy piano csúcspontjára – mint a hatalmas forték. Valahogy a szépen megmunkált kis dolgokban nagyon tudok gyönyörködni.

A legjobban azt szeretem, amikor egy apróság olyan fontossá válik, hogy jelentése az adott pillanatban és az adott helyen elszakad a megszokott, hétköznapi megítélésétől, és messze túlmutatva önmagán, mindent eldöntő tényezővé válik.

Egyik legutóbbi ilyen élményemet osztom meg veletek.

Valentin nap alkalmából kedvesemmel művészi élményre vágytunk, és (mivel az LGT koncert elvi okokból ki volt zárva:-) elmentünk a Boscolo Hotel Szalon étterembe vacsorázni. A program itt is 3,5 órásnak ígérkezett, de a környezet, és a művészeti ág más volt: gourmet vacsora a világ egyik legszebb éttermében. Most nem részletezem, mi volt a menü, helyette inkább azt hangsúlyozom: ilyen helyre nem enni megyünk, hanem élvezni a művészi színvonalon teljesítő szakács kreativitását, szakmai tudását, és a sok-sok szakember összehangolt munkájának eredményeként létrejövő tökéletességet. Egy este az ízek és textúrák változatos világában, a szilárd és a folyékony élvezetek egymást kiegészítő élményparkjában, a hangulatok és a jellegek harmóniájának jegyében. Furcsa szavak ezek, de számomra erről szól a csúcsgasztronómia.

A Boscolo-ban a megérkezés pillanatától érezhető, az étterem Michelin-csillagra pályázik.

Már pedig, ha így van, akkor a vendég is máshogy áll (ül) a dologhoz! Én alapvetően nagyon drukkolok, hogy minden jól sikerüljön – hiszen csak így lehet számunkra is tökéletes az élmény! Ha valaki szeretne a világ legjobb éttermei közé kerülni, el kell varázsolnia a vendéget, valóban művészi színvonalú „programot” kell nyújtani.

Ahogy helyet foglalunk, egy előadás részeivé válunk, melynek rendezője a séf, megvalósítói a felszolgálók, de ugyan ennyire fontos még a „házigazda”, a sommelier, a kísérőzenét játszó zongorista, és még sok-sok láthatatlan ember, akik a hibátlan produkción fáradoznak.

A kezdés parádés! Az amúgy szükséges és elvárt három helyett nyolc különböző péksüteményt kapunk. Ez persze csak akkor nagy dolog, ha van is értelme a sokféleségnek – és itt van. Nem részletezem, mindegyik tökéletes koncepció, hibátlan kivitelezésben.

Utána jönnek sorban az ételek (én a hét fogásos menüt ettem), mindegyik kitűnő. Egy minimális kis hibát ugyan az első főételnél éreztem, amikor is a nyúlhúsok milyenségéhez képest kicsit kevés, és kicsit tömény volt a jus. Jobban esett volna, ha hígabb, és több a pecsenyelé, de amúgy finom volt.

Békésen vacsoráztunk, finom falatokkal és borokkal, és olyan ízléses élő zongorajátékkal, amit élvezet volt hallgatni!

Kedélyes beszélgetéssel telt az idő egészen a desszertig, amikor is egyszer csak belém nyilallt a felismerés: morzsa van az asztalon! Mindjárt itt a desszert, és a fehér terítőn morzsák vannak! Majdhogynem összeomlottam. Egy ilyen étteremben – ahol fehér kesztyűben történik a terítés és a felszolgálás – legkésőbb a második főétel után leszednek mindent, és egy kis fémlapocska segítségével eltávolítják a morzsát! De ez itt elmaradt! Elképesztő, és egyben dühítő hiba, érthetetlen, miért nem gondolnak erre! Bosszantó dolog – mely miatt ugrott a tökéletes produkció:-(

És sajnos ez azt is jelenti, hogy az étterem még nincs felkészülve a Michelin-csillagra.

Ismétlem, ezen az estén nem az volt a kérdés, hogy finom-e az étel, hanem hogy az étterem szakemberei képesek-e a 3,5 órás programot világszínvonalon előadni. És ez most nem sikerült. Megbukott a morzsán.

A vacsora végén elbeszélgettünk az igen kiváló személyzet egyik tagjával, és értetlenkedve kérdeztem, hogy-hogy nem szerepel a feladatok sorában a morzsa leszedése az asztalról. Az úr pironkodva lejjebb tette a tálcáját, amin láthatóvá vált a morzsaleszedő eszköz. „Láttam, hogy morzsa maradt az asztalon, és tudom, hogy zavarta Önöket. Egy emberrel kevesebben vagyunk, egyszerűen nem volt időm leszedni! Elnézést!”

Belegondoltam magam a helyzetébe, és megsajnáltam. Negyven percen keresztül a tálcáján volt az eszköz, hogy leszedje asztalunkról a morzsát, de nem volt rá két perce (egyébként telt ház volt). Egy olyan elhivatott embernek, mint ő – mert tényleg az! –, ez pokoli érzés lehetett. Végignézte, hogyan múlik el a tökéletes illúzió, hogyan esik csorba a produkción. Hogyan lesz a művészi magaslatból hétköznapi morzsás-terítős vacsora.

Elhittem neki, hogy szenvedés volt számára nézni az asztalunkat, mert láttam rajta, mennyire szerettek volna elvarázsolni minket ezen az estén. Óriási küzdelmet vívtak – hiszen egy ember még hiányzik a láncból – de nem sikerült megnyerni a csatát. Egyrészt sajnálom őket, másrészt büszke vagyok rájuk. Tudják, min kell javítani, és szerintem, mire legközelebb megyünk, ott lesz az a plusz egy fő.

És akkor már a morzsa sem lesz más, mint egy kis lesöprendő feladat a desszert előtt.