Bolyki Gyuri írása

Gerendás Péternek írt levelem elérte a Hvg.hu ingerküszöbét. Reagáltak is rá – elég slendriánul. Nem tudom, minden anyagukban ennyi pontatlanság van-e, de nem lehet nyugodt annak az újságírónak a főnöke, aki az általam leírt „Sok számodat játszották a rádiók – de ezek szerint nem eleget ahhoz, hogy abból ma is profitálni tudj” mondatot így adja vissza olvasóinak: „Bolyki szerint a gitárosnak igenis sok számát játszották a rádiók, csak nem eleget ahhoz, hogy profitáljon is belőle”.

Nos, Bolyki szerint Gerendás bizony sokat profitált dalainak játszásából - amikor a rádiók még játszották a számait. Bolyki szerint Gerendásnak MA már nem jelent profitot az AKKORI játszottság. Ha én lennék a cikk írójának a főnöke, leültetném, és megkérdezném, érti-e, mi a különbség a két mondat között. Ha érti, megkérném, hogy mostantól próbáljon a nagy hírű orgánumhoz megfelelő színvonalon dolgozni. Ha nem érti, akkor …

De nem ez a lényeg, nem ezért fogtam neki az írásnak, hanem, mert a Hvg.hu cikke révén engem is utolért a „nyúltenyésztés” esete! (Aki nem olvasta erről szóló írásomat, az itt találja meg.)

A történet a következő:

1. Bolyki leír egy mondatot (az előtte lévőt is idézem, hogy érthető legyen, miről van szó): „Én pedig azt javaslom, Péter, ne menj sehova! Egyrészt, annyi zsidózás, cigányozás, töröközés, amennyi itt van, mindenhol van, sőt!”

2. A Hvg.hu cikk a bevezetőben ezt így adja vissza olvasóinak: „(Bolyki) azt javasolja a csalódott gitárosnak, hogy ne költözzön el az országból, mert máshol is zsidóznak”. Majd a cikk végén még egyszer: „Végül arra kéri Gerendást, hogy változtasson elhatározásán és ne menjen külföldre, hiszen zsidózás ott is van”.

Azt láttuk már, hogy a cikk írója nem mindig helyesen rövidíti meg a tőlem vett idézetet, ami azért probléma, mert így félrevezeti a benne megbízó olvasót. Szomorú dolog ez, amiért nyilván a következő szerkesztőségi összejövetelen a főnöke figyelmezteti.

Ebben az esetben azonban nagyon nehéz figyelmetlenségnek tulajdonítani a rövidítést. Lehet, hogy bennem van a hiba – sőt, biztos – de szerintem az egész Európát érintő „zsidózás, cigányozás, töröközés” olyan fajta visszaadása, mely kizárólag zsidózást említ, az eredeti szöveg eltorzítása, mely alkalmas arra, hogy az olvasóban felébressze a jól kondicionált "jajistenemmégegynáci" érzést. Persze, lehet erre azt mondani, hogy paranoiás vagyok, de a következmények engem igazoltak.

3. A Hvg.hu cikk megjelenése után néhány órával csörög a telefonom. Egy markánsan ellenzéki napilap újságírója mutatkozik be, és arra kér, magyarázzam meg a Hvg.hu-n olvasható, egész Európában tapasztalható zsidózásra vonatkozó kijelentésemet, különösen annak fényében, hogy pl. Németországban és Ausztriában szigorúan büntetik a zsidózást, és éppen ezért ott nincs is ilyesmi. Mondtam az illetőnek, hogy rossz számot hívott, én nem beszéltem arról, hogy egész Európában zsidózás lenne, mire ő: „De igen, itt olvasom a Hvg.hu cikkében!”. Ekkor megkértem őt, ha a Hvg.hu cikkéről akar beszélgetni, vegye fel velük a kapcsolatot, ahhoz semmi közöm. Ha viszont az én szavaimról, velem akar beszélni, legyen kedves elolvasni a levelemet, és utána hívjon újra. Azóta se’ hívott.

Hát így működik a nyúltenyésztés.

Bolyki leír valamit, amit a Hvg.hu újságírója egy bizonyos gondolkodás mentén – a rövidítés látszatát keltve – megmásítva ad vissza (mivel jól ismerem a tulajdonost, hiszem, hogy ez nem az ő befolyása), amire hivatkozva aztán Bolykit felhívja egy következő újságíró, hogy magyarázkodjon a miatt, amit az előző újságíró adott a szájába, és ő soha nem mondott. Ha szándékolt volt levelem ilyenfajta lerövidítése, jól láthatóan működésbe lépett a mechanizmus, és óriási felelősség terheli az újságírókat az olvasók félrevezetése miatt.

Ha pedig mind ez nem így történt, és a nyúltenyésztés egy nem létező dolog, akkor valószínű, a Hvg.hu-n lehetőséget kapott egy abszolút kezdő, tapasztalatlan, az olvasók pontos tájékoztatására valójában még alkalmatlan személy a bizonyításra. Nos, azt kell, mondjam: nem sikerült. Neki, és az olvasóknak is jobb, ha még egy ideig csak tanulóként nézi, hogyan kell korrektül tájékoztatni.

Bolyki Gyuri írása 

Nem sok produkció kapcsán volt bennem akkora várakozás, mint a közelgő István, a király.

A mű a szívem csücske, ezen tanultunk meg a capella énekelni a tesóimmal, minden dalt tudok kívülről, sőt, még a dob- és basszusgitár szólamot is! Elképesztő zenei teljesítmény, nem csodálom, hogy Szörényi Levente a mű megírása után – szerzőként – csak „félgőzzel” tudott részt venni a „Jelenkor” című Fonográf lemez munkálataiban, hiszen olyan minőségű és mennyiségű zenét írt a rockoperához, ami majdhogynem egy életmű összefoglalása is lehetne.

Az eredeti mozifilm is egy nagyon erős alkotás, amit soha nem fogok elfelejteni.

És éppen ebből fakad felfokozott várakozásom: nem tudom kiverni a fejemből azokat a karaktereket, melyek beleégtek a szívembe-lelkembe!

És akkor most jön ez az új előadás, Alföldivel az élen, és kihirdetik a szereplő gárdát:

István: Feke Pál

Koppány: Stohl András

Ez egy igazi Alföldis húzás, csúcs!

Mint ahogy maga a produkció is szerintem Rosta Mária produceri működésének csúcspontja.

Ennek az örökké keverő hölgynek sikerült elérnie, hogy egyik művésze (Szörényi Levente) elfogadja alkotótársnak másik művészét (Alföldit), aki behozza a műbe harmadik művészét, Feke Palit. És a végére Stohl András. Nem hiszem, hogy van ember, aki ezt a gárdát valaha elképzelhetőnek tartotta volna!

Pedig a csapat jó, csak elképzelhetetlen, hogy lesz ebből István, a király!

A szerzőkről és a műről nem beszélek, mindent tudunk róluk.

Alföldi – mint rendező – szerintem kétesélyes választás. Óriási tehetség, aki épp úgy képes lehet mennybe vinni az előadást ötleteivel, mint megütközést kiváltva megbuktatni. A legnagyobb veszélyt abban látom, hogy a műhöz leginkább kötődő korosztály nem lesz képes „váltani”: hiába lesz zseniálisan újragondolva a mű, elutasítják azt. Előre félek, hogy ha ez történik, majd elkezdenek arról írni, hogy Alföldi nem is tehetséges. Pedig dehogynem az! De számomra már az is elfogadhatatlan volt, hogy a filmhez képest kicserélődtek a további előadások szereplői, mivel az új gárdák meg sem közelítették az eredeti minőségét. (Ebben egyébként óriási szerepet játszott Vikidál, aki szerintem mindannyiunk számára a darab legemlékezetesebb figurája volt.)

Feke Pál munkásságát indulása óta nyomon követem – néha összetalálkozott az utunk egy-egy produkció kapcsán. Az egyik legszorgalmasabb pályatársnak tartom, aki elképesztő munkával megformált szerepjátszásával képes elfeledtetni velünk kicsit merev személyiségét. Nem kirobbanó tehetségével, hanem szorgalmával küzdötte fel magát oda, ahol van, és ezért nagyon tisztelem őt. Szerintem megbízhatóan fogja teljesíteni a rá bízott feladatot, mind színészileg, mind hangban méltó lesz elődeihez.

Stohl András pont az ellenkező érzést váltja ki bennem. Lehet, az a baj, hogy túl sokat hülyéskedtem és röhögtem együtt Bucival, de egyszerűen én nem tudom őt elképzelni Vikidál után Koppányként. És innentől kezdve érdekes a produkció! Alföldi nem az az ember, aki hajlandó lenne kompromisszumot kötni, ha művészi kérdésről van szó. Nincs az a pénz, és az az indok, ami miatt behozná Bucit úgy a produkcióba, hogy Koppány szerepe nem pont neki való. Na, de akkor milyen figura lesz ez a Koppány?! Hogy a fenébe lesz megformálva a bivalyerős testi és hangi adottságokkal bíró Vikidál után a – hozzá képest – nyüzüge, énekelni maximum színészként tudó Stohl András által a szerep?! Én ezt elképzelni sem tudom!

És ettől jó a projekt!

Zseniális húzás volt így összerakni a csapatot! Engem nem érdekel a politikai nyilem-nyalom, Alföldi végre azt csinálja, amihez ért, és a többiek megvalósítják a koncepcióját.

Ha el tudnám hinni, hogy az előadás jól fog szólni, biztosan vennék rá jegyet! De valószínű, inkább megvárom a gondos utómunkával elkészített DVD-felvételt, és egy kényelmes fotelben ülve megnézem, mi lett az utóbbi évek egyik legbátrabb ötletéből.

Bolyki Gyuri írása

Tudod, tisztellek, szeretlek, és pont ezért fontos a leveled. Olyannyira fontos, hogy szeretném, ha a sok mocskolódó kommenten kívül kapnál egy szakmabeli, higgadt, tárgyilagos reagálást. 

Legfontosabb mondataidra szeretnék reflektálni, és megosztani gondolataimat.

„…nem dughatom tovább a fejemet a homokba. 15 lemez, számtalan rangos díj után úgy döntöttem, hogy befejezem itthoni tevékenységemet.” 

Péter!

A fenti idézet kapcsán tényleg ne dugjuk a fejünket a homokba!

15 lemezről írsz. Tudom, volt olyan időszak az életedben, amikor jól fogytak a lemezeid – mint általában minden tehetséges előadónak. De azt is tudja az egész zenei szakma, hogy azok a típusú lemezek, melyek a nevedhez (is) fűződnek, tíz éve folyamatosan csökkenő számban keltek el. Az elmúlt öt évben, ha egy ilyen kiadványból megvettek 1500 példányt, az már óriási sikernek számított. Ez nem csak rád volt érvényes, hanem az egész szakma hozzád hasonló kaliberű és stílusú előadóira. A CD ipar összeomlott, ezt öt éve mindenki látja, tudja. Ennyi ideje készül az egész zeneipar átállni, megújulni, együtt élni az új kihívásokkal. Péter! Az, hogy a lemezek nem jelentenek megélhetési lehetőséget, nem új dolog, és nem csak téged érint! Legfeljebb annyiban érint téged jobban, hogy nem találtad meg a módját az átállásnak, nem sikerült felkészülnöd az új korszak új kihívásaira.

A „számtalan rangos díj” kapcsán szeretném eszedbe juttatni szakmánk alapvető mondását: a művész nem díjakért dolgozik – bár a munkáját díjazhatják. Tényleg sok díjat kaptál, ezek egy része szakmai elismerés, másik része annak honorálása, hogy komoly szerepet vállaltál egy politikai irányzat népszerűsítésében. De sajnos, díjért még senki nem kapott kenyeret a boltban. Ugye, ez sem újdonság?

„…befejezem itthoni tevékenységemet. Ennek számos oka van.
Az egyik ok a hazánkban tapasztalható fasizálódás.” 

Péter!

Ez – és a többi, cigányozós, zsidózós – megnyilvánulás nem méltó egy alkotóhoz, egy előadóművészhez! Tudod jól, hogy a zsidóság vezetőinek kijelentésével („Magyarországon a zsidóság reneszánszát éli”) sincs szinkronban ez a kijelentés, és azzal sem, amit te magad megtapasztalsz. Ha valamikor, hát az MSZP-SZDSZ kormányok idején volt fasiszta masírozás, cigánygyilkosságok, de volt nekünk izraeli állampolgárként idetelepített Szabó Albert dísz-nácink, és sikerült úgy „lehozni” az MSZP-SZDSZ kormánynak a nyolc évét, hogy Parlamentbe kerülhetett a Jobbik. Ha valamikor, hát ezekben az időkben kellett volna „fasizálódásról” beszélni, nem ma. Ez a kormány azzal küzd, hogy az elődje parlamentbe juttatta a Jobbikot! De, ha úgy érzed, hogy téged ennyire zavar valami, akkor tegyél ellene a saját eszközeiddel, mint művész! Pont most lenne szükség rád, alkoss, szólalj meg!

De én inkább maradnék a szakmai résznél! 

„Szakmailag soha nem volt szerencsém. Más híres előadókat kísértem, egy méterrel a hátuk mögött, és ennek szimbolikus jelentősége is volt. 
A második vonalban születtem, és ott is maradtam.”

Péter! Semmi szimbolikus jelentése nincs, és nem is volt annak, hogy híres előadókat kísértél! A legtöbben így kezdik, teljesen normális dologról van szó. Lehetőséget kaptál zenészbarátaidtól, hogy megmutasd magad a közönségnek, hála Istennek, sokan voltak, akik látták tehetségedet, és szerettek volna segíteni az előrejutásban. Az, hogy végül nem sikerült az élvonalba kerülnöd, egyáltalán nem kirívó eset, hiszen a „feltörekvő” művészek 90%-a a második vonalban marad. Nincs egy tucat azoknak a – most is színpadon álló – művészeknek a száma, akiknek összejött az előrelépés! Általában elmondható, hogy aki jó a második vonalban, az ritkán jó az első vonalban. Pont azért jó valaki „asszisztnak”, mert tehetséges, ügyes, szorgalmas, de nem annyira erős egyéniség, hogy elhomályosítsa a főhőst. Sokaknak pedig az a problémájuk, hogy nem olyan típusú egyéniségek, akiért a közönség hajlandó önálló produkcióként is pénzt fizetni. Nézd meg: hány háttérvokálos kezd szólókarrierbe, és hány marad talpon?!

Szóval, ez a megélésed teljesen normális, és semmi egyedi nincs benne! A zeneipar így működik!

Így folytatod:

„Később a saját lábamra álltam. De a Rádiók nagyon keveset játszották a dalaimat, emiatt nem lehettek slágerek azok.”

Ezzel kapcsolatban három dolog:

1. Az a művész, aki saját lábára áll, kell, hogy rendelkezzen egy hosszú távú elképzeléssel arról, hogyan építi fel karrierjét. Azt is pontosan ki kell jelölnie, mik azok a visszacsatolási pontok, melyek igazolják elképzeléseit, és mik azok az események, melyek megtörténte azonnali újragondolásra kell, hogy késztessék tervei kapcsán. E jól átgondolt stratégia nélkül nem merészség, inkább botorság önállóan elindulni ezen a pályán.
2. Sok számodat játszották a rádiók – de ezek szerint nem eleget ahhoz, hogy abból ma is profitálni tudj. Azt azonban te dönthetted el, akarsz-e olyan számot előadni, ami „rádióbarát”, vagy sem. Te is, és zenésztársaid is képesek lettek volna megírni egy „3:20 – 120bpm” típusú dalt, és máris ment volna. De valamiért nem ezt az utat választottad. Mint ahogy nagyon sokan mások sem voltak erre hajlandók, de ők nem panaszkodnak amiatt, hogy nincs rádiójátszásuk.
3. Rengeteg előadóművész van, akinek egyetlen nótája sem megy rádiókban. Amíg nem volt Jazzy rádió, a Brothers-nek soha, sehol egyetlen dala nem volt hallható. De nem is akartuk! Berendezkedtünk arra, hogy mi nem rádióbarát gagyi-zenét csinálunk, és ezen az úton járunk 25 éve. Ez egy teljesen normális létezési mód a zenei életben, nem jelent ellehetetlenülést, sőt! Az a tapasztalatom, hogy annál magasabb jegyárat/gázsit tudsz elkérni a koncertjeiden, minél távolabb vagy a bulvártól és a kereskedelmi rádióktól.

„Az elenyésző számú koncertek helyét átvették a vendéglátó helyek és a céges, sonkatekercs mellé játszott aláfestő zenék. Utáltam, ahogyan hátat fordítva zabáltak jólöltözött hölgyek, urak, akik felettébb leszarták a produkciót.”

Kilenc évig voltam rendezvényszervező. Nincs a zenei életben olyan „sztár”, aki ne lépett fel volna rendezvényeken. Ez nem szégyellnivaló, nem alávaló munka, hanem szolgáltatás. Van, akit arra kérnek fel, hogy produkció legyen az eseményen, van, akit aláfestő zenének. Mindenki eldöntheti, mit vállal el.

„Ma már ezeket visszasírom, mert játék közben a számlakönyvemre koncentráltam, a családomat tartottam el abból, hogy a művészetemet a kaszinótojás mellé felszolgálták. De ma már nincsenek ilyenek. A cégek csődbe mentek, de addig még gyorsan, a helyemet átvették a napi rendszerességgel jelentkező tehetségkutatónak álcázott valóságshowk hősei, akik három percig tündökölnek, de utánuk folyamatosan jön az utánpótlás, és mivel tehetségekben rendkívül gazdag ország vagyunk, kilátás sincs arra, hogy az elkövetkező 30 évben ne takarja ki valaki néhány percre a napot.”

Bizony, elmúltak azok a szép idők! A rendezvénypiac bedőlt, alig van megrendelés, és ezt minden muzsikus megérzi. Van olyan élvonalbeli zenész barátom – ha megmondanám a nevét, nagyon csodálkoznál! – aki 2008-2010 között rendszeresen éhezett! Annyira nem volt fellépési lehetőség, hogy már az evés is probléma volt számára. Szerencsére, azóta kicsit javult a helyzet, de koránt sem olyan biztos megélhetés ma zenésznek lenni, mint amilyen a válság előtt volt. A legtöbben rájöttek, hogy sokkal nagyobb figyelmet kell fordítani a külföldi fellépésekre, hiszen olyan sok tehetséges zenész van hazánkban, hogy lehetetlen a hazai piacról ennyi embernek megélni.

„Koncertek nincsenek. Felkérnek, aztán lemondják.”

Ez azért nem így van! Hála Istennek, az utóbbi egy-másfél évben a legtöbbek számára kicsit javult a helyzet a zenei életben. Azt el tudom képzelni, hogy ezt te nem érzékeled, de akkor meg kell vizsgálni, miért mennek el egymás mellett az igények, és az általad nyújtott produkciók, majd igyekezni kell összhangba hozni a kereslet-kínálati oldalt. Most mondhatod erre, hogy te nem ilyen művész vagy, de én meg csak azt tudom válaszolni, hogy LEGYÉL ilyen művész! Elfogytak a támogatások, baráti felkérések, csak a piac maradt, és aki onnan akar magának pénzt, annak tudomásul kell vennie a piac szabályait!

„Öt évente csinálok baráti segítséggel, saját szervezésben egy-egy nagyobb produkciót, de két hónap próba, felkészülés ,az életművem bemutatása után kicsit zsebbe kell nyúlnom a végén, miután mindent kifizettem.”

Azt hiszem, itt van a legnagyobb baj. Ez a mondat arról árulkodik, hogy – bár a legmagasabb színvonalú is lehet egy produkció – hozzáértő gazdasági emberek nélkül ma már nem lehet „életben maradni”! Ez egy kőkemény szabály, ami alól addig van kibúvó, amíg baráti alapon kapod a megrendeléseket és a támogatásokat. Ha ezek nincsenek, marad az üzleti alapú szervezés, mely csak üzleti alapon lehet anyagilag is sikeres.

„Maradnak a vendéglátó helyek, ahol mikroszkopikus összegeket fizetnek, és néha még abból is alkudnak. Volt egy nagyon jó színházi ötletem is , de senkit nem érdekelt, de mégcsak vissza se hívtak, hogy ezt elmondják nekem.”

Péter!

Volt EGY színházi ötleted, amire nem voltak vevők?! EGY ötleted nem jött be?! Nekem évente 25 ötletem van (éppen most három helyen harcolok, hogy színházba kerülhessen egy-egy művünk) és van, hogy abból nem lesz semmi! Ne hülyéskedj, hogy egy ötleted elbukása után elveszted a kedved! Hát, ha te nem dolgozol a sikereden, más miért dolgozna?! Hozz elő másik 100 ötletet, egészen addig, amíg utat nem törsz valamelyikkel magadnak!

„Az életem során összegyűjtött javaimat eladtam, amit mind feléltünk. Zongora, ami sokat jelentett nekem, gitárok, amelyeket a spórolt pénzemből vettem. Néhány hete egy 30 éve dédelgetett 66-os Stratocaster gitártól váltam meg, amelynek eladása(nagy érték) pont egy hónapi megélhetésünket biztosította. Pedig nem élünk nagy lábon. Ez nem normális dolog. Ez az ország élhetetlenné vált.”

Senki nem él ma nagy lábon. Mi sem, és a körülöttem lévő zenészek sem. Nem ismerek olyan muzsikust, aki csak megközelítőleg képes lenne megkeresni a válság előtt megszokott összeget. „Ez nem normális dolog.” Sajnos, tényleg nem. De egyszer muszáj visszafizetnünk a rengeteg felvett (és elpazarolt) kölcsönt – és éppen most, éppen ránk osztotta a sors ezt a szerepet. Vége a kamu fejlődésnek, nincs pénz ígérgetni a semmire, most bizony a kasszához kell járulnunk, akár tetszik, akár nem. Számomra nem az a kérdés, hogy kevesebből kell-e megélnünk, hanem az, hogy mivel tudok én hozzájárulni ahhoz, hogy minél hamarabb kimásszunk abból a sz..ból, amit nem is én lapátoltam ide. Sírhatnék, hogy ez igazságtalan, pocskondiázhatnám a választókat, akik nyolc évig egy béna MSZP-SZDSZ kormányt szabadítottak a nyakunkra, de nem teszem. Ezt hívják demokráciának, és felelősségteljes magatartásnak. Dolgozom, hogy legalább majd a gyermekeimnek jobb legyen. A saját területemen húzom az igát, miközben totálkárosra zúzott 20 éves autómat egy 15 évesre cserélem. Nem most fogunk újat venni…

„Értéktelenné vált az érték. Felment az ára a selejtnek.”

Ez nem igaz! Ha csak azt mondom neked: LGT-Aréna-3x teltház, akkor talán többet nem is kell bizonygatnom: az emberek igen is hajlandók pénzt adni a számukra értékes produkciókért!

Az egy más kérdés, hogy sok előadó azt éli meg, öt éve még hajlandók voltak fizetni értük, ma már nem. Itt újra visszakanyarodunk oda, hogy meg kell találni a kereslet-kínálati egyensúlyt!

Miután sok-sok problémát leírsz, így folytatod:

„Ezért úgy döntöttem, hogy elindulok valamerre. Még nem tudom igazán merre. Dél felé, vagy inkább északra? Sikerül-e, vagy nem? 57 éves vagyok. Ennyi idős korában apám már vágta a centiket a nyugdíjhoz. Nekem se nyugdíjam nem lesz, se centim.”

Én pedig azt javaslom, Péter, ne menj sehova! Egyrészt, annyi zsidózás, cigányozás, töröközés, amennyi itt van, mindenhol van, sőt! Másrészt sehol nem fognak tárt karokkal várni egy olyan művészt, aki saját hazájában sem tanulta meg, hogyan kamatoztassa tehetségét és tudását piaci környezetben. Lehet, hogy balliberális beállítottságod okán ölelő karokat találsz valahol, de ha igazi művész vagy, utálni fogod, hogy nem a dalaidért szeretnek, hanem mert jól odamondtál ennek a szemét rezsicsökkentő jobbos kormánynak. Nem igaz, hogy máshol kell meghúznod magad, ahol értékelik a tudásodat – mert azt itthon is értékelik! De meg kell találnod az utat a közönséghez, a TE közönségedhez! Azokhoz, akik nem azzal állnak ki melletted, hogy hangzatos beírásokkal szaporítják a kommentek számát, hanem megveszik a lemezedet és a koncertjegyeket. Ha azoknak a fele lemezt vett volna tőled, akik most olyan nagyon sajnálnak, az egyik leggazdagabb zenész lennél! Ne engedd, hogy álságos „rajongóid” félrevezessenek! Ők nem a te rajongóid, ők azért rajonganak, mert egy művész beszólt a zorbánnak. Hirdess meg egy Gerendás koncertet még ezen a héten, és nézd meg, hányan veszik meg a jegyet, hányan fognak lemezt venni. Ha tényleg olyan sokan, mint ahányan a sajtóban/interneten melléd állnak, jövő hónapban új házat vehetsz magadnak. Ha kevesen, akkor lépd át a most oly hangos tömeget, távolodj el tőlük, és keresd meg a saját közönségedet!

Kapaszkodj a gitárodba, és bízz a tehetségedben! A reményt és a jövőképet senki nem fogja „leszállítani” a címedre, csak magadnak tudod megteremteni. Nézz a gyermekeid csillogó szemébe, és kezdj el dolgozni értük, és a hazáért, amiben nevelkednek.

Tehetséges vagy, sikerülni fog!

Üdv: Gyuri

Bolyki Gyuri írása 

Több mint tíz év telt el azóta, hogy utoljára barokk zenét hallgattam a Budapesti Fesztiválzenekar előadásában – de az is lehet, hogy volt ez tizenöt is. Schiff Andrással adták elő Bach zongoraversenyeit a Zeneakadémián. Nem tudom milyen hosszú volt a koncert, a szünetben eljöttem…

Azóta nem hallgattam tőlük barokk zenét, egyrészt azért, mert nagyon fájó volt az emlék, másrészt azért, mert nem történt semmi, ami miatt azt gondolhattam volna, máshogy játszanak barokkot, mint akkor. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem történt előrelépés, csak azt, hogy évek óta bizalmatlan voltam.

Nem rég azonban örömteli hírt olvastam: Fischer Iván felkérte Jonathan Cohent a Fesztiválzenekar barokk együttesének vezetésére. Na, ha ez így van, akkor új dimenziók nyílnak meg, hiszen egy nemzetközi szaktekintély veszi kézbe a barokk-projektet hazánk egyetlen olyan együttesében, ahol a tagok megtehetik, hogy a zenélésen kívül tényleg semmi mással nem kell foglalkozniuk. Ha sikerül ambiciózus embereket összeszedni a barokk-szekcióba, biztos nagyon jó koncertek lesznek!

Az új formáció a múlt héten több koncertet is adott. Először Pesten, a Millenárison, majd utána Kaposváron, a Szivárvány Kultúrpalotában. Mivel őszintén érdekelt a produkció, úgy döntöttem, Kaposváron hallgatjuk meg, hiszen a pesti terem akusztikája nem éppen jó, a kaposvári koncertteremé viszont tökéletes. Úgyhogy vasárnap ebéd után elindultunk Kaposvárra barokk zenét hallgatni a Budapesti Fesztiválzenekar előadásában.

A koncertről készült kritikát kicsit nehezen tudtam megírni, mivel az együttes szinte minden tagjával baráti viszonyban vagyok, jól ismerem őket. Együtt nőttünk fel. Most mégis, a tárgyilagosság kedvéért úgy fogok csinálni, mint ha nem tudnám neveiket, hiszen kizárólag a zenei teljesítményre szeretném irányítani a figyelmet.

Az együttes tagjai korabeli hangszereken – de legalább is az akkori hangzást idéző lágy húrokon – játszanak, tehát minden adott az igazi barokk-élményhez.

A remek műsorválasztásnak köszönhetően az is kiderülhet, hogyan tudják a muzsikusok megkülönböztetni a szinte egy időben született, de más-más zenei nyelvet beszélő szerzők műveinek karakterét, milyenségét.

A koncert első műsorszáma Antonio Vivaldi G-Dúr kettősversenye oboára és fagottra (RV 545).

Az együttest összefogó Cohen középen ül a csembaló és az orgona mellett, a zenekar koncertmestere a Cohennel együtt művészeti vezető szerepet betöltő angol hegedűs, Matthew Truscott.

A szólókat Alfredo Bernardini (oboa) és Andrea Bressan (fagott) játsszák.

A darab „igazi” Vivaldi mű, mely attól nehéz, hogy tele van patternekkel és szekvenciákkal, melyekből nem mindig könnyű élvezetes zenét csinálni. Viszont éppen az mutatja meg egy művész nagyságát, ha egy ilyen művel is képes elvarázsolni a közönséget.

Nos, ezen az estén nem igazán volt varázslat. A kétségkívül technikás oboista magabiztosan játszotta el szólamát, de egy pillanatra sem „szellemült át”. Úgy tűnt, mint ha a művel nem tudna lélekben összekapcsolódni, nem találná azt a motívumot, amivel meg szeretné lágyítani a szívünket. A zene szövevénye nem csúcsosodott ki egyetlen tételben sem valamilyen felemelő pillanattá, soha nem állt meg a levegő. Ha nem is gépies, de „hideg” volt az előadás, Alfredo Bernardini játéka nem volt rossz – de jó sem. Nem rontotta az összképet, de nem is emelte. Megbízható, de súlytalan szereplője volt az estnek.

Szólista társára, a fagottos Andrea Bressanra pont az ellenkezője volt igaz. Először az volt meglepő, milyen gyönyörűen szól a hangszere, majd az a hihetetlen „küzdelem” mellyel igyekezett a hangszer adta lehetőségek határáig kihasználni mind a dinamikai, mind a karakterbeli színeket. Élvezetes volt nézni és hallgatni is – de sajnos, egy fecske nem csinál nyarat.

Talán emelt volna a produkción, ha az együttes is kicsit jobban „szereti” a művet, és megküzd érte, de sokszor vagyok én is „azon az oldalon”, tudom, nem mindig könnyű. Pláne, ha a szólista sem egy magával ragadó előadó. Én a helyükben ilyenkor léptetném életbe a „mi viszont csak azért is jók leszünk” üzemmódot, és intenzitásban, kifejezésben letolnám a gyengélkedő főszereplőt a színpadról:-)

Szóval, ez a Vivaldi tisztességes munka volt, egy kicsit lapos és egy nagyon agilis szólistával, a felső két húron kicsit néha sprőd prím és szekund hangzással, pont annyi hamis hanggal, amennyit a lágy húrok miatt még simán megbocsát a közönség (az egész koncerten egyébként mindössze egy tétel-befejező kvartett volt elfogadhatatlanul hamis).

Viszont már itt kiütközött egy probléma, mely az egész este folyamán végig jellemző volt: a teljesen eltérő vonókezelés miatt nagyon nehezen tudott az együttes pregnánsan és/vagy egyszerre megszólalni. A – nekem kicsit túlméretezett létszámú – hegedűszólamok hangzása nagyon sokszor szétesett, a megformálás a hang eleji indítások, a hang végi elengedések, és a hang közepi „dagasztások” sokfajtasága miatt nem tudott zeneileg egységesen értelmezhető jelleget ölteni. A koncertmester által alkalmazott vonósebességek, valamint az általa használt vonóbeosztás átvétele szerintem elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy megszülessen az igazi kamarazenekari hangzás.

Másik jellemző probléma volt, hogy egy ekkora zenekarhoz nagyon kevés volt a két cselló. Először nem tudtam, mi zavar, aztán rájöttem, hogy hiányzik a hangképből a csellók által betöltött hangtér. A markáns bőgőhangzás után egy akusztikai „szakadék” van, majd jönnek a brácsák és a hegedűk. Amikor a fagott is „besegített”, kevésbé volt zavaró a harmadik cselló hiánya. Erre a problémára legközelebb jobban oda kell figyelni!

A Vivaldi után Haendel: Ero e Leandro kantája következett (HWV 150).

Bár a darabot a szerző „olasz kantátái” közé sorolják, semmilyen összefüggésbe nem hozható Vivaldi zenéjével – és ezt az előadók tökéletesen be is tudták mutatni. Látszott, hogy a koncertmester Matthew Truscottnak pontos elképzelése van arról, miben tér el a két szerző műveinek előadásához szükséges technikai elemek sora egymástól, és ezt kiválóan meg is valósította: mind a vonósebességek változtatása egy-egy hangon belül, mind a vibrátó használata hozzájárult, hogy nem kezdtük el unni a „sok egyforma barokkot”. A szólót éneklő Veronica Cangemi (szoprán) igen rutinos operaénekes benyomását keltette. Kiválóan poentírozott, akár éneklésről, akár színészi játékról volt szó. Bátran felvállalta elképzelését, egyáltalán nem „biztonsági játékot” mutatott be a színpadon. A kissé lapos és jellegtelen oboista után igazi felüdülés volt látni ezt a határozottságot, még akkor is, ha néha (főleg a gyors skálák során) lesietett a vele megegyező ritmikát játszó koncertmesterről. A csembalónál ülő Cohen már első alkalommal érzékelte ezt a problémát, és szerette volna a továbbiakban határozott intésekkel egybetartani a nehéznek ígérkező részeket, de a hölgy sajnos nem igazán vette észre teátrális mozdulatait. A szólista magabiztos produkciójával kapcsolatban ezen kívül csak egy megjegyzésem van: nem tudott igazán finom lenni. Többször előfordult, hogy elhaló hangot, vagy visszafojtott piano-t szeretett volna énekelni, de ezek a kísérletek rendre elbuktak. Hangja egy bizonyos hangerőnél – nevezzük mezzopiano-nak – egyszerűen megbicsaklott, és elnémult. Vártuk volna, hogy teljesen elhalkul, de ezt egyszer sem sikerült megvalósítani.

A zenekar jól kísért, érzékenyen ment az énekes után, szerintem igazi komfortérzetet teremtett a szólistának a mű előadásához.

A szünet után jöttek a számomra kedvesebb művek.

Először J.S. Bach I. Brandenburgi versenye.

A zenekar tagjai állva játszottak, ami láthatóan és hallhatóan jót tett a produkciónak. Szabadabbá vált a mozgás, ami talán segített a vonóhúzásban is – nem tudom, de mindenesetre tény, hogy most születtek meg azok a pillanatok, amik miatt érdemes koncertre járni.

Bár továbbra is – és végig az egész koncerten – hiányoltam a muzsikusok sokkal intenzívebb bevonódását a darabok előadásába, de itt voltak összenézések, közös „érkezések”, pillantásokkal összehangolt milyenségek. A három oboista összehangolt tánca, majd az egész zenekar kifordulása a közönség felé poén volt, de bizony, én ezt az előadás teljesen természetes részének tekintem, és sokkal többet látnék szívesen! Egyáltalán: azt hiszem, jó lenne abba az irányba mozdulni, hogy egy klasszikus zenei mű előadásának védjegye nem a szomorú/komolykodó ábrázat és az egyéni viaskodás a hangokkal, hanem az előadói apparátus élményszerű összekapaszkodása mindazon helyeken, ahol ezt a zene igényli/lehetővé teszi. És ez épp úgy igaz a lecsendesedésben, mint a hangos „manőverek” során! Persze, ehhez fölényes szólamtudás, valamint a többi szólam már-már partitúra mélységű ismerete szükséges, de saját tapasztalatból mondom: nem lehetetlen:-) A közönség is örömmel fogadott volna egy ilyen jellegű előadást, hiszen a kaposváriak 2010 óta minden nyáron egy hétig ilyen produkciókat látnak/hallanak a Kaposfesten, és nagyon szeretik. A koncertet vezénylő Jonathan Cohen a kezdetektől a fesztivál oszlopos tagja, sokkal szabadabb szokott lenni, mint amilyen most volt – és ezt sokan meg is jegyezték a koncert után. Nem tudom, milyen a dinamikája az együttműködésnek, érdemes lenne a zenekarnak hagyni, hogy ebbe az irányba vigye a produkciót.

A Brandenburgi verseny előadásának kapcsán volt néhány kiemelkedő teljesítmény. Ilyen volt a koncertmester szerepét betöltő Matthew Truscott, aki amúgy az egész koncertet szinte hiba nélkül játszotta végig. És itt most nem csak a hamisságok és csúnya hangokra gondolok. Végig teljesen tudatosan és jól megtervezetten váltogatta a karaktereket, minden műnek egyéni jelleget adott a rendelkezésére álló eszközök használatával, élmény volt nézni és hallgatni. A másik kiemelkedő teljesítményt az első kürtös nyújtotta. Bonyolult dolog korabeli hangszeren gikszerek és hamis hangok nélkül eljátszani ezt a művet – olyannyira, hogy a közönség tulajdonképpen már kezdés előtt megbocsátja a majd bekövetkező hibákat, és csak azt reméli, nem lesz túl sok. Nos, ezen az estén az első kürtös olyan magas színvonalon teljesített, amit koncerten ritkán hallani. Megbízható, pontos, zeneileg szépen megformált szólamot hallhattunk, nagyszerű előadás volt!

A befejező műsorszám Haendel d-moll Concerto Grosso-ja volt (Op.6. no.10.).

Talán a kisebb előadói apparátusnak köszönhetően, itt született meg leginkább az a hangzás, amit egy barokk zenei koncerten a közönség keres. Az előadók pontosan tudták, mit, miért játszanak, és jellemzően meg is született az az áttört hangzás, mely szükséges ahhoz, hogy a belső szólamok is élvezhetővé váljanak. A Matthew Truscott-hoz felsorakozó szólisták tulajdonképpen jól teljesítettek, de – a már említett vonókezelési különbségek miatt – sajnos nem jött létre az igazi „versengés”. Olyannyira meghatározó volt a koncertmester játéka, hogy a többi hangszer nem partner, hanem kísérő szerepet tudott csak betölteni. Talán egy momentum volt, amikor a II. hegedű partnerré vált – ez volt az üdítő kivétel.

Végül néhány szó a műsorfüzetből kifelejtett, de végig a színpadon tartózkodó lantosról, Thomas Dunfordról. Az angol úriember igen fiatal, és látszik rajta, hogy nagyon szeret élni a színpadon. Mivel ő is többször fellépett már a Kaposfesten, jól ismerem, tudom, mennyire szeret élvezetes produkciókban részt venni. (Ráadásként van, hogy a Metallica együttes egyik számát adja elő: lanton kíséri magát, miközben rockosan üvöltözik:-)

Jelenléte igazi fűszer volt a produkcióban, nem sokszor volt hallható játéka, de érezni lehetett, hogy fontos elemekkel gazdagítja a hangzást. Szólóit szépen, megbízhatóan játszotta.

Összegzésképpen elmondható, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar barokk együttese nagyon jó úton halad a felé, hogy méltó legyen az „anyazenekar”-hoz. Amennyiben sikerül az egységes hangzást – és az ehhez szükséges technikai megvalósítást – létrehozni, a legmagasabb igényszintnek is képes lesz megfelelni a produkció!

Jó munkát, jó szórakozást!

Bolyki Gyuri írása 

„A magyar társadalom nem nézett szembe a múltjával.”

Az elmúlt napokban ez az egyik legtöbbet hallott mondat, úgyhogy elkezdtem gondolkodni, hogyan tudnék én szembenézni a múltammal – mint ugye „magyar társadalom”.

Nos.

Anyai ágon a XIX. századig tudok visszatekinteni, mikor is zsidó nagymamám családja beágyazódik a befogadó országba. Sokan vannak testvérek és unokatestvérek, közülük legtöbben ügyvédek, jogászok, de van közöttük egy, aki nem fér a bőrébe, és beáll az illegális kommunista mozgalomba. Bólyai-Bettelheim Ernő – családon belül csak Ernő bácsi – Kun Béla egyik legjobb cimborájaként oroszlánrészt vállalt a többiek által csak „patkányforradalomnak” nevezett Tanácsköztársaság véres levezénylésében.

Ügyvéd és jogász rokonai azt az utasítást kapták, hogy a Tiszántúlon gyűjtsék össze a nagyobb városok valamennyi háztartásának aranytárgyait, ékszereit, és jelentsék, ha valahol ellenállásba ütköznek.

Egyetlen ellenállást sem jelentettek. Sőt, amikor megtudták, hogy Kun Béláék az ország aranyát ellopják, eldugták a zsákmány 90%-át. A kommunista diktatúra leverése után pedig elővették a begyűjtéskor aláíratott papírokat, és házról házra járva visszaadták a rabolt értékeket. Nagy megbecsülés övezte őket halálukig…

Ernő bácsi a felelősségre vonás elől Ausztrián keresztül a Szovjetúnióba menekült, ahol egészen Lenin haláláig egyik legközelebbi munkatársa volt. E közben itthon Horthy börtönbe zárta testvéreit, és megüzente neki, ha hazajön, szabadon enged őket. Ernő bácsi visszaüzent, hogy nem érdekli őt a testvérei sorsa. Másnap Horthy szabadon engedte az egész családot.

Ernő bácsit Kádár hívta haza, és odaajándékozta neki az ifjabb Horthy-villát a Rózsadombon. Ott halt meg – tudomásom szerint – valamikor a hatvanas évek végén.

A családban még egy kommunistáról tudok, nagymama testvére, Béla bácsi. Béla bácsi igazi lúzer-kommunista volt, az egyetlen, aki hitt abban, hogy a szocializmus a kisemberek javát akarja. Egész életében egy garast nem lopott el, szegény volt mindig, úgy is halt meg. Mindenki rajta röhögött a helyi pártbizottságban. Tisztességes ember volt. Tisztességes kommunista.

Nagymama másik testvére – Lacikás – különös helyet foglal el a családban, mert szemben a család elhurcolt tagjaival, ő hazajött Auschwitzból. Össze vannak gyűjtve az ő, és édesapja levelei, de Lacikás magnóra is mondta történetét.

Amikor meghallgattam, ambivalens érzéseim voltak. Egyrészt megrendítő hallgatni a rengeteg szörnyűséget, ami történni tud, ha emberek állattá válnak. Az is megrendítő, hogy milyen abnormális dolgokat kibír az ember, ha már csak az élete marad értékként. Tényleg, mondom, ezek szívszorító tények, amikkel nem tudok mit kezdeni, csak végtelenül sajnálom a történteket.

De azzal sem tudok mit kezdeni, hogy Lacikás világa mennyire eltér az enyémtől. Amikor háborúban állt a hazája, az volt a baja, hogy a zsidóknak gettókat alakítanak ki, ahol akár nyolcan-tízen is kellett lenniük egy szobában! Szegény Lacikás, nem tudta, hogy a társadalom többsége békeidőben is így él, nem, hogy háborúban. Aztán olyan szörnyűség is történt, hogy nem tudott rendszeresen tejet inni! Meg ilyenek.

Auschwitzi élményei közül borzasztóan fájt neki, hogy dolgoznia kellett a földeken. Sok utánajárásába került, míg el tudta intézni, hogy bekerüljön egy autószerelő üzembe. A váltást valahogy így mondta el: „Végre, sikerült elintézni, hogy a tróger-munka után rendesen dolgozhassak.” Neki a földművelés tróger-munka volt, és az is maradt élete végéig. De hát, úgy szeretjük rokonainkat, ahogy vannak…

Nagymama.

Nem szerette Horthyt, mert elvette tőlük a családi birtokot. Rengetegszer hallgattam meg ennek az igazságtalanságnak a történetét, tudom, mennyire fájt ez neki. Már jócskán elmúltam harminc, amikor belém nyilallt a kérdés: milyen birtokot vett el a Tanácsköztársaság után Horthy a családjuktól? Hiszen nem sokkal előtte települtek be, nem volt lehetőségük összekuporgatni rá a pénzt! Nos, egyszer feltettem a kérdést nagymamának: honnan volt az a birtok? Kié volt előtte? Őszintén meglepődött, úgy láttam, ezen még ő sem nagyon gondolkodott. A szüleinek volt, és kész. A válasza szerint előtte a „gróféké volt”. Tehát a gróféké. Aztán meg az övék. Aztán Horthy visszavette tőlük. A soron következő kérdést soha nem tettem fel, úgy sem tudta volna rá a választ…

Nagymama fiatalon keresztény hitre tért. Több helyen is lakott, de ahogy felcseperedett – a korcsolyázás mellett – igazi közösségi ember lett. Főzött annak, akinek szüksége volt rá, gyógyított, ápolt – Istennek szánt életű keresztény volt. Megismerkedett nagypapával, aki nem sokkal ezután szintén megtért. Együtt folytatták életüket, hét gyereket nevelve. Nagypapa fizika-matematika szakos tanár lett, és tanított. Egészen addig, amíg az iskola igazgatója egy nap behívta, és azt mondta: „Madarász elvtárs, két lehetősége van: 1. Megtagadja Istent, és holnaptól is van munkája, 2. Nem tagadja meg Istent, és holnaptól ki van rúgva.”

Madarász elvtársnak holnaptól nem volt munkája. Hét gyermeke volt, és a diplomájával a zsebében éjszakánként a miskolci pályaudvaron vagonokat pakolt, szenet lapátolt. De rendületlenül hitt Istenben.

Aztán egyszer csak úgy határozott a párt, hogy a jövő évtől csak olyan személy lehet iskolaigazgató, akinek legalább érettségije van. Nos, az őt kirúgó emberkének nem volt. Úgyhogy az illető megkereste nagypapát, segítene-e neki felkészülni az érettségire. Nagypapa segített neki. Mert a nagypapám ilyen ember volt...

Soha, semmilyen kártérítést semmiért nem kértek és nem kaptak.

Nos, ebből a családból jön édesanyám.

Apám családja a másik véglet.

Édesanyja „hajós gyermek”, hajón is cseperedett – valójában család nélkül. Kisgyerekkora óta dolgozott, megtanulta, hogy csak munkával lehet előrébb jutni. Egész életében serénykedett a háztartásban, a kertben, az állatok körül. Az ő felmenőiről sajnos többet nem tudok, csak annyit hogy volt közöttük kalóz is (és ez nem vicc!:-).

Férjhez ment egy szabóhoz, aki Eger várának hős védőjéig vezeti vissza a „Bolyki” családnevet. Csepelen laktak, majd a II. Világháború előtt Biatorbágyra költöztek. Amikor a németeké volt a falu, az ő ruháikat varrta, amikor az oroszoké, az övékét.

Hitben járó keresztényekként nyolc gyermeket neveltek fel.

Egyikük édesapám, aki elvette édesanyámat, és így együtt Biatorbágyon vertek tanyát.

Keresztény szülőkként minket is keresztény hitre tanítottak. Társadalmi, politikai kérdésekben meg volt a véleményük, de nem hangoskodtak. Ehelyett a pincében kialakítottak egy üvegfúvó műhelynek álcázott stúdiót, és kezdetleges eszközökkel felvették a saját maguk által írt keresztény dalokat, amiket „valakik” kicsempésztek az országból, és a Monacoban – amerikai pénzen – működő magyar nyelvű keresztény rádióban ezeket játszották. Az 1970-es évek elejét írtuk! Ne tudjátok meg, ki mindenki játszott ezeken a felvételeken! :-) Egészen a nyolcvanas évek elejéig tartott ez a tevékenység. Akkor elkezdett kicsit lazulni a szigor, mások is beálltak ebbe a munkába, ők pedig befejezték.

Anyagi szempontból szegényen nőttünk fel, de lelki luxusban. Voltak, akik azért jártak hozzánk vacsorázni, mert ha nem hoznak ételt, nem lett volna mit ennünk. Öten voltunk testvérek – öt fiú – nem volt egyszerű a helyzet, pláne az után, hogy szüleink elváltak.

14 éves koromban megismerkedtem az akkori Demokratikus Ellenzék egyik vezéregyéniségével, teljesen a befolyása alá kerültem. Ellenzéki gyűlésekre jártam a Jurta Színházba, többször a Hősök teréig rohantam a gumibotos rendőrök elől. Amúgy szép csendben terjesztettem a városban a „Beszélő” című ellenzéki kiadványt. A Bartók konziban elértem, hogy tarthassak egy előadást a nagyteremben a szerdai osztályfőnöki óra idején. Az egész iskola ott volt. Kiültem a pódiumra, és megkérdeztem, tudnak-e róla diáktársaim, hogy miután felvették őket a konziba, automatikusan KISZ-tagok lettek? Majd elmondtam azt is, hogy van egy – most még ugyan illegális – szervezet, amely pont az olyan típusú fiataloknak szól, mint ők, és FIDESZ-nek hívják. Jeleztem, nyugodtan ki lehet lépni a KISZ-ből, és aki akar, beléphet ebbe a szervezetbe. Másnap a KISZ-szervezetnek hat tagja maradt. Szegény Husika – zenekari társam – aki szervezte a KISZ-t, teljesen meglepődött. Meg én is! Nem tudtam, hogy ő csinálja! A légynek sem ártott soha, ebben az iskolában a KISZ kizárólag koncerteket jelentett:-)

Ez után döntenem kellett, hogy zene, vagy politika. A zene mellett döntöttem.

Sokáig jártam még politikai „mentoromhoz”, egészen 2002-ig, mikor is el akarta magyarázni nekem, hogy Medgyessy sokkal jobb lesz miniszterelnöknek, mint Orbán. Ekkorát még senkiben nem csalódtam! A nagy ellenzéki, aki beállt a szocik mögé! Na, mindegy.

Ezután én is megnősültem, nekem is született három gyermekem, akiket keresztény hitben nevelünk.

És most itt tartunk.

És minden nap olvasom, hogy a magyar társadalom nem nézett szembe a múlttal – nem úgy, mint pl. a németek.

Jelentem, én megtettem! Utálom a náci pusztítást, utálom a szoci-kommcsi pusztítást, és utálom a napjainkban tapasztalható széthúzást is. Nem volt részem semmilyen társadalomrontó akcióban, tiszta a lelkiismeretem, nincs miért bocsánatot kérnem. Egyetlen nemzet egyetlen emberének sem ártottam, ha valaki igen, az az ő bűne. Az 1971-ben született generáció tagjaként én ezt így élem meg.

És egy pár szó az oly sokat hivatkozott „német szembenézésről”. Anyai ágon több, mint 40 unokatestvérem van, apai ágon majdnem 40. Közülük rengetegen külföldön élnek, zömük Németországban (jutott az egykori keletre is, meg nyugatra is). Együtt nőttünk fel, tök fajin gyerekek, sokat szoktunk marhulni, meg minden.

Egy valamit nem tudunk: beszélgetni a zsidó múltunkról, és az ő németségükről. Ha meghallják azt a szót, hogy „zsidó”, összerezzennek és megijednek. Mardosó lelkiismeret furdalásuk van a II. Világháború miatt – miközben velem egyidősek! Úgy nőttek fel, hogy mindenhonnan azt hallották: a német ocsmány, a német gazfickó, soha nem moshatja le magáról Hitler szennyét. Nyugodtan mondhatom, lelki értelemben meg vannak nyomorítva e miatt ezek az életrevaló gyerekek! Félnek, és óriási lelki görcsük van, melyet nem tudnak feldolgozni.

Nos, ha ezt jelenti a szembenézés, akkor én nem szeretném, hogy a magyar társadalom szembenézzen bármivel is. Én nem akarok a miatt pironkodni, hogy egy (vagy sok) magyar katona mit csinált a fronton! A történészek nyugodtan vitatkozzanak erről, de ne akarják rám erőszakolni sem az egyik, sem a másik véleményt. Gyermekeimre pedig végképp ne! Elég, ha tudnak róla, milyen szörnyűségek történtek, nem szabad ezt beleégetni lelki mintáikba!

Háborúk mindig voltak, és lesznek is. A következő sem azért fog kitörni, mert valaki nem ítélte el elég erősen a kommcsikat/nácikat. A háború azért fog kitörni, mert sok ember gonoszul él és gondolkodik.

Én pedig azt is el tudom képzelni, hogy a legjobban ők akarnak folyamatos „szembenézést”, hogy addig se foglalkozzunk velük.

Szóval, szerintem maradjunk inkább annyiban, hogy ha mindenki csak annyit megtesz, mint én, már is elmondhatjuk: a magyarok szembenéztek a múltjukkal.

A szembenézés polémiáját - éppen most - kiváltó könyvről itt beszélgetnek hozzáértő emberek:

http://atv.hu/videotar/20130318_csatt_1_resz_2013_03_15
http://atv.hu/videotar/20130318_csatt_2_resz_2013_03_15