Bolyki Gyuri írása

Azt vettem észre, legtöbbször nem a monumentális dolgok nyűgöznek le, hanem a kis, apró, finom megoldások. A koncerteken sokkal nagyobb hatással van rám egy pillanatnyi teljes csend – amikor megáll a levegő, zenekar és közönsége teljesen együtt érkezik egy piano csúcspontjára – mint a hatalmas forték. Valahogy a szépen megmunkált kis dolgokban nagyon tudok gyönyörködni.

A legjobban azt szeretem, amikor egy apróság olyan fontossá válik, hogy jelentése az adott pillanatban és az adott helyen elszakad a megszokott, hétköznapi megítélésétől, és messze túlmutatva önmagán, mindent eldöntő tényezővé válik.

Egyik legutóbbi ilyen élményemet osztom meg veletek.

Valentin nap alkalmából kedvesemmel művészi élményre vágytunk, és (mivel az LGT koncert elvi okokból ki volt zárva:-) elmentünk a Boscolo Hotel Szalon étterembe vacsorázni. A program itt is 3,5 órásnak ígérkezett, de a környezet, és a művészeti ág más volt: gourmet vacsora a világ egyik legszebb éttermében. Most nem részletezem, mi volt a menü, helyette inkább azt hangsúlyozom: ilyen helyre nem enni megyünk, hanem élvezni a művészi színvonalon teljesítő szakács kreativitását, szakmai tudását, és a sok-sok szakember összehangolt munkájának eredményeként létrejövő tökéletességet. Egy este az ízek és textúrák változatos világában, a szilárd és a folyékony élvezetek egymást kiegészítő élményparkjában, a hangulatok és a jellegek harmóniájának jegyében. Furcsa szavak ezek, de számomra erről szól a csúcsgasztronómia.

A Boscolo-ban a megérkezés pillanatától érezhető, az étterem Michelin-csillagra pályázik.

Már pedig, ha így van, akkor a vendég is máshogy áll (ül) a dologhoz! Én alapvetően nagyon drukkolok, hogy minden jól sikerüljön – hiszen csak így lehet számunkra is tökéletes az élmény! Ha valaki szeretne a világ legjobb éttermei közé kerülni, el kell varázsolnia a vendéget, valóban művészi színvonalú „programot” kell nyújtani.

Ahogy helyet foglalunk, egy előadás részeivé válunk, melynek rendezője a séf, megvalósítói a felszolgálók, de ugyan ennyire fontos még a „házigazda”, a sommelier, a kísérőzenét játszó zongorista, és még sok-sok láthatatlan ember, akik a hibátlan produkción fáradoznak.

A kezdés parádés! Az amúgy szükséges és elvárt három helyett nyolc különböző péksüteményt kapunk. Ez persze csak akkor nagy dolog, ha van is értelme a sokféleségnek – és itt van. Nem részletezem, mindegyik tökéletes koncepció, hibátlan kivitelezésben.

Utána jönnek sorban az ételek (én a hét fogásos menüt ettem), mindegyik kitűnő. Egy minimális kis hibát ugyan az első főételnél éreztem, amikor is a nyúlhúsok milyenségéhez képest kicsit kevés, és kicsit tömény volt a jus. Jobban esett volna, ha hígabb, és több a pecsenyelé, de amúgy finom volt.

Békésen vacsoráztunk, finom falatokkal és borokkal, és olyan ízléses élő zongorajátékkal, amit élvezet volt hallgatni!

Kedélyes beszélgetéssel telt az idő egészen a desszertig, amikor is egyszer csak belém nyilallt a felismerés: morzsa van az asztalon! Mindjárt itt a desszert, és a fehér terítőn morzsák vannak! Majdhogynem összeomlottam. Egy ilyen étteremben – ahol fehér kesztyűben történik a terítés és a felszolgálás – legkésőbb a második főétel után leszednek mindent, és egy kis fémlapocska segítségével eltávolítják a morzsát! De ez itt elmaradt! Elképesztő, és egyben dühítő hiba, érthetetlen, miért nem gondolnak erre! Bosszantó dolog – mely miatt ugrott a tökéletes produkció:-(

És sajnos ez azt is jelenti, hogy az étterem még nincs felkészülve a Michelin-csillagra.

Ismétlem, ezen az estén nem az volt a kérdés, hogy finom-e az étel, hanem hogy az étterem szakemberei képesek-e a 3,5 órás programot világszínvonalon előadni. És ez most nem sikerült. Megbukott a morzsán.

A vacsora végén elbeszélgettünk az igen kiváló személyzet egyik tagjával, és értetlenkedve kérdeztem, hogy-hogy nem szerepel a feladatok sorában a morzsa leszedése az asztalról. Az úr pironkodva lejjebb tette a tálcáját, amin láthatóvá vált a morzsaleszedő eszköz. „Láttam, hogy morzsa maradt az asztalon, és tudom, hogy zavarta Önöket. Egy emberrel kevesebben vagyunk, egyszerűen nem volt időm leszedni! Elnézést!”

Belegondoltam magam a helyzetébe, és megsajnáltam. Negyven percen keresztül a tálcáján volt az eszköz, hogy leszedje asztalunkról a morzsát, de nem volt rá két perce (egyébként telt ház volt). Egy olyan elhivatott embernek, mint ő – mert tényleg az! –, ez pokoli érzés lehetett. Végignézte, hogyan múlik el a tökéletes illúzió, hogyan esik csorba a produkción. Hogyan lesz a művészi magaslatból hétköznapi morzsás-terítős vacsora.

Elhittem neki, hogy szenvedés volt számára nézni az asztalunkat, mert láttam rajta, mennyire szerettek volna elvarázsolni minket ezen az estén. Óriási küzdelmet vívtak – hiszen egy ember még hiányzik a láncból – de nem sikerült megnyerni a csatát. Egyrészt sajnálom őket, másrészt büszke vagyok rájuk. Tudják, min kell javítani, és szerintem, mire legközelebb megyünk, ott lesz az a plusz egy fő.

És akkor már a morzsa sem lesz más, mint egy kis lesöprendő feladat a desszert előtt. 

Bolyki Gyuri írása 

Íme, a cikk:

Udvari zene

Puccparádé volt a Művészetek Palotájában szombat este. Bizonyos Leslie Mándoki rendezett ünnepi partit világhírű zenész barátai társaságában. A rendkívüli zenei eseményen megjelent Áder János államfő, Orbán Viktor miniszterelnök, Martonyi János külügyminiszter, Balog Zoltán emberierőforrás-miniszter, valamint Edmund Stoiber egykorvolt bajor kormányfő meg egy csomó olyan német vállalat és konszern vezetője, amelyekkel a producer és zeneszerző Mándoki üzleti kapcsolatban állt az elmúlt évtizedekben. Hiába, a muzsika szeretete nagy úr.

Nagy zenész lehet ez a Mándoki, ha el tudta érni, hogy Orbán ne meccsre menjen a csíkos ingjében és a mohersáljában, hanem unikumként egy zenei rendezvényre. Sokan azért nem tudjuk elmesélni, milyen élmény lehetett a buli a MüPában, mert – fájdalom – a Mándoki által előszeretettel mószerolt, most ellenlábas egykori szupergroup, a Locomotiv GT koncertjén jártunk. De semmi baj, nem maradtunk le semmiről, mert Orbánnak nem csupán udvari muzsikusai, de tévécsatornái is vannak. Ezek szorgos és fegyelmezett tudósításaik végén bejelentették, senki ne aggódjon, ha esetleg lemaradt volna a Budapestre csábított világsztárok koncertjéről, később megnézheti a közszolgálati ismétlőcsatornák programjában, mert rögzítették.

Arra pedig, hogy a fél magyar kormány és a hozzá csatlakozó díszes elit kompánia miért pont a Dschinghis Khan zenekarral a hajdani eurodiszkó-világban sikereket elért muzsikus zenéjére gerjed annyira, hogy tökön-babon átgázolva ott legyen, nehezen találtunk magyarázatot. Lehet, hogy csak ízlés dolga.

A cikk a Népszabadságban jelent meg, és szerzője a „Szerkesztőség”. Azon gondolkodtam, vajon tényleg egyetértenek egy ilyen cikkel a szerkesztőség tagjai? Vagy csak kénytelenek eltűrni, hogy egy kisstílű kultúrharcos őket is beleráncigálja a saját mocsarába?

A harcos szerint „puccparádé”, ha a MÜPA színpadán világsztárok lépnek fel. Úgy, mint pl. Jack Bruce, Chris Thompson, Greg Lake, Bobby Kimball, Al Di Meola, vagy az egymaga tízszeres Grammy-díjas Chaka Khan. Puccparádé… Az…

Vagy az a puccparádé, ha egy világhírű magyar muzsikust megtisztel a magyar és a német politikai és gazdasági elit a jelenlétével? Amióta élek, ilyen még nem volt. Soha, senki miatt nem jelent meg ennyi - valóban! - fontos ember egy koncerten. Úgyhogy szerintem inkább savanyú a szőlő, főleg azért, mert az ünnepelt magát nyíltan jobboldalinak vallja. Ott, a szerkesztőségben pedig nem maradt más lehetőség, mint megpróbálni valahogy kisebbíteni az esemény jelentőségét. 

A harcos a koncertet „Bizonyos Leslie Mándoki”-hoz köti. „Bizonyos Leslie Mándoki”. Az. „Bizonyos”. 72 platinalemezes, magyarságát büszkén vállaló szerző-előadó-producer. Na, ő az a „Bizonyos” Mándoki László. Aki a platinalemezeit nem a magyar szocializmusban, majd az azt követő – ha jól tudom, most éppen 7500 lemez után már platinát adományozó – tragikomikus közegben, hanem a világpiacon gyűjtötte be. Amiről Presser nem régen azt nyilatkozta, nem sok esélye lett volna az LGT-nek, ha versenyezniük kellett volna a világ többi zenekarával. De persze, a Népszabadság szerkesztői olyan magaslatokon járnak, ahonnan nézve egy ilyen ember csak „Bizonyos Leslie Mándoki” lehet.

Ez után a harcos gúnyosan megjegyzi, hogy „a muzsika szeretete nagy úr” – hiszen a koncerten ott volt a magyar és a német politikai elit egy része, illetve rengeteg német és multinacionális cég vezetője. Fájdalom, de jeleznem kell, nem csak a „muzsika szeretete”, hanem ebben az esetben a muzsika és a muzsikus szeretete volt a nagy úr. Igen, a megjelentek szeretik és tisztelik Mándoki munkásságát. Persze, ők, ott Németországban nem tudják, mi az a jó zene, azt hiszik, egy 72 platinalemezes életmű összevethető egy Népszabadság szerkesztőségi tagsággal. Ugyan már! Ezek az urak és hölgyek nyeretlen kétévesek a mi derék újságíróinkhoz képest. Hiszen van közöttük olyan, aki már a MUOSZ-díjat is megkapta!

Aztán a harcos azt is megírja, hogy „Nagy zenész lehet ez a Mándoki, ha el tudta érni, hogy Orbán ne meccsre menjen a csíkos ingjében és a mohersáljában, hanem unikumként egy zenei rendezvényre.”

Nos, Mándoki valóban nagy zenész. Az egész magyar könnyűzenei szakma ötven évre visszamenőleg együttvéve nem ért el annyit, amennyit ő egyedül. Persze, tudom, ő a gonosz kapitalista piacon működött, nem pedig az értékvezérelt szocialista világban, úgyhogy fúj-fúj!

Az viszont csak a szerkesztőség tagjainak új, hogy Orbán koncertre jár. Elkötelezett focistaként évente többször fordul meg ilyen (és még sokkal ilyenebb, pl. klasszikus zenei!) eseményeken, mint a Népszabadság sportújságírói együttvéve egész életükben. Ezt viszont nem biztos, hogy én fikáznám. Mint ahogy – függetlenül politikai milyenségétől – örültem, amikor felfedeztem Gyurcsányt egy Take6 koncerten. Ezek szerint van valami, amit mindketten szeretünk – ha már egymást nem annyira:-)

A harcos szerint „azért nem tudjuk elmesélni, milyen élmény lehetett a buli a MüPában, mert – fájdalom – a Mándoki által előszeretettel mószerolt, most ellenlábas egykori szupergroup, a Locomotiv GT koncertjén jártunk”. Nos, a szerkesztőség tagjai úgy csinálnak, mint ha a MÜPA koncerten jelen lévő fél kormány nem lett volna ott az LGT koncerten. Pedig ott is ott voltak. Kényelmes páholyokból nézték a koncertet, a legnagyobb vállalatok igazgatóival együtt. Mert, hogy, ők nem kultúrharcolnak, hanem élvezik a zenét. Egyik nap itt, másik nap ott.

De nem is a kormányt bántja leginkább  ezzel a szembeállítással a szerkesztőség, hanem az LGT-t.

Most nem magyarázom el, mi ebben a bántás, inkább arra hívom fel a figyelmet, mennyire aljas dolog politikai okokból ilyen megalázó helyzetbe hozni egy kiváló magyar együttest! Persze, a szerkesztőség tagjainak Mándoki is és az LGT is csak arra kell, hogy jól megmondhassák a magukét ennek a csúnya kormánynak. Hát ez a kultúrharc. Amikor a nyilvánosságot birtokló, és ettől magát felsőbbrendűnek vélő firkász óriási tehetségek teljes életművét alázza meg saját politikai haszonszerzése érdekében.

Az pedig, hogy a „Bizonyos Leslie Mándoki” világsztárokkal tűzdelt jelenlegi, vagy korábbi bármelyik együttesével szemben az LGT a szupergroup, szintén nem Mándokit és Presseréket minősíti. De hát úgy látszik, a Népszabadság szerkesztőinek ennyi öröm jut a két hatalmas zenei élményből…

A harcos ezek után kicsit morgolódik azon, hogy a közmédia felvette, majd le is adja a koncertet – és ebben teljesen igaza van. Tessék a Tháliában és az Arénában is playback-ről játszó Mága Zoltánt közvetíteni! Ki hallott már olyat, hogy közpénzből holmi Chaka Khan, meg Al Di Meola! Amatőrök helyett profikat a népnek!

A vége felé a harcos egyik legszebb mondata következik: „Arra pedig, hogy a fél magyar kormány és a hozzá csatlakozó díszes elit kompánia miért pont a Dschinghis Khan zenekarral a hajdani eurodiszkó-világban sikereket elért muzsikus zenéjére gerjed annyira, hogy tökön-babon átgázolva ott legyen, nehezen találtunk magyarázatot.”

Segítek a szerkesztőség tagjainak:

A Man Doki Soulmates produkció tagjai

-        Jack Bruce (Cream)

-        Bobby Kimball énekes (Toto)

-        Chris Thompson énekes-gitáros (Manfred Mann's Earth Band)

-        Nick Van Eede (Cutting Crew)

-        Greg Lake (King Crimson, Emerson, Lake & Palmer)

-        John Helliwell (Supertramp)

-        Chaka Khan

-        Al Di Meola

-        Randy Brecker trombitás,

-        Bill Evans szaxofonos

-        Peter Maffay énekes.

És ők mind egy 72 platinalemezes, magyar muzsikus-producerrel vannak a színpadon, akit Mándoki Lászlónak hívnak. Ennyi a magyarázat. Persze, ebben nincs semmi politika, és még kultúrharcra sem jó. Ez egyszerűen csak a világ legjobbjainak örömzenéje. Kultúra. Értitek?! Kultúra.

És a végszó: „Lehet, hogy csak ízlés dolga.”

Az, drága barátaim – ott a Népszabadság emelkedett szerkesztőségi szobájában! Bizony, ízlés dolga.

Bolyki Gyuri írása

Az a megtiszteltetés ért minket, hogy idén a Kaposfest (Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál) nyerte a Magyar Turizmus Zrt. által odaítélt "Dél-Dunántúl turizmusáért" díjat.

Úgyhogy most örülünk, nem írunk:-)

Titeket pedig várunk augusztus 13-19 között Kaposváron!

Üdv: Gyuri

Bolyki Gyuri írása

Most nem az a kérdés, szeretem-e Bajnait, hanem hogy mennyire profin végzi a dolgát. Tehát ez az írás kizárólag metodikailag szemlél egy jelenséget.

Zenészként folyton azt látom, hogy tehetséges emberek saját szűklátókörűségük miatt képtelenek előrejutni. Azt hiszik, a művészi tehetség magában foglalja a piackutatást, a PR-marketinget, a sales-t és az összes produceri feladat átlátását is. Pedig persze, hogy nem.

Na, sok politikus is így viselkedik, sőt, a többségük. Igazából Orbán az egyetlen, aki kiemelkedő stratégiai képességgel rendelkezik – ezt még ellenfelei is elismerik róla.

És most jön Bajnai. A Népszabadságban megjelent interjú kifejezetten érdekes tanulmány PR szempontból. Olvasása közben teljesen olyan hangulatom van, mint amikor ülünk csapatommal a megbeszélésen, és próbáljuk kitalálni, hogyan építsük fel a Kaposfest következő évi kommunikációs kampányát. Meghatározzuk az irányt és az eszközöket, majd igyekszünk megvalósítani.

Jelen esetben adott egy ember, aki első sorban azért küzd, hogy vegyék őt komolyan, számoljanak vele, mint miniszterelnök-jelölttel.

Próbálja az olvasókkal elhitetni saját jelentőségét, így rögtön a cikk elején két, ebbe az irányba mutató közlést találunk:

-        „Láthatóan félnek tőlem”

-        „Csak annyi történt, hogy Orbán Viktor kijelölt saját ellenfelének azzal, hogy ál-civilszervezetek és Simicska Lajos segítségével immár a második, sok millió forintba kerülő lejárató kampányt indította ellenem.”

Az, hogy ki fél Bajnaitól, teljesen mindegy. A lényeg, hogy el tudja-e hitetni az olvasóval: tőle félnek. Ez pedig azért fontos, mert Gyurcsány bukása óta a közvélemény döntő többsége nem talált komolyan vehető politikust a balliberálisok között.

Ugye, a miniszterelnök-aspiráns politikai üzenete nem lehet az, hogy „majd én megmutatom”, hiszen sok évig miniszter, egy évig miniszterelnök volt. Bőven volt ideje „megmutatni” – lett is belőle egy Fidesz kétharmad. Mivel tehát fajsúlyos üzenetté konvertálható szakmai, politikai tőkéje nincs, azt az utat választja, amivel 2002-ben a szocialisták győztek: a negatív érzelmi töltetre apellál. Valahogy így: „Ha mellém álltok, közösen átélhetjük, hogy Orbán Viktor fél tőlünk!”

Külön mókás, hogy a szocialisták is negatív kampányra készülnek, és ehhez idehívták azt a Ron Werbert, akiről mindenki tudja, hogy ennek művésze. Ezzel pedig Mesterháziék vásároltak maguknak egy csomó támadási felületet is, amit a kormánypártok igyekeznek maximálisan kiaknázni. Itt meg jön Bajnai, és Ron Werber (tehát támadási felület) nélkül, mosolyogva pengeti ugyan ezeket a húrokat! Lássuk be, zseniális!

A második mondat különösen jól felépített stratégiai fegyver, mellyel Bajnai egyszerre több irányba is „tüzel”. Első, és legfontosabb üzenete, hogy az ellenzéki vezetők közötti erőviszony eldöntését kivonja a pártok már-már tragikomikus acsarkodásának mezejéről, és a kétharmaddal megválasztott nagy közös ellenségnek, Orbán Viktornak tulajdonítja. Persze, ez hazugság, de a politika világa nem az őszinte beszédről, hanem a hatalom megszerzésének és gyakorlásának művészetéről szól.

Szintén ügyes fogás, hogy - bár a kormánypárti lejárató kampány minden fényképén ott volt Gyurcsány is – Bajnai azt a látszatot kelti, mint ha Gyurcsányt már meg sem kéne említeni ez ügyben, annyira súlytalan figura.

Ezt a két témát egy későbbi mondattal ismét megerősíti: „Láthatóan félnek tőlem, ha ennyi pénzt megér nekik, hogy teleplakátolják az arcommal az országot.”

Bátor és nagy ívű manőver! Ahelyett, hogy siránkozna a kormánypártot támogató, Bajnait és Gyurcsányt „egymásra toló” kampányon, a lehető legprofibb módon kiaknázza a benne rejlő lehetőségeket. 

Zseniálisan kitalált taktika, melyet egy igazi stratégiai elme szült!

Nem elemzem tovább a cikket, mert a jelenség a lényeg. Élvezetes olvasmány, szeretem az ilyen inspiráló dolgokat!

Bajnai annyira komolyan veszi politikai ambícióit, hogy nem derogál neki a stratégák által összeállított kottát elénekelni. Megbízik bennük, maximálisan együttműködik, egy pillanatra sem lép ki a szerepéből. Nem tudom, tisztában van-e azzal, hogy az ő személyiségével és képességeivel valójában esélytelen egy választáson, de pont ezért izgalmas a „Bajnai-jelenség”! Az önmaga hiányait pontosan felismerő személy, és a mögé összerakott profi csapat együttműködése, egy jól meghatározható cél érdekében.

Szerintem három dolgon bukhat meg ez a produkció:

1.      Bajnai nem bírja tovább, és elkezd „szólózni”, esetleg véletlenül butaságot csinál.

2.      A stratégák valahol elszámolják magukat.

3.      Az emberek még sem felejtetik el, mennyi ideig munkálkodott a kétharmad létrejöttén.

Izgalmas, érdekes és tanulságos eseményeknek nézünk elébe!  

Bolyki Gyuri írása 

Ismét kézilabda meccsen voltam a fiammal. A sűrű "fellépés" oka egy országos verseny, melyet a 2000-ben született korosztály számára írtak ki. A jelentkező csapatokat 5-ös csoportokba sorsolták, ahol mindenki játszik mindenkivel a továbbjutásért.

A gyerekek egy órával a kezdés előtt már szerelésben vannak, bemelegítenek az öltözőben. Mindannyiuk arcán látszik az eltökéltség, hogy „most aztán megmutatjuk, mit tudunk!”.

Ahogy vége az előző mérkőzésnek, elözönlik a pályát, kapura dobnak, gyakorolnak. Büszke szülőként nézem a srácot, hiszen mégis csak ő lenne családunk egyetlen normális (értsd: nem zenész pályára készülő) gyermeke. Örülök, hogy megtalálta helyét a sport világában, még ha csak hobbi szinten is.

Keresem az ellenfél csapatát, de nem találom. Csak akkor futnak be a pályára, amikor a bíró sípjellel behívja őket.

Amikor elkezdődik a meccs, furcsa érzésem támad. Mint ha valami paródia zajlana a pályán, melynek egyik résztvevője a liliputi cirkusz csapata, a másik pedig valami génmódosított, óriáscsemeték egyesülete. A mi csapatunk legmagasabb tagja is alacsonyabb, mint a másik csapat legkisebb játékosa. Átlagban másfél fejjel nagyobbak az ellenfél kézisei. Nem nagyon értek a kézilabdához, de azt már megtanultam, hogy a magasságbeli és az erőbeli fölény igen fontos. Na, ez most itt adott, csak sajnos az ellenfél csapatában. Öt perc után világos, hogy nincs értelme komolyan venni a meccset, már nyolc góllal vezetnek, a mi csapatunk tagjai támadáskor még a kaput sem látják az eléjük tornyosuló emberhegyektől. Levonom a következtetést: ez van, amikor egy egyesület ötszáz gyerek közül választhatja ki 12 fős csapatát. Kivételesen magas és erős gyerekek kerülnek szembe a mi csapatunk átlagos testfelépítésű gyerekeivel.

Öt perc után időt kér az edzőnk, és valamit nagyon magyaráz a srácoknak. A visszajövő játékosok láthatóan előrébb tolják a védekezést, aminek meg is lesz az eredménye: megszűnik a gólzápor.

A meccs ezzel együtt is több, mint húszgólos különbséggel zárult.

Beballagok az öltözőbe, és közben azon gondolkozom, ha én lennék az edző, most mit mondanék a gyerekeknek (meg a szüleiknek).

Becsukom magam mögött az ajtót, és szembetalálom magam egy csapat jókedvű, mosolygós sráccal. Teljesen úgy néznek ki, mint ha ők dobtak volna hússzal többet! Fiam odajön, és csak annyit mond: „Apa, mindegy ez a meccs, az ellenfél csapatában 13-14 éves gyerekek játszottak.”

Nem hittem a fülemnek. Megtörténhet, hogy a 12 éveseknek kiírt versenyre valaki idősebb gyerekeket hoz?! A mi csapatunkat sem tudta az edző csak 12 évesekből összerakni, ezért szerepeltek 11 és 10 évesek is. Fiatalabbat ugyanis lehet nevezni, idősebbet nem.

Odamegyek az edzőhöz, és megkérdezem, igaz-e, hogy jóval nagyobb gyerekek voltak az ellenfél csapatában. Igen, igaz – válaszolja. Néhányuk egy, többségük két évvel idősebb a kiírásban szereplő 12 évnél.

Értetlenkedve kérdezem, hogy ezt hogy engedhetik meg a szervezők!? Nincs életkor ellenőrzés? Amikor ekkora különbség van a csapatok magassága között, nem merül fel automatikusan az ellenőrzés?

De igen – jön a válasz. Csak az a baj, hogy az ellenfél csapatának edzője a szakági referens, úgyhogy senki nem meri elkérni tőlük a diákigazolványokat.

Kész, végem van. Azt mondtam a fiamnak, a sport ugyan úgy nemesíti a lelket, mint a zene. Akaraterő, munka, tisztesség, önfegyelem – az élet legfontosabb dolgait lehet megtanulni a rendszeres sportoláson keresztül.

Erre idejön egy szerencsétlen pojáca, és legyalulja a 12 éveseket egy 14 éves csapattal.

Fiammal beszélgetve aztán rájöttem: az igazi baj nem is a mi csapatunkban van, hanem az övében.

A 14 éves gyerekek ugyanis pont most tanulják meg tőle, hogyan kell csalni, a könnyebb utat választani, manipulálni. És bizony, a szakági referens nagyon téved, ha azt hiszi, ezek a gyerekek négy-öt év múlva nem fogják teljesen tudatosan használni ezeket az eszközöket – pont vele szemben is!

Hajrá, szakági referens úr! Sok sikert a simlis magyarok következő generációjának kineveléséhez! Csak azt kérem, majd ne panaszkodjon a magyar kézisport mentális problémái miatt!

Bolyki Gyuri írása 

Négy évig jártam magán teológiai oktatásra két lelki-szellemi vezetőmhöz a 90-es évek közepén.

A sok görög és héber óra, valamint közös Bibliatanulmányozás végén eljutottam arra a meggyőződésre, hogy teológiai látásaim tulajdonképpen leginkább nekem szólnak, nem másoknak. Arra valók, hogy az én hitbeli fejlődésemet segítsék, az én életem milyenségén változtassanak. A többiekre csak annyiban tartoznak, hogy lássák: milyen úton haladok előre.

Ennek az útnak egy része volt, amikor nekiálltam a bibliai Jelenések könyve tanulmányozásának. Óriási kíváncsiság volt bennem, hova lyukadok ki a munka végén, és bizony, az is izgatott, vajon kialakul-e valamiféle menetrend, vagy naptár a köznyelvben csak „világvégének” nevezett eseményekkel kapcsolatban. A naptár-kérdés ugyanis igen bonyolult feladat a kereszténységnek.

Először is, sokan elhatárolódnak az időpontok kutatásától, Jézus szavait idézve: „Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyezett” (Apostolok cselekedetei 1,7). A bátrabbak szerint viszont Jézus nem a vizsgálódást akarja tiltani, hanem arra figyelmeztet: ne lepődjünk meg, ha bizonyos események időpontját nem fogjuk tudni meghatározni a Bibliából, mivel Isten azokat nem akarja tudatni velünk.

Sokan összeállították már a Bibliában szereplő események naptárát. Ezek természetesen nem csak előre mutatnak, hanem visszafelé is, mintegy hatezer év távlatába. Hogy mennyire bonyolult az időpontokat adatolni, jól jelzi, hogy az általam fellelhető lexikonok és segédkönyvek naptárai között nincs két egyforma! Tizenkét évig foglalkoztam a Jelenések könyve tanulmányozásával, ez alatt minden jelentősebb magyar, angol és német teológiai központ és bibliamagyarázó naptárát beszereztem, de nem volt köztük két egyező. Sajnos, csak úgy tudtam haladni, ha eldöntöttem, melyik alapján fogom számolni az időt, és nem vettem figyelembe a többit.

Mikor elkészültem a tanulmányozással, könyvet írtam belőle, melynek első kötete meg is jelent. A második kötetet viszont nem merem kiadni. Ugyanis – és most kapaszkodj meg – a tizenkét év alatt nekem is lett egy naptáram! Ami természetesen különbözik az összes eddig megjelenttől. Ez kész! Mostantól én is rontom a statisztikát! :-(

De van egy ennél sokkal nagyobb probléma is! 

Képzeld el, ha kiadom a második kötetet, és nem úgy történnek a dolgok, ahogy ott megfogalmazom. Mi fog történni? Nevetség tárgya lesz a könyv, és minden más is hiteltelenné válik, amit leírtam. Kvázi felesleges kiadni a könyvet. Többen javasolták kompromisszumos megoldásnak, hogy húzzam ki belőle az időpontokra vonatkozó részeket, de az azt jelentené, hogy 17 bibliai szakaszt egyszerűen ignorálok – ami ugye nem igazán jó megoldás. Róka fogta csuka:-(

Na, és mi lenne a másik esetben? Ha úgy történnének az események, ahogy a könyvben leírom? Mondjuk, megvalósulna az egyik kardinális esemény, és Barack Obama nem töltené ki hivatali idejét, hanem annak felénél (2014-ben) megszűnne a hatalma? Ez mennyivel jobb verzió? Mindenki azt figyelné, vajon bejön-e a következő időpont is! Ha bejön, akkor pedig az azutáni.

Na de, ki foglalkozna azzal, hogy mi MIÉRT van?! Senki! Minél inkább bebizonyosodna, hogy helyes a könyvben leírt naptár, annál kevésbé érdekelné az embereket a MIÉRT. Óriási versenyfutás kezdődne az idővel, és mindenki igyekezne saját egzisztenciáját és környezetét a lehető legjobban bebiztosítani.

Hogy miért gondolom ezt? Mert ez a tapasztalatom.

Tudom, nem illett komolyan venni a 2012. decemberi „világvégét”. De melyiket illik majd komolyan venni? Mit kell ahhoz vizionálni, hogy ne nevetség tárgya legyen a közelgő pillanat, hanem elgondolkozzunk rajta? A fő kérdés ugyanis nem az, mikor jön a „világvége”, hanem, hogy ez mit jelent számunkra, mit kell tennünk, min kell változtatni. Erre a témakörre viszont a legkisebb nyitottságot sem látom. Szeretjük az életünket, és pontosan tudjuk, mit akarunk még jobbítani rajta. Jó előre lefektetett stratégiánk van gyermekeink boldogulásához, és azt is kitaláltuk, hogyan keressük meg az ennek fedezetéül szolgáló pénzt.

Egyszerűen nem született még meg az a világvége koncepció, mely képes lenne akár csak egy pillanatra is megállítani bennünket a rohanásban. Arról már nem is beszélek, hogy esetleg változtatnánk gondolkodásunkon, értékrendünkön, céljainkon.

Hát ezért mindegy, hogy mikor jön a „világvége”. Úgy sem fognak az emberek készülni rá, ugyan úgy fontosabb lesz az egyén saját boldogulásába vetett hite és szándéka, mint ahogy mindig is ez volt a legfontosabb. Ilyen az ember. Azt hiszi, ez a világ azért van, hogy kiszolgálja a kívánságait.

Sosem felejtem el Déri János halála előtti utolsó interjúját, melyben Fodor Jánossal beszélgetett, és szinte sírva kérte őt – és rajta keresztül kollégáit is – hogy gondolják újra életüket, ne kövessék el azt a hibát, amit ő. A halál árnyékában élő ember mérlegre tette életét, és pontosan tudta, hogyan kellett volna. Csak már úgy érezte, elkésett a felismeréssel.

Egyszer eljön mindannyiunk világának a vége. És az egész világ vége is. Hú, mi lesz itt!