Bolyki Gyuri írása 

Az első részben a mai kultúrharc eredetére igyekeztem rámutatni, Stephen Koch erről szóló, 500 oldalas – levéltári és nyilvánossá vált titkosszolgálati anyagok kutatása alapján írt – „Kettős szerepben – az értelmiség elcsábítása” című munkájának lényegi kivonatolásával.

A leírtakon a magam részéről nem kívánok senkivel vitatkozni, senkit nem akarok meggyőzni. Elég megdöbbentő és lesújtó volt számomra a könyv tartalmával szembesülni, idolok dőltek le, „miért”-ek tömege jött létre, és sajnos a tizenkét évvel ezelőtt megjelent könyv egyetlen sorát a mai napig nem cáfolta meg senki. Nem vagyok elfogult, én fogok a legjobban örülni, ha valaki bebizonyítja, hogy Koch állításai és hivatkozásai hamisak – hiszen abban a pillanatban ismét hihetek a csak önmaga szépségéért való, tiszta művészet ártatlanságában. Amíg azonban ez nem következik be, nem tudom figyelmen kívül hagyni az ott leírtakat. Több barátom is jelezte, nem tudja elhinni, amit írtam – én erre mindenkinek ugyan azt mondtam: 1. Annyira nem fontos az én véleményem, hogy a miatt csak egy pillanatig is rosszul érezze magát. 2. Ha elém teszi a cáfolatot, azonnal én is hátat fordítok Koch megállapításainak. 3. Viszont Koch kutatómunkáját annyival lesöpörni, hogy „ugyan már, csak nem gondolod, hogy ilyen megtörténhet” nem lehet. Ez egyenlő azzal, hogy homokba dugjuk a fejünket. De ami ennél is rosszabb: nem fogjuk megérteni napjaink kultúrharcának lényegét.

Az első rész után nagy ugrásokkal magunk mögött hagyunk néhány évtizedet. A Kádár-rendszerről, és a rendszerváltás éveiről mindössze annyit mondok, hogy meggyőződésem szerint egészen az 1990-es évek elejéig működött a kommunizmus valódi arcát elfedni igyekvő propagandagépezet, melynek előretolt hadosztálya ekkor is a művészekből és értelmiségiekből álló „útitársak” voltak.

Én koromnál fogva akkor még csak nagyon külső szemlélője voltam az eseményeknek, mára azonban úgy hozta a sors, hogy kollégája lettem a művészvilág „nagy öregjeinek”, és a velük kapcsolatban álló értelmiségieknek.

Mivel a rendszerváltáskor a teljes értelmiségi és művész-elit a helyén maradt – alig néhányukról derült ki, hogy a kommunista diktatúra kiszolgálói voltak – a magam részéről azt a viselkedést választottam, hogy akivel éppen beszélgetek, arra úgy tekintek, mint ha biztosan nem lett volna „társutas”, megadom neki a tiszteletet, azzal a háttérrel, hogy tulajdonképpen nagyon kevesen nem voltak a rendszer beszervezettjei. E titkot legtöbben magukkal fogják vinni a sírba – és talán jobb is így. Nekünk – a fiatalabb generációnak – annyi a dolgunk, hogy kellő távolságból, kellő felkészültséggel figyeljük megnyilatkozásaikat, és ne engedjük, hogy akik reflexből vagy máig tartó elkötelezettségből be akarnak szippantani bennünket e régi miliőbe, sikert érhessenek el. Ezen a téren marad a tiszteletteljes távolságtartás…

De mit is látunk mi, a fiatalabbak, ha egy lépéssel hátrébbról nézzük az előttünk járó generációt?

Először is a politikai tekintetű jobb- és baloldaliság értelmezhetetlenné vált, csupán megszokásból nevezzük így a „táborokat”. Sokkal jobb lenne, ha a konzervatív, illetve liberális jelzőkkel illetnénk a két oldalt.

Ami viszont aktuális kérdés: az egyén és a társadalom viszonyának, illetve a társadalom szerveződésének eltérő megítélése.

Vizsgáljuk meg a két oldalt.

A konzervatív gondolkodás alapvetően a hagyományokból, közösségi formákból, objektívnek és magasabb rendűnek tekintett külső tényezőkből kiindulva értelmezi az egyén és a társadalom viszonyát, és a fejlődést csak ez egyén és a közösség egymásra utaltságukból fakadó harmóniájában látja lehetségesnek. E gondolkodás elfogadhatónak tartja egy megbízható vezető erősen centralizált – pontosabban: a szükséges helyzetnek megfelelően centralizált – hatalmát, mely képes megszervezni a társadalmi „közjó” legfontosabb tényezőit.

Mivel a konzervatív felfogás a társadalomszervezésben a központi hatalomnak domináns szerepet adhat, az ellentétes eszmei oldal képviselői előszeretettel minősítik ezt „fasisztának”, „diktatórikusnak”, és következő lépésben igyekeznek a jelenséget rögtön összekötni a holokauszttal, a történelem egyik legszörnyűbb eseményével. Ez persze nem új dolog, hiszen már Sztálin idejében is bevett módszer volt minden, számára kellemetlen nézetet és gondolatot egyszerűen fasisztának kikiáltani. Így lett fasiszta pl. Franklin Roosevelt. De a nem Moszkvai ideológia szerinti baloldaliakat is fasisztának tekintették, így fordulhatott elő, hogy fasiszta puccs miatt ítélték halálra Lev Trockijt. A mai harmincas-negyvenes korosztály számára éppen ez az immár nyolcvan éves múltra visszatekintő, keservesen erőltetett „fasisztázás” teszi tragikomikussá ezt a módszert, mely napjainkban legtöbbször valószínű inkább már csak rossz szokás, mint valódi eszmei mondanivaló. Teljesen világos, hogy nem lehet csak azért összefüggésbe hozni valakit a holokauszttal, mert gondolatmenetében helyet kap egy totalitárius eszme bármely alkotó eleme.

Sokkal hamarabb létezett a konzervatívnak nevezett – az egyén és a társadalom viszonyát a közösség, a nemzet és a hagyományok oldaláról meghatározó – gondolkodás, mint hogy a huszadik század bármely diktatúrája akár csak csírájában megszületett volna, éppen ezért egy konzervatív művésznek/értelmiséginek alapvetően semmi köze az –izmusokhoz. Tehetsége eredendően semmiféle ideológiai befolyásnak nincs alárendelve, csupán a benne megfogalmazódó értékes gondolatok olyan keretrendszerben öltenek testet, melyet erősen áthat a hagyomány tisztelete, a közösségi szemlélet, az elődök által preferált értékek tisztelete, és ezzel egy időben az egyén önkifejezésének határt szab az őt körülvevő közösség normarendszere. Úgy gondolja, az együttélés csak akkor lehet gyümölcsöző, ha mindenki igyekszik az írott és íratlan szabályok betartására. Akár még alkotásaiban is megjelenhet egy-két totalitárius rendszerből ismert vonás, és ez semmi többet nem jelent, mint az ő gondolkodásának jellegét. Ha pedig, ne adj’ Isten, rokonszenvezik Hitlerrel, az nem azért van, mert konzervatív, hanem mert e mellett hitlerista is.

A baloldali gondolkodó ezzel szemben az egyénből indul ki, melynek joga van saját maga köré rendezni a világot, úgy, ahogy az számára a legmegfelelőbb. Nehéz együtt élnie azzal, hogy az őt körülvevő társadalom ragaszkodik valamihez, ami már ezer éve is ugyan azt jelentette, mint ma. Számára az jelenti a fejlődést, ha a régen begyökerezett hagyományokat sikerül valami új, modern dologgal felváltani, melynek értéke nem társadalmi elfogadottságától, hanem újszerűségétől függ. Meggyőződése, hogy az egyén és a társadalom fejlődésének kovásza az előremutató, haladó, minden kötöttségtől mentes szellem, és még a rosszul sikerült újító kísérlet is jobb, mint a megszokottból kiinduló tehetséges alkotás. Az neki unalmas és avítt. Minden tényt és szokást megkérdőjelez, minden határt lebont, kétszer nem hajlandó ugyan abban a keretben mozogni. Inspirációja kizárólag önmagából indul ki.

Amikor ezt a tisztán világszemléleti kérdést átszőtte a politika – pl. Lenin permanens forradalmi elméletén keresztül – megjelent az a felismerés is, hogy az értelmiség és a művészvilág a folyamatos változás által képes uralkodni a társadalmi közgondolkodáson, illetve ezen keresztül lehet hatásosan tematizálni azt. Nem véletlen, hogy az első fejezetben feltérképezett sztálinista propagandagépezet a nyugati világban ezen a módon oly sokáig képes volt a fejlődés és a haladás motorjaként „eladni” a kommunista Oroszországban dúló terror-diktatúrát. Sikeres munkájuknak hatása napjainkig tetten érhető, pl. abban, hogy a Strasbourgi Bíróság szerint csak a horogkereszt bűnös jelkép, a vörös csillagot nyugodtan lehet hordani.

Viszont az is biztos, hogy amilyen badarság egy konzervatív gondolkodót automatikusan összefüggésbe hozni a holokauszttal, ugyan annyira hibás következtetés lenne azt állítani, hogy a baloldali gondolkodásúak örömmel nyugtázzák a kommunizmus 80 millió halottját. Az, hogy egy-két őrült diktátor rátelepült e szemléletre, és létrehozta a történelem egyik legaljasabb diktatúráját, nem jelenti automatikusan a baloldali/liberális világszemlélet hitványságát. Botorság tehát az eszme kommunista „lenyúlása” miatt azt állítani, hogy ilyen szellemiséggel nem lehet társadalmilag hasznosat alkotni. Rengeteg művészi érték jött létre a szellem szabad szárnyalásának köszönhetően, ami nélkül az emberiség sokkal szegényebb lenne!

Sajnos, azonban mindig is voltak olyan művészek és értelmiségiek, akik aktuális politikai irányzatokra pazarolták tehetségüket. Ez sajnos nem csak azt jelentette, hogy a tehetségesek „eladták lelküket”, hanem, hogy a hatalom a tehetségesek felemelőjeként, adott pillanatban – ha szükségét érezte – kevésbé tehetségeseket is kinevezett tehetségesnek, ezzel szaporítva lakájainak számát. Minél diktatórikusabb egy rendszer, annál inkább tetten érhető ez a jelenség, mely akár évtizedekre is parkoló pályára küldheti a valóban tehetséges alkotókat.

A másik probléma az értékek elherdálása. A politikailag befolyásolt alkotó ugyanis nem veszti el tehetségét, képes jót alkotni. Gondoljunk csak azokra az idétlen szövegű munkásmozgalmi dalokra, melyek közül néhány zenéje igazi mestermunka! A jó zeneszerző meg tudja írni a kommunizmust dicsőítő zenét is jóra, de ahogy a diktatúrának vége, zenéje a gyűlölt rendszer egyik elemeként az enyészeté lesz. Pedig jó zene!

Nos, napjaink kultúrharca a fenti megalkuvókra vezethető vissza. Biztos, hogy minden -izmus ki akarta használni a kultúrpropagandában rejlő lehetőséget, de az is tény, hogy a kommunista diktatúra ezen a téren megsemmisítő vereséget mért ellenfeleire. Visszatekintve jól látszik, a többiek nem ismerték fel az ebben rejlő hatalmas erőt, illetve ha fel is ismerték, nem voltak képesek megfelelő hatékonysággal kiépíteni a jól eladható filozófiai üzenetet, valamint az annak terjesztéséhez szükséges világméretű hálózatot. Bizony, ezen a téren a know-how kommunista tulajdonban volt! És ez nem csak azt jelentette, hogy a rendszer hatalmas minőségi és számbeli fölénnyel rendelkezett ellenlábasaival szemben, hanem azt is, hogy amikor az ellenlábasoknak végre lehetőségük lett volna ezen változtatni, nem volt meg a dolog hogyanja és mikéntje. Ez hazánkban is tapasztalható volt az első Orbán-kormány idején, melynek négy év alatt nem sikerült megalkotni a baloldalival versenyképes művészi/értelmiségi filozófiáját és annak hatékony képviseletét. Persze, az is igaz, hogy a baloldalnak hatvan év előnye volt, valamint hatalmas, jól bejáratott hazai és nemzetközi hálózata az éppen bedobott téma feldolgozására a „nyúlszaporítás” során (nyúlszaporítás: lásd az első fejezetben).

Fölösleges lenne tagadni, mennyire frusztráló volt ez a jobboldaliak számára. Érezték és látták, hogy álságos a baloldaliak kampánya, de képtelenek voltak megfelelő választ adni rá, és nem tudták megakadályozni annak nemzetközi terjedését sem.

Furcsa módon a felzárkózás (máig nem kiaknázott) lehetőségét éppen az ultra-liberális Gyurcsány-kormány teremtette meg, azzal, hogy morális értelemben teljes mértékben vállalhatatlanná vált nem csak itthon, de Európában is. Az egyetlen esélyt az jelenthette volna számukra, ha a politikai értelemben bukott emberek helyett apolitikus figurákat tudnak elővarázsolni, miközben a választókkal elhitetik, hogy nem is fontos a politika, vizsgáljuk a dolgokat szakmai szempontból. A balliberális gépezet viszont saját csapdájába esett: mivel évtizedeken keresztül sulykolta, hogy a politikai szféra az egyetlen igazi küzdőtér, a jobboldalnak elég volt csupán a megfelelő időben a megfelelő hívószavakat kimondani ellenfele totális megsemmisítéséhez. Hiába történt a „szakértői kormány” – a politikum világától távol állónak feltüntetett személyek – színre lépése, a több évtizedes folyamatos kondicionálást nem lehetett egy év alatt felülírni, így a balliberális oldal 2010-ben óriási vereséget mért önmagára. Saját fegyverével.

Bár az utánuk következő, erős társadalmi felhatalmazással bíró kormánynak köszönhetően határozott elmozdulás érzékelhető a konzervatív szemlélet megjelenési körülményeinek javulása terén, a mai napig jól láthatóan komoly érzelmi töltet, egyfajta revans-vágy vezet néhányakat kulturális/értelmiségi körökben. Teljesen érthető emberi reakcióról van szó, de a kulturális életnek ez nem tesz jót. A revans ugyanis csak arról tud szólni, hogy amiképpen a kommunista „társutasok” tömege megakadályozta a konzervatív eszmék és azok képviselőinek kifejeződését, úgy a hatalomhoz közel került konzervatívok is megakadályozzák a náluk liberálisabb alkotók érvényesülését.

De ha már így is van, az a probléma továbbra is megmaradt, hogy ezek az üzenetek sincsenek lefordítva a hazai viszonyokat nem eléggé ismerő külföldi értelmiség számára. Lehet, hogy a konzervatív kormányzat nem tanult előző vereségéből?

Bár a jelenlegi kormánynak kedvez, hogy a gazdasági krízisnek köszönhetően szerte Európában egyre nagyobb elfogadottsága van a (cseppet sem pejoratívan értett) totalitárius jelleget mutató, erős központi hatalommal bíró demokratikus berendezkedésnek (mely képes valóban unortodox módszerekkel is kormányozni), helytelen lenne abban bízni, hogy ez elég lesz a kultúrharc megfékezésére.

Ugyan is a kultúrharc a liberális eszme lényegi motívuma, mely folyamatos megújulása, állandó próbálkozása miatt akarva-akaratlanul provokálni fogja a konzervatívokat. Nem gonoszságból, hanem egyszerűen azért, mert van. A kultúrharc akkor szűnik meg, amikor megszűnik az utolsó liberális elme. Jó lenne tehát, ha sikerülne megoldást találni a békés egymás mellett élésre! 

Bolyki Gyuri írása

Immár hónapok óta zajos csatatéren érzi magát a kultúraszerető ember. Fekete György, Alföldi Róbert, Vidnyánszky Attila, Esterházy Péter – csak néhány név azok közül, akik körül forrt a levegő.

Igyekszem tájékozódni, próbálom begyűjteni az információkat, melyek között bizony sok furcsaság is van. Most csak két végletet említek:

Pozsonyi Ádám Magyar Hírlapbeli cikkében ezt írta: „Kérem tisztelettel, baloldali szemléletmóddal nem lehet értéket létrehozni.”

Egy másik cikkben pedig Nagy Kati így ír: „Talán most már nagyrészt megfogalmazható, hogy arányosan miért is lehet több a tehetséges ember a vállaltan liberális, vagy - ma nevezzük így - baloldali közösségben, hiszen nagyobb teret enged maga a közösség az alkotásnak, s eleve lényéből fakadóan egy művész hamarabb sorolja magát a szabadság világához tartozónak, s ezen túl, s túlmutatva maguk a baloldali közösség politikusai is nyitottabbak a tehetségre, hiszen elveik ellen szólnának, ha nem engednének teret az újnak, az erőnek, a szónak. Nem vagyok naiv, ez nem feltétlenül jelent valódi érzékenységet, de a kimondott elvek megkövetelik ezt a hozzáállást, s így bátrabban élhet az alkotás jogával az, aki ide sorolja önmagát. …

A tehát - mondjuk így - jobboldali művész világnak eleve furcsább és különösebb a sorsa, hiszen szinte lehetetlen, hogy valaki úgy legyen ma alkotó művész, hogy jobboldalinak nevezi magát, és "passz”…

Emígyen nyert tehát teret a jobboldaliság nevében nagyrészt a dilettantizmus. Vannak kivételek, de tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy nem is veszi magára az a Kollegám a tehetségtelen jelzőt, aki ismer, s tudja, hogy hasonlóan gondolkodunk, ezért nem fogok névszerinti felsorolásba, no meg, amúgy is, ki vagyok én ehhez...”

Elképesztő gondolatok, mindkét szélsőség irányában.

De miért tartunk itt?  Miért beszélünk kultúrharcról?

És ha már erről beszélünk, tudjuk, mi is ez valójában? Nos, úgy döntöttem, összefoglalom saját meglátásomat ezzel kapcsolatban.

Ha harc, hát legyen harc! :-) Hosszú és kimerítő lesz a téma, de ígérem, alapos.

Ahhoz, hogy értsük a mát, vissza kell mennünk a tegnaphoz. Illetve még korábbra, a tegnap előtthöz. Mert, hogy honnan is érkeztünk ide? Egy elrontott rendszerváltásból, melyet a történelem legbrutálisabb diktatúrája előzött meg, mely szoros kapcsolatban állt a történelem másik legbrutálisabb diktatúrájával.

És máris ott vagyunk a mai kultúrharc gyökereinél, az 1917-es Orosz eseményeknél, amikor is egy Lenin nevű úriember megszerzi a hatalmat. Pontosan tisztában van azzal, hogy az általa vizionált permanens forradalom, és a kommunista proletárdiktatúra olyan terrorra épül, amit a felvilágosult világ egyetlen országa sem fog szótlanul tűrni, ezért megbíz egy Willi Münzenberg nevű német kommunistát, hogy segítsen valahogy eladhatóvá tenni a nagy szocialista eszmét szerte a világban.

Willit most nem mutatom be részletesen, legyen elég annyi, hogy a valaha élt egyik legtehetségesebb és leghatékonyabb kommunista ügynökről van szó – akit természetesen maguk a kommunisták öltek meg, miután feleslegessé vált.

Willi a propagandagépezet építés és a manipulálás nagymestere volt, tökéletesen ismerte és értette az emberi psziché működését, ha az előrejutásról, az érvényesülésről és az elismertségről volt szó.

Lenin utasításának megfelelően minden, a bolsevikok számára fontos országban kiépítette rendszerét. Épp úgy ott volt Németországban, mint Franciaországban, Angliában, Hollandiában, Skandináviában, az Egyesült Államokban – és mindenhol a világon. Az volt a célja, hogy a szellemi elitet megszervezze, és a kommunizmus szolgálatába állítsa – nem kihagyva a főiskolákat és egyetemeket sem.

A proletárforradalom kasszájából finanszírozott újságok, rádióadók, filmek, színházak, könyvek és könyvkiadók, magazinok álltak rendelkezésére Európa, Amerika és Ázsia legnagyobb városaiban.

A cél eléréséhez nem kisebb feladatot kellett elvégeznie, mint a világ vezető értelmiségijeit a proletárdiktatúra szolgálatába állítani. A célszemélyeket úgy hívta, hogy „útitársak”. Ők voltak azok a külföldiek, akiket kiszemelt, hogy Oroszországon kívül elfogadhatóvá tegyék a kommunizmust. Az ő feladatuk kialakítani azt a képet, mely elfedi a terrort, a diktatúrát – hiszen Oroszországból üzengetve nem lehet meggyőzni a nyugati közvéleményt a sikeres és boldog, demokratikus átalakulásról.

Fontos volt, hogy a kiszemeltek elkötelezett szócsövei legyenek a kommunista eszméknek, de ugyanilyen fontos volt, hogy közben függetlennek érezhessék és láttassák magukat. Willi felesége később egy riportban így foglalta össze a legfontosabb szabályokat: „NEM helyesled Sztálin politikáját; NEM mondod magad kommunistának; NEM mondod, hogy szereted a rendszert; NEM szólítasz fel embereket, hogy támogassák a szovjeteket. Soha! Azt mondod, hogy független idealista vagy. Azt mondod, hogy nem értesz a politikához, de az lenne a helyes, ha a „kisember” is kapna lehetőséget. Hiszel a nyitottságban. Megdöbbent és megrémít, ami az országodban végbe megy. Fáj a fajüldözés és a dolgozó emberek elnyomása. Azt gondolod, az oroszok nagy kísérletbe fogtak, és reméled, a túlkapások letisztulnak, és a kísérlet sikeres lesz. Hiszel a békében. Áhítod a nemzetközi megértést. Gyűlölöd a fasizmust. Úgy véled, a kapitalista rendszer romlott. Ezt hangoztatod folyamatosan, de semmi többet.” Egy furcsa eset ezt a titkolózást alátámasztandó: az 1935-ös párizsi „Világkongresszus a Kultúra Védelméért” elnevezésű, a sztálinista apparátus által szervezett értelmiségi összejövetelen egy Gustav Regler nevű novellista olyan gyújtó hangú beszédet mondott a szovjet kultúra elismeréseként, hogy a közönség végül felállt, és közösen elénekelték az Internacionálét. Reglert a színpad mellett egy Johannes Becher nevű KGB ügynök várta, és dühösen leszidta: „Mindent elrontott! Kiadott bennünket!”

Willinek olyan embereket sikerült az orruknál fogva vezetni és beszervezni, mint Romain Rolland, Henri Barbusse, Lincoln Steffens vagy Thomas Mann. De hogy tovább folytassam az „útitársak” névsorát: André Gide, André Malraux, Anthony Blunt, Arthur Koestler, Bertold Brecht, Donald Ogden Stewart, Dorothy Parker, Ernest Hemingway, Erwin Piscator, Ferdinand Legernek, Georg Grosz, Guy Burgess, H. G. Wells, Heinrich Mann, John Dos Passos, Kim Philby, Lillian Helmann, Louis Aragon, Lucien Vogel, Paul Eluard, Paul Nizan.

Igen, ők az európai és amerikai értelmiség és művészvilág vezető figurái az 1920-as, 30-as években – akiket a gépezetben betöltött szerepük miatt Lenin csak „hasznos idiótáknak” nevezett. Volt, aki semmit nem sejtett abból, hogy valójában egy sztálinista gépezet irányítja lépéseit, és volt, aki tudatosan felvállalta ezt a szerepet. Az „útitársak” közül néhányan az 1939-es náci-kommunista paktum után persze hátat fordítottak Williéknek, sőt, volt, aki kifejezetten antikommunista lett - például Arthur Koestler, aki kilépése után írta „Sötétség délben” című művét - de mindig jöttek helyettük újak.

Willinek fantasztikus ötletei voltak a társutasok szellemi kényeztetésére: író kongresszusok, művészeti fesztiválok, mindenféle bizottságok, sajtóügynökségek – mind-mind csak azért, hogy az útitársak fontos zászlóvivőnek érezhessék magukat. Három kontinensen dolgozott egyszerre, ügynökök sokaságával ellenőriztette, hogy jól működjön a magukat függetlennek gondoló értelmiségiek kommunista propaganda rendszere.

De hogyan is épült fel ez az egyszerre zseniális és bestiális rendszer?

Willi alapötlete szerint a vezető értelmiséggel el kell hitetni, hogy az élet nagy kérdéseinek legfőbb csatamezeje a politika világa. Minden eszmét és gondolatiságot ebben a közegben kell mérlegre tenni, az erkölcs, a jó és a rossz mércéje itt alakul ki. Ez, a sorsát még csak néhány évtizede kezébe vevő felvilágosult elméknek igen tetszetős gondolat hamar népszerű lett, és innen már csak egy lépés kellett ahhoz, hogy az élettől amúgy teljesen idegen karámba terelt emberek valóban irányíthatóvá váljanak. Ha sikerül ügyesen tematizálni a közbeszédet, és a magukat fontosnak gondoló értelmiségieknek helyet adni a mindent meghatározó nyilvánosság palettáján, borítékolható, hogy a célszemélyek a tenyeréből fognak enni. Az, hogy mindez valójában egy hatalmas elnyomó kommunista terrorgépezet pusztításának elfedését szolgálja, nem ide való morálizálás.

A projekt fedőszerve a Kommunista Internacionálé volt. Soha, egy pillanatra sem volt demokratikus célja, sokkal inkább az volt a feladata, hogy a mindenkori vezetők paranoiás félelme miatt Moszkva ellenőrzése és irányítása alá vonja a külföldi baloldali csoportokat. A sikeres működés érdekében persze fontos volt, hogy ne egy kommunista szervezet látszatát keltsék, hanem független gondolkodók csoportjáét.

A Komintern segítségével Willi hatalmas médiabirodalmat épített ki, hogy a mellé szegődő művészek, írók, tudósok számára nyilvánosságot tudjon biztosítani. Voltak rádióadói, könyvklubjai, magazinjai, finanszírozta írók előadó kőrútjait, újságírók utaztatását. Cikkeket helyezett el saját lapjaiban, könyveket rendelt, és mindenféle – jól ellenőrizhető – szervezetekbe tömörítette értelmiségi követőit. Sokan közülük álnéven írtak és publikáltak. Vonzó volt a titkos szervezettség tudata, a titkos értelmiségi hatalom. Németországban több mint egy tucat lapja volt Willi trösztjének, közöttük a legnagyobb példányszámúak közé tartozó két napilap, és egy hetilap, de pl. japánban is tizenkilenc lapot irányított. E mellett filmeket és színházi darabokat is támogatott. Nem volt fontos a politikai színezet, elég volt, ha hordoztak egy kis sztálinista eszmét.

Amerikában szintén ő felügyelte a legfontosabb magazinokat (pl. Nation), illetve egy idő múlva már a filmgyártást is. Egész cégbirodalom állt rendelkezésére, hogy elterelje a figyelmet az Oroszországban történő szörnyűségekről.

Élenjáró projektek voltak a könyvklubok. A Londoni Baloldali Könyvklub a sztálinista ízlés kimagasló képviselője volt, olyan emberekkel az élen, mint a beszervezett ügynök John Strachey, Victor Gollanz, és a „csak” szimpatizáns Harold Laski.  A Strachey-ről szóló életrajzi könyv szerint Strachey mielőtt egy könyvet beválasztott a könyvklub választékába, egyeztetett az Angol Kommunista Párt illetékeseivel.

A világszerte megszervezett könyvklubok tagsága persze kiváló propagandaerő is volt. A tagok külön csoportokba voltak szervezve a szovjet filmek dicsőítőitől a színházi előadások méltatóin át az egyes sportesemények minősítéséig. Fantasztikus gépezet volt, mely Willi és munkatársai zsenialitását dicsérte.

Az éppen fontos beszédtémát és állásfoglalást Willi állapította meg, majd elindult az általuk csak „nyúltenyésztésnek” nevezett folyamat. Bíztak abban, hogy a magát különlegesnek és fontosnak gondoló értelmiség a szájára veszi a témát, és a kommunista érdekeknek megfelelő színezetben felfújja a sztálinista propaganda gépezet által rendelkezésre bocsátott felületeken. Működött.

Egy konkrét példa erre a Fehér-tengeri és a Moszkva-Volga-csatorna építése. A sikeres megvalósítás érdekében a föld valaha volt legnagyobb koncentrációs táborát alakították ki, hogy 300.000 ember munkája révén elkészülhessenek a sztálinizmust dicsőítő projektek. Szolzsenyicin szerint napi ezer ember halt bele a munkába. Az iszonyú pusztulást nem lehetett titokban tartani, így Willi feladatul kapta, hogy a rossz sajtóvisszhangot hallgattassa el. Személyesen elment megnézni a munkálatokat, és bár elképedt a körülményeket látva, nekiállt a hazugsággyár elindításának. Maxim Gorkij volt az „előhang”, aki több írásban is dicsérte a szocializmus eme fantasztikus eredményét, Willi pedig gondoskodott róla, hogy a nyugati lapokban a Fehér-tengeri –csatorna Európa egyik legfenségesebb projektjei közé kerüljön. Nem az elpusztultakról kellett beszélni, hanem arról, hogy a projekt valójában a munkásosztály összefogásának dicső eredménye. Aki tehát felemeli a szavát ez ellen, az a munkások összefogásának ellensége. Most is jól működött a „nyúltenyésztés”, az útitársak tömegesen csatlakoztak a projekt éljenzői mellé. Valójában azt sem tudták, miről van szó, de a témát megkapták, és a megszokott módon „feldolgozták” – a kommunizmus nagyobb dicsőségére.

Amikor az 1939-es kommunista-fasiszta paktum miatt a Komintern hiteltelenné vált, Sztálinék létrehozták a Népfront mozgalmat. Ennek vezetője az az Otto Katz lett, aki Willi mellett tanulta ki a szakmát – majd sokak szerint az ő feladata volt Willi megölése is. Első komoly munkája – még 1927-ben – az úgynevezett Piscator-ügy volt, mely a kulturális élet politikai célokra való felhasználásának kiváló példája.

Erwin Piscator a weimari kormány által finanszírozott Porosz Állami Színház, a Volksbühne igazgatója volt. Sikeresen dolgozott, de egy idő után kevésnek érezte mozgásterét, nagyobb feladatra vágyott – saját színházat akart. 1927-ben elintézték, hogy Otto Katz-ot kinevezzék Piscator mellé ügyvezető igazgatónak. Ettől kezdve egy sztálinista titkos ügynök irányította Balázs Béla, Alfred Döblin, Bertold Brecht, Marcel Breuer és Walter Gropius pályáját.

Ahogy kiderült Piscator távozási szándéka, Otto Katz elhatározta, hogy abból politikai tőkét kovácsol. Mivel a színház fenntartói mindenben szabad kezet adtak Piscatornak, nehéz lett volna arra hivatkozni, hogy a problémás együttműködés miatt hagyja el a színházat, csak úgy felmondani pedig nem jelentett volna erkölcsi tőkét, semmi hasznot nem hozott volna a magasztos sztálinista kultúra számára.

Otto Katz vállalta a megfelelően drámai távozás megszervezését. Ernst Toller drámaíróval közösen írtak egy olyan – aktuálpolitikai problémákat drasztikusan feszegető – művet, melynek bemutatását a színház nyilván nem engedhette meg magának. Tökéletes provokáció volt – és működött is. Miután a színház vezetősége elutasította a darabot, Katz a megszokott módon megadta a témát (a szabad művészet elnyomása, és a cenzúra megjelenése Németországban), majd beindult a jól ismert nyúlszaporítás. Egymást túllihegve igyekeztek a „felvilágosult” felkentek siránkozni és jajveszékelni a világraszóló skandalum okán. A sors fintora, hogy az ez után létrejött Piscator-Bühne vezetőit két év múlva mintegy 100 000 márkás adócsalás miatt perbe fogták. A sztálinista pénztár biztosította a hiányzó összeget, de a vezetőket gyorsan elvezényelték a területről.

A Népfrontnak új üzenete, és új stílusa volt. Az addigi vérmes antifasizmust felváltotta a kommunisták együttműködésének hangsúlyozása. (A Hitlerrel kötött paktum után felesleges lett volna az antifasizmus ügyével takargatni az Orosz terrort, senki nem vette volna komolyan.) A váltás egyik pszichés eszköze volt az is, hogy az intellektuális kommunizmust felváltotta a csillogás és a gazdagság világa. Ebben még kevesebben vehettek részt, és még többen szerettek volna ide tartozni. A propagandagépezet által fenntartott lapok között többnek is az volt a szerepe, hogy létrehozza és fenntartsa a „bennfentesség” érzetét. Nem nagy példányszámú, üzletileg sikeres kiadványokra kell gondolni, hanem a Williék által precízen kiválasztott témákkal foglalkozó, a „hozzá nem értők” gondolataihoz el sem jutó, magasztos témákat hordozó igazi propaganda lapokra.

Mindkét szervezetben sokat foglalkoztak az ellenséges (amerikai, nyugati) kultúra éppen legexponáltabb társadalmi, erkölcsi problémáival, és jól megfogalmazva az azokban rejlő igazságtalanságokat, a sztálinizmus igazságprogramjának élére helyezték ezeket. Ennek egyik példája volt, hogy ugyan Oroszországban tűzzel-vassal irtották a homoszexuálisokat, az angol nyárspolgári felfogás ellenkultúrájaként a sztálinista Guy Burgess hivalkodó homoszexuális és bohém életvitelt folytatott, mely kellő nyilvánosságot is kapott a gépezethez tartozó lapokban. Nem sok idő kellett hozzá, hogy az ember azt lássa: a Világ bármely országának bármely komoly társadalmi problémájára valahogy mindig a kommunista eszmék jelentik a megoldást. S ha ez így van, akkor nyilván ez csak egy nagyon haladó, előremutató eszme lehet. Hogy közben Oroszországban – a kiváló eszme őshazájában – tombolt a terror, arról már senki nem beszélt.

Williék másik módszere a rendszer felépítéséhez azoknak az ügynököknek a bevetése volt, akiket maguk között csak „Kreml-hölgyek”-nek neveztek. Egy-egy különösen fontos, vagy ideológiailag nehezen megközelíthető személy mellé Moszkvából rendeltek ügynököket szeretőnek, feleségnek. Ilyen módon talált „igaz társra” pl. Paul Eluard, Ferdinand Leger, Louis Aragon, H. G. Wells, Romain Rolland, akik sosem tudták meg, hogy feleségük az orosz titkosszolgálat embere, és rendszeresen találkozik Willivel, vagy megbízottjaival. Hittek független értelmiségi mivoltukban, de valójában feleségeik irányítása alatt a sztálinizmus szolgáivá váltak. Amerikában szintén ilyen módon talált társat Ella Winter személyében Lincoln Steffens, majd miután meghalt, Ella feleségül ment Donald Ogden Stewarthoz, aki azért volt kiemelten fontos, mert rajta keresztül megnyílt az út Ernest Hemingway és John Dos Passos társaságához – és így a hollywood-i filmiparhoz. Ella egészen Stewart 1980-ban bekövetkezett haláláig terelgette a szovjet titkosszolgálat által kijelölt úton a híres amerikait.

Külön projekt volt a beszervezett értelmiségiek kémekké való átalakítása – és ez sokkal tudatosabb folyamat volt, mint hinnénk. A legtöbb beszervezettből soha nem lett volna kém/áruló, ha nem sikerül számukra elfogadható feliratot helyezni az oda vezető ajtóra. Ez mindenkinél más volt. Érdekes adalék, hogy e területen kimagasló szerepet töltöttek be a sztálinista gépezet magyar alakjai. Mind Európában, mind az USA-ban ők tartották kézben ezeket a szálakat.

Willi jól tudta, hogy a művészi és intellektuális teljesítményt elérők élete nem könnyű. Pengeélen táncol, hogy melyikükből lesz végül elismert zászlóvivő, és ki reked meg az ismeretlenség vagy a félig elismertség kapujában. Sok – magát nem eléggé sikeresnek tartó, de becsvágyó – művész számára a kudarcból a kivezető utat a titkos világ, az erőt és eltökéltséget sugárzó konspirált közeg jelentette, melyben valamifajta irányító szerepet is betölthettek. Azokból, akiket az apparátus pályájuk kapcsán ígéretekkel elcsábított, felemelt, (majd különböző okokra hivatkozva esetleg ejtett), könnyű volt kémeket csinálni. Így működött tehát a gépezet. A Marxista-Leninista rendszer alapja a terror, a besúgók és az abszolút hatalom volt. E bestiálisan működő kommunista „szentháromság” embertelenségét próbálták elfedni a külföldieknek készített csapdák, melyekbe pénzzel, hírnévvel, nyilvánossággal, nőkkel, a titkos beavatottság hízelgő érzésével csalogatták a világ értelmiségét. Akik mentek is.

Hitler ezen a téren teljesen amatőr volt a kommunistákhoz képest. Nem ismerte fel, hogy a fasizmus eszméjét nem lehet Németországból megvédeni, s mivel nem foglalkozott az emberarcú és fejlődésközpontú nácizmus képének megformálásával, a gondolkodó elmék hamar észrevették a rendszerben rejlő veszélyt. Jól jelzi a konspirációs technikák közötti különbséget az is, hogy míg a náci propagandagépezetet vezető Goebbels nevét mindenki ismeri és gyűlöli, Willi Münzenbergről szinte senki nem hallott – pedig jelentőségében sokszorosan felülmúlja Goebbelst, munkája révén pedig sokkal nagyobb terrorgépezetet palástolt.

Most, hogy kicsit beleláttunk a gépezet működésébe, vizsgáljuk meg, mi volt a kommunista propagandagépezet munkájának eszmei mondanivalója.

Ez viszonylag egyszerűen érthetővé válik a következő történetből: Gorkij temetésén az egyik felszólaló André Gide volt. Mihail Kolcov – aki Gide beszervezéséért és irányításáért volt felelős – azt javasolta, hogy a beszéd témája az „áramlatok és ellenáramlatok” elmélete legyen. Hogy ez mit jelentett? Hát azt, hogy a Szovjetunión – a győztes kommunista forradalom országán – kívül az összes országban a tudatos és felvilágosult emberek mindig az ár ellen – tehát a „hivatalos”, a kormányok és a társadalom által is támogatott és elfogadott kulturális és ideológiai irányvonalak ellen – kell, hogy ússzanak. A Szovjet birodalomban viszont a forradalom győzelmére való tekintettel nincs szükség semmiféle ellenzéki hangra, így az ellenkultúra szükségtelen, sőt, üldözendő. Az egy dolog, hogy ez az elmélet mennyire képtelenség, az viszont a másik dolog, hogy Gide hajlandó volt ezt a beszédet Sztálin társaságában Gorkij temetésén, a Vörös téren elmondani…

A rafinált beszervezéseken keresztül Willi elérte, hogy az ellenkultúra képviselői világszerte a középosztály legműveltebb, legfelkészültebb tagjai legyenek, akik kritikai készségük, tiltakozó attitűdjük miatt hamar vezető szerephez juthatnak. Mivel általában is ők a legelevenebb, legélettelibb szellemi és művészi szárnya a középosztálynak, csak az a feladat, hogy valamiképpen a sztálinizmus „társutasaivá” váljanak.

Annak hangoztatásával, hogy kizárólag a politikai küzdőtér a jó és a rossz harcának egyetlen valódi terepe, sikerült azt a gondolatot is beültetni az értelmiség agyába, hogy a művészi és politikai radikalizmus egy és ugyan az. Ebből persze Oroszországban semmi nem volt igaz, de nyugaton ezt a látszatot igyekeztek érvényre juttatni. Ehhez az élvonalon kívül rengeteg másodvonalbeli irodalmárt és művészt is felhasználtak, akiknek nyilvánosságot biztosítottak, mindenféle találkozókra vitték őket, bizottságok élére állították – mint a propaganda gépezet húzóerőit.

Az ellenkultúra képviselői eközben azt hitték, hogy radikális gondolataik, művészi attitűdjeik különböztetik meg őket az alávaló középosztálytól, akik ezt a vonulatot „nem képesek megérteni”, mert maradiak.

Az ellenkultúra egyik fontos vonala volt a homoszexualitás is. Úgy fogalmazták meg a jelenséget, mint a legfinomabb érzések világának talaja, ahonnan csak a legmagasztosabb eszmék indulhatnak ki. Miközben persze az ellenkultúra nélküli Oroszországban kíméletlenül irtották a homoszexuálisokat.

Fontos volt az ideológiai háttér, de Sztálin agytrösztjei számíthattak az értelmiségiek hiúságból fakadó szolgálatkészségére is. Egy mulatságos példa: a Reichtag felgyújtása utáni Dimitrov-perhez kapcsolódva Otto Katz azt a megbízatást adta André Gide és André Malraux számára, hogy utazzanak Berlinbe, és ott – mint Európa leghaladóbb és legelismertebb írói – adják át Hitlernek a Dimitrov szabadon engedését követelő petíciókat. Amennyiben nem találkoznak Hitlerrel, Goebbels-hez kell eljuttatni azokat. A két írónak tetszett az ötlet, hiszen micsoda felemelő szerep a rettegett és gyűlölt ellenség vezérének egyenesen a szemébe mondani a „haladó értelmiség” követeléseit! (Azt persze nem tudhatták szegények, hogy Hitler és Sztálin rég megegyezett a per kimeneteléről.) Katz gondoskodott róla, hogy a L’Humanité mindenkinek a figyelmét felhívja arra, hogy a két bátor ember micsoda harcba indul az igazságért. A lapok azonban arról már nem adtak tudósítást, hogy mi is történt valójában Berlinben. Méghozzá azért nem, mert nem történt semmi. Nem, hogy Hitlerrel vagy Goebbels-szel, de még egy valamirevaló irodistával sem találkoztak, mivel az egész pártapparátus Münchenben volt egy pártkongresszuson. (Nehéz elképzelni, hogy Katz erről nem tudott!) A meglepett írók végül egy levelet írtak a célszemélyeknek, melyben követelték Dimitrov elengedését. Jellemző momentum, hogy több évtizeddel később Malraux azt hazudta, hogy találkoztak Goebbels-szel, sőt, egy kitalált beszélgetést is előadott ezzel kapcsolatban.

Ilyen az, amikor a becsapott értelmiségi még saját magának sem tudja bevallani az igazságot, hiszen az megkérdőjelezné a magában hordozott progresszivitásba vetett hit csalhatatlanságát is.

De azt is jól mutatja, hogy a kommunista propagandagépezet még a legnagyobb neveket is gátlástalanul kihasználta, méltatlan helyzetbe hozta, ha ebből haszna származott.

Williék azt is tudták, hogy ha hazugságaikkal folyamatosan igyekeznek elleplezni a bolsevik terror szörnyűségeit, legalább azt el tudják érni, hogy az érzékeny, tisztaságra vágyó idealista lelkek a politikától megundorodva a művészetek és az értelmiségiek felé menekülnek. Ezért volt fontos, hogy az elfordulók és kétkedők a mindenkori vezető politikai és társadalmi jelenségekhez képesti ellenkultúrával találkozzanak. Fölösleges most azon moralizálni, hogy ez mennyire destruktív dolog, hiszen az egész nem másra kellett, mint hogy sikerüljön a proletárdiktatúra terrorgépezetéről elterelni a figyelmet. Ez volt az az izgalmas felület, mely intellektuális játszótere volt a konspirált értelmiségi társaságok tagjainak. Willi pedig három földrészen gondoskodott róla, hogy gondolataik, alkotásaik nyilvánosságra kerüljenek. Sok év kitartó munkájával sikerült elérni, hogy a kommunizmust a mindenkori hatalom, és a társadalmi közízlés ellenkultúrájaként azonosítsák értelmiségi körökben, mely az éppen adott ország nagy igazságtalanságainak megoldását keresi, és a haladást biztosítja.

Persze, a bolsevik terror és az azt elfedő propagandagépezet által létrehozott kettősség feloldása sokak esetében nem volt egyszerű. Williék ebben is segítettek. Folyamatosan felszínen tartották az elítélendő társadalmi jelenségek összehasonlítását, és „társutasaik” bűntudatának racionalizálásával bebizonyították, hogy ez az út még mindig jobb, mint ha bár mi mást választanak. Ha pedig valaki kiugrott a rendszerből – például a kommunista-náci paktum után Paul Nizan – ott maradó társaik elképesztő bemocskoló hadjáratot indítottak ellenük a rendelkezésükre álló valamennyi médiafelületen.

Visszalapozva a történelem lapjain, látható, hogy Willi Münzenberg munkájának köszönhetően nagyon sok nyugati felvilágosult embernek nehéz volt felismerni a kommunizmus gyalázatos mivoltát – vagy egyáltalán nem is sikerült eljutni idáig. A brutális diktatúra ellenére a „szabad szellem”, a „progresszív haladás” képe rajzolódott ki a szemük előtt, habár a kezdetektől világos volt, hogy sem a lenini, sem a sztálini berendezkedésnek nincs köze a társadalmi fejlődéshez, sőt, a valaha volt legvéresebb terrordiktatúráról van szó.

Hát így indult útjára és épült fel az 1920-as, 30-as években a világ legnagyobb szabású kulturális háborúja – a kommunizmus dicsőségére.

Mint tudjuk, a fasiszták elbukták a háborút, így szerencsére megszűntek számottevő befolyásoló tényezőnek lenni.

Azt is tudjuk, hogy a kommunisták a nyertes oldalon álltak, és jutalmul megkapták fél Európát. Azt mindenkinek saját képzeletére bízom, hogy Sztálin bukása után vajon mi lett az egész világon kiépített propagandagépezettel, és az azt kiszolgáló értelmiségiekkel.

Talán hosszú volt a bevezető, de szerintem szükséges ahhoz, hogy megértsük napjaink jelenségeit. Ami ebből ránk vonatkozik, arról gondolataimat majd a második részben osztom meg.

ui.: A fenti írás tényanyaga egyáltalán nem saját gyűjtésem, mindent Stephen Koch: „Kettős szerepben – az értelmiség elcsábítása” című könyvében olvastam (XX. Század Intézet, 2000). Van, amit szó szerint idézek, van, amit kicsit átírtam, és olyan is van, hogy egy-egy hosszabb résznek csak a konklúzióját foglalom össze saját szavaimmal. Alapvetően egyetértek a könyvben leírtakkal, mely pont a napjainkban is zajló kultúrharc témájának ágyaz meg. Remélem sokan kedvet kaptok elolvasásához!

És hogy miért nem lábjegyzetelek? Mert ez a blog nem tudományos felület, csupán egy művész-ember gondolatainak ad teret – én pedig nem vagyok hajlandó a lábjegyzetek miatt annyit írni:-) Aki kezébe veszi a könyvet, rá fog ismerni minden idézetre.

Bolyki Gyuri írása

Szombaton kézilabda meccsre mentem a fiammal Budapest egyik közepesen fejlett kerületébe. Mivel az edzőnő hamarabb odahívta őket, kezdés előtt maradt egy szabadon eltölthető órám. Szépen sütött a nap, gondoltam sétálok egyet.

Ahogy kijöttem a csarnokból, furcsa érzésem támadt. Olyan érdekes, kettős világ vett körül, melynek egyik tényezője a simogató januári napsütés volt, a másik pedig nem tudom mi. Álltam, és próbáltam megfejteni a helyzetet. Kis gondolkodás után rájöttem, mi a szokatlan: az utca túloldalán egy olyan boltot láttam, amire azt hittem, már húsz éve nem létezik. Hatalmas, lapos tetős, vasbeton elemekből készült földszintes épület egy kis park közepén, látszik rajta, hogy utoljára kb. 30 évvel ezelőtt újították fel, azóta csak romlik az állapota. Szögvasból készült ajtaján fél centi vastag az egymást fedő piros festékréteg, ablakai más-más fajta üveggel vannak betáblázva. A bejárati ajtó felett a CBA felirat még szürreálisabbá tette a jelenséget, mivel a lakhelyemen megszokott CBA az egyik legmagasabb színvonalú üzlet, amiben valaha jártam. Ezek szerint mindenhol mást jelent a CBA?

Vajon kik járhatnak ide? – tűnődtem. Milyen lehet az életük, ha ilyen a boltjuk?

Annyira érdekelt a kérdés, hogy bementem az üzletbe. A kapható termékek közül alig néhányat ismertem, az árucikkek maximum fele annyiba kerültek, mint otthon. Az egyszerű rendhez pont passzoltak a bent lévő vásárlók: egyszerűek voltak, és rendezettek. Olyan bácsis-nénis hangulat volt. Levettem egy ásványvizet a polcról, és elindultam a kasszához, ahol négyen álltak már előttem. Beálltam ötödiknek, és csendesen nézelődtem. Próbáltam begyűjteni minden impulzust.

Egyszer csak azt éreztem, hogy feszült vagyok. Sőt, nem csak feszült, kicsit már ideges is. Nem tudtam, mi a bajom, senki nem lépett a lábamra, nem szólt tucci-tucci zene a hangszórókból. Aztán rájöttem: az a baj, hogy nem a megszokott gyorsasággal halad a sor. Erre nem szoktam figyelni, de ezek szerint már tudat alatt beépült egy érzet, hogy mekkora sornak mennyi idő alatt kell elfogynia. Na, ez itt most ennek a többszöröse.

Elkezdtem keresni a lassúság okát, és hamar meg is találtam: a pénztáros néni beszélget a vevőkkel! Nevükön szólítja őket, és olyan fontos témákat érint, mint pl., hogy „Szerintem vigyél sütőport is, nekünk ezzel a tejjel így jobban megsült!” A férfi kicsit gondolkodik, majd elmegy sütőporért. Én pedig csak állok, mert a sor nem halad. A következő hölggyel a fodrászidőpontot egyezteti, az előttem álló nénivel pedig a hétfői szokásos segítséget. A pénztáros néni megy a csarnokba hajnalban, ő hoz tojást és leveszöldséget neki is.

Ez után kerültem sorra én. Próbáltam kitalálni valami témát, amivel megszólíthatom a pénztáros hölgyet, de megelőzött: „Vége a meccsnek, vagy még csak most kezdődik?” – kérdezte. Kész, végem volt. Én vagyok tehát a tipikus, gyerekét meccsre hozó, nem idevaló ember, akiből annyi van, hogy már messziről megismernek minket az itteniek. „Még csak most jön!” – feleltem.

-        Hány éves a gyerek?

-        Tizenkettő.

-        Jó, hogy sportol, remélem máskor is jönnek, és hajrá!

Ennyi idő alatt fizettem ki az ásványvizet. És ennyi idő elég is volt, hogy rájöjjek, milyen élete van az ide járóknak. Mivel nem dúskálnak a pénzben, megtanultak lemondani a drága termékekről és a felesleges fogyasztásról. Helyette viszont igényük van egymás segítségére, az emberi szóra, a közösség megélésére. Az itt lakók élete ugyan olyan teljes, mint a miénk. Csak mással van tele. Több idejük van egymásra, sőt, még az idegenekre is jut. Na, ez az igazi luxus, amit én nagyon ritkán tehetek meg! Amilyen hülye vagyok, rohanok pénzt keresni, hogy elkölthessem a drága CBA-ban.

Néhány évtizede még én is ilyen környéken éltem. Nem én költöztem el, a környezet változott. Meg mi is. A piros ajtós üzletből egy nagyon magas színvonalú CBA lett, tele drága termékkel. De már senki nem tudja, hogy hívják a pénztárost. Nekünk nincs időnk megkérdezni :-(

Bolyki Gyuri írása 

18 éves voltam, mikor egy spanyol turnén megvettem életem első karóráját. Gyönyörű mélykék számlapja volt, arany széle, arany mutatókkal és barna bőrszíjjal. Tényleg szép óra volt! Nagyon vigyáztam rá, de hát fiatalság–bolondság, a következő turnén elhagytam.

Na, azóta nem volt órám. Egyszerűen nem találtam olyat, amit szívesen hordtam volna. Tíz évig keresgéltem, aztán jöttek a mindentudó mobiltelefonok, így a következő tíz évben már nem hiányzott.

Nem is volt téma a karóra egészen addig, míg legkedvesebb barátommal úgy nem döntöttünk, hogy belevágunk egy tréningvállalkozásba. Ő igazi tréner, az egyik legnagyobb tréningcég egyik legmeghatározóbb tagja. Én meg zenész vagyok, akinek az édesanyja és a felesége zeneterapeuta. Látva munkájukat, biztos voltam benne, hogy a zeneterápia során használt elemeket át lehet ültetni biznisz-kontextusba, és egy semmihez sem hasonlítható hatékonyságú szervezetfejlesztő programként el lehet adni mindenféle cégeknek. Úgyhogy nekiálltunk, és alig négy évvel az ötlet megszületése után kész is voltunk a vadonat új tréningmetodikával.

Ahogy közeledett az első komoly megmérettetés, sokat beszélgettünk arról, kinek mi a szerepe a tréning során. Végül is könnyebb volt meghatározni, mint hittük: amikor zenei dolgok történnek, ő van csöndben, amikor tréning-szakmai dolgokra kerül sor, én vagyok csöndben. Ez ilyen egyszerű. Már majdnem fel is álltunk az asztaltól, amikor barátom szóba hozta, hogy a trénereknek nem mindegy, milyen órájuk van, ugyan is egy karóra nagyon sok mindent elárul viselőjéről. Mondtam neki, semmi gond, mert nekem semmilyen sincs, úgyhogy az nem tud ciki lenni.

Miután elváltunk egymástól, komoly lelkiismeret furdalásom támadt: lehet, hogy az én karórátlanságom miatt nem leszünk sikeres trénerpáros?! – hiszen ha nincs karórám, akkor az semmit nem tud elárulni rólam! Ez pedig valószínű egy negatív impulzus, mert hát mennyivel jobb, ha VALAMIT elárul egy karóra, mint ha SEMMIT nem árul el a nem létező karóra! Komoly nyomás nehezedett rám, melyet nem is tudtam sokáig elhordozni: úgy döntöttem, veszek egy karórát. Megvásároltam az öt centi vastag nemzetközi órakatalógust, és elkezdtem keresni a rólam pozitív benyomást keltő szerkentyűt.

A hatalmas kínálatot nézve azt hittem, nehéz lesz választani, de nem. Megláttam egy olyan órát, amiről első pillantásra tudtam: ő az. Egyszerű, letisztult vonalak, minőségi kidolgozás. A szerkezetnek csak egy mutatója van, a számlapon lévő kis vonalak ötperces beosztást jelölnek – tehát ötpercenként lehet tudni a pontos időt, közben csak megsaccolni. Éreztem, ennek az órának filozófiája van: élj úgy, hogy ne kelljen öt percnél pontosabban tudni, mennyi az idő! Ez nagyon megtetszett, és úgy gondoltam, a tréningen ez jó üzenet lesz rólam. Az pedig már csak hab a tortán, hogy az óra márkája: MeisterSinger – azaz mesterdalnok. Ezt nekem címezték, kétség sem férhet hozzá!

Megvettem. Még éppen a nagy gazdasági világválság előtt voltunk, éppen úgy is álltunk, úgyhogy kifizettem érte a hat számjegyű összeget – ami páratlan számmal kezdődött, de nem egyessel. Amikor megkérdeztem az eladó hölgytől, mennyi ideig lesz ez óra, a következőt válaszolta: „Ha vigyáznak rá, még az unokája is ezt fogja hordani!”. Megnyugodtam, és lélekben kicsit kihúztam magam: mostantól a mi családunkban is van egy tárgy, melyet generációk fognak egymásra hagyományozni!

A tréningeken büszkén viseltem, igyekeztem rögtön az elején jól láthatóan bemutatni mindenkinek, hogy megfelelő legyen a rólam kialakult kép.

De egyszer csak baj lett. Illetve két baj. Az egyik, hogy a bőr szíj elkezdett szétmállani. A másik, hogy megállt a csodaszerkezet, és hiába húztam fel, nem volt hajlandó elindulni. El kellett hát vinni a szerelőbe. Két nap alatt megtaláltam a szervizt (összesen négy helyen foglalkoznak vele), leegyeztettem az időpontot, majd bekopogtam hozzájuk. A kedves hölgy elmondta, hogy három-négy nap alatt megállapítják a problémát, utána hívnak. A megadott határidőre el is készült a diagnózis, jött a hívás. Röviden összefoglalva, a következő hangzott el:

1. A bőrszíj kopása természetes dolog, azt évente érdemes cserélni.
2. A szerkezet azért állt meg, mert 4-5 napig nem viseltem, és valószínű, hogy egyik este elfelejtettem felhúzni.

„Na de miért nem indul el, ha felhúzom?” – kérdeztem. „Hát azért, mert megkeményedett benne az olaj, és nem tudnak mozogni az alkatrészek.”

Kicsit furcsa volt ez a magyarázat, de ha ezt mondják, nyilván így is van.

Egy hét múlva mentem az óráért. A hölgy sopánkodott, hogy a bőr szíjat sajnos nem tudják eredetire cserélni, és tudja, hogy ezt borzasztó lehet nekem hallani, de tegyünk rá egy másik szíjat. Mikor megtudtam, hogy a gyári, Mesterdalnok bőrszíj 38.000 Ft lenne, az általa javasolt „utángyártott” pedig „csak” 13.500 Ft, egyből tetszett az ötlete.

Majd folytatta: „Az olajcsere pedig 52.000 Ft.” Majdnem dobtam egy hátast! Így, egy pillanat alatt 65.500 Ft-ot költök a berekedt Mesterdalnok egészségére?! Csak azért nem maradt időm elájulni, mert a néni olyat szólt, ami az óta is a fülemben cseng: „Tudom, hogy sok, de aki ilyen órát vesz, annak ez nyilván nem jelenthet gondot!” Majd hozzátette, hogy az ilyen órákban amúgy is kétévente ki kell cserélni az olajat és a szíjat. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Érted ezt?! Kétévente 65.000Ft, hogy a Mesterdalnok ketyegjen! Na, ezt nem mondta az eladó néni. Mert lehet, hogy az unokám is fogja hordani ezt az órát, de addigra a család már tízszer kifizeti az óra árát javításra és karbantartásra! De persze, tudom, hogy „aki ilyen órát vesz, annak ez nem jelenthet gondot!” Kiráz a hideg ettől a mondattól...

Hogy mind ezt miért mondtam el? Mert egy évvel a javítás után hatalmas hibát követtem el: karácsonykor letettem a Mesterdalnokot, és két napig elfelejtettem felhúzni. És igen, jól gondolod, amikor felhúztam, a szerkezet nem indult el. Pontosan 11:55-kor a Mesterdalnok megelégelte a nemtörődömséget, az elhagyatottságot, a kirekesztettséget, és megállt, ezzel ismét nyomatékosan kifejezésre juttatva, hogy aki egy Mesterdalnokot választ, annak együtt kell élnie vele! Gyanítom, újabb 65.000Ft-ba kerül majd megtanulni, hogy ez a kapcsolat nem egy felületes flört, nem egy könnyed, futó kaland – ennek a kapcsolatnak ki kell állnia a mindennapok közös harcait, legyen szó nyári csatakos kirándulásról, vagy téli meghitt családi karácsonyozásról.  Lehet, hogy ezt a 65.000Ft-ot már csak az unokám költi erre az órára?

Sokszor láttam ismerőseimen, hogy egy bizonyos vagyonon felül már nem a pénz szolgálja az embert, hanem az ember a pénzt. Megfordulnak a dolgok, és egy tárgy, egy eszköz irányítja az ember mindennapjait. Nyugodt voltam, hogy ez a probléma engem soha nem fog érinteni.

Persze akkor még nem ismertem a Mesterdalnokot…

Bolyki Gyuri írása 

15 évesen kezdtem színpadon dolgozni. Persze – zenész tanoncként – addig is sok fellépésem volt, de azok zeneiskolai vagy családi rendezvényekhez kapcsolódtak. Onnantól számítom munkának a fellépést, amikor már fizetnek is érte.

Szépen beindultak a dolgok, két együttessel is koncerteztem, és amilyen az élet, hamarabb turnéztam Németországban, mint itthon. Több mint száz ottani koncert után jött az első komolyabb hazai fellépés, de jó volt ez így, mert a Jürgenéken kikísérleteztük a műsort, a hazai közönség pedig már a jó verziót kapta :-)

Az első fellépés gázsiért Németországban - amikor a megrendelő kedvéért magyar népdalokat is játszottunk egy kastély 1000 éves születésnapján :-)

Hamar megéreztem a siker ízét, és hamar megéltem azt is, hogy a siker nem boldogít.

Mert mi a siker? A többi ember felém irányuló elismerése, szeretete. Na de ez nem az én élményem, hanem a közönségemé!

Ha bennem nincs ott a saját, belülről fakadó szeretetem, békességem, akkor hiába járom a világot, hiába írogatom az autogramokat, hiába adják ki a lemezeinket, hiába az eget-rengető kritikák – nem leszek boldog.

Higgyétek el, minden külsőség csak nagyon rövid ideig érdekes és/vagy inspiráló! Az igazi művész-embert a belső motorja hajtja, a közönség pedig „csak” a visszacsatolás. Persze, egy nagyon fontos visszacsatolás.

Hogy miként kapcsolódik ez az újévi jókívánsághoz?

Hát úgy, hogy ilyenkor illik sikeres újévet kívánni egymásnak. Én pedig azt tanultam meg a saját eddigi életpályámon, hogy igazából nem is a siker a fontos, hanem az ÁLDÁS. Mert, hogy bizony, a siker nem ugyan az, mint az áldás! Lehetsz úgy is sikeres, hogy az életeden nincs Isten áldása, és bővölködhetsz Isten áldásában úgy is, hogy elkerül a várva várt siker. Ez bizony egy tehetséges művész számára óriási dilemma! Sikert akarsz, vagy áldást? Az egyik tőled függ, a másik nem. Az egyik úthoz jó produkció, tapasztalt menedzsment kell, a másikhoz alázatos szív. A legnehezebb pedig alázatos szívvel sikeresnek lenni. Ez a két dolog nagyon nehezen összeegyeztethető, folyamatos önvizsgálatra és önreflexióra van szükség a megéléséhez. De szükséges, mert a már említett belső motor csak így tud helyesen működni. Ha pedig dönteni kell, hogy melyik a fontosabb „üzemanyag” ebbe a motorba, melyikre van nagyobb szükség, akkor az áldásra szavazok. Inkább szeretnék áldott ember lenni, mint sikeres. De szerintem ez nem csak a művészekre igaz! Egy asztalos, orvos, tanár, hentes életére is ugyan úgy vonatkozik, mint a színpadon állókéra.

 Úgyhogy engedjétek meg, hogy mindannyiótoknak áldott 2013-as évet kívánjak! Ha pedig még siker is adatik mellé, örüljetek neki! De ne üldözzétek, ne hajhásszátok a sikert, elégedjetek meg az áldással! És azt se higgyétek, hogy ha sikertelenség vesz körül benneteket, akkor elkerült az áldás!

Ha jól odafigyeltek, meglátjátok, hogy igazam van.

 Üdv: Gyuri

Bolyki Gyuri írása

LGT pro:

1. A maga korában világszínvonalú volt a négy ember közös muzsikálása.
2. Rengeteg országban jártak, a szocialista országokban hatalmas rajongótáboruk alakult ki.
3. A világ legjelentősebb menedzserei foglalkoztak velük.
4. Elképesztő dalokat írtak, soha nem lehet elfelejteni.
5. Zeneileg kifinomult megoldások, szövegben szofisztikált, szellemes kidolgozás. Hangszerelés: csillagos ötös.
6. Előadásmódjuk őszinte, mindenki saját magát adva, mindenféle manírtól mentesen is élvezetes.
7. Az együttes képes volt olyan rajongó tábort kiépíteni, mely a mai napig (kétszer!) megtölti az Arénát.
8. Példát vehetnének róluk a mai fiatalok!

 LGT kontra:

1. Jó zenét csináltak, de még a világ legjobb menedzserei sem tudtak belőlük a nemzetközi zenei életben is sikeres együttest csinálni. Teljesítményük ma csak egy átlagos együtteséhez lenne mérhető.
2. A „szögesdrót” mögül állam bácsi elhatározásából, „hazafias kötelességből” többször végigkoncertezték a baráti szocialista országokat, és jó néhány nyugati fesztivált is.
3. Az együttes igazi sikerdalai harminc-negyven évvel ezelőtt születtek, azóta ebből élnek.
4. Az együttes utoljára tíz évvel ezelőtt mutatott fel új produktumot, melynek sikere messze elmarad a 70-es, 80-as évekbeli dalokétól.
5. A tagok szólókarrierjének sikere meg sem közelíti a közösen elért sikereket – habár ezzel mindannyian megpróbálkoztak.
6. Szakmailag nézve az együttes fele profi zenész, a másik fele szorgalmas és tehetséges autodidakta.
7. Óriási szerencséjük, hogy akkor adhattak ki lemezt, amikor csak az államilag megtűrt 10-15 együttes létezett Magyarországon, így zenéjük „beleégett” két generáció fülébe. Ma – amikor az egész világ zenéjét halljuk a rádiókból – nem tudnák ezt a sikerszériát megismételni. Ráadásul sok fiatal ma azért nem kap lehetőséget, mert a döntéshozók az ő generációjukból valók, és őket istenítik.
8. Nem nagyon van mit tanulni tőlük. Szerencsés együtt állása a csillagoknak, hogy a Presser által vezetett, folyamatosan cserélődő csoport tagjai 10-15 évig képesek voltak jó hangulatban, egymást erősítve és megtermékenyítve dolgozni. Úgy válhattak egy ország bálványaivá, hogy az emberek közben nem hallhatták a Queen, és a többi nyugati együttes produkcióját.

Körülbelül ezeket szoktam hallani az LGT-ről zenész barátaimtól. Mindegy, kinek van igaza, egy tény: februárban kétszer egymás után megtöltik az Arénát.

Aki ott lesz, annak jó bulizást!