Bolyki Gyuri írása
Batta András, a Zeneakadémia rektora szerint azért nem vettek fel senkit az intézmény fuvola tanszakára, mert a jelentkezők nem voltak elég jók – ami azt jelzi, hogy a középfokú oktatás szintjén problémák vannak.
A középfokú oktatás résztvevői ezen megsértődtek, mert magukra vették a célzást. Szerintük nem a Konzis tanárok rosszak, sokkal inkább azért nem ment komoly jelentkező a Zeneakadémiára, mert ott olyan emberek tanítanak, akikhez nem érdemes járni. A gyerekek elmennek inkább vidékre, vagy külföldre.
Nos, ha kicsit hátrébb lépünk, és nem az egzisztenciálisan érintettek szemszögéből vizsgáljuk a kérdést, jobban rálátunk a problémákra.
Erről szólok néhány pontban:
1. Amióta eszemet tudom, azt hallom a Konzi és a Zeneakadémia egykori tanulóitól és tanáraitól, hogy "bezzeg az én időmben!". Az a szörnyű, hogy napjainkban már én is ezt mondom: BEZZEG AZ ÉN IDŐMBEN! És ami a legszomorúbb: a "bezzegelőknek" igazuk van. Évtizedek óta esik a színvonal, egy-egy új generáció olyan jelenségeket produkál, amit az előzőek elképzelni sem tudtak. Két gyermekem jár a Konziba, tudom, mi a helyzet: csoda, ha az odajárók harmadából zenész lesz. Tehát nyugodtan kijelenthetjük: igenis, folyamatos színvonalesés tapasztalható a zenei oktatási intézményekben.
2. Ettől azonban még igaz az az állítás, hogy a világ legszínvonalasabb zenei képzési rendszere hazánkban van. Ennek több oka is van, melyek közül a legfontosabbak:
- Háromlépcsős oktatási rendszer: zeneiskola(alapfok) - Konzervatórium(középfok) - Zeneakadémia(felsőfok), melynek minden szakaszában arra specializálódott pedagógusok foglalkoznak a tanulókkal. A legfontosabb: a főtárgy esetében legalább három pedagógus foglalkozik több éven keresztül egy tanulóval, mire megszerzi a diplomáját.
- Az oktatás mindhárom szintjén komplex zenei képzés zajlik. Tehát a fő hangszer mellett egyszerre van szolfézs, összhangzattan, majd kamarazene, zeneirodalom, zenekari gyakorlat és kötelező zongoraoktatás is. E roppant fontos tárgyak közül három egyéni oktatás - ami azt jelenti, hogy a zenészpalánta fejlődésével egyénileg, személyre szabottan foglalkozik az őt tanító pedagógus. Ez egyedülálló a világon, sehol nem biztosítanak alapfokon és középfokon ilyen színvonalú fejlődési lehetőséget a gyermekeknek. Ez olyan, mint ha egy focista-növendéknek heti négyszer egyéni, teljesen személyre szabott edzést tartana éveken keresztül egy kiváló edző. Nem véletlen, hogy közoktatásban nagyítóval kéne keresnünk a világon olyan helyet, ahol ez hozzáférhető.
- A szólóhangszer mellett óriási hangsúlyt kapnak az elméleti tárgyak és a kamarazene is, melynek révén MINDENT megtanulnak a zenéről a gyerekek. Ez olyan, mint ha a fociedzéseken azt is megtanulnák a gyerekek, amit az edzőképző iskolában tanítanak. A világon egyedülálló, hogy a gyakorlat mellett a teljes elméleti háttér is ilyen szinten része a tananyagnak.
- Képzési rendszerünk meghatározó eleme az a Kodály-módszer, melyet a hangszeres tanárok sokszor elátkoznak (mivel a gyermek inkább szolmizál, mint hogy ábécés névvel mondaná a hangokat), de ettől még tény: a zenét itthon tanulók már 12 éves korukra jobban értik a zenei rendszereket, mint külföldi társaik 18 éves korukban.
Tehát, ha valaki azt keresi, miért is olyan rendkívül jó a magyar zenei képzési rendszer, ezekkel a fő tényezőkkel fog találkozni (a tehetségen kívül).
Annak ellenére, hogy az utóbbi két évtizedben folyamatosan szűkült a zeneiskolák kapacitása, kisebb-nagyobb szervezéssel a mai napig mindenki számára hozzáférhető ez az oktatási forma, méghozzá gyakorlatilag ingyen (6-10.000Ft/féléves hozzájárulási díjról tudok zeneiskolákban, de a rászorulóknak ezt is csökkentik, vagy elengedik).
A baj igazából nem itt van. Az igazi probléma - mint a foci esetében is - az utánpótlás kérdése. Jelenleg (úgy tudom) 110-120 ezer gyermek jár alapfokú zenei képzésre. Érdekes, hogy míg a megkérdezett felnőttek 80 százaléka mondja azt, hogy szeretne tudni valamilyen hangszeren játszani, csak minden nyolcadik tanult valaha zenélni. Tehát igény az volna, de egyre kevesebben lépnek be a rendszerbe. Ennek csak kisebb oka a szűkülő zeneiskolai kapacitás, sokkal fontosabb, hogy a jelenlegi oktatási szisztéma sokkal inkább a célirányos, profi zenészképzésre koncentrál, és a tananyag már az első évben rengeteg gyermeket elriaszt (ki ne ismerné a sajnálkozó mondást: szeretett volna Misike zongorát tanulni, de a szolfézst nagyon utálta, úgyhogy inkább elment táncszakkörbe). Iskoláinknak sokkal hamarabb fel kellett volna ismerni, hogy a zenészképzés mellett az első években több lehetőséget kellene biztosítani azoknak, akik "csak úgy" szeretnének zenét tanulni, szolfézs nélkül. Aztán, ha már rákapott a gyerek a zenére, és ne adj' Isten, úgy dönt, hogy ő zenész lesz, majd megtanulja a kvartszext akkordokat kicsit sűrűbb menetben, mint a többiek. Erre azonban még nincs fogékonyság, zenetanáraink többsége ragaszkodik az "elitképzéshez".
És itt jön a következő probléma. Amikor én elkezdtem zenét tanulni, a zenészség "elit" szakma volt. Nekünk, full csóró falusi gyerekeknek tulajdonképpen az egyetlen kiugrási lehetőség, mely anyagilag elérhető volt. Nyelvórára nem volt pénz, a csellóóra ingyen volt. Szakkönyvet nem tudtak volna venni a szüleink, a csellót ingyen adta a zeneiskola (és adja ma is). Csak azon múlt a jövőnk, mennyire vagyunk tehetségesek, és mennyit gyakorolunk.
Persze, van egy másik olvasata is a dolognak: mindig is azt mondtam, hogy csak a hülyék mennek zenésznek. Nincs még egy hivatás, mely ennyire rabszolgává teszi az embert. A zenészséget ugyanis nem lehet 14 évesen választani. Addigra már késő. 5-6 éves korban kell elkezdeni a kitartó munkát, 10 évesen már célirányosan, mindenről lemondva kell gyakorolni, 14 éves kortól pedig jó tíz évre beszűkül a világ, és nem áll másból, csak gyakorlásból, koncertre járásból, majd ismét gyakorlásból. Utána pedig egy életen keresztül ott a belső nyomás, hogy nem szabad pihenni, valamit még nem gyakoroltam ki rendesen. Ehhez hülyének - de legalább is elképesztő céltudatosnak - kell lenni.
Aki tehát zenésznek adta a gyermekét, az tudta, milyen útra küldi, de azt is tudta, hogy ezzel meg van alapozva a jövője. Ugyanis mindig volt annyi munkája a hazai zenészeknek, hogy – ha nem is bőven, de szépen – meg tudjanak élni. Annyi szimfonikus zenekar, kamarazenekar és hakni volt, hogy senki nem félt attól, hiábavaló az iszonyú befektetés, nem tudja eladni a tudását a piacon.
Aztán jött a rendszerváltásnak nevezett izé, és az azt követő tíz évben minden felborult. A zenei élet képviselői és a politikai uralkodók közötti párbeszéd terepe nem volt kidolgozva, így – miközben egyre szűkültek a piaci lehetőségek – attól függött egy-egy zenekar vagy projekt támogatása, ki hogy feküdt az adott rendszerben. Senki nem volt felkészülve arra, miként kell kezelni a kultúra ezen területének "piacosítását", hogyan kell levezényelni a zenei rendszerváltást. Így aztán ez a mai napig sem történt meg.
És mivel a zenei életben nincs piac, nincs egészséges kereslet-kínálati egyensúly, a kétezres évek eleje óta olyan erodálódás figyelhető meg, melyet már nem csak a kultúrára fogékonyak látnak. Egészen odáig elhatott ez a folyamat, hogy ma már közkeletű vélekedés: "tehetséges a gyermekem, de nem engedem, hogy zenész legyen, mert éhen hal". Szó sincs arról, hogy a zenészség elit szakma lenne, sokkal inkább úgy tűnik: csak az tud megélni belőle, akinek valakije "csókos" valahol, így be tud kerülni egy-egy jó helyre. Nincsenek haknik, ahol kiegészítő keresetre lehetne szert tenni – ami mindig is hozzátartozott a zenészek életéhez. Ezt halljuk lépten-nyomon az érintettektől, ezt olvassuk a sajtóban, és ennek meg is lett a hatása: a szülők egyszerűen nem merik zenésznek adni gyermekeiket. (Ugyanakkor jegyezzük meg: kicsit borúlátóbb a jajgató kórus a valós helyzetnél, hiszen jelenleg is több ezer magyar muzsikus dolgozik szerte a világban, a piac által kínált különböző területeken, úgyhogy a fenti kijelentés inkább csak azokra igaz, akik nem akarják átlépni az országhatárt.) Általános vélekedés, hogy túl nagy rizikót jelent mindent feltenni egy lapra, mivel, ha nem jön össze, akkor semmi nincs a gyerek kezében, amire építhetné a jövőjét – hiszen tény, hogy a profi zenei képzés mellett tényleg nincs idő megtanulni egy más típusú egyetem felvételi anyagát.
Tetszik-nem tetszik, az alapfokú zeneiskolai tanulók létszámcsökkenésének egyik legfontosabb oka, hogy a szülők nem favorizálják az ilyen irányú képzést.
Meggyőződésem, ha lenne lehetőség szolfézs nélkül is hangszert tanulni egy-két évig, sokkal több gyerek járna zeneiskolába, akik néhány év muzsikálás után már ki tudnák jelenteni szüleik elé állva: én zenész akarok lenni!
Ehhez persze az is kéne, hogy a magyar zenészek tudomásul vegyék: aki zenét tanul, az a diplomával együtt világútlevelet is kap. Le kéne számolni azzal az illúzióval, hogy minden diplomásnak itthon kell állást kapnia! Ebben az írásomban már elemeztem, hogy az általam ismert európai nagyvárosokhoz képest Budapesten mennyivel nagyobb kínálat van élvonalbeli zenei produkciókból, és hogy az állam mennyivel több pénzt költ zenekarok fenntartására, mint nyugati szomszédainknál. Egy kétmilliós városban hat szimfonikus zenekar működik, de vidéken is hasonló a helyzet: egymástól 60-80 km-re önálló intézményként koncertzenekarokat tartunk fenn. Erre nem találok példát sehol máshol.
Nos, ha ezek nem lennének, az sem lenne óriási baj (mármint a zenészek szempontjából), hiszen a magyar muzsikusokat mindenhol a világon szívesen látják! Nincs olyan élvonalbeli zenekar Európában, melyben ne ülne ott néhány magyar muzsikus - méghozzá sokszor a legkiemelkedőbb posztokon. Az én korosztályom tagjai el tudtak helyezkedni, ha hajlandók voltak átlépni az országhatárt.
A mostani zenészpalánták viszont már egy kicsit bajban vannak. Utolérte őket a "német jelenség".
Hogy ez mi?
El kell menni egy német nagyvárosba, és meg kell nézni, milyen összetétele van az ott működő szimfonikus zenekarnak. Általában kétharmad, de sokszor háromnegyed arányban kínaiak, koreaiak és japánok alkotják a tagságot. A maradék nagy része magyar, orosz, lengyel muzsikus, és talán van 5-6 német is. Bizony, a fene nagy jóléthez szokott német társadalomban élő családok csemetéi már jó tíz éve nem hajlandók annyit gyakorolni, amennyivel fel tudnák venni a versenyt a "gyakorló-gép" ázsiaiakkal. Előfordul, hogy egy-egy próbajáték után a vesztes német pályázó megnyeri a zenekar ellen indított perét, mondván: ő német, és elsőbbséget kell kapnia a külföldiekkel szemben, de a tendencia nem ez. A legrangosabb német zenei egyetemek tanulóinak zöme ázsiai, mivel nekik nem azon jár az eszük, hogyan lehetne elkölteni anyuék temérdek pénzét szórakozásra, hanem gyakorolnak.
Nos, ezen a téren mi is ráléptünk a "jóléti" útra. Elképesztő önfegyelmet és lemondást kíván a mai fiataloktól az a gyakorlásmennyiség, ami a zenészséghez kéne – és nem is sokan mondanak le az élet kínálta örömökről Bach és Mozart kedvéért. Így viszont nem lesz megfelelő mennyiségű utánpótlás, sem a Konziban, sem az Akadémián. Bizony, nem szabad homokba dugni a fejét a szakmának, el kell ismerni: jóval kevesebben tanulnak zenét, kisebb a zenészség iránti ambíció, kisebb az utánpótlás merítése.
Igaz tehát, amit Batta András mondott: a Zeneakadémia problémája középfokon kezdődik - de ezt nem biztos, hogy a tanárokra kell érteni. Kevés gyerek megy Konziba, ezek egy része kihullik, másik részét nem érdemes felvenni, és csak egy kis hányad az, aki valóban méltó arra, hogy a Liszt Ferencről elnevezett intézményben tanulhasson. Amikor én felvételiztem, 30-40 jelentkező jutott egy helyre. Ma van olyan, hogy mindenkit fel kell venni, hogy meglegyen a tanárok óraszáma.
És akkor felmerül a kérdés: mit tesz ilyenkor a bölcs fenntartó - az állam?
Látva a statisztikát, megszünteti az egész rendszert, és behinti sóval a nyomait? Vagy inkább racionalizál, rábírja az érdekelt szisztéma képviselőit egy új gondolkodásra, és létrehozza a hosszútávon fenntartható modellt, mely alkalmazkodik a 21. század társadalmi viszonyaihoz? Ha én lennék "ők", ez utóbbit választanám. Kiszélesíteném az alapfokon elért gyerekek számát, nagyobb merítést biztosítanék a középfok részére, így biztosítva lenne az Akadémiára jelentkezők sokasága is. Megkérném üzletember barátaimat, ne beszéljenek hülyeséget a "fölösleges művészi képzés"-ről, sőt, propaganda hadjáratba kezdenék, hogy minél többen tanuljanak zenét. Mert itt már adott a világszínvonalú rendszer, az ehhez való személyi és infrastrukturális háttérrel együtt. Azt is bemutatnám, mennyivel könnyebben jut be egy első ligás zenekarba egy magyar zenész bárhol a világon, mint egy első ligás focistánk. És ahogy a fociban, itt is igaz: minden alapfokon dől el!
Legyünk büszkék rá, hogy van egy intézményünk, melybe kétlépcsős oktatás után akkora tudással kerülnek be a tanulók, ami külföldön már a diplomához elég. Tudatosítsuk, hogy az összes többi iskolába járó arról álmodik, bár csak külföldön is elfogadnák a diplomáját - a zenészeknek viszont ez már évtizedek óta adott.
Batta András és a Konzi tanárai kezdjenek el közösen lobbizni azért, hogy szélesedjen az alapfokon zenét tanuló gyerekek tábora, hiszen mindkét intézmény sorsa ettől függ. Csak akkor tud Budapest a zene szilíciumvölgye lenni, ha az ország valamennyi dombján egy zeneiskola áll, mely tele van tanulókkal.
Úgyhogy, Uraim! Kezdődhet a kampány!
