Bolyki Gyuri írása

Nem először fordul elő, hogy egy-egy koncertről megjelent kritikám után felhívnak ismerőseim, és elbeszélgetünk a leírtakról. Sokféle vélemény megfogalmazódott már, volt, aki megköszönte, amit írtam, és volt olyan is, aki azt mondta: úgy tűnik, mint ha másik koncertet hallgattam volna, annyira más a véleményünk. Ilyenkor általában az is el szokott hangozni, ki, hogy érezte magát, mennyire élvezte a koncertet.

Én pedig próbálom elmondani, hogy a kritika lényege nem az élménybeszámoló, a kritika egy szakmai elemzés, melynek legfontosabb célja: szigorúan szakmai szabályok szerint tükröt tartani az előadónak és a közönségnek.

Több száz kritikát őrzök az elmúlt 25 év koncertjeiről. Azok közé tartozom, akik el szokták olvasni a róluk megjelenő írásokat, és komolyan elgondolkodnak azok tartalmán. Csodálkozom azon művésztársaimon, akik azt mondják, őket nem érdekli a kritika.

Amíg évi 80-90 koncertet adtunk az Erkel Kamarazenekarral, türelmetlenül vártuk a havonta megjelenő „Muzsika” című zenei szaklapot, hogy elolvashassuk, mit írt rólunk Kroó György. De ugyan ilyen fontos volt a Bartók Rádió hétvégenként jelentkező „Új Zenei Újság” című műsora is. Mert, hogy Kroó György kritikája kiegészítette a mi munkánkat! Olyan szempontokra mutatott rá, amik nekünk a rengeteg próba során valahogy kicsit háttérbe szorultak, vagy eszünkbe sem jutottak. A klasszikus zene világa olyannyira összetett, olyan mértékű tudás, tehetség és felkészültség kell a művek avatott előadásához, hogy a leggondosabban felépített próbaperiódus után is maradhatnak nem kellően végiggondolt, vagy nem a legpontosabban kivitelezett részletek. Nem véletlen, hogy a legnagyobb művészek is folyamatosan tovább képezik magukat! A hozzáértő kritika sok munkát és fáradtságot megspórol egy zenésznek, valamint segít a továbblépésben, elmélyülésben úgy az előadóknak, mint a közönségnek.

Persze, a kritikák egy része nem képes betölteni ezt a funkciót. Például meg kellett tanulnunk, mely országok mely rendezvényeiről készülnek mindig elfogult recenziók – az éppen elhangzott produkciót akkor is égig dicsérve, ha az valamiért nem sikerült olyan jól. Nyilván, ezeket helyre kell tudni tenni, és nem elhinni, hogy tökéletes volt az a hangverseny, ahol háromszor esett szét egy gyors tétel, a szekund figyelmetlenségből nem ismételt ott, ahol mindenki más igen, stb. Ezek a kritikák igazából nem az előadóknak szólnak, hanem a rendezvény finanszírozóinak, hogy bemutassák: ennél a fesztiválnál/producernél jobb helyre nem is tehetnék a pénzüket. Egy jó zenész megtanulja figyelmen kívül hagyni az ilyen írásokat.

Mint ahogy azokat is, melyekben hozzá nem értő emberek próbálják értelmezni a produkciót. Vagy esetleg nem is a zenével foglalkoznak, hanem az előadót, mint embert alázzák meg. Ezeket a botcsinálta „kritikusokat” is meg kell tanulni a helyükön kezelni.

Már csak azért is, mert egyre több van belőlük. Nem tudom, mi az oka, hogy komoly, más témában mértékadó lapok is ilyen emberek írásait jelentetik meg. A huszonöt évvel ezelőtti, megfelelő szakmai háttérrel rendelkező kritikusokat egyre inkább kiszorították a „piaci igényeknek” megfelelően író „kritikusok”. Ez kezdetben még nagyon feltűnő volt – emlékszem, azért hagytam abba a Magyar Narancs olvasását, mert azt hitték: attól vagány egy kritika, ha a szerző le meri írni azt a szót, hogy „szar”. Közben pedig írásából ordított a felkészületlenség…

Aztán megszoktuk. Hozzászoktunk, hogy a kritika nem egy produkció szakmai elemzése, hanem a kritikát író személy pillanatnyi élményének lenyomata. Vagy még ennyi sem: csupán annak megírása, mennyire tapsolt a közönség. Ha nagyon, akkor nyilván jó volt a koncert…

Ott tartunk, hogy az egyik legolvasottabb kritikus így nyilatkozik: „Borzongok attól, hogy én döntsem el, ki a jó zongorista. Csupán elmondom: mi történt velem aznap, amikor hallgattam őt. Minden zenészt arra biztatnék: ne törődjék azzal, mit írnak róla. A kritika esendő; bele is őrülnék, ha bárki az én útmutatásaim alapján próbálna játszani. Nem akarok orákulum lenni.”

Nos, az idegen szavak szótára szerint az „orákulum” szó jelentése: „mindentudó bölcs”. A már idézett Kroó György – és helyét átvevő mai kollégái – kritikáit olvasva éppen az a fantasztikus, hogy érződik: mindent tudnak a zenéről, és bölcsek. Nem önjelölt szakemberek (értsd: kritikát írni mindenki tud, aki szereti a zenét), nem extravagáns odamondogatók, hanem a zenét – és annak előadását – a legmélyebb rétegeiben is értő, kiválóan felkészült mesterek. Ha leírnak valamit, az nem egyéni megélésüket tükrözi, hanem a szakma írott és íratlan mércéihez való hozzámérését egy adott produkciónak. Akár negatív, akár pozitív kicsengése van kritikájuknak, abban biztos lehet az olvasó (és az előadó), hogy az a legtisztább szakmai mércével van kimérve. És éppen ezért igen is, helye van annak, hogy a kritikus eldöntse: jó-e egy zongorista, vagy rossz. És a kritika leggagyibb értelmezése, amikor azt mondja valaki, hogy „Minden zenészt arra biztatnék: ne törődjék azzal, mit írnak róla. A kritika esendő; bele is őrülnék, ha bárki az én útmutatásaim alapján próbálna játszani.” Ez olyan, mint ha egy orvos azt mondaná: „Senki ne adjon a véleményemre, esendő ember vagyok, nehogy úgy akarj meggyógyulni, ahogy én mondom!”. Innentől már nem szakemberekről beszélünk, hanem kontárokról. Javaslom, ha ezt az önmentegető klisékkel teletűzdelt tevékenységet „kritikának” lehet hívni, akkor sürgősen találjunk ki egy új szót, amivel azokat illetjük, akik egy művészeti ágat a legmélyebb szintig ismernek, bölcsen meg tudják fogalmazni összehasonlító véleményüket, útmutatást adva ezzel a közönségnek és a művésznek is.

Akár tetszik, akár nem, a kritika válságban van. A Kroó Györgyök helyét átvették a műkedvelők, akik egy része már abban látja a kritikusi erényt, ha nem is akarja betölteni eredeti küldetését. Az így nyilatkozó „kritikus” már nem a zenét mesterfokon értő szakember, hanem a kulturális jelenségek önmagára gyakorolt hatását kiválóan megíró „celeb”, akit divat olvasni, éppen ezért óriási felületet kaphat népszerű orgánumokban. Azért hívom őt „celeb”-nek, mert szakmai felkészültség nélkül, avatatlan módon nyúl bizonyos témákhoz, és a sajtóban azért kaphat helyet, mert olvassák őt. Az sem baj, ha ő maga kijelenti, nem ért ahhoz, amiről ír, csak saját élményeiről számol be. A lényeg az olvasottság! Így lesz belőle a zenei élet Alekosza és Győzikéje.

Hangsúlyozom, nincs semmi bajom azzal, ha valaki leírja a véleményét egy koncertről, sőt! Tegyék minél többen, minél több helyen, így is népszerűsítve a klasszikus zenét! Én magam is együtt dolgozom sok újságíróval, élvezettel olvasom beszámolóikat – akár saját fesztiválomról is – és vannak közöttük hozzáértők, akik képesek szakmailag objektív kritikát megfogalmazni, valamint olyanok is, akik sokkal inkább az érzéseiket írják meg. Nagyon hasznos élménybeszámolók ezek, melyeknek nem a szakmai mélység a lényege, hanem az író érzései.

De amikor az egyik legolvasottabb kritikus elmondja a fent idézett mondatokat, bennem felmerül a kérdés: ezek szerint a közönség (és a művész) nem érdemli meg, hogy „valódi” kritikát olvashasson? Azzal, hogy hozzá nem értő emberek saját élményei kapnak helyet az újságokban, a szerkesztők elveszik a valódi kritikák elől a felületet. Miért mondunk le a valódi kritikáról? Csak azért, mert „divatosabb” dolog valaki másokat olvasni?

Na de divat pl. Mága Zoltán koncertre is elmenni! Leejti ugyan a vonót, és a hegedű (lemezről!) ugyan úgy szól tovább! Kit érdekel? Jól szórakozunk, nem?

Ebben az esetben igaza van Havasi Balázsnak, Csűri Lajosnak, és az összes többinek. Minek nekünk Perényi Miklós?! Menjünk az Arénába Apocaliptica-t hallgatni!

Ne értsük félre: a piacon mindannak helye van, amire jegyet vesznek. Írásom csupán arra hívja fel a figyelmet: nagy a baj, ha már a valódi minőség megítélésére hivatott kritikusok is RTL-Klub szinten végzik munkájukat! És nagy-nagy tisztelet a kivételnek!!!!!!

Ezt a cikket azért írtam, hogy bemutassam, milyen hozzáállással írom saját kritikáimat. Ha olykor kemények is a szavak, soha nem írtam olyat, ami nem szakmai, aminek megfontolása ne jelenthetne előrelépést a művészeknek, és a közönségnek.

És ígérem, én továbbra is KRITIKÁT fogok írni!

Eddigi kritikáim:

http://muvesz-ember.blog.hu/2013/06/03/barati_hangon

http://muvesz-ember.blog.hu/2013/03/28/budapesti_fesztivalzenekar_kaposvar

http://muvesz-ember.blog.hu/2013/03/18/szombat_esti_laz_862

http://muvesz-ember.blog.hu/2013/01/24/most_mit_mondjak_113

http://muvesz-ember.blog.hu/2012/12/20/2_5_ev_merlege

http://muvesz-ember.blog.hu/2012/11/19/elgazolt_a_pecsi_gyors

http://muvesz-ember.blog.hu/2012/11/13/tenyleg_itt_a_vilagvege

http://muvesz-ember.blog.hu/2012/11/09/a_troll_meg_a_belehalos

http://muvesz-ember.blog.hu/2012/07/27/az_ami_965

http://muvesz-ember.blog.hu/2012/06/25/visszatekintes_a_nemzetkozi_vegh_sandor_vonosnegyes_versenyre