Kedves Mindenki!

A mai poszt megírására nem maradt időm, mivel a holnapi TEDx Danubia konferenciára készülök.

Úgy gondolom, akik olvasni szokták bejegyzéseimet, azokat az is érdekelni fogja, mi az a TED, úgyhogy egy kis ismertető:

http://www.tedxdanubia.com/hu-HU/rendezveny/TEDxDanubia2013.aspx

Felhívom a figyelmet, hogy mind a hazai, mind a nemzetközi konferenciákról rengeteg videó található a youtube-on!

A világ legprogresszívebb, leghaladóbb gondolkodói beszélnek aktuális és érdekes témákról.

A holnapi TEDx Danubia konferenciára minden belépő elfogyott, de nemsokára ezek az előadások is felkerülnek a netre!

Üdv: Gyuri

Bolyki Gyuri írása 

Az elmúlt hetekben kétszer is igazi „kiütős” szombat esti bulit csaptunk kedvesemmel. Ahogy azt a fiatalok csinálják, este tíztől hajnalig vándoroltunk Budapest különböző klubjai között, volt, ahol ettünk, volt, ahol ittunk – de zenét mindenhol hallgattunk.

Jöjjön hát egy rövid összefoglaló a produkciókról.

Soho London – Fánk együttes, feat. Gitano Nagy Laci

A Fánk együttest talán onnan ismerik legtöbben, hogy ők kíséri Vastag Csabát. A legjobb értelemben vett amatőr együttesről van szó, melynek tagjait még fűti a zene szeretetéért való színpadra állás lehetősége. Többször hallottam már a Fánkot, Viktor barátom a gitáros, akinek – talán – az egyik legnagyobb gitárgyűjteménye van. Igazi őrült a srác.

Amiért szeretem őket, az a láthatóan rengeteg aprólékos és lelkiismeretes munka, amit befektetnek a produkcióba. Sokat dolgoznak a változatos repertoáron, mindenki beleteszi a tőle elvárhatót, jól össze van próbálva a műsor.

Az előző – általam hallott – koncert óta a legnagyobb fejlődést éppen Viktor gitárjátékában láttam. A mostani koncerten nem volt kapkodás a szólókban, megszűntek a túlmozgással elfedni kívánt pillanatnyi ötlettelenségek/zenei tévedések, ha kellett sírt a gitár, ha kellett pörögtek a hangok. Jó volt hallgatni, igazi zene volt. Az együttes többi tagja továbbra is hozta a megszokott formáját, így a koncert milyensége nem nagyon tért el az eddigiektől.

A fentiekből egyenesen kéne következnie, hogy ez egy igazán jó produkció – de sajnos nem az.

Egy valami hiányzik, ami gyakorlással nem pótolható. Ez pedig az a tényező, ami az előadóban megragadja az ember figyelmét, és leköti. Nem tudom szavakba önteni, mi is ez, de nagyon hiányzik. Akkor lehetett leginkább érezni a hiányát, amikor Gitano játszott egy-egy szólót. Hirtelen élni kezdett a színpad, szikrázott a levegő – és nem attól, hogy gyorsan játszott. Attól a valamitől, ami benne meg van, a Fánk tagjaiból pedig hiányzik. Ha lemezen hallgatnám a Fánkot, biztos tetszene, így, élőben viszont nem igazán köt le. A zene jó, az együttes lelkiismeretesen odateszi magát, de kicsit suta a produkció.

Igazságtalan az élet…

Jazzy Pub – Starmachine

Némo és a Voice-ban is induló Szilcsi. Két igazi … – inkább nem írom ide:-)

Régen hallottam őket, kíváncsi voltam rájuk. Fél 12-kor negyed órát vártunk a bejárat előtt, mert a telt ház miatt nem fértünk be. Lent elképesztő tömeg, fülledt levegő, buli hangulat, ömlik le a torkokon a koktél és a tömény – ez a hely tényleg az, aminek Suri Imiék szánták: a tehetős, 30 felettiek buli helye.

A színpadon négy zenész: Némó, Szilcsi, a falumbéli (biatorbágyi) Szakadáti úr, és egy billentyűs, akit nem ismerek – de ezzel csak én vesztettem, mert nagyon jól csinálja. Összesen négy ember.

Nos, ezek négyen olyan bulit csináltak, hogy az elképesztő! Szakadáti Matyi szépen csendben – dehogy csendben, mint az állat! – üti a dobokat, semmi faxni, helyette kiváló tájming, változatos ritmusképletek. Érződik, bár mi is történik, kérlelhetetlen pontossággal fogja hozni az ütéseket.

A billentyűs sem csinál semmi különöset, csak áll, és játszik. De valahogy pont akkor és pont azt, ami nagyon jól illik az adott pillanathoz.

Előttük áll Némo és Szilárd. Két elképesztő csávó, akik amellett, hogy hangszereiket kiválóan kezelik, elsőrangú show-manek is. Brutális, amit megengednek maguknak mind a közönség, mind a zene irányában, de nekik jól áll. Ezek ketten akkora állatok, hogy az már jó! Mindent elhiszel és elfogadsz, amit csinálnak. Egy pillanatig sem „civil” a produkció, odateszik magukat, és te mész velük. Ennyire idétlen repertoárt már rég hallottam, de ahogy ők csinálják, az zseniális. Minden pillanat ki van hegyezve, tökéletes a poentírozás. Egymásnak adogatják a labdát, a buli egy pillanatra sem ragad be.

E mellett mindketten hozzák a legmagasabb szintű szakmai tudást, nincs mellébeszélés sem a basszusgitáron, sem a gitáron vagy a herflin.

Mindenkinek ajánlom a Starmachine együttest, akinek van kedve kilépni a hagyományos keretek közül, és szívesen veszi, ha leigázzák őt a színpad urai.

Soho London – Blue Spot

Azért választottuk őket, mert Szilcsi (Starmachine) után szívesen hallgattam volna egy más stílusú herflizést (meg, mert keresek egy jó blues-együttest a Kaposfest-re:-). Oszkó Pétert egyszer már hallottam játszani, és úgy emlékeztem, elég jó volt, úgyhogy nagy bizalommal mentünk a Blue Spot koncertjére. A helyszín kicsit furcsa, a buli-útvonal kellős közepén van, még sincs a koncerten közönség (a Fánkon sem igazán volt). Érkezésünkkor a személyzettől megkérdeztük, mikor kezdődik a koncert, mire a hölgy készségesen válaszolt, hogy fél óra múlva. Na, másfél órát vártunk kezdésig…

Mikor színpadra állt a hirdetésekben csak szerényen az ország legjobb blues együttesének titulált csapat, meglepődve láttam, hogy hárman vannak a négy helyett. És ki hiányzik, na, ki?! Hát Oszkó! Puff neki! Ez valami olyan, mint ha a Brothers Bali nélkül állna ki! Meg voltam győződve, hogy ez így bukta lesz, de aztán az is eszembe jutott, ezek az urak nyilván felelősségteljes emberek, meg tudják ítélni mekkora hiátust okoz Oszkó távolléte, és ezek szerint az együttes nélküle is működik.

Kb. itt tartottak gondolataim, amikor elkezdődött az első szám, és kiderült, hogy a srácok nem felelősségteljes emberek, és nem tudják megítélni, ki szabad-e állniuk hármasban. Sok produkciót hallottam már életemben, és nyugodtan mondhatom, hogy a csonka Blue Spot valahol az utolsók között tanyázik. Egy ügyes, viszonylag jó hangú, de nem igazán érdekes gitáros-énekest kísér egy dobos és egy basszusgitáros. Az úriember teljesítménye akár dicsérhető is lenne, de sajnos az őt körülvevő zenei közeg néha semlegesíti, néha porig rombolja igyekezetét. A dobos pontos, de ennél több pozitívumot nem tudok mondani róla. Ha hárman játszanak bluest, ott mindenkinek nagyon kell tudnia, mit miért csinál, nem szabad „csak úgy” játszani, mert vagy üres lesz a zene, vagy túlburjánzik egy-egy szólam.

Egyik meghatározó élményem volt, amikor felléptünk a Holmes Brothers-szel. Három feka hapsi, öregek, mint az országút, de a zene működött – méghozzá nagyon! A végtelenségig leegyszerűsített ritmusokat használtak, változatosan alkalmazva a patterneket. Nem lehetett megunni, mindenkit beindított a zene.

Nos, itt nem ez történt. Pontos és erőteljes volt a dobos játéka, de ha csak egy gitár-ének és basszusgitár van mellette, sokkal kevesebbet kellene játszani! Az egyfolytában „zsizsegő”, ilyen-olyan fillekkel tarkított dobolás a felé tolta a fülünket, hogy egy tömör és zsúfolt hangzást várjunk – amit ez a felállás nem tud megoldani. Épp ezért folyamatos volt a hiányérzetünk. Sokkal jobb lett volna, ha egyszerű, keményen és pontosan hozott képletekkel megágyazott volna a minimál-hangzásnak, hagyva, hogy minden érdekes történést a szólista abszolváljon.

Ennél is nagyobb probléma volt a basszusgitáros játékával. Egyrészt pontatlan volt. Nem tudom, direkt csinálta-e az úriember, de folyamatosan a dobos mögött kullogott. Vajon így akarta jelezni, hogy gyorsnak találja a tempókat? Nem tudom, de teljesen szétesett tőle a ritmusszekció. Az is probléma volt, hogy pengetése túl lagymatag, „kóválygós” volt, így nem éreztük a basszus hangok határozott indulását. Ezek így együtt pedig megsemmisítő vereséget mértek a repertoáron szereplő blues-nóták feelingjére. Ez a produkció így nem való magára valamit is adó budapesti klub műsorára.

Nem akarok igazságtalan lenni, figyelni fogok rájuk, és elmegyek még egy koncertre, hogy meghallgassam, Oszkóval együtt mit tudnak.

Alcatraz – Black II Black

Kicsit félve indultam el, mert a BIIB koncertjein általában megsüketülök:-) Persze, a Glatznak meg a Csejteinek könnyű, mert be van dugva a fülük, nekem viszont 5 percenként ki kell mennem – nem vécére, hanem valami csendesebb helyre, mert szétrobban a fejem a hangerőtől.

Nos, itt nem volt gond. Szolid és kulturált hangzás, csak annyira megtolva, amennyi a bulihoz kell. Mert, hogy buli, az volt! Rengeteg ember ugrált jó hangulatban, látszott, mindenkinek bejön ez az este. Ha Bebe odateszi magát, öt perc alatt mindenki az ő oldalukon van, nem nagyon lehet kívülállóként nézelődni - és ez most is így volt. Nyomta a dalokat, a számok között a rizsát – pont úgy, ahogy az egy ilyen helyen való. Vidám volt, élvezte a bulit. Erdélyi Andris úgy játszott és mozgott a színpadon, ahogy kell: a látványos cuccokat meghagyta Bebének, de amit hallani akartunk, azt nagyon odatette. Szeretem, ahogy játszik. Sajnos Bubit kitakarta, így a zongorát csak hallottam, Zolit nem láttam. De a "hallvány" jó volt.

Amit viszont jól láttam, az Glatz Gabi és Csejtei Tomi volt. Ez a két srác már mindenen túl van, az egész szakmát oda-vissza tudják. Talán ebből is fakad, hogy néha öreg profiként nyomják a bulit: minden ott van, ahol kell, de nem érződik, hogy milyen jó nekik színpadon lenni. Ezen az estén nem így volt. Csejtei úgy basszusozott, mint ha most gyakorolt volna ki új riffeket, amiket nagyon meg akar mutatni. Ambiciózus volt, élvezetes volt hallgatni. (És ezt most tényleg nem azért mondom, mert ő adta a hétvégi levesbe a fácánt:-) Ugyan így jó volt látni Glatz Gabit nem csak erőteljesen, hanem változatosan és vidáman dobolni. Azt hiszem, ez a ritmusszekció ilyen előadásban a hazai funky csapatok legjobbja.

A lendületes produkcióban egy ember volt, aki még nem „ért oda”, a szaxofonos Herold Peti. Nem tudom, hogy a nagy korkülönbség, vagy a színpadi rutin hiánya teszi, de Peti ezek között a zenészek között nem tud kiteljesedni. Sem jelenlétben, látványban, sem zenei teljesítményben nem nőtt még fel a feladathoz. Sokszor úgy tűnt, mint ha nem kollégája, hanem tanítványa lenne zenésztársainak, aki riadtan figyel, hogyan is kéne jól csinálni. Persze, az is igaz, hogy az ország egyik legrutinosabb és legfelkészültebb tagokból álló zenekarába csöppent bele, így nem nehéz kilógni a sorból. Reméljük, idővel belecsiszolódik a zenegyári gépezetbe.

És ha már zenegyár: sokat filóztam, vajon inkább pozitív, vagy inkább negatív, hogy az együttes az élő koncert alatt bizonyos vokálszólamokat és egyéb zenei effekteket gépről játszik. Ugye, mondhatjuk azt, hogy „bénák a fiúk, úgyhogy kell a playback háttér”, de mondhatjuk azt is, hogy „a fiúk mindent tudnak, de így még élvezetesebb”. Nos, mivel ezek a fiúk tényleg mindent tudnak, a magam részéről úgy döntöttem, hogy ez így még élvezetesebb, úgyhogy nem zavar a bejátszó.

A következő hetekben tervbe van véve az Orfeum jó néhány előadása, amint meg volt, beszámolok!

Bolyki Gyuri írása

Itt van mellettem a snowboard deszka, a cipővel együtt. A sisak, a szemüveg és a kesztyű a széken. Szépen összekészítettünk fiammal mindent, hogy reggel már csak indulni kelljen. Aztán nem indultunk el.

Itthon vagyok, és olvasom a rengeteg segélykérést a FB-on. Jó lenne, ha – aki csak tud – tényleg segítene a rászorulóknak, mert borzasztó lehet hóban-fagyban állni, sokszor kisgyermekekkel.

És olvasom a rengeteg felháborodott beírást is. Pl. itt az egyik: „Egy kedves barátom,… 15!!!!!órája vesztegel a Győr felé vezető M 1 autópályán! Sehol egy hókotró, sehol egy segítő akció! Több ezer ember, gyerekek és idősek is, magukra hagyva!”

Rémisztő helyzet!

És nem csak az a rémisztő, hogy ott vannak 15 órája, hanem az is, hogy miért vannak ott.

Tegnapelőtt óta semmi mást nem hallani a hírekben, mint hogy NE INDULJON ÚTNAK SENKI! Vörös riasztást adott ki a Meteorológiai Szolgálat – ennél magasabb fokozat nincs. Tegnap reggel már voltak olyan hírek, hogy a rendőrség megtiltotta bizonyos helyeken a közlekedést. MEG KELLETT TILTANI! Mert mindig vannak, akik úgy gondolják, majd ők szerencsések lesznek. Igaz, hogy vörös riasztás van, igaz hogy minden híradásban felhívják a figyelmet, ne induljunk útnak, de ez mindig MÁSNAK szól, nem nekem. Hiszen nekem fontos dolgom van!

Aztán, persze, hogy elakadnak. Fél óra alatt belepi őket a hó, a meleg ablakokra egy centis jég rakódik, ki sem tudják nyitni az ajtót. És ekkor elkezdődik a telefonálgatás, akinek „okosa” van, az még internetezik is. Mindenki azon csodálkozik, hogy őt nem mentik ki. Aki egyedül vesztegel egy kis út közepén, azt gondolja: őt tök egyszerű lenne kimenteni, nem igaz, hogy nem tudják megoldani! Ahol több ezren állnak, ott azt gondolják: mi annyian vagyunk, nem igaz, hogy minket nem mentenek ki!

De azt valahogy senki nem gondolja, hogy nem kellett volna elindulni. Nem láttam egyetlen olyan beírást sem, hogy „Figyelmeztettek, és mégis elindultam. Hallottam a vörös riasztást, de nem vettem figyelembe. Aztán becsúsztam az árokba/beszorultam az autópályán, és most arra várok, hogy valaki az én hülyeségem miatt a pihenőnapján is dolgozzon. Elnézést kérek minden tűzoltótól, katasztrófa védelmistől, rendőrtől, katonától! Köszönettel: egy önfejű állampolgár.”

Ha megkérdeznénk a pórul járt autósokat, miért indultak útnak (sokan kisgyermekkel, a vörös riasztás ellenére pokrócok, meleg tea és elegendő élelem nélkül!), biztos nagyon fontos okokra tudnának hivatkozni.

De vajon meddig mehet ez így? Minek kell történnie ahhoz, hogy belássuk: ha figyelmeztetnek, nem indulunk el. Hiába van fontos dolgunk, akkor sem! Mikor szűnik meg az a rossz magyar virtus, hogy „nekem ne mondja meg senki, mikor mehetek dolgozni/anyósomhoz/síelni, stb.” Amikor pedig beüt a baj, szidjuk a kormányt, és mindenkit.

Pedig vannak olyan helyzetek, amiket nem lehet kezelni, csak MEGELŐZNI. Amikor jeges hóvihar van, ugyan úgy teljes erővel takarítani kell a többszázezer ember közlekedését biztosító belső közutakat, mint ahogy valakinek ki kéne menteni az önfejűségük miatt bajba kerülteket is. De honnan szedjünk hozzá embert?

Ha az összes katona, rendőr, tűzoltó és katasztrófa védelmis munkába áll, akkor sem jut ötvennél több ember egy településre (legtöbbjük már munkába is állt – annak ellenére, hogy nekik is meg volt a hosszú hétvégi programjuk). Ha egy autóra csak 40 perc mentési időt számolunk, és országosan csak 20.000 elakadt járművet, akkor is több, mint 13.000 óra kell a mentéshez. Ez bizony sok idő, sok ember sok munkája! Jellemzően külföldön sem úgy oldódik meg az ilyen katasztrófa, hogy mindenkit kimentenek, hanem, hogy enyhül az időjárás, járhatóvá válnak az utak.

Olvastam egy – 17 órája a mentésben dolgozó – tűzoltó levelét. Azt írja, hogy a kimentettek nem megköszönik a munkájukat, hanem szidják őket, hogy „miért csak most?!”. Pedig egy igazán tökös rendszerben ez úgy nézne ki, hogy „Tisztelt Önfejű Állampolgár! Nemsokára megkezdjük az ön hibájából bajba került autója mentését, előtte azonban itt a számla, legyen szíves kifizetni!”

De nem. Felelőtlen társaink azon háborognak, miért vannak 15 órája slamasztikában. A válasz egyszerű: azért, mert hiába szóltak nekik, azt hitték, ez csak vicc. Vagy azt hitték, az ő dolguk annyira halaszthatatlan, hogy emiatt majd a hóvihar is elcsendesül. A legviccesebb a tragédiában, ahogy a bajba jutott híres emberek méltatlankodnak! Csórikáim, azt hitték, nekik külön hókotró jár, vagy mi?!

De szerintem legtöbbjük nem hitt semmit, csak egyszerűen ment. Mert megszoktuk, hogy nem hallgatunk senkire – főleg nem a hivatalos szervekre.

Ez azonban nem játék! Tőlünk nyugatabbra – ahol rendszeresek az ilyen időjárási jelenségek – annak ellenére halálra fagynak a szintén felelőtlen autósok, hogy ők hozzánk képest már „rutinosak”!

Vajon mi lesz ennek a két szomorú napnak a tanulsága?

Figyelmeztetés, hogy legközelebb tessék komolyan venni a vörös riasztást, a szakemberek kérését, és jól otthon maradni? 

Vagy a megszokott politikai hiszti, sűrű Orbánozás közepette?

Persze, hibázhattak bizonyos emberek a vezetésben (ezzel nem állítom, hogy hibáztak!) de a legnagyobb hibát az útra kelők vétették.

Én a magam részéről csak annyit mondok: Az én snowboardom itt van mellettem a cipővel együtt. A sisak, a szemüveg és a kesztyű a széken. Szépen összekészítettünk fiammal mindent, hogy csak indulni kelljen.

Aztán nem indultunk el…

Bolyki Gyuri írása

A FIDESZ első kongresszusán találkoztam vele először.

Bródy hozta a Jurta Színházba, hogy a rengeteg szavazás között énekeljen nekünk.

A srác feljött a színpadra, és belesuttogott a mikrofonba: „Elnézést, idefelé jövet megfáztam, és elment a hangom, nem tudok énekelni.”

A közönség elkezdett fütyülni, kinevették, gúnyolták. Szerettem volna valahogyan kimenteni szorult helyzetéből – hiszen másnak is elment már a hangja fellépés előtt, ez sajnos néha előfordul – de nem lehetett. Látszott rajta, ő az az ember, aki nem dönt, hanem lelke legmélyén érez – és ő vezekelni akar, amiért csalódást okozott a nézőknek. Annyira bántotta a dolog, hogy nem tudta átlépni egy rutinos „ez van!” mondással.

Az is látszott, nem azért állt a színpadra, hogy lehengereljen minket, hanem, mert mondani akart valamit. Még a szocializmusban éltünk, ő egy fiatal demokrata volt, és üzenete volt. Minden az arcára volt írva.

És ez a srác így is maradt.

Végigmerengte az életét, sokkal mélyebb lelki rétegekben, mint ahol a könnyűzenészek általában mozognak. Persze, szerette a színpadot, de nem annyira, hogy mindenáron csinálni akarja. Például nem akart új szívet. Mert akkor az már nem ő lenne. Inkább kevesebbet él, de azt a sajátjával. Mert ő így gondolkodott.

Soha nem dolgoztam vele együtt, a zenei élet teljesen más területein barangoltunk, de tudom, hogy „Repül a bálna”, meg, hogy „67-es út”. Slágereket írt, de olyanokat, amilyen ő volt. Ezért lehetett szeretni. Énektudása nem sok – az egyik leghamisabb előadó volt, de nagyon jó volt az íze! Akik egyszer ráéreztek a feelingjére, sosem fordítottak hátat neki.  Voltak évek, amikor arénakoncertekkel járták az országot, és akárhányszor el lehetett adni őket. Mert jó volt hallgatni az őszinte, gondolkodó embert a színpadon. Lehetett rajongani érte, és lehetett utálni – tehát jó előadó volt!

Együttesének hangzásvilága olyan egyszerű, mint a faék. Semmi tudományoskodás, helyette megejtően puritán őszinteség. A Brothers-szel egy a capella dalban több gépet használunk koncerten, mint ők egy sportcsarnokos bulin. Mi nagyon jól szólunk – ők meg őszintén.

Ez a mély gondolkodású puritánság jellemezte a srácot életében, és „kvázi” öngyilkosságában is.

Az embernek egy szíve van. Az a sajátja. Amíg az működik, addig érdemes élni. A többi már csak barkácsolás.

Ő pedig nem akart barkácsolni.

Aki nem tanult dalaiból, tanulhat halálából. Mély érzéseket és megalkuvás nélküli értékrendet. Még akkor is, ha az az életébe kerül.

R.I.P Cipő!

Bolyki Gyuri írása

A győztes, aki elmegy egy olyan versenyre, ami nem is érdekli őt.

Persze, ne gondolja senki, hogy nem érdekli, csak hát ehhez az imidzshez ez a duma passzol.

A srácnak több tucat felvétele, klipje van a youtube-on, az MR2 rendszeresen játssza a dalait – szóval nem véletlenül keveredett ő oda, ahol van. A ByeAlex projekt profi kivitelezése egy kevés zenei tehetséggel, nulla hangi adottsággal, viszont jó szövegírói képességgel megáldott fiatalember önmegvalósításának. Hosszú sorba állt be, sok hasonló előadónk van a piacon, és bizony, többen sikeresek is lettek! Gondoljunk csak Ákosra (aki a szöveg mellett azért jó zenéket is ír, de saját magát sem tartja énekesnek), vagy Gesztire, aki az utóbbi időben énekesnek tartja magát (legalábbis a neve mellé ezt íratja).

Nos, ByeAlex minden dalán látszik, hogy tisztában van vele, nem tud énekelni – éppen ezért nem is akar. Visszafogottan elsuttogja dalait, alig-alig vannak energikusabb megnyilvánulásai. Ami nem baj, mert igazából nincs jó hangja. Nem jó a voce.

Aztán ott van az éneklés másik eleme, az intonáció. Illetve nincs ott. Mert nagyon hamis.

Viszont ByeAlex szeret, és tud is szöveget írni. Egy riportban ezt mondta: “A zeném én vagyok. Nem nagyon tudok kifelé fizikailag érzelmeket kifejezni, de zenével tudok, úgyhogy sokat dolgozok a szövegeken. Ezek rólam szólnak.”

Ő úgy gondolja, érzelmeket csak a zenén keresztül tud kifejezni, úgyhogy sokat dolgozik a szövegeken. Kissé mókás, ahogy összecsúsznak a dolgok, és ez látszik magán a ByeAlex jelenségen is, ez a produkció legfőbb jellemzője. A tehetséges szövegíró, aki nem szeretné, hogy mások énekeljék el gondolatait, úgyhogy inkább megkeresi a maga helyét a zeneiparban, és igyekszik felépíteni magát. Esetlen, alibi zenéket tesz a szövegei alá, ami azért nem tűnik fel, mert aztán az előadásmód porig rombol mindent. Mert, hogy ezek a dalok nincsenek előadva. Csak kijönnek ByeAlex-ból, akinek semmi köze az előadó művészethez. Alex nekem azokra a kisgyerekekre hasonlít, akik benéznek a kulcslyukon, és megijednek attól, amit anyuék szobájában látnak. ByeAlex szeretne valahogy a zenei élet közelében lenni, de amikor kinyitja az ajtót, megretten, és inkább kimegy a folyosóra. Azok ott ugyanis valami olyat csinálnak, amihez neki semmi köze. Ott zenék vannak, kifejezéssel teli zenék, motívumok, dallamvezetések, melyek sok-sok érzelmet hordoznak magukban. És ráadásul még elő is vannak adva! Alex ismeri a saját korlátait, pontosan felmérte, hogy ez egy másik világ. Tudja, hogy belőle csak egy anti előadóművészi attitűddel lehet „valaki” a piacon. Úgyhogy ezt a formát hozza. Profin. Ugyan olyan profi dolog rezignáltan, jól felépített módon semmit nem csinálni, mint amilyen profin előadja szerzeményeit a fent említett két úriember.

És,hogy ez lehet-e sikeres?

Nem tudom. Ha a mai fiataloknak szüksége van egy 21. századi köntösbe bújtatott Zoránra, akkor igen. Ugyan míves Presser-zenék nélkül, de modern effekteket használó zenei alapokra lehet az előadóval együtt merengve messzire nézni, suttogva, hamisan dalolgatni az élet nagy dolgairól.

Végül is, miért ne sikerülhetne?

Bolyki Gyuri írása

Ma éreztem először teljes bizonyossággal, hogy érdemes volt gyermekeimnek konzervatóriumba menni.

Az alábbi viccel tértek haza:

- Mit tesz a brácsista, ha igazán úriember?

- Abbahagyja.

Köszönöm, ennyi:-)