Bolyki Gyuri írása

Két és fél éve indult útjára a Bolyki Soul&Gospel kórus (BS&G).

A projekt nem minden előzmény nélküli, hiszen 2006-ban volt már egy nekifutásunk. Akkor nem egy saját kórus lebegett a szemünk előtt, hanem „A Produkció”, melyben főszerep jut az általunk betanított, 45 fős kórusnak – méghozzá olyan szerep, amit még soha senki nem valósított meg a világon. A próbálkozás felemás eredménnyel zárult. Egyrészt impozáns volt, jól szólt, óriási élmény volt (és nagyon drága:-), másrészt kiderült, hogy a folytatáshoz elengedhetetlen lenne egy saját nevelésű énekesekből álló csapat, mert így túl sok kompromisszumot kellett kötni.

Persze, kicsit sem szégyellem a produktumot, akit érdekel, megnézheti:

Szóval, a koncert után világossá vált, hogy egy ilyen jellegű produkcióhoz muszáj saját kórust csinálni. Viszont abban az élethelyzetben ehhez senkinek nem volt sem kedve, sem ideje.

Teltek az évek, és bár tudtuk, hogy egyszer meg kell csinálni a saját kórust, halogattuk.

Aztán 2010-ben összeálltak a csillagok, minden körülmény adott volt, hogy elinduljon a projekt. Balázs öcsémmel leültünk, megbeszéltük a „hogyan”-okat és a „miért”-eket, majd belevágtunk. Nem tudtuk pontosan, milyen úton megyünk, csak azt tudtuk, hova: egy olyan gospel kórus a cél, mely a világon mindenhol megállja a helyét. Nem tudtuk, kiket érdekel ez a téma, így ismeretségi körünkben kezdtük keresni az alakuló együttes magját. Hamar meg is találtuk, majd hamar el is veszítettük őket.  Hogy miért?

Mert azt akartuk, hogy a kórus olyan legyen, mint Bali öcsém: kérlelhetetlenül jó. Azt is mondhatnám, zseniális. De ez nem olyan egyszerű ám!

Folyamatosan azon gondolkoztam, hogyan lehet a leginkább elérni, hogy a kórus tagjai a legtöbbet átvegyék Bali tudásából, hozzáállásából, színpadi jelenlétéből. És mindig ugyan oda jutottam: kizárólag nagyon komoly rendszerben, kérlelhetetlen következetességgel, és egymásra épülő munkával tudjuk sikerre vinni az elképzelést. És még egy, ami talán a legfontosabb: akik a kórusba járnak, egyfajta lelki szimbiózisban kell, hogy éljenek Balival. Ezt furcsa lehet olvasni, de így van. Már-már fanatikusnak kell lenni, feltétel nélkül követni kell egy embert – aki zseni. És mint köztudott, a zseniknek az egyik oldalon sokkal több adatik, a másik oldalon pedig egy kicsi hiányzik :-)

Nagyon jól tudom, hogy nem mindenben egyszerű és könnyű Balival menni, de csak azok tudnak jó kórustagok lenni, akik erre képesek. Pont úgy kell tudni megőrülni mindenkinek, ahogy Bali őrült. Na, ezért veszítettünk el sok szimpatikus, becsületes, értelmes embert. Ők voltak azok, akik azt szerették volna, ha az ő – kétség kívül logikus – érvrendszerükhöz igazodik a kórus munkája. Egy csomó dologban igazuk is lehetett, de mi azt akartuk, hogy a BS&G kórus őrültekből álljon, akik nem okoskodnak, nem kérdeznek, nem akarnak semmit, csak menni-menni és menni Balival a dalokon keresztül.

Őrültek I.

Őrültek II.

Hogy miért mertem ennyire bátran képviselni ezt a nézetet? Mert Balival mindent elértünk, amit ezen a világon ebben a szakmában el lehet érni. Európa, Amerika és Ázsia közönségét épp úgy az ujja köré csavarja, tíz perc után azt csinál a publikummal, amit akar. És hogy ez mennyire nem csak „kereskedelmi szöveg”, igazolja, hogy a világ legjelentősebb a capella versenyének legtöbb díjat nyert együttese vagyunk. De itt sem csak a zsűri ismerte el a produkciót: jazz és gospel kategóriában is úgy nyertük meg a közönség díjakat, hogy senki másra nem érkezett szavazat – ilyen sem előtte, sem utána nem volt a verseny történetében. És – bár hízelgő lenne rám nézve – egy pillanatig sem hiszem, hogy ez miattam van. Leginkább annak köszönhető, hogy Bali egy őrült zseni. Kész, ennyi.

Na, szóval, egy év alatt értünk el oda, hogy világos lett: mostantól csak olyan ember kell a kórusba, aki rögtön az elején megérti, hogy ide nem beszélgetni és/vagy kérdezni kell jönni, hanem szó nélkül megcsinálni mindent, amit Bali kér. Azt hihetnénk, így egy lelketlen, munkamániás csapat tud csak összeverődni, de ez nem így van. Igazi baráti társaság lett a kórusból, és tényleg szeretetben folyik a munka. A "civil" hangulatot elég jól bemutatja ez a kis videó:

Halkan jegyzem meg, a kívülálló hamar arra a következtetésre juthat, hogy itt diktatúra van, de ez csak azért fordulhat elő, mert sokan hajlamosak azt hinni, a magas színvonalú produkcióhoz sok ember jóindulatú ötletelése szükséges. Ez mindaddig így is van, amíg meg nem jelenik a jó szándékúak között a zseni. Onnantól kezdve nincs értelme diskurálni, egyszerűen csinálni kell, amit a legjobb mond – mert, hogy a művészet egyáltalán nem demokratikus műfaj: a közönség nem a demokráciára vesz jegyet, hanem a kiváló produkcióra. Tehát az irányít, aki a legjobb. (Nem véletlen, hogy a világ legmagasabb színvonalú zenekarainak élén hírhedt akarnokok állnak!)  Persze ez is csak akkor tud működni, ha a vezetőben meg van a készség az irányításra, és hajlandó megtanulni, hogyan kell kezelni az embereket. Nos, úgy tűnik, Bali annyira megtanulta amennyire kellett.

Az utóbbi 1,5 évben folyamatos castingokat tartottunk, igyekeztünk elijeszteni a jelentkezőket, de csak nem sikerült:-)

Aki az első fordulóban bekerült a kórusba, egy-két hét alatt újabb szűrőn ment keresztül, amit úgy foglalnék össze, hogy őrült munka. Heti nyolc óra kőkemény próba, ahol nem az számít, hogy a jelenlévőknek mennyi erejük van, hanem, hogy Bali mit tűzött ki aznapra elvégzendő feladatnak. Ha lenne szakszervezet, már rég betiltották volna ezt a kórust – ezért nincs szakszervezet:-) Lazsálni nem lehet, ha valaki nem teljes bedobással van jelen, Bali megkéri szépen, hogy fáradjon haza, itt ugyanis olyan emberek gyűlnek össze, akik dolgozni szeretnének. Tényleg kemény. Úgyhogy sok jelentkező vissza is lép. De legalább hamar megtörténik a felismerés, hogy ez nem egy szabadidő klub – meghalásig, és még az után is dolgozni kell.

Bali egy saját maga által kidolgozott metodikával tanítja énekelni az utcáról bejövőket. Gyors, és hatásos módszer, hiszen nincs idő pepecselni, folyamatosan koncertezünk, pillanatok alatt fel kell zárkózni mindenkinek. Jelenleg 15 kórustag egyéni órákat is kap, hiszen a jó össz-hangzás a sok jó egyéni teljesítményből fakad. Én magam rendszeresen felhívom a tagok figyelmét az egyéni fejlődés fontosságára, és ordítozva követelem, hogy mindenki menjen magántanárhoz. Nem muszáj Balihoz, menjen, ahova akar, de tanuljon, képezze magát, mert egyszer csak megjelenik helyette valaki, aki jobb lesz – és akkor véget is ért a kórusbeli pályafutása. Jelenleg ott tartunk, hogy négy kórustag már szólót énekelhet a koncertjeinken. Nem, nem olyan jók, mint Bali, de nem is ez a cél. Az a cél, hogy hitelesek legyenek, és élvezhető produkciót nyújtsanak. Ez pedig meg van.

Most, hogy túl vagyunk az első igazán nagy koncerten a MOM Kulturális Központban (telt ház 5000 Ft-os jegyekkel, őrjöngés, meg ilyenek:-), látjuk, mit sikerült megvalósítani álmainkból, és mit nem.

Fontos, hogy Suri Imre, a szervező (a Jazzy Rádió egyik tulajdonosa) szerint klasszisokkal jobbak voltunk, mint az általa nem rég idehozott London Community Gospel Choir. Akik ott voltak az Arénában a Harlem Gospel Choir koncertjén, azok szerint náluk is jobbak vagyunk. Ez is fontos.

De most összefoglalnám a saját véleményemet.

44 fővel állunk a színpadon + Bali. Egyéb koncerteken már bebizonyosodott, hogy 30 fővel is jól megszólalunk, de azért tartom fontosnak a nagy létszámot, mert más tónusa van a hangnak, könnyebben keverhető, és több fővel nagyobb a rendelkezésre álló dinamikai skála (aminek egyébként az alsó régióját igen ritkán használjuk ki, ebben fejlődnünk kell).

A 44 főből 14 kórista kezében van saját mikrofon, a többieket négy térmikrofon veszi.

A 14-ből hatról tudom, hogy mindig, minden körülmények között tökéletesen teljesítenek, őket külön csoportba kötöm, és együtt kezelem, a többieket egyenként. A saját mikrofonosok vegyesen állnak a kórusban, nincs külön helyük. Érdekes kérdés, mi lesz, ha még több kórustag eljut ara a szintre, hogy saját mikrofont kaphat, hiszen a keverőpult mögött állva már most is úgy érzem, maximum ennyi hangot lehet ténylegesen kezelni. Most még hallom, ki, mikor, mit énekel, nem tudom, több mikrofon esetén hogyan tudnám hangosítani a produkciót. Amúgy is komoly probléma, hogy nekem kell keverni az előadást, mivel jelenleg nincs olyan hangmérnök, aki pontosan ismerné az énekesek hangjait, a műveket, és a szükséges arányokat. (A pálya nyitott, dobjon egy mailt, aki szívesen megtanulja! :-)

A dalok egy része a capella (mindenfajta zenei kíséret nélküli ének), egy részéhez CD-ről szól a zene, egy részéhez pedig Dr. Kósa Rudolf professzor úr játszik mindenféle billentyűkön.

Érzékeny kérdés a zenei háttér milyensége, és nem is állítom, hogy megtaláltuk a jó megoldást. Alapvetően élő zenekarral kéne kísérni a kórust, de ezt egész egyszerűen nem tudom megoldani. Nem, ez nem pénzkérdés, hanem ember kérdés. Aki próbált már egy produkció mögé ideális együttest összerakni, tudja, mi a gond: a zenészek csak ötven százalékig akarják a produkciót kiszolgálni, a másik 50 %-ban szeretnék jól érezni magukat. És egy zenész mikor érzi jól magát a színpadon? Ha önmegvalósíthat. Na, én meg pont erre nem vagyok kíváncsi! A BS&G mögé nem önmegvalósító muzsikusokra lenne szükség, hanem olyan profikra, akik már learattak mindent, akik már nem akarják sem maguknak, sem a közönségnek bebizonyítani, hogy ők milyen jók, milyen egyediek – egyszerűen és megbízhatóan lejátsszák a megírt szólamokat, és kész. Úgy is mindenki kapna egy-két szólót a műsorban, nem kéne túljátszani a dolgot – de ilyen muzsikusokból sajnos nincs egy nagy zenekarnyi. Persze, tudom, mindenkinek van egy tök jó ismerőse, de azért az is fontos, hogy én, aki 25 éve a pályán vagyok, hallottam-e a delikvens nevét, vagy sem. Hogy ez bizalmatlanság? Lehet. De a színpad bizalmi kérdés.

Nem hibáztatom a muzsikusokat, mivel Magyarországon egyszerűen nem tudja „kifutni” magát egy könnyűzenész. Kicsi a piac, nincs elég fellépés. Muszáj lenne külföldre menni, sokat játszani, learatni a sikereket, pénzt keresni – de erre csak nagyon kevesen képesek. Talán a mostani válság egyik pozitív következménye lesz, hogy zenészeink kénytelenek elindulni a határon túli színpadok felé is. Nem könnyű, más a morál, más a hozzáállás, de nem lehetetlen! Ha a klasszikus és jazz-zenészek képesek rá, a könnyűzenészek is meg tudják tanulni. És ami ebben sokat segít: a magyar zenészeket nagyon szeretik külföldön! Legalább ezer külföldi fellépéssel a hátam mögött mondom: mindig, mindenhol óriási szeretettel és tisztelettel fogadtak minket. Nincs mitől félni, jónak kell lenni, és menni kell!

De most még kevés ilyen muzsikus van, így kénytelenek vagyunk zenei alapokat készíteni, és így kísérni a kórust. (Persze hozzáteszem, hogy a Harlem Gospel Choir a teltházas Arénában(!) úgy lépett fel, hogy egy billentyűs és egy dobos kísérte élőben a kórust. Minden egyéb zene – és a kórushangzás fele – gépről ment!)

Nem jó megoldás a zenei alap, de ez a legkevésbé rossz. A közönség jelenleg így kapja a legjobb élményt, és ez a legfontosabb követelmény.

Összességében tehát elégedett vagyok a hangzásunkkal. Amikor mindenki koncentrál és odateszi magát, teljesítjük a kívánatos színvonalat. Hogy ez világszínvonal-e? Tapasztalatom szerint igen. Ezt mindenhol megsüvegelik, ezt már nem kell tovább fejleszteni.

Hanem? HANEM?!

Nos, a színpad nem csak audió, hanem vizuális műfaj is. A hangok mellett óriási jelentősége van a látványnak. Hiába a legszebben kivitelezett éneklés, ha a látvány enervált. Hiába szakad bele a delikvens torka az éneklésbe, ha nem tud úgy mozdulni, hogy az szintén energiát közvetítsen. Nem kell táncolni – sőt, írtjuk a szervezett, közös mozgást a produkcióban – de muszáj megtanulni úgy LENNI a színpadon, hogy az energiát közvetítsen. Ebben még gyengék vagyunk. Hamarabb megtanultak a civil tagok profin énekelni, mint profin mozdulni – vagy csak úgy LENNI. Ez nagyon nehéz feladat, de muszáj lesz e téren előrelépni, mert néha zavaró egy-egy kórustag „lézengése”, suta mozdulata (vagy mozdulatlansága). A MOM-koncert előtt arról beszéltem a kórusnak, hogy téthelyzetben sokszor úgy érzi az ember, egyedül van, nem számíthat a többiekre, csak az van, amit ő csinál. Ez az érzés hatványozottan jelentkezik, ha a visszhangos próbaterem helyett egy süket színházteremben kell énekelni. Ilyenkor aztán mindenki óvatos lesz, ami hamar átvált gyámoltalanságba, félénkségbe, és ebben a pillanatban elvesztettük a közönség figyelméért vívott csatát. Nyuszikkal nem lehet legyőzni az oroszlánt. Márpedig a néző élményt akar a (nem is kevés!) pénzéért, és jogosan várja el, hogy kiszolgálják az igényeit. Nos, ez az egyik pont, ahol még fejlődnünk kell. Nem vigasztal, ha azt mondják, sokkal jobb látvány vagyunk, mint a Harlem-ék, mert látszik, hogy nálunk mindenki szívből csinálja, és élvezi a fellépést. Akkor leszek elégedett, ha minden kórustag, a show elejétől a végéig képes lesz élményt nyújtani látványvilágban is – nem csak hangban. Ez persze óriási energiát igényel, de a színpad már csak ilyen: aki nem akar belehalni egy-egy fellépésbe, az ne menjen oda. A közönségnek ugyanis jár a tökéletes produkció!

Szintén gyenge pontnak érzem az egyéni energiák beosztását. Azt már mindenki tudja, hogy a show kb. másfél-két óra. Azt azonban még nem mindenki tanulta meg, hogyan kell beosztania az energiáit ahhoz, hogy az utolsó dalban is megfelelő jelenléte legyen hangban is és látványban is. A befejező két nótában olyan arcokat láttam, hogy komolyan megsajnáltam néhány kórustagot. Szegények, úgy néztek ki, mint akik 18 órája csilléket tologattak a bányában, és most kiállították őket valami felvonulásra. Ahelyett, hogy én kaptam volna energiát tőlük, igyekeztem a "világmindenség csakráin" keresztül felpumpálni őket, nehogy összeessenek. Nem ragozom, ezt mindenkinek egyénileg meg kell tanulnia, nem maradhat így – nagyon lerontja az összképet egy-egy meghalni készülő kórustag látványa.

Végül, de nem utolsó sorban: Bali.

Az éneklésével nem foglalkozom, minek.

Amin viszont még van mit csiszolni: a kórustagokkal való folyamatos kommunikáció. Ha valakinek megadatik, hogy a csapata félistenként tekint rá, és valóban rajta csüng mindenki tekintete, én jobban kihasználnám az ebben rejlő lehetőségeket, többet kommunikálnék, hülyéskednék, komolykodnék – egyszóval olyan show-elemeket vinnék még a produkcióba, amiért a közönség nagyon hálás lenne.

A másik csiszolni való a számok közötti beszéd. Kicsit sok. Vagy nagyon? Helyzetfüggő. Tudom, hogy ez nehezebb, mint énekelni, de egyszer ezt is meg kell szerkeszteni, és többet nem lesz vele baj.

Hát így áll a BS&G kórus most, két és fél évvel az indulás után.

További jó munkát, a közönségnek pedig jó koncerteket!

 Üdv: Gyuri

Bolyki Gyuri írása 

Azzal a vággyal indítottuk útjára 2010-ben a Kaposfest-et, hogy jó koncertek legyenek, melyekre például ilyen kritikákat kapunk:

„Világsztárok teszik emlékezetessé Kaposvár első, egyhetes zenei fesztiválját. Talán sosem játszott együtt Magyarországon annyi klasszikus zenei klasszis, mint az I. Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztiválon. Alig lehetett bejutni a szombati koncertekre, ahol a közönség állva ünnepelte a muzsikusokat.”  Népszabadság 2010.08.16.

„Nem túlzás azt állítani, hogy Kokas Katalinék rendezvénye bizonyos tekintetben most egyszerre minden hazai zenei fesztivált felülmúlt.”  Új Zenei Újság 2010.08.22.

„A kánikula enyhül, a koncertek légköre forrósodik, a szervezés gördülékennyé válik, egyenes úton vagyunk, hogy Magyarország legmagasabb színvonalú komolyzenei fesztiváljának létrejöttét ünnepelhessük.” Kultúra.hu 2010.08.20.

Örültünk, hogy már az első fesztivál megítélése ilyen jó volt.

Persze, előtte sok zenész kolléga felhívott, és jó szándékúan figyelmeztetett, hogy ilyen fesztivált sehol a világon nem csinálnak – és nem véletlenül! Egy rendes fesztiválnak tessék érthető tematikát adni, nem ám csak úgy „összedobálni” egymásra a műveket 14 koncerten keresztül, ahogy mi csináljuk. Próbáltam elmagyarázni, hogy nekünk pont ez a koncepciónk: nem akarjuk tematizálni a programot, egyszerűen azt akarjuk, hogy élvezetes legyen a koncertsorozat. Ezért használjuk a mai napig is az „élvezet szabadsága” szlogent. Kokas Katalin művészeti vezető képes úgy összeválogatni a műveket, hogy azok – bár eltérő stílusúak – mégis tökéletes koncertélményt jelentenek.

Mind a szakmai, mind a közönségkritikák bennünket igazoltak, kirobbanó sikere volt a fesztiválnak.

Egy kis videóban próbáltuk azoknak is bemutatni mi történt, akik nem lehettek ott.

Persze, nekem az első nap az összes hajam kihullott, amikor egyértelművé vált, hogy az idesereglett művészek valamennyi menetrendet és szabályt felrúgva elsősorban is igyekeznek jól érezni magukat – egymással. Úgy tűnt, mint ha Kokas Katalin és Kelemen Barnabás révén egy hatalmas baráti találkozóra gyűltünk volna össze, nem pedig koncertezni.

Kb. öt percem volt átgondolni, mi a helyes hozzáállás: rábírni mindenkit a menetrend precíz, németes betartására, vagy hagyni, hogy jól érezzék magukat – végül is a koncerteken mindenki a saját bőrét viszi a vásárra. A második mellett döntöttem, és nem bántam meg. Amikor színpadra kellett állni, mindenki a maximumot nyújtotta. A már befutott nevek hozták a tőlük megszokott minőséget, a fiatalok pedig sziporkáztak. Több koncertünket egyenes adásban közvetítette az EBU (European Broadcasting Union, mely 127 országba sugároz egyszerre), így ezeket esténként kb. 7 millióan hallgatták. Egy ilyen koncertünknek köszönhetően lett igazi nemzetközi sztár pl. Alina Ibragimova, aki az óta – a közvetítést hallgató koncertszervezőknek köszönhetően – Európa egyik kedvencévé vált.

Aztán jött a második fesztivál. Nem volt semmi újdonság, ugyan arra törekedtünk, mint az elsőn, hiszen már akkor azt mondtam: „Nem tudunk jobbat csinálni, csak mást.” Ezt az óta is tartom. Nincs hova fejlődni, nem tudunk a legjobbaknál jobb művészeket hozni, egyszerűen arra törekszünk, hogy az aktuálisan meghívottak nagyon jó programot adjanak elő, világszínvonalon.

Érdekes volt, hogy két, nagy hagyományokkal rendelkező európai fesztivál igazgatója is eljött, és azt kérdezték: „Bolyki úr, hogy csinálják, hogy ennyi élvonalbeli művész hajlandó fellépni önöknél?!” És mutatták saját műsorfüzetüket, ahol a nálunk fellépő 35 élvonalbeli művész közül 3-4 –nek a neve volt olvasható.

Bajban voltam a válasszal, mert nehéz megfogalmazni, hogy a „Kaposfestnek olyan jó hangulata van, hogy ide mindenki szívesen jön”. Mert hát hogy kell „jó hangulatot” csinálni? És akkor ez azt is jelenti, hogy az ő fesztiváljaikon nincs jó hangulat?! Ez nyilván nem így van, de mégis csak van valami különleges a kaposvári miliőben, amit már az első fesztivál egyik momentuma is igazol. Történt, hogy meghívott klarinétosunk – Martin Fröst – tüdőgyulladást kapott, így az első koncertje előtti nap estéjén lemondták idejövetelét. Kb. tíz óránk volt szerezni egy élvonalbeli klarinétost. A választás az angol Matthew Hunt-ra esett, akit este tíz körül hívtunk fel. Elmondtuk neki, hogy mi a helyzet, és elkezdtük magyarázni, mi is ez a rendezvény itt, Kaposváron, mire csak annyit mondott: „Nem kell mondani semmit, mindenki arról beszél, milyen fantasztikus hangulatú fesztivál van Kaposváron.” Négy nap(!) alatt a nemzetközi zenei életben hír lett a különleges hangulatú kaposvári fesztiválból.

Visszatérve vendégeink kérdésére, azt javasoltam nekik, ha tényleg érdekli őket, miért jönnek szívesen Kaposvárra a fellépők, maradjanak fent sokáig, és sétáljanak el a zeneiskola udvarára, vagy menjenek el a közeli Deseda-tó partjára. Ott ugyanis olyat láthatnak, ami mindent megmagyaráz.

A következő képeken egy-egy ilyen momentumot osztok meg veletek:

Alina Pogostkina és Kokas Dóri

 Az európai klasszikus zene élvonala a Deseda partján

William Christie utóda és a Lockenhaus-i Kamarazenei Fesztivál igazgatója (Jonathan Cohen és Nicolas Altstaedt)

Persze, ez a hangulat nem ér véget éjszaka, folytatódik a próbákon,

majd a koncerteken is.

Sőt, a fellépők a művészi feladatokon túl hajlandók a kissé szokatlan reklámokban is segítségünkre lenni:

A közönség pedig mindezt szerette. Olyannyira, hogy a második fesztiválra már márciusban a jegyek több mint egyharmadát eladtuk bérletben (a fesztivál minden évben az augusztus 20-át megelőző héten van). Úgy vették meg fél évvel korábban, hogy azt sem tudták, kik fognak fellépni, és mit játszanak. Egyszerűen bíztak bennünk.

Ez egyrészt nagyon jól esik, másrészt óriási felelősség. Kokas Katalin művészeti vezetővel sokat dolgoztunk azért, hogy ne okozzunk csalódást azoknak, akik bíztak bennünk.

Így volt ez idén is. Lelkiismeretesen készültünk, és igyekeztünk érdekessé, izgalmassá tenni a programot. A fellépők is kitettek magukért, ami így néz ki a kritikák tükrében:

„… a világszínvonal most sem maradt el a Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál nyitókoncertjén.” Fidelio.hu 2012.08.15.

„Kaposvár – ez a festői délnyugati magyar város –…augusztusban a kamarazenei univerzum egyik legfényesebb csillaga volt.”  Reuters 2012.08.23.

„Sokan az egész hétre ide költöznek, és igazuk van: a fesztivál különleges minősége folyamatában nyilatkozik meg igazán.”  Magyar Narancs 2012.08.23.

„Egy biztos, a Kaposfest koncertjeiről lassan kritikát alig, legfeljebb laudációt lehet írni."  Fidelio.hu 2012.08.15.

„A rengeteg kiváló művész a garanciája, hogy a jövő vezető fesztiválja Kaposváron – mint egy nagy élményfesztivál – Magyarországnak nagy hasznára lesz. Ugyan úgy, mint Európában mindenhol, kiváló eszköze a turisztikai hírverésnek.”   der-neue- Merkel.eu 2012.08.24.

De idén volt egy fontos változás, mely rányomta bélyegét a fesztiválra: minden koncertre volt valami kis meglepetésünk. Volt, hogy egy cigányzenekar játszott egy számot – akikhez váratlanul csatlakozott a 90 éves Ivry Gitlis is,

volt, hogy a Bolyki Soul&Gospel kórus énekelt egy spirituálét, vagy Homoki Gábor emlékezett Elvis születésnapjára egy dallal, de pl. Pekka Kuusisto is gondoskodott a jó hangulatról a számok közötti pakolás alatt.

Az sem volt kivétel, hogy formabontóan (de kizárólag a szerző szándékával megegyezően!) adtunk elő egy-egy darabot.

Talán ennek volt köszönhető, hogy a Reuters tudósítója így foglalta össze véleményét a fesztivál végén: "Azt hiszem, ez a legérdekesebb fesztivál - nem csak Magyarországon, hanem Európában is." 

A szervezett sajtó-tour alkalmával vendégségbe érkező nyolc osztrák és német újságíró szintén hasonlóan vélekedett. Úgy tűnik, sikerült a Kaposfest-nek egy olyan egyedi jelleget adnunk ezzel a fiatalos, felszabadult, kedélyes attitűddel, amit mind a hazai, mind a külföldi közönség nagyra értékel.

De a sikernek ára van. Jelen esetben két probléma merült fel:

1. Koncertjeink jellege, a sok meglepetésnek, a vidám közjátékoknak és az improvizációknak köszönhetően egyáltalán nem kompatibilis a rádióállomások elvárásaival. Teljesen megértem az EBU felé a koncertjeinket sugárzó Bartók Rádió munkatársait, amikor azt mondják: döntsük el, hogy a rádióközönségnek, vagy az ott lévőknek akarunk játszani – a kettő ugyanis nem megy. Nem tartjuk be azokat a normákat, amiket illik, ahhoz, hogy jó partnerei legyünk a rádióknak.
2. Nem egy – idősebb generációhoz tartozó, és általunk nagyra becsült – művész távolságtartóan nyilatkozik erről a már-már szabados felfogásról, ami nálunk érvényesül. Meg kell jegyeznem, nem alaptalan ez a vélekedés, mivel magam is hallottam, amikor egy fesztivál-vendégünk azt mondta, hogy ez egy „punk komolyzenei fesztivál”, amit még soha nem látott.

Mindkét problémát komolyan kell vennünk. A rádióközvetítések óriási nemzetközi ismertséget hoztak mind nekünk, mind Magyarországnak. Tavaly csak négy koncertünk élő közvetítése 30 millió hallgatót jelentett, a többi 10 koncertet pedig utólag kérik le az országok – így a BBC statisztikája alapján akár 80-90 millió is lehet egy-egy fesztivál hallgatóinak a száma. Ugye nem kell magyaráznom, ez mit jelent…

E világméretű nyilvánosság elvesztése fájdalmasan érintene, nem szeretném elszalasztani ezt a nagyszerű lehetőséget!

A másik probléma azon idősebb művészeink intése, akik nem igazán díjazzák ezt a „lazaságot”. Igaz, hogy a fesztivál fellépőinek zöme fiatal, talán 3-4 idősebb művészünk van évente, de nézzük meg, kik ők! Azok az élő legendák, akikkel az összes fiatal játszani akar – és nem véletlenül! Szóval, ha e művészek közül csak egy is intésre emeli ujját, arra nagyon oda kell figyelni! Nem biztos, hogy egyet kell érteni, de bizony, az ő szavuknak súlya van. És ezt érzem is.

E kétségek között őrlődöm most, amikor meg kell határozni a 2013-as Kaposfest milyenségét. Sokat beszélgetünk Kokas Katalinnal, igyekszünk megtalálni a jó megoldást. Érezzük, hogy a közönség bízik bennünk – idén már karácsonyra(!) felajánlottuk a bérletvásárlás lehetőségét, több tucatnyian éltek is vele – és szeretnénk megszolgálni ezt a bizalmat. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a jó és a még jobb között kell döntenünk…

Nos, Kaposfest igazgatóként ilyen problémák foglalkoztatnak manapság.

Szorít az idő, de nem fogjuk elkapkodni a választ. Megünnepeljük a karácsonyt, rápihenünk a szilveszteri bulira, és január elején átvágjuk a gordiuszi csomót!

Bolyki Gyuri írása 

Rövid leszek: hazánkban az egyetemet elkezdő diákok 46 százaléka nem fejezi be az egyetemet. 

Bolyki Gyuri írása

Tudom, hogy mostanság arról kell beszélni, milyen sanyarú helyzetben van a kulturális élet, én viszont egy nagy örömömet szeretném megosztani veletek.

2012 decemberében Budapesten pontosan 100 olyan klasszikus zenei koncert van, melynek jegyeit a nagy internetes portálokon árusítják. (Ez azt jelenti, hogy ezen felül vannak még kisebb rendezvények is, melyekre vagy nem kell jegyet venni, vagy a jegyeket a rendező intézmény adja el.)

Csak úgy kíváncsiságból megnéztem, a százból hánynak a fellépő gárdája és műsora garantálja a magas színvonalat.

Nyilván felmerül a kérdés, miért garantálná a résztvevők névsora a magas színvonalat, és hogy egyáltalán, mit nevezek magas színvonalnak. Nos, az első kérdésre az a válaszom, hogy ismerem az előadókat, pontosan tudom, ki, hogy szokott teljesíteni. Némi ingadozás persze előfordulhat a koncertek minősége között, de ezen a szinten ez nem számottevő. A második kérdésre már nehezebb a válasz, de azért ez sem bonyolult. Magas színvonalnak azt nevezem, amikor jól érzem magam egy koncerten. Igen, én, magam – mint szakmabeli. Amikor nem bosszant a felkészületlenség, a tehetségtelenség, amikor az előadók tudása és előadói attitűdje megengedi, hogy megszülessen a mű, ami képes hatni a hallgatóra – tehát rám. Zenészként az átlagosnál kicsit jobb fülem van, több pontatlanságot és/vagy hamisságot meghallok, illetve a stílustalanságot és a hakni feelinget is valószínű hamarabb észreveszem, mint az átlagos koncertközönség. Szóval úgy gondolom, ha egy koncertre én magam szívesen elmennék, akkor oda másokat is bátran elküldhetek. Az ilyeneket nevezem magas színvonalú koncerteknek.

Nos, ahogy számoltam, decemberben 39 ilyen koncert van – csak Budapesten. Ez elképesztő szám! Felmentem a bécsi koncertekre jegyet árusító honlapokra, és 16(!) ilyen minőségű koncertet találtam. Kevesebb, mint a fele. Miközben Bécs úgy hirdeti magát, mint a „Zene városa”…

Tűnődtem, mi lehet az oka a rengeteg jó koncertnek Budapesten, és a fellépők listáját nézegetve arra a következtetésre jutottam, hogy egyszerűen jók vagyunk. Ahogy a Kaposfestről írta az idén a Reuters kritikusa: „Magyarország egy elképesztően muzikális ország.” Olyan jók a magyar zenészek (itt most a klasszikus zenészekről beszélek), hogy nem szorulunk külföldiekre a minőségi koncertélmények tekintetében. Persze, óriási dolog, hogy vannak vendégzenekaraink és szólistáink, de a hangversenyek döntő többségét hazai művészek adják. Aki bosszankodott már külföldi utazásai során azon, hogy nincs egy értelmes kulturális program, az tudja értékelni ezt a gazdagságot. Tulajdonképpen Budapesten minden este talál kiváló zenei élményt az ide érkező turista.

Külön fontosnak tartom, hogy a fellépők között rengeteg a fiatal. A huszonegy-két éves, verseny győztes szólistákból van vagy öt, plusz még a harmincas éveiket taposók – szóval nem csak a „nagy öregek” ontják a koncerteket, szépen dolgoznak a fiatalok is.

Ahogy összeadtam, decemberben kb. 25.000 ember megy el klasszikus zenei koncertre (minden koncerten 2/3 háznyi nézővel számoltam, ami nyilván erősen alulkalkulált arány). Ez a közönség mintegy 96 millió Ft-ot költ el a jegyekre. A TAO-törvény alapján ez után még nagyjából 70 millió Ft-tal támogatja az állam a fellépő produkciókat – tehát a „szakma” havi bevétele mindösszesen kb. 166 millió Ft.

Az átlag jegyár koncerthelyszínenként igen eltérő, az Óbudai társaskör 900Ft-jától a MÜPA 7.500Ft-jáig terjed.

Csak összehasonlításként: L. Simon László kulturális államtitkár úr két könyvéért (melyek korábbi cikkeinek gyűjteményét tartalmazzák) 2.500 és 2.700 Ft-ot fizettem nem is olyan régen. Ez az ára a könyveknek. Mert a könyvpiacon megtörtént a rendszerváltás. A zenei életben még mindig ott tartunk, hogy nekünk „jár” az olcsó koncert. Eszement dolog, hogy a MÜPA-ba, a világ egyik legjobb koncerttermébe bemehet az ember 2.500 Ft-os jeggyel koncertet hallgatni. Én ezt konkrétan megtiltanám! Ha a Tesco nem árulhat terméket a bekerülési értékénél olcsóbban, a zenekarok miért tehetik meg? Miért csapjuk be a nézőt, azt állítva, hogy a 70 fős zenekar által előadott élvonalbeli produkció ennyibe kerül? Az így befolyó bevételből a termet is alig lehet kifizetni, nem, hogy a 70 fős zenekart – és akkor még szólistáról és karmesterről nem is beszéltünk. Annyi kiváló koncertterem van, hogy az olcsóbb produkciókat is be lehet mutatni nagyszerű környezetben, ehhez nem kéne a MÜPA.

Aki vett már jegyet külföldön, tudja, hogy egy élvonalbeli produkcióra az átlag jegyár kb. 45 Euro. Ez mintegy 12.000Ft. Valahol itt kezdődik egy átlagosan jó koncertterembe szóló jegy reális ára.

A fenti számítások szerint a mi koncertélményeinket egyszerűen nem mi finanszírozzuk, hanem a kormányzat. Két dologgal: egyrészt fenntartja a kiváló muzsikusok képzési rendszerét, így folyamatosan rendelkezésünkre állnak a remek művészek, másrészt kifizeti helyettünk a koncerteken fellépők gázsiját.

Csak Budapesten nyolc szimfonikus zenekar működik állami pénzből. Berlinben kettő. Londonban egy.

Jó Budapesten élni!

Köszi fiúk, nekem ez így tetszik! :-)

Bolyki Gyuri írása

Szinte már mindenki erről beszél, de nagyon kevesen értik, miről is szól valójában a Magyar Művészeti Akadémia körüli botrány.

Egy mondatban összefoglalva: a 21. század elején, kritikus pénzügyi helyzetben Magyarország kormánya meghatározta, mire szeretné költeni az adóforintok egy részét a kulturális életben. Jesszusom, ez őrület!

Nézzük a részleteket!

Az Index riportere így kezdi Fekete Györggyel, az MMA elnökével a beszélgetést: „Egyes kritikusai megjegyzik, hogy ekkora hatalom a kultúra területén Aczél óta nem volt Magyarországon”. Jó ez az „egyes kritikusai” felütés, mert így nem lehet felelősségre vonni senkit ezért a bornírt blődségért, retorzió nélkül lehet hülyeségekkel indítani egy interjút. A hazai kulturális élet éves költségvetésének elenyésző részét kapja az MMA. Valamint a Műcsarnokot és a Vigadót. Ennyi. A Zeneakadémiát négyszer ennyiért újítják fel, az Operaház költségvetése ennek kb. a háromszorosa, az NKA-é szintén – de mindegy, ebbe most nem kezdek bele, ez úgy marhaság, ahogy van. Ha már ez lenne a cenzúra mérőfoka, akkor az NKA pénze felet domináló L. Simon Lászlóval kéne erről beszélgetni.

Amit viszont érdemes tisztázni: mi is a baj tulajdonképpen? Mi verte ki a biztosítékot a balliberális értelmiségnél, és a jó szándékú Hozzánemértőknél?

Egy új koncepció, mely a kormányzat művészetről szóló vízióját vetíti elénk. Erről így beszélt Orbán az MMA kiállítás megnyitóján (az idézeteket a Magyar Narancs cikkéből veszem):

„Platónra vagy az evangéliumra tekintve láthatjuk, hogy az igaz, a szép, a jó és a szeretet egységet alkot, mely innen nézve a szépségével tündököl, amonnan az igazságával és így tovább”.

Ha már Platónra hivatkozik, egy gondolat szintén tőle: „A népszerű dallamok és ritmusok megváltoztatása elkerülhetetlenül társadalmi változásokhoz vezet”, majd kifejti, hogy az államnak szigorúan korlátoznia kéne bizonyos zenék használatát. (Platón: Republic)

Hölgyeim és Uraim! Így beszél az, aki tisztában van az állam és a kultúra hallatlanul fontos értékteremtő és társadalomszervező erejével. Tudom, hogy ez ma nem trendi, hiszen pl. a zenét már rég nem befogadóként hallgatja a társadalom, hanem felhasználóként (így lett az esztétikai élményből szellemi hamburger), de éppen ezért fontos, hogy az állam gondoskodjon arról, ami nem üzleti alapon működik, hanem önmagán túlmutató esztétikumként. Persze, odáig nem merészkedik ez a „gyilkos rezsim”, hogy megfogadja Platón tanácsát, nem cenzúrázza sem a zenét, sem más művészeti ágakat, csak kijelöli, hogy az állampolgárok által befizetett adók egy részét mire költi. Micsoda skandalum!

Majd ezután Kazinczyval folytatja: „ha valahol a’ Jó gyökeret vert, ott mindig a’ Szép készítette az utat. … A mi nemzetünk is ebben a rendben szeretne élni: jól, igazságban és szeretetben. És mindehhez a Szép készíti az utat.

A legtöbben nem fogják fel, mekkora súlyú kijelentésről van szó, ezért segítek a megértésben: azt mondja a miniszterelnök, hogy a kulturális vezetés szándéka visszatérni ahhoz a – néhány évtizede még alapvető – nézethez, mely szerint a művészet egyik elsőrangú feladata az esztétikai SZÉP megalkotása. Mert, hogy ez képes formálni a jellemet, ez az, ami – a társadalom tagjait egyazon úton vezetve, a közös élményvilágon keresztül – szorosabbra fűzi kapcsolatainkat.

Micsoda borzasztó gondolatok! Vége a világnak, ha egy kormányzat így vélekedik, és az éves kulturális büdzsé egy részét erre fordítja!

Tovább folytatva:

„A művészet nem holmi sallang az ország életén, hanem az a cselekvés és gondolkodás, amelyben a legtisztábban, a szépségen keresztül mutatkozik meg a Jó, az Igaz és a Szeretet.”

Egy művész számára ennél szívmelengetőbb szavak nincsenek! Nem állítom, hogy minden fajsúlyos, maradandó alkotás csak ebbe a kategóriába tartozhat, de azt állítom, hogy ha egy kormányzat nem szán pénzt a művészet ezen szerepének erősítésére, saját nemzetének sírját ássa.

Fontosak az egyéb irányba mutató alkotások is, de nem tarthatnak igényt kizárólagosságra, helyesen kell tudni súlyozni közöttük. Ha pedig pénzhiány van, nyilván háttérbe szorul a kísérletezés és az öncélúság, igyekezni kell az általános, a társadalom legszélesebb rétegeihez szóló művészet továbbélését biztosítani. Mostantól ez a szándék intézményesítve is van, az MMA által. Persze ettől még a többiek is kapnak pénzt, szó sincs arról, hogy az MMA kezelne minden forrást. A problémát inkább az okozza, hogy a kormányzat ki merte mondani a fenti szándékot, és pénzt is rendelt mellé. Ehhez tényleg nem vagyunk hozzászokva. Nekünk azt tanították, hogy „az idegen a szép”.

„Ha jól értem az önök szándékait, elnök úr, a Magyar Művészeti Akadémia – Makovecz Imre és társai szellemi erejéből – azt szeretné, hogy a Szép megerősödjék, utat készítsen a Jónak, hogy az gyökeret verjen, és megerősítse az Igazság és Szeretet rendjét Magyarországon.”

Mi itt a baj? Az, hogy valaki érti az esztétikailag SZÉP által keltett hatásmechanizmusokat, és működtetni is akarja össztársadalmi érdekek miatt? Őrület!

A Magyar Narancs újságírója szerint viszont mind ez azt jelenti, hogy „Világos: a választásokon győztes Fidesz maga a Jóság, a baloldal maga a metafizikai Rossz, és a művészet az a fegyver, amellyel a Jó végképp legyőzi a Rosszat, és megszerzi magának a lelkeket. Na persze: művészököl vasököl, odacsap, ahova köll, továbbá a jó és a rossz harca a lelkekért, és a művészet mint a Párt ökle.”

Azt hiszi, hogy érti, de nem érti. Nem érti, hogy a művészet az egyéni élmények mellett képes túlmutatni önmaga megjelenésén, olyan mély hatást gyakorolni egy közösségre, melyet semmi mással nem lehet elérni. Ez nem politika, hanem a közösségépítés legmagasabb szintje. És nincs bal- meg jobboldal.

A szerző azzal, hogy politikai felhangot ad a témának, jelzi: köze nincs a fenti gondolatmenethez. Ugyan is az nem kevesebbet, és nem többet jelent, mint hogy a magyar állam által létrehozott MMA elkötelezte magát a mellett, hogy az általa kiosztható pénzből a számára rendelkezésre álló helyen nem a történelmileg IGAZ, nem a társadalmilag PROVOKATÍV, hanem az esztétikailag SZÉP, társadalomformálásra képes alkotásokat támogatja. Ó, ez borzalom! Vége a demokráciának – reszkess baloldal! Micsoda idétlenség…

A művészeti megnyilvánulásnak csak az egyik küldetése a kritika, a provokáció. Nem véletlen, hogy a megmaradt, nagyformátumú művészeti alkotások elenyésző része tartozik ebbe a kategóriába. Ami érték, ami évtizedek/évszázadok múlva is megpendíti a szemlélő lelki húrjait, az általában a harmónia és/vagy a lélek katartikus élményvilága felé mutat.

Az nem demokrácia, amikor Krisztus keresztjét disznószarral bekenik, és azt állítják ki állami pénzen, állami múzeumban. Ez egy provokatív művész pillanatnyi mondanivalójának erős vizuális megjelenítése, amiből társadalmi szinten nincs mit meríteni, hiszen szembe megy a társadalom jelentős részének érzésvilágával. Egy marginális csoport számára biztos örömöt jelentett, hogy a kereszténységet gyalázta valaki, egy másik – szintén elenyésző számú – csoport kiérzett belőle egy sokkoló figyelmeztetést az egyházban tapasztalható helytelen viselkedésről, de egy tízmilliós országban néhány ezer emberről van szó. Ezért mondja Fekete, hogy a rosszul értelmezett demokrácia valójában egy erőszakos kisebbség hatalma a többség felett. Különben is: ha valahol, hát a művészetben aztán nincs demokrácia! Bach korában ugyanannyian írtak zenét, és festettek képeket, mint napjainkban. Hánynak a nevét ismeri ma a közönség? Mit szólna a most háborgó társaság, ha a koncerteken a rég – és méltán – elfeledett féltehetségek satnya műveit kéne hallgatnia, csak azért, mert mindenkinek joga van művei nyilvánosságához! Ugye, hogy ez nem megy?!

Ugyanígy van ez a kortárs művészettel is. Sokan kizárólag annak köszönhetik a „művész” titulust, hogy az utóbbi néhány évtizedben elfogadottá vált a nézet, miszerint „majd az utókor biztos értékelni fogja a műveit”.

Nos, van egy rossz hírem: a minőséget és a tehetséget általában elismeri a világ. Nem biztos, hogy megfizeti, de elismeri. Így lett a 20. század legnagyobb zeneszerzője Bartók Béla. És így lett napjainkban Magyarország első számú kulturális exportcikke Kurtág és Eötvös.

Nehéz sorsú kortárs zeneszerzőkkel beszélgetve néha azt hallom, azért nem szépet írnak, hanem igazat, mert ők meg akarják örökíteni napjainkat. Én meg csendben mosolygok. Az igazságot a maga csúnyaságában leírni nem a zeneszerzők dolga, hanem a történészeké. A kételkedők szeme előtt lebegjen pl. Richard Strauss, aki „Metamorfózisok” című művében 23 szólamban megörökítette München bombázását, de senkinek nem az „IGAZSÁG” jut róla eszébe, hanem az esztétikai „SZÉPSÉG”, ami olyan erősen hat, hogy megfogalmazódik a hallgató lelkében: „soha többet háborút!” De gondolhatunk Vivaldira is, aki egy eszelős nyári viharból világslágert komponált (A Négy Évszak). Na, ehhez kell a tehetség, ehhez nem elég iskolát végezni, nem elég ilyen-olyan nyilatkozatokat aláírni egyik vagy másik politikai párt érdekében!

Bizony, sikertelen kortárs szerzőink legtöbbje a fél lábát odaadná, ha le tudna írni egy szép, újszerű dallamot – de nem tud. Marad neki az IGAZSÁG és a PROVOKÁLÁS. És a folytonos hangoskodás, hogy neki, mint művésznek JÁR a társadalom támogatása! És ha a kormány nem ad, akkor művészetellenes és antidemokratikus. Mondanom sem kell, jár a fenét! A szükségesnél ötször többet költ az állam ezekre a folyton helyezkedő figurákra, akik sajnos elszívják a pénzt a valóban tehetségesek elől…

És most azt látom, hogy ugyanez az attitűd a képzőművészeknél is.

Pedig nincs semmi gond, a képlet roppant egyszerű: az MMA azokat részesíti előnyben, akik az esztétikai SZÉP megvalósítására törekednek, amivel megvalósítható a társadalmi közösségformálás. Így lesz a műalkotásból a társadalom kovásza.

Nincs persze baj azzal sem, ha valaki mást csinál – mivel nincs Aczél-féle cenzúra – csak azt tessék kivinni a piacra, megtalálni hozzá a megfelelő támogatót, vagy az állami (sic!) pályázati pénzeket és kiállító tereket – mert hogy, ugye, nem csak a Műcsarnok létezik. Ha pedig a mű nem kell senkinek, akkor nem hőbörögni kell, hanem talán megpróbálni olyat alkotni, amiben mások is értéket látnak. Most zárult Kaposváron a „Kortársak” kiállítás, melyen 21, ma élő festőművész képei voltak láthatók. A nemzetközi zsűri úgy ítélte, hogy ezek a képek a legjobbak a beküldött 265-ből, érdemes kiállítani őket. Tehát van itt is érték, nyugi, nem vesztek el a tehetségek – még akkor sem, ha jelenleg a képzőművészetben nem tudunk olyan világsikereket felmutatni, mint a klasszikus zene vagy a jazz terén.

Az MMA működése nem torzítani fogja a hazai kulturális életet, hanem helyrebillenteni. Kicsit kevesebb fog jutni a féltehetségeknek, az öncélú művészkedőknek, a silány provokátoroknak (mert azért vannak művészi értelemben jó provokátorok is!), és ezzel egy időben kicsit több jut majd azoknak, akik esztétikai SZÉP-et alkotnak, úgy, hogy ezt igyekeznek a nemzet minden tagja által értelmezhető hagyományokra építeni, a társadalom (a közösség) felemelése érdekében. Őket így határozta meg Fekete az interjúban: „beérett, társadalmilag és művészileg is elismert életmű; átlagon felüli közéleti érdeklődés; egyértelmű nemzeti érzés”.

A két kategória közötti tehetséges alkotók számára, ahogy eddig is biztosított volt a megélhetés – vagy a piac, vagy az egyéb állami források révén – úgy ez után is biztosítva lesz.

Aki az MMA fenti szándékát támadja, vagy kineveti, az nem kultúrember. Az egy pöffeszkedő, félművelt álértelmiségi, aki nem érti, mire való a kultúra, illetve ki akarja azt sajátítani, hogy csak az ő – és a hozzá hasonlók – igényeit szolgálja ki.

A rengeteg magán-galériában ez után is be lehet mutatni a disznószarral bekent Krisztus keresztet, csak hát valószínű, hogy erre egyik sem lesz vevő. Mert az ilyen „magas röptű” dolgok finanszírozása mindig az államra marad – már ha aktuális kulturális kormányzata hajlandó erre költeni.

De persze, tudom, hogy mind ez teljesen mindegy. Akik megszokták, hogy a közpénz az ő önmegvalósításukat szolgálja, azokat ez nem érdekli. Az élet már csak ilyen…

Hát így állunk most, 2012. december elején, mikor Fekete György és Orbán Viktor megpróbálták megértetni, mi történik a kulturális élet egyik szegmensében.

Én a magam részéről örülök az új kezdeményezésnek, és azt kívánom, hogy az MMA működésénél borzalmasabb dolog soha ne történjen egyetlen ország művésztársadalmának életében sem!

Krezinger Szonja írása

Amikor Robert Downey Jr. Guy Ritchie kedvéért brit kiejtést és pipát erőltetett a szájába, még csak sejteni lehetett, hogy a következő szexi téma a történeteket képben mesélők világában Sherlock Holmes lehet. Amikor egy addig szinte ismeretlen és megjegyezhetetlen nevű angol színész, Benedict Cumberbatch okostelefonos szociopata-közeli nyomozóként a XXI. századba lopta át a detektívet a BBC Sherlock símű sorozatában, már biztossá vált a dolog. S aztán amikor egy amerikai csatorna, a CBS is csatlakozott az Elementary-vel a  napjainkba átültetett Holmes-sorozatot gyártók sorába – előbb-utóbb biztosan lesz indiai másolat is, ahogyan mindenből -, napnál is világosabbá vált, mi folyik itt. A kajákószörcsögi helyszínelők évtizedében hirtelen nagyon érdekes lett egy férfi, akinek a fejében, és nem a számítógépében van az agya.

                   Benedict Cumberbatch

Arthur Conan Doyle hőse mindig is nagy kedvenc volt, több Holmes-sorozat és film is készült már a legfrissebb hullám kezdete előtt. Értjük is, mitől annyira izgalmas hősünk: egyrészt annyira okos, amennyire titokban mi is szeretnénk lenni, de ezt nem valljuk be magunknak, mert azzal is tisztában vagyunk, hogy ilyen ember nincs is. Olyan, mint a tökéletes férfi, persze nem minden értelemben, ugyanis épp annyi idegesítő tulajdonsága van, mint sütnivalója. Páratlanul tehetséges hegedűművész, vagyis zenész, ami szintén izgalmas, ráadásul egy mai rocksztárhoz illően megvan a maga mérge is a kokain személyében. Ettől azonban irigylésre méltóan teljesíti feladatait, hihetlen megfigyelőképességének köszönhetően. Hogy mindez hogyan lehetséges egyszerre, arra egyetlen válasz van: fikcióról van szó. Ugyanakkor Conan Doyle-nak sikerült oly izgalmas összetevőkből kikevernie a bűnügyek megoldásában jeleskedő Holmes-t, hogy nincs olyan ember, aki legalább egy tulajdonságát ne irigyelné. (És akkor arról még nem is beszéltem, hogy Doyle büntetlenül palira veszi a rendőröket történeteiben.)

A modern ember számára azonban talán már nem ettől érdekes Sherlock Holmes. Kokainozni sokkal kevésbé polgárpukkasztó, mint hogy csak erre kapjuk fel fejünket. A trollkodás talán a szociopátia legújabb formája. Papírvékony falú társasházakban épp elég dolog idegesít mindenkit, bunkó hősnek meg kitalálták már Dr. House-t, ez sem olyan érdekes tovább. Az viszont, hogy Sherlock Holmes megfigyel, megért és Google nélkül is megold, különlegessé teszi. Nincsenek csili-vili eszközei, a modern sorozatokban sem háromdimenziós számítógépes szimulációkon keresztül mutatja be, miről szó világa. Nádszál az ember, de gondolkodó nádszál, tűzte kabátja hajtókájára még szülőatyja, s ehhez a jó Sherlock hű is maradt. Ráadásul Watson személyében egy hű, fizikailag is jelenlevő barátja van, aki még pikánsabbá teszi a mindennapjait. Miközben mi meg megguglizzuk és Facebookon lájkoljuk őt.

Mi az tehát, amit Sherlock képvisel, és ami ma igazán érdekessé és figyelemreméltóvá teszi? A tudás és az odafigyelés, valamint az, amennyire képtelen elviselni az unalmat. Sherlock folyton-folyvást dolgozni akar. Járatni szeretné az agyát, nem A homok titkait szeretné nézni minden délután fél hattól a tévében. Ügyek kellenek neki, hogy érezze: él. Olyannyira aktív, sőt proaktív, hogy bármelyik céges brainstormingra neveznénk. Valószínűleg a kollégák nem szeretnék, de a főnökök odalennének érte. (És még beteg gyereke sincs, akihez hazaszaladna.)

Ezek a kontrasztok adják meg az alaphangot ahhoz, hogy tovább szeressük Sherlockot – a 2010 utáni tévésorozatok világa és a készítők tehetsége pedig hab a tortán. A BBC Sherlockjában minden, a regényekből szereplő pikánsabb lett attól, hogy ebben az évtizedben él. Irene Adler provokatív fehérneműben szerez kellemetlen perceket klienseinek, Moriarty öltönyös juppi, Watson pedig afganisztáni veterán. Holmes segítségül hívja okostelefonját is, de Angry Birds-özés helyett azokat az információkat szedi vele össze, melyekből aztán háttértudása és logikai készsége, valamint megfigyelései révén összeáll a kép. Az Elementary világában Holmes rehab utáni kábítószerfüggő, Watson egy nő, akinek azt kell felügyelnie, hogy tiszta is maradjon, Adler halott, Moriarty pedig még fel sem tűnt. Bár a BBC és a CBS közt arról vita folyik, hogy az amerikaiak lopták-e tőlük a modern feldolgozás ötletét, ez a néző szempontjából mindegy, mert remekül szórakozik.  Az alapvető elemek nagy része megmaradt – a BBC-s Watson blogol, például – épp csak annyi változott, amitől izgalmas lesz látni, hogyan működik ez a történet modern köntösben.  Azt nem mondom, hogy alig várom a magyar változatot. Azt viszont igen, hogy sokkal több az újkori Holmes, mint egy sikersztori leporolása az anyagi haszon reményében.