Bolyki Gyuri írása

Elolvastam Bächer Iván írását, melyben Szőcs Géza könyvéről értekezik.

http://www.vasarnapihirek.hu/nyomtatas?cikk=/szerintem/bacher_ivan_hogyan_tehette

Az írás régi, Szőcs Géza könyve még régebbi. De a jelenség mai, és nagyon elszomorító.

Bächer Ivánt meglepte, hogy kapott egy névre szóló tiszteletpéldányt Szőcs Géza Dsida Jenő, Tasso Marchini és Hunyady Sándor életét kolozsvári érintettségük szempontjából bemutató könyvéből.

Azt írja róla, „szép fotókkal és műmellékletekkel illusztrált karcsú, gusztusos kötet”, valamint, hogy „szép, finom, igazi Erdély-illatú, Kolozsvárzenéjű európain magyar könyv”. Meg azt is, hogy „öröm volt olvasni, kézbe venni, lapozni”.

Majd egy sajátságos gondolatmenet végén ott köt ki, hogy Szőcs Géza elárulta „a csodás tájat”, a „csodás várost” és a „varázslatosan gazdag kultúrát”.

És hogy miként lett a nagyszerű könyvből árulás? Hát úgy, hogy a szerző „egy olyan rezsimnek lett buzgó önkéntese, amely sok mindennek titulálható, de szépnek, kulturáltnak vagy emberinek még véletlenül sem”. És mert Bächer számára „megdőlt az a mostanság gyakorta hangoztatott tétel, miszerint a mű és a szerző élete kettő, egymáshoz nincsen közük, az egyik lehet gyalázatos, szégyenletes és ocsmány, attól még lehet a másik értékes, szép, finom. Hát nem. Legalábbis énnálam nem. Nekem ez a kettéválasztás nem sikerült.”

Tehát – ha jól értem – Szőcs Géza könyvét még sem „öröm kézbe venni”, nem is „európain magyar”, nem is „szép” nem is „finom”, de csak azért, mert a szerző élete Bächer szerint „gyalázatos”, „szégyenletes és ocsmány”.

Hát, most erre mit mondjak? Ha valaki nem tudja szétválasztani a szerzőt művétől, szegényes lelki élete lehet…

Például az ilyen ember nem hallgatja Lully zenéjét, mert a mocskos pedofil gyilkos leszúrta a feleségét. És Purcellt sem hallgatja, mert ő meg abba halt bele, hogy a felesége nem engedte be házukba a bordélyból hazajövet, megfázott szegény, és elvitte őt a tüdőgyulladás. És nyilván nem hallgatja a közokirat hamisító Liszt zenéjét sem, aki ilyen módon tagadta le gyermekét, és messze elkerüli a vérfertőző Csajkovszkij alkotásait is. A szerencsejátékos és vulgáris, mocskos szájú Mozartról nem is beszélve…

De most ez tényleg így van?! Ül Bächer Iván a CD-lejátszó előtt, remegő kézzel próbálja betuszkolni Csajkovszkij D-Dúr hegedűversenyét, de nem megy. Eszébe jut, hogy a szerző milyen tisztességtelen életet élt, és mivel ezt nem tudja kettéválasztani, inkább lemond a gyönyörű zenéről?

És akkor inkább hallgatja Mága Zoltán valamelyik playback koncertfelvételét – hiszen őt Patakival szemben a szocialista kormány tüntette ki először a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje, majd a  Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje díjjal.

Tudják, ő az a fantasztikus művész, aki Demszky Gábor feleségét maga mellé véve járta sokáig a világot. Vagy onnan is ismerhetik, hogy Thália színházbeli lemezbemutató koncertjén elejtette a vonót, de szólója ugyan úgy ment tovább, mint ha semmi nem történt volna. Nyilván sokkal jobban megérdemelte a kétszeres kitüntetést ez a playback-huszár, mint Pataki Attila…

De komolyra fordítva a szót: nem tudom megítélni, mekkora kaliberű író lehet Bächer Iván, de nyilván nem nyeretlen kétéves. Bár díjait és kitüntetéseit tekintve messze elmarad Szőcs Gézától, az, hogy Szőcs tiszteletpéldányt küldött neki, számomra azt jelzi, fontos része napjaink írói társadalmának, komoly művészember és alkotó lehet.

Még az sem igazán zavar, hogy szerinte Orbánék „A Magyar Gárdát például kormányra kerülésük pillanatában be fogják tiltani, vezetőit ugyanakkor beépítik a hadügybe, belügybe, titkosszolgálatokba”. Vagy, hogy szerinte „A Fidesz bolsevik szervezeti alapú, kádárista programú, náci lelkületű párt”. Nincs semmi baj azzal, ha egy művész úgy érzi, feladata politizálni, és/vagy karakánul kiállni a véleménye mellett – ő dolga.

A bajt máshol látom.

Bächer Ivánnak egy nálánál sokkal elismertebb író kezet nyújtott, kollégának tekintette őt, és dedikált könyvet küldött neki. Nem azért, mert szereti, nem azért mert egyetért vele, sőt, valószínű nem felejtette el Bächer nyilatkozatait sem.

Mindentől függetlenül, művészemberként tesz felé egy lépést, mert úgy gondolja, Bächer a kollégája, akivel a politikumon túl egy szekeret tolnak.

Szőcs Géza szabad volt arra, hogy megtisztelje Bächer Ivánt.

Bächer Iván viszont nem volt szabad arra, hogy megélje ezt a megtiszteltetést. Nem külső erők korlátozták őt, hanem saját lelkivilága. Van egy megrögzött belső hangja, mely mindenek elé helyezi szubjektív politikai ítéletét, és ezen a szűrőn keresztül vizsgál mindent és mindenkit. És közben nem veszi észre, hogy ez az életszemlélet megöli a benne lakó művészt, kirekeszti őt a valódi nagy eszmék és gondolatok világából, lehúzva őt a megélhetési reszketők és hivatalos gyűlölködők világába.

Bächer Iván író bajban van, miközben Bächer Iván közember vígan fickándozik az ilyen cikkek megírásakor. Kár ezért. Nagy kár, mert ha Szőcs Géza valakinek tiszteletpéldányt küld, annak valószínű értékes művészi kvalitásai vannak. Bächernek érdemes lenne odafigyelnie magára – hogy mások is felfigyelhessenek rá.

És kár azért a sok-sok művészért, akik szintén így élik meg művésztársaikhoz való viszonyukat.   

Szerintem nekünk, akik korunknál fogva most lépünk be a hazai kulturális élet vezető grémiumába, nem szabad ebbe a hibába esni. Nem tudjuk megváltoztatni rossz gondolkodású elődeinket, de mi még csinálhatjuk jól.  Elsősorban művészembernek kell látnunk társainkat, és minden más csak ez után jöhet.

Különben mi magunk, békétlen lelkű művészek fogjuk megosztani a társadalmat. Ez pedig azért veszélyes, mert ebből már mindenkinek elege van. Félő, hogy az embereknek egyszer csak a megosztó művészvilágból is elegük lesz – és sajnos, nekik lesz igazuk.

Nem tudom, mekkora szerepem lesz a jövőben a hazai kultúrpolitikában – ha lesz egyáltalán, de most mondom: szeretnék összefogni mindenkivel, aki a békességen dolgozik, és kerülni fogok mindenkit, aki politikai alapon megosztó.

Uff, én beszéltem.

Bolyki Gyuri írása

Az egyik legjobb dolog, ami egy gádzsóval történhet, ha megtanulja egy cigánytól, hogy kell kakaspörköltet készíteni. Nálunk évente egyszer-kétszer szokott lenni, és ezt még családunk azon női szekciója is örömmel eszi, mely igen ritkán kolbász+vöröshagyma szagú.

Persze, szoktunk csirkepaprikást is főzni, de annak más íze van. Szinte ugyan olyan alapanyagokból készül, de mások az arányok, más a hús íze, állaga, és ez az eltérés adja a kakaspörkölt igazi bukéját. De most azt hallottam, hogy be fogják tiltani a kakaspörköltet. Állítólag van egy új, nagyon píszí receptkönyv, az a címe, hogy „Integrált kakaspörkölt”.

Az előszóban leírják, miért van szükség az új receptre: felmérések szerint sokan nem szeretik a kakaspörköltet. Túl intenzív az íze, csípős, és a csirkénél sokkal zsírosabb. Probléma még, hogy egyesek kilopják az alapanyag egy részét, de olyan is van, hogy valaki az egész alapanyagot másoktól lopja. Az is baj, hogy nincs központilag szabályozva, mennyi sót kell a pörköltbe tenni, így saját ízlése után megy mindenki, és ebből fakadóan elhangozhatnak olyan mondatok, hogy: „Én úgy nem szeretem, ahogy te készíted!”. Ez pedig – mint tudjuk – a társadalmi békétlenség melegágya!

Az új recept szerint a kakaspörkölt csirkehús ízű kakasból készül. Ez így szélesebb rétegek számára emészthetőbb, és a tudomány mai állása szerint egészségesebb is. Néhány szakács ugyan felhívta a figyelmet arra, hogy a földeken, építkezéseken dolgozók számára szükség van a kakasban lévő sok kalóriára, de a válaszadó azzal érvelt, hogy az emberek zöme ma már városokban lakik, így az egységes szabványokat inkább hozzájuk igazítják. A szakácsok rövid reagálása szerint lehet, hogy nem a kakaspörkölttel van a baj, hanem azzal a szemlélettel, amely nem képes megkülönböztetni élethelyzeteket egymástól, és arra törekszik, hogy homogén masszává gyúrja a kakaspörkölt és a csirkepaprikás rajongóit.

Fontos változás még, hogy az integrált kakaspörköltben maximum fél kiló hagyma lehet! Eddig két kiló volt, de többen fogják szeretni a kakaspörköltet, ha ebben a tekintetben is közeledik a csirkepaprikáshoz, hiszen így sokan észre sem fogják venni, hogy nem is csirkepaprikást esznek, hanem kakaspörköltet. Az új recept készítői szerint minél inkább elmosódnak a különbségek, annál jobb az asztalhoz ülő családoknak!

A sózás problémáját is hasonlóan kell megoldani: a Központi Só Hivatal ajánlást készített a fűszer kívánatos mennyiségéről, hogy a kakaspörkölt ebben is hasonlítani tudjon a csirkepaprikáshoz. Persze, megint csak voltak okoskodók, akik szerint nem minden só íze ugyan olyan intenzív, vannak helyek, ahol nagyon erős, más helyeken enyhe, sőt, van olyan különleges só is, ami a cukorhoz hasonlóan édeskés. A recept készítői szerint lehet, hogy vannak különbségek, de ez éppen, hogy veszélyforrás! Már készítik azt a törvényt, mely csak annak a sónak a használatát engedélyezi, ami megegyezik a KSH íz mintájával – amit a többség használ a csirkepaprikáshoz. Ugyan a természet folyamatosan termelni fogja az ettől eltérő ízű sókat is, de azokat addig kell kémiai eljárásokkal kezelni, amíg olyan ízük nem lesz, mint a csirkepörkölthöz használt sónak.

Fontos változások a fentiek, de a legnagyobb vita az alapanyag beszerzésének és felhasználásának módja körül van! Radikális szakácsok egy csoportja tüntetést szervezett nem rég, hogy egyáltalán ne is legyen kakaspörkölt, hiszen mindenki jól tudja, hogy a csirkepaprikás sokkal finomabb. Megjelentek persze az ellentüntetők is, akik magasra emelt táblákra felírták, hány kakas múlik ki évente amiatt, hogy az ólban a többségben lévő csirkék eleszik előlük a kukoricát.

A megfontolt és józan szakácsok mindkét tábort elítélik, és munkacsoportokban vizsgálják, vajon a csirkepaprikásból lopnak ki több alapanyagot, vagy a kakaspörköltből. Azt is feltérképezik, hány csirkét és hány kakast lopnak el, hogy pörkölt készüljön belőlük. Egy speciális képlettel ez után meg lehet saccolni, hány csirkepaprikásra hány csirkelopás, és hány kakaspörköltre hány kakaslopás jut. Az integrált kakaspörkölt receptje tehát minden szempontból alapos kutatómunka eredménye.

Átérezve a probléma súlyát, mi is megírtuk a saját receptünket. A legfontosabb pontok:

1. Családunk valamennyi tagja ellenzi az integrált kakaspörköltet. Egyöntetű vélemény, hogy pont az ízek és zamatok különbözősége a lényeg, teljesen értelmetlen csirkepaprikás ízűvé tenni a kakaspörköltet. Minden étel legyen az, ami.
2. Maradjon benne sokkal több hagyma, bor és fűszer – ettől olyan az íze, amilyen! Nem kell mindig mindenkinek ezt enni, de aki szereti, az így szereti.
3. Tudjuk, hogy sok kakaspörkölt rossz ízű. Ennek két oka van. Az első: ahány háztartás, annyi ízlés. Második: sokan tényleg rosszul csinálják. Elbénázzák, túlfőzik, kilopják az alapanyagot – ezer dolog miatt lehet rossz a kakaspörkölt. De ha valaki betartja a receptet, annak jó lesz a főztje!
4. Legalább annyi rossz csirkepaprikás készül, mint kakaspörkölt! Nem az ételekkel van a baj, hanem a receptek mellőzésével.
5. Az alapanyagokat sokan lopják. Mindkét ételhez. Ez nem az étel hibája. Ez a bunkó, prosztó, lopós szakácsok miatt van. Azt javasoljuk – családilag – hogy a két étel egybeolvasztása helyett a Szakács Kamara alkossa meg azokat a szabályokat, melyek mindenkire érvényesek, és azután gondoskodjon azok betartatásáról is. Ez azt eredményezné, hogy a finom kakaspörkölt és a finom csirkepaprikás is megmaradhatna, a rosszakat meg kiöntenénk a malacoknak.
6. Ehhez persze az is kell, hogy kimondasson egy ételről, ha nem jó ízű. Azután meg határozott mozdulattal kell a malacoknak kiönteni, különben fele a konyhaajtó küszöbén fog landolni, és idővel nagyon büdös lesz.
7. Apropó, kiöntés: ha akár a kakaspörkölt, akár a csirkepaprikás kiborul, és tönkreteszi mások terítőjét, erős hatású tisztítószer használata javasolt!
8. Azok számára, akiknek nincs akkora edénye, hogy egy egész csirke vagy kakas beleférjen, állami támogatással árusítsanak a boltok kisebb kiszerelésű alapanyag csomagokat is, így az íz és az élmény is megmarad mindenkinek.
9. Minden egyéb beavatkozást ellenzünk mind a kakaspörkölt, mind a csirkepaprikás tekintetében.

Biztosan nem egyszerű megoldani javaslatunkat, de kérjük megfontolni, mert nagyon szeretjük a csirkepaprikást is, és a kakaspörköltet is!

Szerintünk nem kerül többe, mint az integrált kakaspörkölt bevezetése, de ha kicsit többe is kerülne, megérné, hogy változatos ételek kerülnek az asztalunkra.

Üdv: egy amatőr szakács.

Bolyki Gyuri írása

Két dolog történt a közelmúltban, ami tisztázó gondolatokat indított el bennem.

Az egyik, hogy a facebook-on valaki kiposztolta ezt a felvételt:

A másik, hogy Laci öcsém felhívta a figyelmemet egy blogon megjelent írásra, mely Gerendás Péter problémáján keresztül újfajta megvilágításba helyezi az alkotók és a közönség viszonyát:

http://boldogokasajtkeszitok.blog.hu/2013/04/06/a_gerendas-jelenseg

Nos, a két dolog egy irányba mutat, és egy olyan kérdést feszeget, melyet fontos lenne mihamarabb tisztázni.

A cikket jegyző Ratius nevű blogger szerint „Gerendás Péter elkeseredett szavai, s a búcsúlevélre érkezett mindenféle válaszok megdöbbentő képet rajzolnak a hazai értelmiség állapotáról”. Valamint: „Alig akad ebben az országban olyan tollforgató, …aki Gerendás keserű sorsában valami olyasmit fedezne föl, ami közel áll a valósághoz”.

Kemény szavak ezek az értelmiségről, mely Ratius szerint képtelen a valóság felismerésére.

Diagnózisa a következő:

1.  „Gerendás, és az összes hozzá hasonló alkotó fölött eljárt, vagyis inkább elrohant az idő.”
2.  „Nem arról van szó, hogy az alkotás – bármilyen is legyen, bárkihez is szóljon – fölöslegessé vált,…”, hanem „az a létforma, amiben a közelmúltig hihettek, amiben a közelmúltig megpróbálták értelmezni és elhelyezni önmagukat (az alkotók), nos, az alkotói létezésnek ez a formája végképp szétesett.”.
3.  „Véget ért az alkotók egy-két évszázados kegyelmi időszaka, amikor alkotásukért megélhetést kaphattak cserébe.”
4. „Megszűnt az az egyensúly, amely a technikai lehetőségeket és a széleskörű fogyasztói igényeket úgy tudta harmóniába hozni, hogy az alkotó tekintélyes honoráriumhoz juthatott.”
5.  „Szerzők és kiadók állnak az egyik oldalon, ők úgy vélik, munkájukért jövedelemhez kell, jussanak. A kultúrjavak fogyasztói állnak a másik oldalon…”
6.  „Ma már nem számít a szerző honoráriuma, gyermekeinek száma, megélhetése, művéhez való joga, s létének bármi más eleme. Kizárólag műve érdekes.”
7. „A holnap kultúrtörténete a művekről fog szólni, nem az alkotókról. S hogy kik írták a nagy műveket, az pusztán lábjegyzetben lesz olvasható, hogy a tudálékoskodók is kapjanak valami csemegét.”
8. „A XIX. század személy-centrikus szemléletének véget vetett a posztmodern felhasználói kultúra szabad szökellése, szabad alkotása és szabad hozzáférés-igénye.” 
9. „A ma alkotója, mint a blogger, névtelen. A semmiből bukkan föl, és csak művében él.”
10. „Az alkotásból megélni, az előadásból eltartani egy családot, a műremekből egzisztenciát építeni ma már nem lehet. Keserű emberi tragédiákon keresztül zötykölődik vissza az alkotó lét oda, ahonnan vétetett: a szabadidős tevékenységek, és a mindenre elszánt, ám üres zsebű fantaszták világába.”
11. „Az alkotás ma ismét egy hobbi.”

Sorra veszem állításait, és próbálok rámutatni, hol látok problémát a kultúráról való gondolkodásban.

1. állítás

Az első pontban Gerendásról, és az összes „hozzá hasonló alkotóról” van szó, de nincs meghatározva, hogy Gerendás – és a „hozzá hasonlók” – mit alkotnak, milyen alkotók. Mely „iparág” részének tekintjük őket: szórakoztatóipar, show-business, vagy kultúra? Mindegyik terület szerves része életünknek, de óriási baj lesz, ha a valódi értelmiség, és a mindenkori kormányzatok egyszer csak nem tudnak többé választó vonalat húzni ezek között. Ha a kultúra milyensége a Gerendás Péter és „hozzá hasonlók” helyzetén mérődik meg, óriási baj lesz. Ő ugyanis – és a hozzá hasonlók is – a szórakoztatóipar és a show-business részei, melyeknek teljesen más szabályai vannak, mint a kulturális életnek. Tudom, hogy most sokan felhördülnek, hogy merem a popzenét, a rockot, vagy a jazz-t kizárni a kultúrából, és belökni a szórakozás, show-business kategóriába. Nem szívesen teszem, de muszáj. Azért muszáj, hogy meg tudjuk beszélni a problémát.

Azt gondolom, a szórakozás és a kultúra között nem tehetünk úgy különbséget, hogy az egyik jó, a másik rossz. Nem azért kell megkülönböztetni, hogy aztán az egyik képviselői kérkedhessenek a másikkal szemben. Azért kell megkülönböztetni őket, mert különbség van!

A különbség nem abban áll, hogy az egyik területhez művészek tartoznak, a másikhoz pedig „csak” előadók. Freddie Mercury művészi szinten űzte a show-businesst, az egyik legnagyobb művész volt, aki e földre született. Mint ahogy Perényi Miklós is hatalmas művész. És művésznek tartom a műbútorasztalost is, aki gyönyörű szekrényt készít, valamint Segal Viktort is, aki a konyha művésze. Tehát nem a művészi színvonal a lényegi különbség.

A különbség két tényezőből fakad: az alkotó és a közönség hozzáállásából.

A tanult alkotó pontosan tudja, milyen zenei elemekkel mely lelki rétegeket lehet elérni, megmozgatni (gondolom, ez a többi művészeti ágra is igaz). Éppen ezért, az alkotás kezdetekor tudatos döntést kell hoznia, kiknek, és milyen célból hozza létre művét. És most hiába puffog esetleg valaki, hogy az alkotás nem így megy, állítom, hogy de. Így megy. Egyetlen szerzőt sem ismerek, akire ne lenne igaz ez az állítás. Az avatott alkotó ember pontosan tudja, milyen keretek között hozza létre művét, és miért pont úgy teszi azt. Az autodidakta, ösztönös alkotónál elképzelhető, hogy nem méri fel előre a „terepet”, viszont az ilyen alkotó műve kapcsán azért nem merül fel a „pozícionálás” kérdése, mivel kizárólag a saját személyiségéből fakadó szinten tud alkotni. 99 százalékuk esetében nincs átjárás a milyenségek között.

Tehát az alkotó maga dönthet, mit akar írni. Ha elég tehetséges és szorgalmas, képes lesz szórakoztatóipari termék előállítására is, és klasszikus zenei mélységű mű elkészítésére is. Persze, ez csak elvi lehetőség, mert alig van olyan alkotó, aki ekkora skálán felvértezte magát szerzői tudásokkal és stílusismerettel. Nem véletlenül „szakosodnak” ők is!

Ha kulturális megjelenéshez kapcsolódó ambíciói vannak az alkotónak, azt fogja feltételezni, hogy művét befogadó attitűddel rendelkező közönség hallgatja, akik lelkük legmélyebb rétegeiben is nyitottak, feltétel nélkül engedik vezetni magukat a szerző által írt zenén keresztül egy olyan lelki úton, melyet előtte még nem jártak be. Nem tudják, mire számítsanak, hiszen a darab a pillanat varázsát hordozza minden zenei motívum kibomlásakor. A legmélyebb bizalmi kapcsolat van művész és közönsége között, melynek alapja a közönség befogadó hozzáállása. Rábízza élményének milyenségét a művészre, és engedi, hogy az hasson rá. Ez az a lelki hozzáállás és élmény-fajta, melynek megléte – ebben az írásban – a „kulturális termék” feltétele.

Persze, most mondhatja valaki, hogy egy popzenésznek is lehetnek ilyen ambíciói számai megírásakor, de a „könnyűzene” ritmikai monotonitása, dallam- és akkordvilágának sematikussága lehetetlenné teszi a mély lelki rétegekhez való hozzáférést. Emlékezünk vissza, amikor a Londoni Szimfonikus Zenekar kiadta „Beethoven popritmusban” című lemezét, milyen furcsa volt, hogy tkp. csak annyi történt, hogy egy dobot tettek az eredeti mű alá, és mégis „gagyi” lett tőle a zene. Ahogy megjelent a leegyszerűsítő, metronóm pontosságú dobolás a zene alatt, elveszett annak lélegzése, hajlékonysága, plasztikussága – tehát minden, ami miatt amúgy képes legmélyebb lelki rétegeinkbe is behatolni. Talán nem véletlen, hogy az egyik zenét „komoly”-nak hívják, a másikat „könnyű”-nek. Ez nem az előadás nehézségére vonatkozik, hanem a befogadás milyenségére, illetve a kiváltott lelki reakciók mélységére. És bizony, a klasszikus zene hallgatása lelki erőt kíván – amit aztán sokszorosan visszakap az ember.

A könnyűzenei szerző (akit a szórakoztatóipar vagy show-business részének tartok), teljesen más lelki rétegeket akar elérni, és más hatásokat akar működtetni. Illetve, ha nem elég tanult, hiheti azt, hogy ő a legmélyebb rétegeket is el tudja érni, de valójában ezt nem tudja megtenni. Sem a mű, sem az előadás jellege nem teszi lehetővé. Persze, lehet, hogy sok hallgatója számára az ő lassú dala a megélt lelki jelenségek „legmélye”, de éppen ezért emeltem ki, hogy e témáról most cizellált értelmiségi szinten szeretnék beszélni! Szerintem valódi zenészekkel ebben a kérdésben nincs is vita…

Amikor a könnyűzenei szerző műve elkészült, következik a közönséggel való megosztás. Jellemzően a szórakoztatóipari események közönsége nem „lutrira” jelenik meg a helyszínen. Pontosan tudja, milyen érzéseket generál benne az adott zenei világ, és azért megy, hogy ezen érzéseit élvezze. Aki jegyet vett az LGT koncertjére, pontosan tudta, mit fog érezni a dalok hallgatásakor. Pont azért ment, hogy újra átélhesse ezt a régi, számára oly kedves élményt. Ha Presser megcsinálta volna, hogy az összes nótát áthangszereli blues stílusban, a harmadik számnál szétfütyülte volna a közönség a koncertet. Ők ugyanis pontosan tudták, mire vettek jegyet, és elvárják – jogosan! – hogy a pénzükért azt kapják, amire számítanak. Ez a szórakoztatóipar és a show-business lényege: kiszámítható szolgáltatást nyújtani a megtervezett lelki élményre vágyó közönségnek. Ők ugyanis nem befogadóként jönnek a koncertre, hanem felhasználóként. Ez az óriási különbség a két jelenség között, és ez bizony semmiféle átjárhatóságot nem tesz lehetővé a „komoly” és a „könnyű” világ között.

Ehhez a témához kapcsolódik a belinkelt koncertfelvétel, mely jól példázza a fentieket.

Szegény hölgy, el szerette volna énekelni koncertje legszebb dalát – ami saját szerzeménye. A fények kihúnynak, és amíg a zongora eljátssza a bevezetőt, ő leül a lépcsőre. A közönség felismeri, hogy kedvenc dala jön, és örömében elkezd fütyülni, kiabálni. Az előadó a zongora bevezetője után csendre inti őket (a videón 0:32-nél), és átszellemülve várja, hogy elkezdhessen énekelni. De ekkor történik valami, amit soha nem gondolt volna: a közönség nem várja meg őt, elkezdi nélküle énekelni a dalt. 0:41-nél érdemes megállítani a videót, és egy kicsit nézni ezt az arcot: nem hiszi el, hogy ilyen van. A legszebb dalt nem énekelheti el úgy, ahogy szeretné, mert több ezren ordítják – nélküle. Itt válik világossá számára, hogy közönsége nem rá (az ő előadására) kíváncsi, hanem az ő dalát használja fel arra, hogy jól érezhesse magát, élvezhesse azokat az érzéseket, melyekre jegyet vett. És ebbe ezen az estén nem fért bele, hogy a dal szerzője csendre inti őket, és megpróbál belehelyezkedni egy romantikus dalba. Elcsendesülés helyett végigüvöltik nélküle a dalt. Még egyszer tesz egy bátortalan kísérletet a hölgy, hátha lehetőséget kap megformálni a SAJÁT dalát a SAJÁT koncertjén, és a refrén előtt próbál kicsit kivárni (1:38-nál). De nem lehet. A közönség tempóban továbbmenve leüvölti a fejét, jelezve, hogy ez nem az előadóról szól, hanem a jegyet vásárlók élményeiről.

A helyzetet egyébként 0:48-nál a zongorista menti meg, aki elkezdi kísérni a közönséget – míg az előadó hölgy megemészti, hogy rá igazából nincs is szükség.

Később talán meghatódik a szerző-előadó, hogy mennyire szeretik a dalát, de az első fél perc maga volt a pokol. Ennél jobban nem tudom szemléltetni a „befogadó” és a „felhasználó” attitűd közötti különbséget, amely alapvetően megkülönbözteti a szórakozást a kulturális élménytől.

2. állítás

Hogy szétesett volna az alkotói lét eddig megszokott formája? Én nem így látom. A kultúra területén legalábbis nem. A rendszerváltás óta egyetlen kormányzat sem engedte el a kulturális élet kezét, gondoskodtak róla, hogy talpon maradhassanak értékes projektjeink, művészeink. (A magánszféra eddig sem töltötte be igazán mecénási szerepét, a jellemzően privatizáción meggazdagodott első generációs gazdagjaink számára még a téglából épült, szépen csillogó ingatlanok, és az autók (magánrepülők) fontosabbak, mint a művészetek támogatása. Talán majd gyermekeik felzárkóznak Európához ezen a téren is…)

Nem állítom, hogy a mindenkori gazdasági helyzet nem nyomta rá bélyegét a napi állapotokra, de ez gazdasági kényszer, nem pedig a rossz hozzáállás miatti szétesés.

A szórakoztatóipar, az más kérdés. Ott sokkal inkább elkezdett dominálni a piaci szemlélet, így tényleg megtörténhetett, hogy sokak alól kicsúszott a talaj. De fontos jelezni, hogy itt nem „az” alkotókról, hanem a szórakoztatóiparban érdekelt alkotókról van szó.

3. állítás

„Véget ért az alkotók egy-két évszázados kegyelmi időszaka, amikor alkotásukért megélhetést kaphattak cserébe.”

Ez butaság. Először is, az alkotók már több, mint háromszáz éve is „kegyelmi időszakban” éltek, hiszen alkotásukért megélhetést kaptak. Csak akkor még egyházi és világi jellegű alkotások voltak, így a befolyó pénz is ilyen jellegű „kasszákból” érkezett.

Bach egyházi „eltartott” volt, egész életműve ennek lenyomata. Viszont Haydn éppen a kultúraszerető, magyar Esterházy grófnak köszönhette, hogy alkothatott. Sokszor csábították Bécsbe, de mindig azt mondta, nincs miért elmennie, ilyen jó feltételeket soha senki nem fog számára biztosítani, mint amit Magyarországon megkap. Mozart abból tartotta fenn magát és családját, hogy megrendelésre írt műveket. De ha a közelmúltat nézzük, Kurtág és Eötvös sem „brahira” dolgozik, óriási szerződéseik vannak, több évre lekötötték az idejüket. Egyáltalán nem igaz, hogy az alkotók körül „elfogyott a levegő”, itt is muszáj hozzátenni, hogy esetleg a szórakoztatóiparban lehet igaz az állítás.

4. állítás

Az itt szereplő „széleskörű fogyasztói igényeket” megfogalmazás az első, mely azt sejteti, hogy az írás szerzője nem a kultúrára, hanem a szórakoztató iparra gondol, amikor elemzését írja.

5. állítás

„Szerzők és kiadók állnak az egyik oldalon, ők úgy vélik, munkájukért jövedelemhez kell, jussanak. A kultúrjavak fogyasztói állnak a másik oldalon…”

Igen, itt a baj. Ha az interneten szórakoztatóipari termékeket letöltögetők a „kultúrjavak fogyasztói”, akkor összekevertük a dolgokat. Ők nem a kultúrát fogyasztják, mert azt nem lehet fogyasztani, csak befogadni. Ők szórakoznak. És letöltik a szórakoztató termékeket.

Ha valakinek nem tetszik ez a fajta szétválasztása a kultúrának és a szórakozásnak, örömmel veszem, ha megtalálja a pontos megkülönböztetés módját más szavakkal. De amíg nincs más, muszáj ezt használni, mert különben összecsúsznak egyáltalán nem egynemű dolgok!

6. állítás

Azért a „Ma már nem számít a szerző … művéhez való joga” állítás ölég sommásra sikeredett:-) Sok pénzzel, és akár több év börtönnel szankcionálják a jogsértéseket, úgyhogy ez nem fedi a valóságot. A „Kizárólag műve érdekes” megállapítás is a youtube-vitézek erőterében értelmezhető, kulturális produktumnál csacsiság ilyet állítani.

7. állítás

„A holnap kultúrtörténete a művekről fog szólni, nem az alkotókról. S hogy kik írták a nagy műveket, az pusztán lábjegyzetben lesz olvasható, hogy a tudálékoskodók is kapjanak valami csemegét.”

A szerző itt nyilván a Juventus Rádió slágerlistájára gondolt, amikor a „kultúrtörténet” szót használta. Én azonban következetesen továbbra is szétválasztom kultúrát és a szórakozást. A valódi, nagy kulturális értékek szerzőinek nevét egészen addig ismerni fogjuk, míg műveiket előadják a koncerttermekben. És ezt az élményt soha nem fogja kiszorítani az internet!

8. állítás

„A XIX. század személy-centrikus szemléletének véget vetett a posztmodern felhasználói kultúra szabad szökellése, szabad alkotása és szabad hozzáférés-igénye.” 

A XIX. század sem volt személy-centrikus. Zene-centrikus volt. Az egy-egy nagy sztár (pl. Liszt) körüli kultusz nem volt általános, a legtöbb nagyszerű szerző csak dolgozott, és kész. Aki jót írt, ismert lett, aki béna volt, túllépték. Ennyi.

A „posztmodern felhasználói kultúra” kifejezés egy újabb próbálkozás arra, hogy a kultúrát összekeverjük a szórakozással. Maga a „felhasználói kultúra” szóösszetétel paradoxon, hiszen a befogadás attitűdje teljes mértékben kizárja a fogyasztói társadalom felhasználói attitűdjét.

Az igaz, hogy napjainkban szabadon szökell valami, szabadon alkothat mindenki, de ez nem kultúra. Ez az internet által biztosított önmegvalósítási felület, ami attól még semmiféle kulturális értékkel nem bír, hogy létrejön. Ezzel csak az egyén önkifejeződése kap nagyobb teret, amitől aztán nyugodtabban alszik sok-sok meg nem értett „művész”.

9. állítás

„A ma alkotója, mint a blogger, névtelen. A semmiből bukkan föl, és csak művében él.”

Szerintem meg nem. Amennyiben kulturális értékről beszélünk, a ma alkotója az ország fél tucat Zeneművészeti Egyetemének valamelyikén sok éve tanulja a szakmát, vagy már le is diplomázott. Nem a semmiből jött, hanem kemény tanulás révén szakember lett, akit komoly felvételi vizsgákon szűrtek ki a sok jelentkező közül, és igazi mesterek tanították meg mindenre, amit tudnia kell.

Persze, ha ismét a youtobe-világra gondol a szerző, akkor igaza van. De kérem, annak résztvevőit ne nevezzük a kulturális élet szereplőinek!

10. állítás

„Az alkotásból megélni, az előadásból eltartani egy családot, a műremekből egzisztenciát építeni ma már nem lehet.”

Azért írtam válaszlevelet Gerendás Péternek, mert ő is kiterjesztette saját példáját az egész zenei életre. Ez az állítás egyszerűen nem igaz. Sok száz klasszikus zenész, és több tucat jazzista remekül megél az előadásokból! Járják a világot, és köszönik szépen, jól elvannak. De szép számmal ismerek olyan könnyűzenészeket (sőt, van, akit én menedzselek), akik szintén jól megélnek. Nem minden megy tönkre és formálódik át az internet terjedésével. Ez nagyon sommás elképzelés!

11. állítás

„Az alkotás ma ismét egy hobbi.”

Az alkotás nem hobbi. Az igazi alkotás belülről fakadó „kényszer”. Az igazi alkotó nem választhat: ha nem ölt testet a lelkében megérő impulzus, nem bírja ki. Felemészti őt, ha nem alkot – úgyhogy inkább alkot, bár mi áron is. Persze, lehet, van olyan is, aki hobbiból csinálja, csak én nem ismerek egyetlen egyet sem. Akkor viszont legalább gyanús ez az állítás. 

Tudom, hogy önkényesen emeltem ki bizonyos mondatokat egy hosszú írásból, de azért tettem így, mert nem az egésszel kívántam foglalkozni. Egy dologra akartam fókuszálni, melynek lényege: óriási gépezet dolgozik azon, hogy az emberek megmaradt kis pénzüket és idejüket ne kultúrára fordítsák, hanem szórakozásra. Ezt nem úgy akarják elérni, hogy kiiktatják a kultúrát, hanem, hogy kultúrának állítják be a szórakozást. Így lesz egy Sziget-fesztiválból kulturális esemény, ami kb. olyan eufemizmus, mint amikor a McDonald’s gourmet-termékként hirdeti hamburgereit. Így jönnek létre az Alekosz művész urak, a XXI. század bohócai – bár nem szeretném megsérteni a valódi bohócokat.

Folyik a harc, de még áll a kultúra vára! Egészen addig állni fog, míg lesznek emberek, akik hajlandók a felszínesség helyett a legmélyebb tartalmat választani. Tehát valójában a kultúra létezése, annak milyensége nem az internettől és/vagy a hatalomtól függ, hanem tőlünk. A felelősség a miénk. A többit az alkotók megoldják! :-)

Bolyki Gyuri írása 

Sokszor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy egy kimagasló művészi teljesítmény alkotója nem is ember, hanem valami szent, túlvilági lény. Vagy, hogy egy tökéletes mű alkotója legalább maga is tökéletes.

Nos, az idei KAPOSFEST ezt a témát járja körül.

Nem csak az elhangzó műveken keresztül ismerhetjük meg a szerzőket, rengeteg egyéb információt is kapunk róluk a koncerteket követő programok során. Megértetjük, milyen emberek voltak, sőt, átélhetjük az őket inspiráló élményeket is!

A „Szenvedélyek éjszakáján” részt vehetünk a királyi udvarból „túl szenvedélyes” életmódja miatt elűzött John Dowland vérpezsdítő élményeiben.

A „Szerencsejátékosok napján” teke versenyt rendezünk, melynek révén Mozart úgy eladósodott sajtnagykereskedő cimborája felé, hogy törlesztésként kénytelen volt egy gyönyörű kürt kvintettet írni neki. Este együtt mulatozunk a fellépő művészekkel a Kaposfest Casino-ban, kipróbálva mindenféle szerencsejátékot, melyre Mozart bevételeinek zömét elszórta.

Múltidéző napunkon Vásáry Tamás visszaemlékezéseiben arról (is) beszélni fog, milyen tanácsokat kapott Kodálytól szerelmi ügyekben, és egy különleges koncert keretében megidézzük Karády Katalin és a Blues Brothers emlékét.

Rossininek nem csak gyönyörű G-Dúr szonátája szerepel a műsoron, hanem Segal Viktor jóvoltából legfinomabb receptjeit meg is kóstoljuk.

Bartók Divertimentójának kapcsán (a „divertimento” szó „szórakoztató zenét” jelent) az egész nap a szórakozásról, kikapcsolódásról, egészségről fog szólni. Félárú belépőnk lesz a fürdőbe, kirándulásokat szervezünk, és Vásáry Tamás feleségétől, Tunyogi Henriettől tanácsokat kapunk a helyes légzés tekintetében.

Szakcsi Lakatos Béla több koncerten is improvizálni fog egy-egy klasszikus zenei mű témájára, de a közönség is lehetőséget kap az együtt muzsikálásra! Lesz Kaposfest Zeneiskola (melynek elvégzését diplomával igazoljuk:-), és egész nap kis koncertek a zenesátorban, melyen mindenki felléphet – kipróbálva zenei improvizációs tehetségét.

Az a célunk, hogy a fesztivál vendégei ne csak hallás után ismerjék a zeneszerzőket, hanem életvitelükbe belekóstolva megérezzék azt is, mi volt fontos számukra, mivel töltötték idejük nagy részét, mi inspirálta őket.

Így aztán tényleg mindenki megtapasztalhatja, hogy a művész is ember!

 A koncerteket kiegészítő programokat folyamatosan töltjük fel a www.kaposfest.hu oldalra!

Bolyki Gyuri írása

Adott egy város, aminek ilyen a főtere:

Itt született és alkotott Rippl-Rónai József, Vaszary János és Juan Gyenes. 

Rippl-Rónai felújított villája ma is látogatható.

Van egy gyönyörű szép parkjuk,

valamint övék a Dunántúl legnagyobb egybefüggő vízfelületű élményfürdője.

Akinek még ez is kevés, az megmártózhat a város saját "Balatonjában":

De ebben a városban van Magyarország legnagyobb fedeles lovardája is.

2010-ben beköltözött a városba egy fesztivál.

Itt van róla egy kis összefoglaló:

Kokas Katalin művészeti vezető meghívására a klasszikus zene világának legnagyobb nevei jöttek el, és ezt a kritikusok is méltatták: 

"Talán sosem játszott együtt Magyarországon annyi klasszikus zenei klasszis, mint az I. Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztiválon.” Népszabadság 2010.08.16.

A Kultúra.hu szerint pedig:

„Egyenes úton vagyunk, hogy Magyarország legmagasabb színvonalú komolyzenei fesztiváljának létrejöttét ünnepelhessük.” Kultúra.hu 2010.08.20.

Persze, a világszínvonalú klasszikus zene mellett könnyedebb program is volt:

Sokat gondolkodtam, ki az első számú célközönsége a fesztiválnak, és arra jutottam, hogy a klasszikus zene rajongói mellett a jövő értelmiségét képező fiatal egyetemisták a legfontosabbak. Nekik kell megtanulni, hogy klasszikus zene nélkül lehet élni, csak nem érdemes. Próbáltunk hát az ő nyelvükön is megszólalni, külön reklámot készítettünk nekik.

Bebével csináltunk egy nagyon elborult verziót is, ami - Mozart súlyosan trágár versének köszönhetően - soha nem került nyilvánosságra. Nem illett egy világszínvonalú klasszikus zenei fesztiválhoz ez a durva szöveg.

Bár ezt a reklámot nem használtuk, a koncerteken zsúfolásig megtelt a koncertterem.

Úgy tűnt, sikerült megszólítani a közönséget, és mind a program, mind a fellépők alkalmasak voltak arra, hogy Kaposvárra csábítsák a zeneszeretőket. 

Így volt ez tavaly előtt, és tavaly is - amikor ezt írta a Reuters tudósítója: „Ez a legérdekesebb fesztivál, amit valaha láttam – nem csak Magyarországon, de egész Európában is.”.

Az idén azonban új koncepcióval állunk elő, ami szerintem sokkal érdekesebb és izgalmasabb az eddigieknél.

Hogy miről van szó?

Csütörtökre megírom!

Bolyki Gyuri írása

Kb. egy éve kérdezem meg minden héten a konditerem recepciós hölgyeitől, nem tudnának-e a férfi öltözőben elhelyezni egy cipőkanalat. Sokszor van, hogy onnan megyek egyből megbeszélésre, így elegáns cipőbe kell bújnom átöltözés után, aminek a sarka könnyen „megtörik” cipőkanál használata nélkül. Mindegy, mennyire lazítom meg a fűzőt, a sarok felső pereme minden egyes bebújásnál életveszélyben van.

Én azok közé tartozom, akik szeretnek vigyázni a cuccokra – így például a cipővásárlásnál kötelező a sámfa megvásárlása is. Tudom, hogy egy nagy ember szerint piperkőc, aki kisámfázza a cipőjét, de akkor én vállalom, hogy piperkőc vagyok. Arról nem is beszélve, hogy legalább egy évvel tovább megtartja a cipő a normális formáját, így nem kell olyan gyakran újat venni.

Két napja volt szerencsém a konditerem tulajdonosa felé is jelezni ezt a hiányosságot. Szépen, illedelmesen megkérdeztem, volna-e lehetőség egy cipőkanalat kérni a férfi öltözőbe.

Az úriember hirtelen felegyenesedett, és úgy elkerekedtek a szemei, mint ha rántott sajtot rendeltem volna áfonyával. Aztán visszatért a rendes kerékvágásba, és száját félrehúzva így szólt: „Sportembereknek minek a cipőkanál?!”

Nos, Tisztelt Tulajdonos Úr!

1. Én zenész vagyok, nem sportember. Azért járok Önökhöz, mert mindenféle testi nyavajámra jó gyógyszer a rendszeres mozgás, és inkább szenvedek a teremben, mint hogy öt év múlva egy marék gyógyszert kelljen bevennem. Egyben tudatom Önnel, hogy bevételeinek 90%-át a hozzám hasonló apukák és anyukák, vállalkozók és óvónők jelentik, a fennmaradó – maximum – 10% a sportember. Kérem, töltsön el egy átlagos napot intézményében, és számolja össze, hány sportember jön be a terembe!
2. A sportember arról ismerszik meg, hogy nem vigyáz a cipőjére?! Én azért ismerek jó néhányat, aki vitatkozna Önnel, és – úgy jó sportemberesen – megmagyarázná, mekkora hülyeséget beszél.
3. Az évek óta tartó válság egyik pozitív hozadéka volt, hogy a szolgáltatók és kereskedők megértették: a vásárló az első. Sok helyen tényleg úgy kezelik már az ügyfelet, mint ha tudnák: abból élnek, hogy otthagyja náluk a pénzt. Biztos, hogy egy 870 Ft-os beruházást egy ilyen mondattal kell elhárítani?
4. Szeretném emlékeztetni Önt: most még monopolhelyzetben van településünkön, de kb. egy kilométerre az Ön termétől nemsokára megnyílik egy sokkal nagyobb konditerem. Ön szerint mi lesz, ha ott bekészítenek egy cipőkanalat a férfiöltözőbe?

Na megyek edzeni...