Bolyki Gyuri írása
Elolvastam Bächer Iván írását, melyben Szőcs Géza könyvéről értekezik.
http://www.vasarnapihirek.hu/nyomtatas?cikk=/szerintem/bacher_ivan_hogyan_tehette
Az írás régi, Szőcs Géza könyve még régebbi. De a jelenség mai, és nagyon elszomorító.
Bächer Ivánt meglepte, hogy kapott egy névre szóló tiszteletpéldányt Szőcs Géza Dsida Jenő, Tasso Marchini és Hunyady Sándor életét kolozsvári érintettségük szempontjából bemutató könyvéből.
Azt írja róla, „szép fotókkal és műmellékletekkel illusztrált karcsú, gusztusos kötet”, valamint, hogy „szép, finom, igazi Erdély-illatú, Kolozsvárzenéjű európain magyar könyv”. Meg azt is, hogy „öröm volt olvasni, kézbe venni, lapozni”.
Majd egy sajátságos gondolatmenet végén ott köt ki, hogy Szőcs Géza elárulta „a csodás tájat”, a „csodás várost” és a „varázslatosan gazdag kultúrát”.
És hogy miként lett a nagyszerű könyvből árulás? Hát úgy, hogy a szerző „egy olyan rezsimnek lett buzgó önkéntese, amely sok mindennek titulálható, de szépnek, kulturáltnak vagy emberinek még véletlenül sem”. És mert Bächer számára „megdőlt az a mostanság gyakorta hangoztatott tétel, miszerint a mű és a szerző élete kettő, egymáshoz nincsen közük, az egyik lehet gyalázatos, szégyenletes és ocsmány, attól még lehet a másik értékes, szép, finom. Hát nem. Legalábbis énnálam nem. Nekem ez a kettéválasztás nem sikerült.”
Tehát – ha jól értem – Szőcs Géza könyvét még sem „öröm kézbe venni”, nem is „európain magyar”, nem is „szép” nem is „finom”, de csak azért, mert a szerző élete Bächer szerint „gyalázatos”, „szégyenletes és ocsmány”.
Hát, most erre mit mondjak? Ha valaki nem tudja szétválasztani a szerzőt művétől, szegényes lelki élete lehet…
Például az ilyen ember nem hallgatja Lully zenéjét, mert a mocskos pedofil gyilkos leszúrta a feleségét. És Purcellt sem hallgatja, mert ő meg abba halt bele, hogy a felesége nem engedte be házukba a bordélyból hazajövet, megfázott szegény, és elvitte őt a tüdőgyulladás. És nyilván nem hallgatja a közokirat hamisító Liszt zenéjét sem, aki ilyen módon tagadta le gyermekét, és messze elkerüli a vérfertőző Csajkovszkij alkotásait is. A szerencsejátékos és vulgáris, mocskos szájú Mozartról nem is beszélve…
De most ez tényleg így van?! Ül Bächer Iván a CD-lejátszó előtt, remegő kézzel próbálja betuszkolni Csajkovszkij D-Dúr hegedűversenyét, de nem megy. Eszébe jut, hogy a szerző milyen tisztességtelen életet élt, és mivel ezt nem tudja kettéválasztani, inkább lemond a gyönyörű zenéről?
És akkor inkább hallgatja Mága Zoltán valamelyik playback koncertfelvételét – hiszen őt Patakival szemben a szocialista kormány tüntette ki először a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje, majd a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje díjjal.
Tudják, ő az a fantasztikus művész, aki Demszky Gábor feleségét maga mellé véve járta sokáig a világot. Vagy onnan is ismerhetik, hogy Thália színházbeli lemezbemutató koncertjén elejtette a vonót, de szólója ugyan úgy ment tovább, mint ha semmi nem történt volna. Nyilván sokkal jobban megérdemelte a kétszeres kitüntetést ez a playback-huszár, mint Pataki Attila…
De komolyra fordítva a szót: nem tudom megítélni, mekkora kaliberű író lehet Bächer Iván, de nyilván nem nyeretlen kétéves. Bár díjait és kitüntetéseit tekintve messze elmarad Szőcs Gézától, az, hogy Szőcs tiszteletpéldányt küldött neki, számomra azt jelzi, fontos része napjaink írói társadalmának, komoly művészember és alkotó lehet.
Még az sem igazán zavar, hogy szerinte Orbánék „A Magyar Gárdát például kormányra kerülésük pillanatában be fogják tiltani, vezetőit ugyanakkor beépítik a hadügybe, belügybe, titkosszolgálatokba”. Vagy, hogy szerinte „A Fidesz bolsevik szervezeti alapú, kádárista programú, náci lelkületű párt”. Nincs semmi baj azzal, ha egy művész úgy érzi, feladata politizálni, és/vagy karakánul kiállni a véleménye mellett – ő dolga.
A bajt máshol látom.
Bächer Ivánnak egy nálánál sokkal elismertebb író kezet nyújtott, kollégának tekintette őt, és dedikált könyvet küldött neki. Nem azért, mert szereti, nem azért mert egyetért vele, sőt, valószínű nem felejtette el Bächer nyilatkozatait sem.
Mindentől függetlenül, művészemberként tesz felé egy lépést, mert úgy gondolja, Bächer a kollégája, akivel a politikumon túl egy szekeret tolnak.
Szőcs Géza szabad volt arra, hogy megtisztelje Bächer Ivánt.
Bächer Iván viszont nem volt szabad arra, hogy megélje ezt a megtiszteltetést. Nem külső erők korlátozták őt, hanem saját lelkivilága. Van egy megrögzött belső hangja, mely mindenek elé helyezi szubjektív politikai ítéletét, és ezen a szűrőn keresztül vizsgál mindent és mindenkit. És közben nem veszi észre, hogy ez az életszemlélet megöli a benne lakó művészt, kirekeszti őt a valódi nagy eszmék és gondolatok világából, lehúzva őt a megélhetési reszketők és hivatalos gyűlölködők világába.
Bächer Iván író bajban van, miközben Bächer Iván közember vígan fickándozik az ilyen cikkek megírásakor. Kár ezért. Nagy kár, mert ha Szőcs Géza valakinek tiszteletpéldányt küld, annak valószínű értékes művészi kvalitásai vannak. Bächernek érdemes lenne odafigyelnie magára – hogy mások is felfigyelhessenek rá.
És kár azért a sok-sok művészért, akik szintén így élik meg művésztársaikhoz való viszonyukat.
Szerintem nekünk, akik korunknál fogva most lépünk be a hazai kulturális élet vezető grémiumába, nem szabad ebbe a hibába esni. Nem tudjuk megváltoztatni rossz gondolkodású elődeinket, de mi még csinálhatjuk jól. Elsősorban művészembernek kell látnunk társainkat, és minden más csak ez után jöhet.
Különben mi magunk, békétlen lelkű művészek fogjuk megosztani a társadalmat. Ez pedig azért veszélyes, mert ebből már mindenkinek elege van. Félő, hogy az embereknek egyszer csak a megosztó művészvilágból is elegük lesz – és sajnos, nekik lesz igazuk.
Nem tudom, mekkora szerepem lesz a jövőben a hazai kultúrpolitikában – ha lesz egyáltalán, de most mondom: szeretnék összefogni mindenkivel, aki a békességen dolgozik, és kerülni fogok mindenkit, aki politikai alapon megosztó.
Uff, én beszéltem.
