Bolyki Gyuri írása

Öt évvel ezelőtt kezdődött azzal, hogy egy igen tehetséges fiatal színész-rendező nyerte meg a pályázatot.

Nem kispályás mitugrászok voltak az ellenlábasai, hiszen az egyik csoportot pl. Hudi, Schilling és Ascher, a másikat pl. Balikó, Valló és Béres fémjelezte.

A színház művészeinek titkos szavazásán óriási fölénnyel nyert a Balikó-féle csoport. A kormány által összeállított elbíráló testületben 3 szakmabeli mellett 7 politikai küldött ült. A pályázókat nem hallgatták meg, a testület üléséről nem készült jegyzőkönyv, a bizottság döntésének aránya nem került nyilvánosságra. Csak annyi, hogy a fiatalember lett a színház vezetője.

Balikó az események után így nyilatkozott: „Az egész jogilag hiteltelen, megalapozatlan. Ha ennyire komédiára veszik a demokratikus szabályokat, akkor miért nem neveztek ki valakit pályáztatás nélkül?”

Így nyert tehát a fiatalember.

Sokak szerint azért ő győzött, mert édesapja a szocialista frakció országgyűlési képviselője volt.

Mások szerint meg azért, mert tökéletesen megtestesíti a balliberális kultúrpolitikusok által megálmodott „művészt”.

A fiatalember pedig mind a két szempontra magasról tesz, hiszen ő egyszerűen csak alkotni akart egész életében. Annyit tett pályázata érdekében, hogy elvállalta a Heti Hetes nevű valamiben való szereplést, hogy azok előtt is ismert legyen, akik az életben nem voltak még színházban. (Ugyan ezt tette egyébként Eszenyi Enikő is, mielőtt a Vígszínház vezetői pályázatát beadta volna.) De ez nem rossz, hiszen inkább igazi művészek használják ki imidzs-építésre az ilyenfajta felületeket, mint politikusok, vagy gengszterek.

Persze, a fiatalember tudta, hogy ő egy megosztó személyiség, erre már évtizedekkel ezelőtt rájött, de azt is megtanulta, hogy ez nem baj, sőt! Tehetsége révén megosztó, de szikrázóan jó munkák születtek, melyek olyan erős jelleget mutattak, hogy rajonghatott érte az erre fogékony közönség. Talán sokan fel sem fogják, mennyire nehéz olyat alkotni, amiért rajongani lehet! Minden művész álma ez, de legtöbbjük sosem tudja megvalósítani. Neki megadatott ez a fajta képesség, és szorgalma révén kiaknázta az ebben rejlő lehetőségeket.

Amikor kinevezték, igen erős támadások érték.

Egyrészt azért, mert ellenfele pályázatát a – természetesen pártatlan – lebonyolító apparátus „véletlenül” hiányosan továbbította az elbírálók felé: a 40 oldalas anyagból mindössze 9 oldalt. Balhé lett belőle, újra össze kellett hívni a testületet. Persze, ha gond nélkül megérkezik pályázati anyaga, akkor sem lett volna győztes, hiszen az állás szimbolikus jelentőségű, és minden kormányzat a maga által képviselt értékrend megtestesítőjét ültette oda, amióta világ a világ – illetve amióta megszűnt a kommunista diktatúra.

Aztán azért is támadták a fiatalembert, mert sokak szerint homoszexualitása nem fér össze a magas művészi elvárásokkal, illetve az intézmény jellegével.

Ez nettó hülyeség! A körülöttem lévő homoszexuális művészek zöme sokkal érzékenyebb és flexibilisebb, mint a többiek. Ebben – lelki rugóik milyensége miatt – előnyük van. És mivel a boldog élet egyik legfontosabb alapkérdése körül folyamatos harcban állnak önmagukkal és/vagy szűkebb-tágabb környezetükkel, olyan mélységeket és magasságokat is bejárnak, amit nem sokan.  Így az érett, homoszexuális művészek lelki cizelláltság terén sokszor előrébb járnak, mint a hozzájuk hasonló kaliberű heteroszexuális társaik. Persze, a másik oldalon ez hátrány is, mivel nem minden helyzetet tudnak úgy értelmezni, ahogy azt a nézők 99%-a megéli, így sokszor „elcsúsznak” egymás mellett a gondolati síkok, tartalmi hangsúlyok. Ettől még a produkció nem rossz, csak a többség ízlésétől kicsit eltérő. Vannak a többségben olyanok, akiket ez érzékenyen érint, és vannak, akik nem nagyon problémáznak ezen – vagy az is lehet, hogy kifejezetten tetszik nekik.

Nem könnyű, de igen értékes, és fantasztikusan impulzív életpálya a tehetséges homoszexuális művészeké. Nem hiszem, hogy bár kit is hátrébb kéne sorolni egy versenyben csak emiatt.

A pályázat eredményének kihirdetése után a fiatalember elkezdte a munkát. Az intézmény előző vezetője – az új igazgató terveire való tekintettel – két betervezett előadásról lemondott, mivel ezek (főleg) személyi kérdésekben nem voltak összeegyeztethetők a nemsokára felálló új társulattal. Ez csak egy kis figyelmesség volt, de jól szemlélteti, milyen hangulatú intézményt vehetett át a fiatalember.

Elkezdett dolgozni. Koncepciója és rendezései nyomán olyanok is megjelentek a színházba, akik addig máshol (pl. a Bárkában) találták meg kedvenc művészi értékeiket. Persze, az is igaz, hogy mások meg elmaradtak, mert nem voltak kíváncsiak a fiatalember szemléletére, ők egy másfajta – az előző vezető által képviselt – világlátásból szemlélik a színház által megjelenített témákat, helyzeteket. De ami a lényeg: szép számú közönség csatlakozott az intézményhez, mely telt házzal üzemelt.

Volt aztán néhány összezördülés (pl. amikor a Románoknak kiadta a Nemzet Színházának épületét megünnepelni Erdély elcsatolását), de ez csak még jobban megerősíti, hogy a fiatalember abszolút politikai analfabéta, ha akarna, sem tudna megfelelni ilyen-olyan –izmusoknak. Ő egy szertelen tehetség, aki – ha lehetősége adódik rá – a világot is kiforgatja a sarkából zseniális meglátásaival, szorgalmas munkájával. (Csak egy jellemző momentum: emlékszem, amikor Szolnokon a Liszt Ferenc Kamarazenekarral játszotta a Mozart darabot, Rolla azt mondta, azért nem mutatja meg Alföldinek, hogyan kell vezényelni, mert olyan tehetséges, hogy tudna! :-)

Volt még egy-két vihar (a biliben), de komolyabb problémák nélkül, magas színvonalon zajlott a munka öt évig.

Aztán egyszer csak eljött az új pályáztatás ideje.

Persze, hogy a fiatalember szeretett volna újrázni, de az is persze, hogy egy akkora társadalmi támogatottsággal rendelkező kormány, mint a mostani, le fogja cserélni őt. Nem azért, mert tehetségtelen, hanem azért, mert a fiatalember egész egyszerűen máshogy érzékeli a világot, máshogy rezdül, máshogy hangsúlyoz, mint ahogy az a jelenlegi kormánynak szimpatikus. Azt is mondhatnám, hogy a kormánynak van kultúrpolitikai elképzelése, tudja, milyen finomhangolást szeretne ezen a területen elvégezni, és igyekszik olyan embert választani az emblematikus intézmény élére, aki képes ezt megvalósítani. Mindenki tudja jól, itt nem arról van szó, hogy mostantól a minisztert dicsérő verseket kell felolvasni, hanem arról, hogy milyen témákat tartunk fontosnak feldolgozni, a feldolgozásban milyen értékrendszert fogunk megjeleníteni, stb. Akinek van köze a művészethez, az érti ezt, akinek nincs, annak hiába magyaráznám.

Ahogy közeledett a döntés időpontja, a fiatalember egyre furcsább helyzetbe lavírozta magát, míg végül eljutott odáig, hogy tragikomikus módon politikai szabadságharcos lett belőle. Már a határon túlról is leveleket küldözgetnek kommunista és balliberális művészek, melyben követelik a politikai intrika áldozatává vált fiatalember visszahelyezését az intézmény élére.

Az egészben az a legröhejesebb, hogy mindehhez a fiatalembernek semmi köze! Ketté vált az ő személye, és a személyére oktrojált politikai hiszti. Egyik oldalon ott van ő, a tehetséges művész, másik oldalon először is ott van az e tekintetben nagyon rossz – de saját érdekeit kiválóan képviselő – tanácsadója (akit most nem nevezek meg), valamint az a balliberális politikai közösség, mely a lehető legnagyobb politikai hasznot be akarja söpörni rajta keresztül. De vajon tényleg, valaki azt hiszi, hogy egy olyan típusú ember, mint ő, képes egy politikai közösség szekerét tolni?! Van olyan, aki azt képzeli, hogy akár csak egyetlen politikai jellegű projektet is fel lehet rá építeni? Az összes, ami tőle kitelik, hogy – miután kipanaszkodta magát – ismét bemegy a Heti Hetesbe, és …  Ugyan már, komolytalan dolog! Még hogy politika!

A fiatalembert igazából nem is tudom hibáztatni. Ő egy kicsit szétszórt, nagyon tehetséges színész-rendező. Se nem több, se nem kevesebb. Nem tudom komolyan venni, amikor politizál, mert semmiféle morális alapja nincs a rendszer bírálatára. Így egy baráti mosollyal inkább félrenézek.

Ha hibás, egy dologban az: ez pedig a hiúság. Ugyanis elhitte (környezete elhitette vele?), hogy az ő tehetsége, az ő művészete egyet jelent a Nemzeti Színház boldogulásával. Elfelejtette, hogy már születése előtt százharminc évvel is volt Nemzeti Színház, és halála után kétszáz évvel is lesz. Az ő ötéves működése az évszázadok sorában egy jelentéktelen kis időszakasz – ami persze az akkor élőknek nagyon fontos.

Igaz, hogy ez csak egy hiba, de óriási hiba! Ennek révén derült ki ugyanis, hogy a fiatalember valójában éretlen volt erre a megtisztelő posztra. A Nemzet Színházának élén eltöltött idő – bármely kormánytól is jön a lehetőség – kegyelmi ajándék, mely nem jár, hanem adatik. Aki odakerül, az részt vehet egy évszázadokon átívelő nemzetépítő munkában, méghozzá a legszebb módon: a művészeten keresztül. Akinek pedig mennie kell, az örüljön, hogy ott lehetett, kívánjon sok sikert és erőt az ott maradóknak a munkához, és legyen büszke magára, mivel a sors kegyeltjei közé tartozik. Emelkedjen felül az önsajnálaton, művészként utasítson el mindenfajta politikai hisztériát, csak egy dologra koncentráljon: a Nemzet Színházának minél sikeresebb továbbélésére. Ehhez például az is hozzátartozik, hogy ha megkérik, egy darabot ne kezdjen el a távozása előtti hónapban játszani, legyen benne annyi jóindulat, amennyivel őt is fogadták. De nincs. A fiatalemberben még nincs elég nagystílűség ahhoz, hogy ugyan olyan békés színházat hagyjon maga mögött, mint amit kapott. Azt hiszi, azzal tudja bizonyítani nagyságát, ha minél nagyobb hisztéria veszi körül távozását.  Megteheti, mert a balliberális politika szekértoló sajtója hűséges kiskutyaként megy utána, lesi minden mondatát, és még azt is kihámozza belőle, amit valójában sosem gondolt.

Sajnos a Nemzeti Színház vezetéséhez a mi fiatalemberünk még nem nőtt fel. Ugyanis a jó vezető a méltó kezdet után méltósággal tud távozni is.

De én azt mondom, nem baj, van még ideje! Dolgozzon, járja be a világot, érjen el hatalmas sikereket, és majd lenyugszik.

Mi pedig addig is élvezzük játékát, rendezéseit a színpadon, és fogadjuk el majd bocsánatkérését, amikor rádöbben, hogy bizony van néhány dolog, ami még nála is nagyobb érték!

Ami egy igazi művész számára szent és sérthetetlen ebben az életben.

Bolyki Gyuri írása 

A gyermek harmadikos a konziban, fuvolázik, és versenyre készül.

Legutóbbi versenyélménye az volt, hogy a zsűri elnöke a verseny kezdetén felállt beszédet tartani, melyben közölte: ha valamelyik induló diákról kiderül, hogy több tanár is meghallgatta őt a verseny előtt, az kizáró körülmény. „Nem hurcoljuk ide-oda a gyereket, tessék egy tanárhoz járatni!” – hangzott a veretes vélemény. Kicsit ciki volt, mert hangosan felröhögtem, és valami olyasmit mondtam, hogy „ezt a hülyeséget”, de ez nem változtatott a helyzeten. Miután még azt is szabályozta, hogy mikor nézhet a gyerek a tanárára játék közben, valamint, hogy a zongorakísérő mennyit segíthet a hangolásban, az idős „tanár” a verseny indulása előtt olyan hangulatot teremtett, hogy senkinek nem volt kedve színpadra menni a gyerekek közül.

Teljesen mindegy, mi lett az eredmény, a lényeg az volt, hogy rábírjuk a gyerekeket a maradásra, és a fellépésre.

Másnap felhívtam néhány fuvolista barátomat, és megkérdeztem, valóban itt tart-e a fuvolista társadalom, elképzelhető, hogy ez lenne a helyes irány az ő értelmezésük szerint? Elhűlve hallgatták beszámolómat, nem akarták elhinni, hogy ilyen megtörténhet.

Azt hiszem, az ügy szerepelt a megfelelő szakmai grémiumok tanácskozásain, és komoly jelzést kapott az illető „tanár”, hogy szívesen elmagyarázzák neki, hogyan is kell versenyen zsűrizni. Az ügy ezzel le volt zárva.  A rosszkor, rossz módon szigorúskodó, ál-művész, hatalomfitogtató oktatói szemléletet elítélte a szakma. Örültem, de a gyerekek verseny-élményén ez már nem segített.

Azóta kicsit érzékenyebb vagyok a „hivatalos, akadémikus művészet” kérdéskörre. Hogyan kell valamit előadni, hogy azt a "szakma" elfogadja? Másik oldalról pedig hol a határ, mit engedhet meg az előadó magának a nélkül, hogy kivívná a közönség ellenszenvét? Mikor megy át a valódi művészi érték gagyiba, és mikor beszélünk a keményvonalas művészek régimódi felfogásának kényszerzubbonyáról egy-egy előadás kapcsán?

Száz évvel ezelőttig pl. teljesen természetes volt, hogy a művész önmagát adva, helyben improvizált kadenciával ad elő egy-egy versenyművet. Kétszáz évvel ezelőtt még az is normális volt, hogy a darab lejegyzett hangjegyei köré improvizatív elemeket játszottak a művészek.

Csak a XX. század elején kezdett uniformizálódni az előadó művészet, és ezzel egy időben „letisztultak” a művek is. Többé már nem illett improvizálni, sőt, az volt az igazán felkészült muzsikusság bizonyítéka, ha az éppen aktuális „sztár-irányvonal” szerint tudta valaki játszani az adott művet. A jólképzettség egyet jelentett az akadémikus felfogást tükröző előadással. Mire én bekerültem a zenei oktatás rendszerébe, elképesztő erős „hagyományok” voltak, melyekkel senki nem mert szembemenni. Az aktuális trendet a nagy lemeztársaságok által (legtöbbször) mesterségesen felfújt sztárok játékmódja képviselte, a közönség elvárása sokkal inkább az ennek való megfelelés volt, mint a sokszínűség és az egyéniség megmutatkozása. A diákok számára pedig az Akadémia tanárai által képviselt irányvonalak mellett nem volt létjogosultsága semmiféle egyénieskedésnek.

Emlékszem, mekkora felismerés volt, amikor tudatosult bennem, hogy Rolla János vonókezelése egy nem létező metódus. Ha egy művész-tanonc így húzta volna a vonót az Akadémián, úgy rúgták volna ki, hogy lába sem éri a földet. Na de Rolla a világ egyik legjobb kamarazenekarának koncertmestere volt, és úgy szólt a hegedű a kezei között, hogy mindenki elolvadt a gyönyörtől! Ez pedig azt jelenti, hogy nyugodtan húzhatja úgy a vonót, ahogy akarja. A lényeg, hogy jól szóljon, szeresse a közönség.

Másik meghatározó élményem Vashegyi Gyuri pályájának indulása volt. Egyszer csak a semmiből megjelent egy piaristáknál tanuló őrült, és elkezdett arról beszélni, hogy Bach idejében teljesen máshogy szóltak a hangszerek, mások voltak a zenei eszközök, és hogy mennyivel szebben szólnának a művek, ha ahhoz közelítene az előadásmódunk. Emlékszem, egy Pink Floyd kazetta hallgatása közben dumáltunk arról, hogy meg kéne csinálni egy ilyen koncertet a Zeneakadémián. Még konzis voltam, éppen érettségire készültem, mikor bejelentette, hogy az érettségim másnapjára megszerezte a nagytermet, ahol saját kórusával és velünk (az Erkel Kamarazenekarral) szeretné előadni a Vénusz és Adoniszt valamint a Dido és Aeneas-t. Egyben azt is közölte, hogy az egyikben nekem kell játszani a cselló-continuo-t. Hülyére gyakoroltam magam (érettségi koncert+ZAK nagyterem két nap alatt), de megtanultam kívülről az egész művet, és – a kritikák szerint – elég jól sikerült az előadás.

Akkor fertőződtem meg a korabeli előadásmóddal – ami ezután még évekig lenézett és lekicsinyelt dolog volt művészberkekben.

Eltelt húsz év, és elkezdtem szervezni a Kaposfest-et. Az első fesztivál legnagyobb felfedezése az volt számomra, hogy ledőltek a régen oly erősnek hitt falak. Idejött 30-40, a világ élvonalát képviselő fiatal művész, és bebizonyította, hogy a nemzetközi porondon vége az egységes előadói attitűdnek. Ezek az igen tehetséges és jól képzett hölgyek-urak mind saját egyéniségüket mutatták meg, a közönség pedig őrjöngött. A kritikusok „friss fuvallat”-nak, „újszerű megközelítésnek” nevezték az ott tapasztaltakat, és senki nem volt, aki egy rossz szót szólt volna az előadások sokszínűsége miatt. Sőt! Levontam a következtetést: tulajdonképpen jót tett nekünk a lemezpiac összeomlása, mert megszűnt az aktuális sztárok egyeduralma, sokkal több tehetséget mutathatunk be közönségünknek.

Most pedig ismét versenyre megy a gyermek. Próbálok segíteni a felkészülésben, de komoly kétségek gyötörnek: vajon, ha a kiírásban még az is meg van szabva, hogy egy adott művet melyik kottából kell megtanulni, mennyire van helye az egyéni felfogásnak? Mit fognak szólni, ha a gyermek nem mindig azt a legátó-ívet fogja megvalósítani, ami a kottába be van írva? Mennyire szabad a műben rejlő zenei sokszínűség miatt megmásítani egy-egy kiadói bejegyzést?

Ha magamról lenne szó, nem gondolkodnék, úgy játszanám, ahogy szerintem az a leginkább megfelelő. Na de most a gyermek megy versenyre!

Mi a jobb? Ha egy saját felfogású, élvezetes, de a kiadott kottától eltérő előadást nyújt – amivel rögtön ki fogják szórni, mert nem tartotta be a kiadói utasításokat, vagy ha ugyan azt fogja játszani, amit mindenki más – megbízhatóan betartva a rengeteg beírást.

Én, ha zsűritag lennék, nagyon örülnék egy kötelező darab sokféle előadásának, és éppen ezért nem írnám elő, melyik kottából kell játszani. De a zsűri nem én vagyok.

Végül is a gyermekkel közösen úgy döntöttünk, úgy játssza, ahogy ő jónak érzi. Lehet, hogy a versenyről kidobják, de legalább emlékezni fognak rá, mint aki egyedül máshogy adta elő a kötelező darabot.

Bolyki Gyuri írása

Van az Amadeus című filmben egy fantasztikus jelenet: a beteg Mozart halálos ágyán a rekviem „Confutatis” tételét diktálja Salierinek. Az egyes szólamokat külön-külön hallva rádöbbenünk, hogy a tétel minden szólama önálló zeneként is képes lenne megállni a helyét! Salieri a fél életét odaadta volna, ha Mozart zenéjének csak egy szólama valaha eszébe jutott volna. Attól zseniális ez a zene, hogy minden kis alkotóeleme önmagában is remekmű – így, amikor egyszerre halljuk őket, lenyűgöző az eredmény.

Mostani kis szösszenetem erről a jelenségről szól.

Az impulzust az adta, hogy néhány napja a Baldaszti’s-ban vacsoráztunk (ez egy viszonylag jó étterem az Andrássy úton).

„Bemelegítésként” az igen kedves felszolgáló úr olíva olajat kínált, saját sütésű kenyérrel. Lelkesedésemet látva még néhány csepp balzsamecetet is öntött a tányérkámra, én pedig nekiláttam a lakomának. De amilyen nagy lendülettel kezdtem, olyan gyorsan abba is hagytam. Mert nem volt jó. Nem volt finom. A kenyér rendben volt, de az olíva olaj és a balzsamecet még csak meg sem közelítette azt a szintet, ami gasztronómiai élményt tudna nyújtani. (Inkább kértem egy kis vajat.)

Az az igazság, nekem soha eszembe nem jutott volna szeretni ezt az olívaolaj-balzsamecet páros, ha bizonyos éttermek nem nevelnek rá. Úgy indult, hogy a La Plaza Spanyol Étterem megnyitása után néhány nappal meglátogattuk őket, és a felszolgáló ajánlatát elfogadva kipróbáltuk az olívaolajukat csak úgy, egy kis kenyérrel. Ahogy bekaptam az első falatot, mint ha megrázott volna az áram, ledermedtem. Az olajnak íze volt! Méghozzá olyan íze, hogy kész voltam tőle. Na, gondoltam, ha ez az olíva olaj, akkor valami más nevet kell adni annak a pancsnak, amit otthon használni szoktunk! Mert, hogy ehhez képest se íze, se bűze. Persze az is igaz, az olíva olajat soha nem úgy tekintettem, mint valami önálló étel, hanem mint a „nagy egész” egy pici darabkája, ami végül is mindegy, milyen ízű. Hiba volt. A jó olíva olaj önmagában is értékes gasztronómiai élmény, fantasztikus íze van, csak meg kell találni a megfelelő minőségű terméket. Na, ezzel sokáig bajban voltunk! Mivel a boltokban nem hozzáférhető a La Plaza-ban használt első osztályú spanyol olaj, kipróbáltunk egy csomó mást, de egyik sem ízlett annyira, mint az.

A következő impulzus a Spoon hajón ért, amikor egy vacsora előtt üdvözlő falatként olíva olajat kaptunk, amibe néhány csepp balzsamecetet is tettek. Ez volt az első alkalom, hogy kipróbáltuk ezt a párosítást, és nagyon bejött. Ugyan az olaj íze meg sem közelítette az általunk megszeretett ízt, de a balzsamecet élvezhető volt. Ez is egy új tapasztalat: a balzsamecet önmagában is finom, nem csak salátán, húson, miegyeben. Kiskanálra csöppentve érdemes kóstolgatni, olyan telt, bársonyos, „mézes” íze van, mint ha jófajta Tokajit kóstolgatna az ember!

Újult erővel álltam neki a spanyol olaj keresésének, és közben utána olvastam, melyik balzsamecet milyen karakterű, próbáltam a leírásokból kihámozni, melyiket lenne érdemes megvenni. Mivel a jó ecetek igen drágák (10.000-15.000 Ft/100 ml), szóba sem jöhetett egy széleskörű teszt, ki kellett választani kettőt, amit beszereztünk. Szerencsére az egyik pont azt hozta ízben, amit kerestünk, úgyhogy most már csak a jó olaj hiányzott.

Nekünk a modenai Villa Bisini Gambetti balzsamecet jött be a legjobban.

De nem sokkal utána ez is megoldódott.

Tavalyelőtt elmentünk a Millenárisra a Gourmet Fesztiválra, és jól körbeettünk mindent, ami érdekelt. Kifelé jövet, a kaputól tíz méterre egy kis bódéban észrevettem egy pont olyan lila-mintás üveget, mint amiből a La Plaza-ban kiöntötték nekünk az olíva olajat. Kérdésünkre elmondta a srác, hogy ez az az olaj, ők hozzák be Magyarországra, de üzletben nem kapható, csak interneten rendelhető. Félve kérdeztem meg az árát, és majdnem hanyatt estem, mikor azt mondta: 3.700 Ft/üveg. De hiszen mi ennyiért szoktuk megvenni a seíze-sebűze olajakat, itt pedig az egyik legjobb olaj kerül ennyibe! Nosza, meg is rendeltünk egy üveggel, és az óta is rendszeresen rendelünk tőlük. Mindig pontosak, korrektek, nincs semmi gond.

E felfedezéssel végre létrejöhetett az általunk igen megszeretett olíva olaj-balzsamecet kombó, amibe kenyér helyett a feleségem által sütött grissinit szoktunk belemártogatni. Nagyon finom, mindenkinek ajánlom kipróbálásra!

Az olaj és az ecet a pálinkáspohárban. 

Ezen előzmények után mentünk a Baldaszti’s-ba vacsorázni. Amikor az úr felajánlotta az olíva olaj-balzsamecet párosítást, igen megörültem, hiszen a balzsamecetet az étterem tulajdonosának gourmet-boltjában szoktuk vásárolni – tehát nyilván finomat fogunk kapni itt is. De nem. Az étteremben nem a jófajta olaj és ecet van, hanem az olcsóbb, ízetlenebb termékek. Lelkük rajta.

Viszont nektek, Drága Barátaim, nagyon ajánlom otthonra, saját beszerzésben az alábbi két terméket!

Az olíva nem csak „tunkolásra” jó, lehet vele sütni-főzni is, alig drágább, mint a minősíthetetlen átlag-cuccok a boltokban. Szívesen reklámozom a forgalmazót, mert ár-érték arányban kimagasló élményt nyújt az olajuk.

Igazioliva.hu - tisztességes, korrekt szállítók!

A balzsamecet már kicsit húzósabb ügy. A képen látható kiszerelés kb. 14.000Ft. Tudom, hogy elsőre soknak tűnik, de ez pont olyan, mint a Maldon só, melynek kilója 5.000Ft. Higgyétek el, ötfős családunkban (ahol mindegy gyerek kamasz – ennek megfelelően rengeteget eszik), egy év alatt fél kiló sem fogy el belőle! Tehát éves szinten nincs 2500 Ft, hogy egészséges, és nagyon finom sót használunk kenyérre, húsra, zöldségre (főzni nem ezzel kell!).

A balzsamecettel is így vagyunk. Egy üveg igen jó minőségű ecet kb. 14.000Ft, de ez nálunk fél évig kitart. Egy-két csepp tökéletesen elég mindenre, fantasztikus ízt ad, önmagában is élmény – szóval, ha van rá havi 2.000Ft, ne sokat vacilláljatok, irány egy jó bolt, és vegyétek meg, próbáljátok ki!

Tapasztaljátok meg, milyen az összkép, amikor minden szólam önmagában is egy művészi alkotás! 

A nyerő páros

Bolyki Gyuri írása 

Elkészült Magyarország Himnuszának új verziója. Egy (valamiért névtelen) hegedűművész, Rúzsa Magdi és egy jelelő „kórus” adják elő a dalt.

A siketek és nagyothallók felé tett gesztust nagyra értékelem, ideje volt már egy ilyen feldolgozásnak.

Azonban Rúzsa Magdi előadói teljesítményére nem tudok mit mondani. Szeretem őt, írtam kritikát is róla, elismerem a teljesítményét, személyes problémám nincs vele. De ez a zene nagyon nem jó így.

Nem az a kérdés, hogy vajon az előadás mennyire van közel az alkotó – Erkel Ferenc – eredeti szándékához, hiszen én is csak egyszer hallottam úgy előadva, ahogy azt ő elképzelte. Ez konzis koromban, a konzis zenekarral történt. Szabó Tibor vezetésével megmutattuk egy koncerten, milyen is az eredetileg verbunkosnak szánt Himnusz. Pattogó, feszes ritmusképletek, igazi magyaros karakánság jellemezte a zenét – olyan sokszor hallottam az általában megszólaló lassú, gyászzene-szerű verziót, hogy már tizenévesen is furcsa volt eredeti tempóban és jellegben előadni.

Tehát nem az a baj, hogy az előadás messze van Erkel elképzelésétől, hanem hogy mindentől messze van. Ugyan annyira értelmezhetetlen Rúzsa Magdi előadása, mint ha egy operaénekes adná elő, hatalmas vibrátóval kísért drámai hangon. Azzal sem tudna mit kezdeni többségünk, mivel nem egy drámai szoprán-előadás van a fülünkben, lelkünkben.

Magdinál nem a képzett operaénekesekre jellemző vibrátó a baj, hanem a képzetlen énekesekre jellemző összes elkövethető hiba. Mert, hogy, a Himnusz elénekelve, az bizony ZENE, méghozzá klasszikus zene. Azért klasszikus zene, mert csak annak sajátságos "szabályrendszerében" tud igazán életre kelni a hangok közötti zenei összefüggés, a dallamív, méghozzá akkor, ha az ezekhez szorosan hozzátartozó ritmikai és dinamikai elemek is megvalósulnak - maradéktalanul!

Nos, sajnos a most elkészült előadásban mind ezt nem sikerült megoldani. Nem tudom hibáztatni érte Rúzsa Magdit (aki hallhatóan nagy alázattal állt a mikrofon elé), hiszen egy televíziós vetélkedő, és az utána méltán elért további sikerek még nem tesznek senkit avatott és felkészült zenésszé. Ez is egy szakma, amit a legtöbben tizenöt évig tanulnak, mielőtt színpadra lépnek. Ez idő alatt érti meg a későbbi előadó, hogy például az egyes hangokba való beledagasztás (ahogyan a dal kezdete megszólal Magdinál) a felépíteni kívánt zenei motívum első számú gyilkosa. Azt is megtanulja a későbbi előadó, hogy a kottában leírt dinamikai bejegyzések megvalósítása hogyan képes érzelmeket kiváltani a hallgatóból, miként formálja észrevétlenül lelki impulzusait. Azt is megtanulja, hogy amikor alulról felugrunk egy-egy magasabb hangra, először is nem csúszunk, másodszor vigyázunk, hogy zeneileg ne ugorjon ki csak azért, mert magasan van. Aztán azt is megtanulja, hogy ha nincsenek megfelelő zenei eszközeink egy-egy hatás eléréséhez, akkor sem kezdjük el hajlítgatni a hangjegyek/szavak végét – csak azért, mert kicsit esetlen és unalmas egy-egy hosszú hang. Inkább akkor kigyakoroljuk a zenei kifejezőeszközök használatát, melyekkel szépen és ízlésesen – nem utolsó sorban zeneileg odavaló módon – formálni tudunk minden egyes hangot. Meg persze azt is fontos megtanulni, hogy kellő időben abba kell hagyni a mássalhangzókat, hogy ne úgy hangozzék pl. a „víg esztendőt” szópár, hogy „ví gesztendőt”.

Most talán néhányan azt mondják, ez Magdi stílusa, ő így szokott énekelni. De valójában ez nem Magdi stílusa, soha nem énekelt így. Ő egy rocker, aki most - bizonyos okokból - kirándulást tett egy másik zenei közegben. És sajnos, ahogy azt halljuk, ez a közeg nem az ő világa. Nincsenek megfelelő eszközei ahhoz, hogy meg tudjon formálni egy ilyen alkotást, ezért kénytelen mindenféle pótcselekvéssel élni. A klasszikus zene azonban ezt nem viseli el.  

Tudom, mondhatnánk azt is, hogy mind ez nem fontos – de az. A Himnusz ugyanis nem csak egy gyönyörű zene, hanem életünk egyik legfontosabb zenéje, amit szeretünk mindannyian úgy hallgatni, hogy azonosulunk vele. Ehhez azonban értő és avatott tolmácsolásra van szükség, melyről a legtöbb ember nem is tudja, hogy miért hallgatja szívesen. Általában azért, mert úgy van előadva, ahogy azt a mű zenei felépítése megköveteli.

Őszintén megmondom, a felvételt hallva nem tudom, mit mondtam volna Magdinak, ha nekem kellett volna instruálni a stúdióban. Valószínű, olyan nehéz lett volna a dolgom, mint neki velem, ha rock lemezt akarnék csinálni. Mitől lennék ugyanis én rockos? Hiszen nem vagyok rocker! Persze, próbálhatok úgy csinálni, rázhatom a nem létező hosszú hajamat, kiabálhatok a mikrofonba nagy „jeeeeee”-ket, de erre legtöbben csak azt mondanátok, hogy ez szánalmas, hagyjam inkább Magdira. Mert ő egy igazi rocker.

A Himnusz előadása viszont sajnos nem rocker-munka.

Úgyhogy nem is Magdival kéne ezt megbeszélni, hanem azzal, aki szerint Magdinak kellett ezt elénekelni. Mert, hogy az illető tévedett.

Aki azt szeretné, hogy egy egész nemzet azonosulni tudjon a következő feldolgozással, keressen egy olyan előadóművészt, akinek minden képzettsége és adottsága meg van e gyönyörű zene elementáris erejű, kifejező előadásához. Ha kell, segítek!

Bolyki Gyuri írása

500 millió (azaz félmilliárd!) forinttal támogatja a magyar kormány Gőz László magán koncerttermének megvalósítását. Ennyi a hír.

Gőz László – több tevékenysége mellett – a balliberális oldal ikonjainak számító Geszti Péter és Dés László lemezeinek kiadója, a Westel (később Magyar Telekom) „Kapcsolat koncertek” szervezője, Demszky Gábor támogatottja volt a mögöttünk hagyott időszakban. Bár nem volt annyira előtérben, mint a fenti emberek, erősen kötődött hozzájuk.

És most az Orbán kormány félmilliárdot ad neki, hogy befejezze kétmilliárdos „kis MÜPÁ”-ját a IX. kerületben.

Na, ha valami, hát ez kultúrharc!

Azt is elmondom, miért.

Egyrészt azért, mert Gőz László (szakmabelieknek: Öcsi) fenti tevékenységei mellett meghatározó tagja volt például az ESP együttesnek – tehát nem egy kutyaütő zenészről, hanem elsőrangú előadóművészről van szó.

Aztán azért is, mert Öcsi a támogatásokat és üzleti bevételeket nem ellopta/elköltötte a Riviérán, hanem elképesztő mennyiségű kortárszenei CD-t adott ki belőle. Munkássága révén sikerült megszereznie Kurtág György és Eötvös Pétes megtisztelő barátságát, olyannyira, hogy Eötvös a most megnyíló komplexumban fogja tartani nemzetközi kurzusait.

Aztán azért is, mert gondos és előrelátó projektvezetőként felépítette az ország egyik legnagyobb zenei könyvtárát – nem, mint közintézmény, hanem mint őrült zenebuzi, aki igyekszik segítséget nyújtani a következő generációk számára az előrelépéshez.

Nos, az Orbán kormány nézi-nézi ezt az embert, és azt mondja: „Adjuk oda neki azt az 500 milliót. Mert jó helyen lesz!” Ugyan lehetne stadiont is építeni belőle, meg még száz másik pályázatot támogatni helyette, de Öcsi projektje legalább annyira fontos!

Drága Barátaim! Ez volt az igazi kultúrharc – és a kultúra győzött!

Nem az számított, hogy Öcsi kinek a „kölyke”volt, kik támogatták sokáig, kiadott-e valaha ballib-művész lemezeket, hanem az ezen messze túlmutató kultúramegőrző, értékteremtő munka, melynek ma már komoly nemzetközi visszhangja is van.

Lehet fikázni és/vagy irigyelni Öcsit, de inkább tessék utána csinálni!

A recept:

-        Húszévi gyakorlással igazi művész-emberré válni.

-        Helytállni hazai és nemzetközi színpadokon.

-        Elköteleződni a kultúra mellett, és éjjel-nappal azért dolgozni, hogy az igazi érték megmaradjon a jövő számára – például lemezfelvételek formájában.

-        Felvállalni a fiatal tehetségek támogatását.

Amint látjátok, Öcsi kapcsán nem nagyon van szó rózsadombi villáról, kétévente lecserélt luxusautókról, külföldi titkos bankszámlákról.

Öcsi után a magyar kormányt is lehet fikázni – de ezzel a döntésével bizony bemutatta, hogyan kell kultúrharcot vívni. És félmilliárdot adott  egy megszállott, egész egzisztenciáját a kultúra oltárán feláldozó hapsi elképesztő projektjére.

Innen küldök nekik egy nagy BRAVÓ-t!

Öcsinek pedig csak annyit üzenek, hogy sokan, sokat fogunk tenni azért, hogy az iszonyú bankkölcsönt fedezni hivatott havi bevételek mindig rendelkezésre álljanak.

Üdv: Gyuri

Bolyki Gyuri írása 

Most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, ami miatt az egész kérdéskör feldolgozásának nekiálltam.

Ugyanis az első fejezetben hivatkozott két írás a „művészek”-ről szól, mint egy általánosan értelmezhető „valamiről”, amire olyan horderejű mondatok kapcsán hivatkozni lehet, mint hogy:

„Talán most már nagyrészt megfogalmazható, hogy arányosan miért is lehet több a tehetséges ember a vállaltan liberális, vagy - ma nevezzük így- baloldali közösségben, hiszen nagyobb teret enged maga a közösség az alkotásnak, s eleve lényéből fakadóan egy művész hamarabb sorolja magát a szabadság világához tartozónak, s ezen túl, s túlmutatva maguk a baloldali közösség politikusai is nyitottabbak a tehetségre, hiszen elveik ellen szólnának, ha nem engednének teret az újnak, az erőnek, a szónak.”  (Nagy Kati)

Nos, először, néhány általános megállapításról:

„… megfogalmazható, hogy arányosan miért is lehet több a tehetséges ember a vállaltan liberális, vagy - ma nevezzük így- baloldali közösségben”.

Huszonöt éves zenei pályafutásom során azt tapasztalom, hogy a klasszikus zene világában jóval több jobboldali zenész van, mint baloldali. Tehát ez a megfogalmazás maximum úgy lehet igaz, ha azt leszűkítjük a színház világára – amit nyilván a cikk szerzője nálam jobban ismer. Akkor viszont felmerül a kérdést: mi az a különbség, ami miatt a színházi világ inkább balra húz? Sokat gondolkodtam, de nem tudom. Hallottam már arról, hogy a színiiskolák némelyike kifejezetten balliberális kötődésű, de azt nem akarom elhinni, hogy a tanárok képesek lennének növendékeiket politikailag befolyásolni. Ez ugyanis azt jelenti, hogy nem tanárok, hanem ügynökök. Inkább arra gondolok, hogy a nyelvi nehézségek miatt még a legtehetségesebbek közül is csak nagyon kevesen képesek a világpiacon érvényesülni, így az egész szakma „befelé forduló” lett. Sokkal inkább rá vannak szorulva a mindenkori kormányok jóindulatára, mint a zenészek - ami aztán a hatalomhoz kapcsolódó attitűdjükben is megjelenik. Ez így volt a rendszerváltás előtt is, az óta is így van. Az pedig, hogy volt már jobboldali kormány az elmúlt húsz évben, de azok egyike sem konfrontálódott a színházi világ képviselőivel olyan mértékben, mint a mai, azt jelzi: ez a terület kizárólagos balliberális fennhatóság alá tartozott.

„hiszen nagyobb teret enged maga a közösség az alkotásnak”

A kommunista diktatúrával a hátunk mögött azt mondani, hogy a baloldali közösség nagyobb teret enged az alkotásnak, mint a jobboldali, elég furcsa – és gyors felejtő képességre utal. Szerintem baloldali és jobboldali rendszerek esetén is csak annyi a kérdés, hogy demokratikus berendezkedésről beszélünk, vagy diktatúráról. A diktatúra ugyanis – bármilyen színű – üldözi a szabadon gondolkodó alkotót, a demokrácia pedig hozzájárul a sokszínűséghez.

„s eleve lényéből fakadóan egy művész hamarabb sorolja magát a szabadság világához tartozónak”

Mi a „szabadság világa”? Ha a baloldaliság, akkor ez a mondat nem igaz – hiszen a baloldal hazai történelme során sokkal több ideig jelentette a diktatórikus elnyomást a magyar művészek számára, mint a szabadságot. Ha viszont a „szabadság világa” a tehetség és a szellem szabad szárnyalásának lehetőségét jelenti, akkor igaz. Viszont az ugyanúgy érvényes a jobboldalra is, mint a balra.

„maguk a baloldali közösség politikusai is nyitottabbak a tehetségre, hiszen elveik ellen szólnának, ha nem engednének teret az újnak, az erőnek, a szónak. Nem vagyok naiv, ez nem feltétlenül jelent valódi érzékenységet, de a kimondott elvek megkövetelik ezt a hozzáállást, s így bátrabban élhet az alkotás jogával az, aki ide sorolja önmagát.”

Ez a mondat szintén nagyon rövid emlékezetre utal, majd’ száz év történelme nem ezt támasztja alá.

Sőt, tovább megyek – napjaink sem! A 2010-es választások utáni események egyik legfájóbb tapasztalata az lehet a baloldali értelmiségi/művészvilágnak, hogy kiderült: vezető pénzembereik számára nem fontos a létezésük. Amíg szocialista kormányok voltak hatalmon, bőven jutott pénz saját értelmiségi köreik támogatására (és az első Orbán-kormány idején is, mely naiv jóindulattal nem robbantotta szét a kultúrában meglévő balliberális hegemóniát). Állami hirdetésekkel, ösztöndíjakkal, alapítványi pénzekkel tömték ki a számukra szimpatikus szellemi műhelyeket, újságokat, rádiókat, stb. E közben a jobboldaliak felé az volt az üzenet, hogy „Piaci verseny van, mindenki éljen meg a piacról!”. Nyolc(!) évig tartott ez a „böjti” időszak a jobboldalon, de ahelyett, hogy elhaltak volna saját szellemi műhelyei, médiái, a 2010-es választásokhoz úgy értünk el, hogy erősebb volt a jobboldali jelenlét, mint valaha (persze, a nyolc éves kultúrharcnak rengeteg áldozata is volt jobboldalon!). Ez pedig egyetlen dolognak volt köszönhető: a jobboldali pénzemberek SAJÁT vagyonukból felépítették és fenntartották a rendszert. Nem gondolom, hogy mindenki tisztán és etikusan jutott óriási vagyonhoz, de talán – ismerve a másik oldal történetét – ebbe most ne menjünk bele. Amit viszont érdemes felidézni: a választásokon elszenvedett óriási balliberális vereség azt is jelentette, hogy vége lett az állami pénzcsapoknak, nincs több közpénz, állami céghirdetés-cunami – valóban a piacról kéne megélni. Vagy ha az nem megy, valakiknek mélyen a zsebükbe kéne nyúlni, és finanszírozni a balliberális értelmiség különböző fórumait. Legalább annyira mélyen zsebbe kéne nyúlni, mint ahogy nyolc éven keresztül ezt a jobboldali pénzemberek tették. És ekkor jött a kiábrándító felismerés: a balliberális értelmiség által oly kitartóan „fedezett” vezető pénzemberek (politikusok) számára csak addig voltak fontosak, amíg állami pénzeket költhettek rájuk. Ahogy saját zsebbe kéne nyúlni, valahogy nincs tolongás. Még a legsikeresebb – valljuk be, tényleg sok jó műsort is sugárzó – Klub Rádiót sem voltak képesek finanszírozni! Egyszerűen nem érdekelte őket, hogy hónapok óta nincs fizetése az ott dolgozóknak. Meggyőződésem, hogy a balliberális értelmiség számára ez volt a választásokhoz köthető legnagyobb sokk. Két-három hónap alatt szétesett mindaz, ami a rendszerváltás óta az értelmiség és a politikai hatalom közösségét jelentette, és megmutatkozott a hatalom embereinek igazi arca: saját pénzt nem hajlandók értelmiségi műhelyeik fenntartására áldozni, „el lehet menni innen”, .

Ennek fényében azt állítani, hogy a baloldali politikusok számára érték a művész és az értelmiségi, igen erős túlzás. A tapasztalat azt mutatja, hogy sokkal inkább a hatalom megtartása érdekében ki- és felhasználható része csak a társadalomnak. "Hasznos idióták".

És most – eltávolodva a konkrét cikktől – térjünk a legfontosabb kérdésre.

Kik is azok a sokat emlegetett MŰVÉSZEK? Úgy tűnik, mintha egy egységes, homogén társaságról lenne szó, akikre jól lehet hivatkozni jobb- és baloldalról egyaránt. Pedig kicsit sem azok!

Először is, vannak az előadóművészek és az alkotóművészek. A két csoport tagjai között óriási különbség van, mely az önmegvalósítás módjában, a „civilek” által alkotásnak nevezett tevékenységben nyilvánul meg.

Az előadóművészek (színészek, zenészek, stb.) zöme reprodukál. Egy alkotóművész darabját  valamilyen felfogás szerint előadja. Tehetsége nem a darab megírásában nyilvánul meg, hanem az interpretálásban - a megtanult szakmai elemek magabiztos és magas szintű alkalmazásával, melyhez társul saját tehetségének, jellemének és művészi attitűdjének kisugárzása. E sok tényező rendkívül ritkán lakozik egy emberben, mert nagyon sok tanulás, gyakorlás, valamint alázat és megfelelő jellem is kell hozzá. Ha viszont a sors adománya és a szorgalom révén létrejön e szerencsés együttállás, az ilyen ember önkifejezése fantasztikus élményt jelent a közönségének. Úgy hoz létre újat, úgy „alkot”, hogy valójában már meglévőt, sokszor megformáltat jelenít meg, de hitelesen, sajátságosan, és magas művészi színvonalon. Óriási dolog előadóművésznek lenni, az egyik legfelemelőbb foglalkozás.

Az alkotóművész viszont mindig újat hoz létre. Folyamatos impulzusok érik, melyeket belső indíttatásból muszáj valamilyen formába öntenie. Ha jól képzett és tehetséges az illető, pontosan tudja, mely téma milyen érzelmeket/reakciókat vált ki, és jó érzékkel meg tudja választani az ezt leginkább közvetíteni tudó „keretrendszert”.

A két terület között nem nagyon van átjárás, igen kevés előadóművészről mondhatjuk el, hogy magas színvonalú alkotóművész is egyben – habár egyre többen próbálkoznak ezzel –, és az is igaz, hogy elenyésző számú alkotóművész képes akár csak a saját művét jól előadni.

Szerintem nem előrébbvaló egyik sem a másiknál, és valahol „alkotásnak” gondolom a művészi színvonalú reprodukálást is, de tény, hogy teljesen más folyamatokról van szó.

Egy érdekes személyes tapasztalat: klasszikus zenészként folyamatosan reprodukálok, míg jazz-előadóként részt veszek az alkotás folyamatában is. Viszont soha nem próbáltam meg klasszikus zenét írni! Egyszerűen úgy érzem, nem tudnék jót írni – akkor meg minek. Tehát ha az alkotás egy stílusban, egy bizonyos zenei közegben működik, egyáltalán nem biztos, hogy más területen is sikerülni fog!

A tehetséges alkotó ismérve az is, hogy nem csak pillanatnyi benyomások alapján képes nagyszerűt alkotni, hanem akár megrendelésre is. Megértve a felkérés lényegét, megfelelő stílusismeret birtokában bármit képes létrehozni – természetesen saját korlátain belül. Sajnos látható, hogy bizonyos alkotók látványosan elcsúsznak a politika irányába, magas színvonalú, de propaganda szagú műveket létrehozva.

Pihenésképpen: egy kis utazás a különböző stílusok között:

A művésztársadalom sokkal több előadóművészből áll, mint alkotóművészből, a médiában mégis inkább alkotóművészekkel találkozunk. Írók, költők, képzőművészek uralják a nyilvánosságot, és a kultúrharc terén ez főleg igaz. Ennek okaként feltételezhetnénk, hogy a „reprodukálókkal” szemben ők sokkal inkább létrehoznak egy-egy markáns, értékes újdonságot, de valójában ez nem így van. Elenyésző számú „híresség” nevéhez fűződik valódi művészi érték, viszont sokuk munkásságát felfújja a média – ezért aztán „illik” szeretni őket.

Míg egy – talán nem sértő, ha így fogalmazok – másodvonalbeli hazai szimfonikus zenekar is képes piaci alapon több hetes turnékra menni a világ minden részére, az alkotók közül még a legjobbak sem mind érvényesülnek. Nincsenek könnyű helyzetben! Már a megmérettetés sem olyan egzakt, mint egy zenész esetében, a nemzetközi szereplés pedig szinte kizárt. Marad hát az itthoni, igen csak szubjektív megítélési rendszerben való megmérettetés, és annak minden nehézsége.

Legtöbbjük pályájának alakulásában óriási szerepe van a médiának és a nyilvánosságnak. (Gondoljunk csak Kertész Imre esetére, akinek Nobel-díjas könyvét elenyésző számban olvasták, sok könyvtárban leselejtezték, mivel senkit nem érdekelt. Amikor megkapta a díjat, az óriási médiajelenlétnek köszönhetően rengetegen elolvasták. És most nem arról van szó, hogy jó-e a könyv, vagy sem!) Márpedig nyilvánossághoz jutni nem könnyű, és nem egyszerű. Viszont megkönnyítheti az utat, ha az alkotó „megérti”, hogyan tud az adott médiát irányító rendszer számára „hozzáadott értéket” képviselni. Nagy a csábítás, és nehéz ellenállni!

Bár mily komoly médiaháttérről is legyen szó, a kortárs alkotók nagyobb része sajnos nem való sem a piacra, sem máshova. Egyszerűen azért, mert nem jó, amit csinál. Nem találkozik a közönség ízlésével, igényével, így nem kíváncsi rá senki. Előadóművészeknél viszonylag ritka az ilyen, mert igen hamar és direkt módon kiderül az alkalmatlanság - ami után már csak kevesen képesek alibi-produkciókkal felszínen maradni, és pl. telt házas újévi koncertet adni az Arénában;-) Az alkotóknál azonban nagyon sokáig tarthat ez a folyamat, és a megszerzett nyilvánosság azt a képzetet keltheti az illetőben, érdemes próbálkoznia.

Lehet, hogy túl erősnek tűnik a kortárs alkotókkal szembeni megfogalmazás, de aki kiakad, az biztos lehet benne, ő a tehetségesek közé tartozik, nem rá gondoltam. Viszont történelmi tapasztalat, hogy a többi művész fele már most is csak hiszi, hogy érdemes önmegvalósítania, a maradék 50%-nak a fele pedig később fog  kihullani az idő rostáján. Mert valódi értéket csak nagyon kevesen tudnak létrehozni – mint ahogy mindig is kevesen tudtak.

Az viszont elmondható, hogy a feltűnni vágyó alkotók szorgalmasan keresik a megjelenési lehetőséget, a megfelelő „piaci pozíciót”, és így sokukat hamar eléri az irányított médiával való „együttműködés” kísértése.

A másik út – amit főleg a balliberális oldalhoz tartozók választanak (akárhogy próbálok, nem emlékszem egyetlen jobboldali esetre sem, ami persze lehet az én hibám!) – a botránykeltés útja. Ide sorolom az ízléstelen, öncélú, kizárólag hangulatkeltésre való művek létrehozását, melyekkel szinte biztos helyre számíthat a balliberális sajtóban az alkotó, főleg, ha valamely jobboldali alapértéket nevet ki, gyaláz meg – persze szigorúan a művészi szabadság jegyében. 

Szintén óriási különbség van a művésztársadalmon belül a szerint is, mely művészeti ágakról van szó.

Teljesen más problémák foglalkoztatják a táncosokat, a klasszikus zenei és a jazz szférát, mint a képzőművészeket, színházi embereket, írókat és költőket. A fő különbség abból adódik, hogy az első kategóriába tartozó tehetséges művészek – amint erről már volt szó – szabadon közlekednek a világban. Szerencséjük van, mert hazánkban a rendelkezésükre álló képzési rendszer világszínvonalú, aki diplomát szerez, az tulajdonképpen világútlevelet kap, mely egész életében felhasználható. Persze, probléma a helyhez kötöttség (főleg az idősebbeknél), mivel azt az egyet nem tanították meg az iskolában, hogy nem egy tízmilliós országban kell akarni megélni a megszerzett tudásból, hanem a világ valamennyi színpadát járva. De mégis, e területek művelői előtt legalább a lehetőség adott. Hogy mi következik ebből? Leginkább az, hogy akinek elege van mindenből, az elmegy, és tízszer annyi pénzért zenél tovább külföldön, mint addig itthon. Ahogy drága bőgős cimborám is tette, akit egyik élvonalbeli hazai zenekarunk sem vett fel, úgyhogy bosszúból most Norvégia első számú zenekarában szólamvezető. Nem írom ide, mennyi pénzért.

Tévedek, ha azt mondom, hogy alig van klasszikus/jazz zenész vagy táncművész a hazai kultúrharcosok között? Igyekeznek távol tartani magukat az efféle jelenségektől, még akkor is, ha jóval kevesebbet keresnek, mint hangoskodó társaik. Az ebbe a csoportba tartozó ismert harcosok sokkal inkább egy-egy intézmény vezető figurái, akik komoly állami pénzekért küzdenek minden évben.

Sajnos a másik csoportba tartozó művészeti ágak képviselői nincsenek ilyen szerencsés helyzetben. Képzőművészetünk jelenleg nem tényező a világ kulturális piacán, s bár látunk ígéretes tehetségeket, ma még nincsenek kiforrott, kimagasló művészeink. Színészeink és rendezőink közül néhányan eljutottak nagy tekintélyű külföldi színpadokra, de sajnos ez nem egy általános tendencia, hanem a ritka kivétel. Íróink és költőink közül alig tudok olyat, aki úgy lépte át az országhatárt, hogy ne lenne ilyen-olyan oldal ünnepelt és pajzson hordozott szószólója.

Látjuk tehát, hogy amikor azt mondjuk: „művészek”, ilyen szempontból is igen különböző helyzetben lévő emberekről beszélünk, akiket semmilyen módon nem lehet egy kalap alá venni.

Szintén meg kell különböztetnünk a művészeti életben és a szórakoztató iparban dolgozó „művészek”-et. Saját szememmel láttam, amikor egy Alekosz becenevű ember kifejtette, miért is jogos őt művésznek nevezni. Ez ahhoz volt hasonló, mint amikor sok évvel ezelőtt egy kereskedelmi tévé műsorfelvételén a büfében egy igen idős Kossuth-díjas színészünknek azt bírta mondani a kiszolgáló hölgy, hogy várjon a sorára, először „Pongó művész urat” szolgálja ki. Hirtelen elkezdtünk röhögni, aztán sírtunk. „Pongó művész úr!”

És vajon mennyivel életszerűbb az, amikor DJ-ket és VJ-ket is „művész”-nek titulálunk? Érezzük, hogy ez így nincs rendjén, de nem tudjuk, mi is a baj. Hiszen egy DJ-nek nagyobb közönsége van, mint egy MÜPA koncertnek – miért is lenne hát nagyképűség művésznek hívni DJ Bobót?! Nos, ez valami olyasmi tévedés, mint amikor a McDonald’s-ban úgy kezdődik egy termék neve, hogy „Gourmet”. Annyi köze van egy gyorsétteremnek a gasztronómiához, hogy ott is ételt tesznek a szájukba az emberek. Ezen túl semmi, sőt! Csak azért, mert a MÜPA-közönség zenei formulákat hallgat, és a Budapest Aréna közönsége is ugyanezt teszi, még nem ugyan arról a jelenségről van szó! No de hol válik el a művészet a szórakoztató ipartól?

A válasz filozofikus mélységű belegondolást igényel – de hát aki a művészettel akar foglalkozni, annak meg kell dolgoznia az eredményért!

A művészet és a szórakoztatás közötti különbség elsősorban belső, lelki tényezőkhöz kötődik. Művészetről akkor beszélünk, amikor a közönség attitűdje a befogadás, míg a szórakozás esetén az attitűd a felhasználás. Régebben ezt úgy is mondták, hogy az a művészi, ami önmaga esztétikai értékéért való, mentes minden egyéb indíttatástól.

Érthetően lefordítva: ha azért megyek zenét hallgatni egy terembe, hogy befogadjam a rám váró zenei hatásmechanizmusokat, és teljesen asszociációmentesen megéljem legmélyebb érzéseim hullámzását, akkor művészetre vágyom.

Ha azonban azért megyek ugyan abba a terembe, mert félájult extázisba akarok kerülni, és tudom, hogy ehhez DJ XY műsora, fényeffektjei és hangereje tökéletesen megfelelő „felület”, akkor nem befogadója, hanem felhasználója vagyok a zenének. Saját „érzés-programom” van aznap estére, amit szeretnék átélni, és ehhez keresek megfelelő társat. Na, ez már szórakoztatóipari tevékenység. A fogyasztói társadalom tipikus egyede egyre inkább eltolódik afelé, hogy saját betervezett lelki programját akarja átélni bizonyos „kellékek” segítségével, ezért szorul egyre inkább háttérbe a művészet, és veszi át helyét a szórakoztatás. Egyre kevésbé szeretünk „megdolgozni” lelki élményeinkért, inkább hagyjuk veszni a mélyrétegekben ható művészi élményeket, a könnyebben elérhető szórakozásért, kikapcsolódásért cserébe. Ráadásul a szórakoztatóipar óriási médiagépezetet használ, hogy időnket és pénzünket az általa kínált felületeken költsük el, így szinte már mi érezzük hülyének magunkat, amikor tiltakozunk az „Alekosz művész úr” típusú jelenségek láttán. De ne essünk kétségbe: bizony, sok milliárd légy is tévedhet!

Előadóművészként pontosan tudom, mikor vagyok művész, és mikor vagyok a show-business mikro-sztárja. Megrendelőim patikamérlegen számolják ki, mire van szükségük, és a szerint kérnek klasszikus zenei produkciót, jazz műsort, vagy egy könnyed a capella  show-t. Teljesen máshogy épül fel mindegyik hatásmechanizmus-rendszer, más hozzáállással vagyunk a színpadon, és máshogy reagál a közönség is. Aki átélte már a klasszikus zenei koncert által nyújtott katarzist, az pontosan meg tudja különböztetni élményeit a rock-koncerten tapasztalhatóktól, és nem sértődik meg, ha azt mondjuk: az egyik egy művészi mélységű élmény volt, a másik pedig egy fantasztikus jó szórakozás. Az egyik lelkünk legmélyét – a tudatos és a tudattalan határvonalát – érintette, a másik mély és intenzív érzéseket váltott ki, melyekre már elindulásunkkor kondicionáltuk magunkat, és ezért indultunk pont az adott koncertre. Ha például valaki jegyet vett a közelgő LGT koncertre, pontosan tudja, mire számítson, és azért vett jegyet, mert szeretné átélni a harminc éve hallgatott dalok hatását. Tehát egy adott érzelmi programmal indul otthonról, és elképesztő csalódás lenne számára, ha nem azt kapná. Úgy érezné, hogy becsapta őt az együttes, hiszen nem a jól megszokott mechanizmusokat működtette dalaival, hanem „újítani” akart valamit. Nagyon fontos, hogy az ilyen produkciók évtizedeken keresztül a jól megszokott módon adják elő dalaikat, mert a közönség a saját maga által elvárt lelki programra vesz jegyet!

Aki klasszikus zenei koncertre indul, az sokkal inkább azt nézi meg, hogy a fellépő személye garantálja-e számára azt a minőséget, ami képes őt magával ragadni. Vajon a zenei formákat nem rontja-e el az előadó, technikai bénázása miatt nem lesz-e hamis a produkció, stb. Azt viszont a legkevésbé sem tudja, hogy a választott előadáson melyik momentum hogyan fog megszületni, melyik zenei téma milyen érzelmi húrokat fog megpendíteni benne. Teljes mértékben rábízza magát a mű és az előadó aznap esti „kémiájára”, szabad utat enged a zenének és befogadja azt. Ismeretlen útra indul egy bizalmába fogadott művész segítségével.

Persze, mindenkinél van néhány emblematikus mű, ahol ennél kötöttebb a hatásmechanizmus. Én például ahogy meghallom  Mozart rekviemjének első taktusait, azonnal megállok. Olyan mélyen kötődik bennem ez a zene a gyász és az elmúlás legmagasztosabb érzéséhez, hogy nem tudom „csak úgy”, háttérzeneként hallgatni: elcsendesedek és magamba mélyedek. Ez azonban nem cáfolata az előbb leírtaknak, hanem a kivétel.

De ami a lényeg: igen jól meg lehet különböztetni a művészeti tevékenységet a szórakoztatóipari tevékenységtől, habár sok esetben vállalni kell a mainstream vonallal való szembehelyezkedést.

Összegzésképpen:

Világos és érthető, amikor a művésztársadalmat igyekeznek valamilyen cél, eszme, stb. igazolása érdekében úgy bemutatni, mint egy homogén, egynemű és egy érzetű társadalmi csoport, azonban ez a legkevésbé sem fedi a valóságot. Nem igaz, hogy bármely oldalhoz húznánk „művész” mivoltunkból fakadóan, nem igaz, hogy ugyan arra a rugóra jár az agyunk, sőt, kifejezetten nagy különbségek vannak köztünk, több szempontból is.

Egyikünk sem jobb vagy rosszabb, mások vagyunk, és jó lenne, ha ezt a sokszínűséget tiszteletben tartaná mindenki, aki rólunk beszél.

Azok közülünk, akik politikai célok szolgálatába állnak, nem azért teszik, mert művészek, hanem mert ennek szükségét érzik. Ettől nem lesznek sem jobbak, sem rosszabbak a színpadon, filmen, stb.

Úgy tűnik, napjainkban az egyes művészeti ágakon belül jól meghatározható a többség politikai hovatartozása, de ez csak pillanatnyi adottság, bármikor „fordulhat a kocka”, külső és belső körülmények változásának hatására.

És végül: a művész is csak ember. Művész-ember. Esendő, mint bár ki más. De szeressük őt minden jó és rossz tulajdonságával együtt!