Bolyki Gyuri írása

Nem először fordul elő, hogy egy-egy koncertről megjelent kritikám után felhívnak ismerőseim, és elbeszélgetünk a leírtakról. Sokféle vélemény megfogalmazódott már, volt, aki megköszönte, amit írtam, és volt olyan is, aki azt mondta: úgy tűnik, mint ha másik koncertet hallgattam volna, annyira más a véleményünk. Ilyenkor általában az is el szokott hangozni, ki, hogy érezte magát, mennyire élvezte a koncertet.

Én pedig próbálom elmondani, hogy a kritika lényege nem az élménybeszámoló, a kritika egy szakmai elemzés, melynek legfontosabb célja: szigorúan szakmai szabályok szerint tükröt tartani az előadónak és a közönségnek.

Több száz kritikát őrzök az elmúlt 25 év koncertjeiről. Azok közé tartozom, akik el szokták olvasni a róluk megjelenő írásokat, és komolyan elgondolkodnak azok tartalmán. Csodálkozom azon művésztársaimon, akik azt mondják, őket nem érdekli a kritika.

Amíg évi 80-90 koncertet adtunk az Erkel Kamarazenekarral, türelmetlenül vártuk a havonta megjelenő „Muzsika” című zenei szaklapot, hogy elolvashassuk, mit írt rólunk Kroó György. De ugyan ilyen fontos volt a Bartók Rádió hétvégenként jelentkező „Új Zenei Újság” című műsora is. Mert, hogy Kroó György kritikája kiegészítette a mi munkánkat! Olyan szempontokra mutatott rá, amik nekünk a rengeteg próba során valahogy kicsit háttérbe szorultak, vagy eszünkbe sem jutottak. A klasszikus zene világa olyannyira összetett, olyan mértékű tudás, tehetség és felkészültség kell a művek avatott előadásához, hogy a leggondosabban felépített próbaperiódus után is maradhatnak nem kellően végiggondolt, vagy nem a legpontosabban kivitelezett részletek. Nem véletlen, hogy a legnagyobb művészek is folyamatosan tovább képezik magukat! A hozzáértő kritika sok munkát és fáradtságot megspórol egy zenésznek, valamint segít a továbblépésben, elmélyülésben úgy az előadóknak, mint a közönségnek.

Persze, a kritikák egy része nem képes betölteni ezt a funkciót. Például meg kellett tanulnunk, mely országok mely rendezvényeiről készülnek mindig elfogult recenziók – az éppen elhangzott produkciót akkor is égig dicsérve, ha az valamiért nem sikerült olyan jól. Nyilván, ezeket helyre kell tudni tenni, és nem elhinni, hogy tökéletes volt az a hangverseny, ahol háromszor esett szét egy gyors tétel, a szekund figyelmetlenségből nem ismételt ott, ahol mindenki más igen, stb. Ezek a kritikák igazából nem az előadóknak szólnak, hanem a rendezvény finanszírozóinak, hogy bemutassák: ennél a fesztiválnál/producernél jobb helyre nem is tehetnék a pénzüket. Egy jó zenész megtanulja figyelmen kívül hagyni az ilyen írásokat.

Mint ahogy azokat is, melyekben hozzá nem értő emberek próbálják értelmezni a produkciót. Vagy esetleg nem is a zenével foglalkoznak, hanem az előadót, mint embert alázzák meg. Ezeket a botcsinálta „kritikusokat” is meg kell tanulni a helyükön kezelni.

Már csak azért is, mert egyre több van belőlük. Nem tudom, mi az oka, hogy komoly, más témában mértékadó lapok is ilyen emberek írásait jelentetik meg. A huszonöt évvel ezelőtti, megfelelő szakmai háttérrel rendelkező kritikusokat egyre inkább kiszorították a „piaci igényeknek” megfelelően író „kritikusok”. Ez kezdetben még nagyon feltűnő volt – emlékszem, azért hagytam abba a Magyar Narancs olvasását, mert azt hitték: attól vagány egy kritika, ha a szerző le meri írni azt a szót, hogy „szar”. Közben pedig írásából ordított a felkészületlenség…

Aztán megszoktuk. Hozzászoktunk, hogy a kritika nem egy produkció szakmai elemzése, hanem a kritikát író személy pillanatnyi élményének lenyomata. Vagy még ennyi sem: csupán annak megírása, mennyire tapsolt a közönség. Ha nagyon, akkor nyilván jó volt a koncert…

Ott tartunk, hogy az egyik legolvasottabb kritikus így nyilatkozik: „Borzongok attól, hogy én döntsem el, ki a jó zongorista. Csupán elmondom: mi történt velem aznap, amikor hallgattam őt. Minden zenészt arra biztatnék: ne törődjék azzal, mit írnak róla. A kritika esendő; bele is őrülnék, ha bárki az én útmutatásaim alapján próbálna játszani. Nem akarok orákulum lenni.”

Nos, az idegen szavak szótára szerint az „orákulum” szó jelentése: „mindentudó bölcs”. A már idézett Kroó György – és helyét átvevő mai kollégái – kritikáit olvasva éppen az a fantasztikus, hogy érződik: mindent tudnak a zenéről, és bölcsek. Nem önjelölt szakemberek (értsd: kritikát írni mindenki tud, aki szereti a zenét), nem extravagáns odamondogatók, hanem a zenét – és annak előadását – a legmélyebb rétegeiben is értő, kiválóan felkészült mesterek. Ha leírnak valamit, az nem egyéni megélésüket tükrözi, hanem a szakma írott és íratlan mércéihez való hozzámérését egy adott produkciónak. Akár negatív, akár pozitív kicsengése van kritikájuknak, abban biztos lehet az olvasó (és az előadó), hogy az a legtisztább szakmai mércével van kimérve. És éppen ezért igen is, helye van annak, hogy a kritikus eldöntse: jó-e egy zongorista, vagy rossz. És a kritika leggagyibb értelmezése, amikor azt mondja valaki, hogy „Minden zenészt arra biztatnék: ne törődjék azzal, mit írnak róla. A kritika esendő; bele is őrülnék, ha bárki az én útmutatásaim alapján próbálna játszani.” Ez olyan, mint ha egy orvos azt mondaná: „Senki ne adjon a véleményemre, esendő ember vagyok, nehogy úgy akarj meggyógyulni, ahogy én mondom!”. Innentől már nem szakemberekről beszélünk, hanem kontárokról. Javaslom, ha ezt az önmentegető klisékkel teletűzdelt tevékenységet „kritikának” lehet hívni, akkor sürgősen találjunk ki egy új szót, amivel azokat illetjük, akik egy művészeti ágat a legmélyebb szintig ismernek, bölcsen meg tudják fogalmazni összehasonlító véleményüket, útmutatást adva ezzel a közönségnek és a művésznek is.

Akár tetszik, akár nem, a kritika válságban van. A Kroó Györgyök helyét átvették a műkedvelők, akik egy része már abban látja a kritikusi erényt, ha nem is akarja betölteni eredeti küldetését. Az így nyilatkozó „kritikus” már nem a zenét mesterfokon értő szakember, hanem a kulturális jelenségek önmagára gyakorolt hatását kiválóan megíró „celeb”, akit divat olvasni, éppen ezért óriási felületet kaphat népszerű orgánumokban. Azért hívom őt „celeb”-nek, mert szakmai felkészültség nélkül, avatatlan módon nyúl bizonyos témákhoz, és a sajtóban azért kaphat helyet, mert olvassák őt. Az sem baj, ha ő maga kijelenti, nem ért ahhoz, amiről ír, csak saját élményeiről számol be. A lényeg az olvasottság! Így lesz belőle a zenei élet Alekosza és Győzikéje.

Hangsúlyozom, nincs semmi bajom azzal, ha valaki leírja a véleményét egy koncertről, sőt! Tegyék minél többen, minél több helyen, így is népszerűsítve a klasszikus zenét! Én magam is együtt dolgozom sok újságíróval, élvezettel olvasom beszámolóikat – akár saját fesztiválomról is – és vannak közöttük hozzáértők, akik képesek szakmailag objektív kritikát megfogalmazni, valamint olyanok is, akik sokkal inkább az érzéseiket írják meg. Nagyon hasznos élménybeszámolók ezek, melyeknek nem a szakmai mélység a lényege, hanem az író érzései.

De amikor az egyik legolvasottabb kritikus elmondja a fent idézett mondatokat, bennem felmerül a kérdés: ezek szerint a közönség (és a művész) nem érdemli meg, hogy „valódi” kritikát olvashasson? Azzal, hogy hozzá nem értő emberek saját élményei kapnak helyet az újságokban, a szerkesztők elveszik a valódi kritikák elől a felületet. Miért mondunk le a valódi kritikáról? Csak azért, mert „divatosabb” dolog valaki másokat olvasni?

Na de divat pl. Mága Zoltán koncertre is elmenni! Leejti ugyan a vonót, és a hegedű (lemezről!) ugyan úgy szól tovább! Kit érdekel? Jól szórakozunk, nem?

Ebben az esetben igaza van Havasi Balázsnak, Csűri Lajosnak, és az összes többinek. Minek nekünk Perényi Miklós?! Menjünk az Arénába Apocaliptica-t hallgatni!

Ne értsük félre: a piacon mindannak helye van, amire jegyet vesznek. Írásom csupán arra hívja fel a figyelmet: nagy a baj, ha már a valódi minőség megítélésére hivatott kritikusok is RTL-Klub szinten végzik munkájukat! És nagy-nagy tisztelet a kivételnek!!!!!!

Ezt a cikket azért írtam, hogy bemutassam, milyen hozzáállással írom saját kritikáimat. Ha olykor kemények is a szavak, soha nem írtam olyat, ami nem szakmai, aminek megfontolása ne jelenthetne előrelépést a művészeknek, és a közönségnek.

És ígérem, én továbbra is KRITIKÁT fogok írni!

Eddigi kritikáim:

http://muvesz-ember.blog.hu/2013/06/03/barati_hangon

http://muvesz-ember.blog.hu/2013/03/28/budapesti_fesztivalzenekar_kaposvar

http://muvesz-ember.blog.hu/2013/03/18/szombat_esti_laz_862

http://muvesz-ember.blog.hu/2013/01/24/most_mit_mondjak_113

http://muvesz-ember.blog.hu/2012/12/20/2_5_ev_merlege

http://muvesz-ember.blog.hu/2012/11/19/elgazolt_a_pecsi_gyors

http://muvesz-ember.blog.hu/2012/11/13/tenyleg_itt_a_vilagvege

http://muvesz-ember.blog.hu/2012/11/09/a_troll_meg_a_belehalos

http://muvesz-ember.blog.hu/2012/07/27/az_ami_965

http://muvesz-ember.blog.hu/2012/06/25/visszatekintes_a_nemzetkozi_vegh_sandor_vonosnegyes_versenyre

Bolyki Gyuri írása 

Baráti Kristóf és művészbarátainak hangversenyén voltunk május 22-én a MOM Kulturális Központban. Hét szólista, és az Új Magyar Kamarazenekar adta elő Schumann, Vivaldi és Mozart műveit. Mindegyikükre kíváncsi voltam, mindenkire más miatt. Leginkább persze Baráti Kristófra, akit három évvel ezelőtt hallottam utoljára hegedülni.

A meghívóban az szerepelt, hogy „fiatal muzsikusok, de már világsztárok”, úgyhogy a legjobbakra számítva vettük meg a kb. 5.000Ft-os jegyeket.

A MOM koncerttermében már többször voltam, de klasszikus zenét most hallgattam először. Mit mondjak: nem egy hálás akusztikájú helyszín. Semmi jótékony zengés, minden hang pontosan úgy szól, ahogy meghúzzák – szegény művészek egy ilyen teremben ötször annyi energiát emésztenek fel egy-egy mű előadásakor, mint egy komolyzenére tervezett teremben. Én nem szeretek ilyen helyen játszani:-(

Szerencsére az előadókon nem látszott, mennyire nehéz a dolguk.

Az első műsorszám előtt bejött a koncertszervező, és mondott valamit, amit nem értettünk, mert – habár tömve volt a terem – nem használt mikrofont.

Ezután jött Schumann op. 105-ös, hegedűre és zongorára írt a-moll szonátája.

Az első élményem az volt, hogy nem szárnyal a hang. Mivel Baráti Kristóf hegedűjére nem lehet panasz, és a zongora is hozta az átlagos koncerttermi hangszerek színvonalát, nyilván a színpadot körülvevő akusztikai közeg tartotta „bent” az amúgy sem zengő hangzást. Nem baj, megszokjuk…

Amikor már mi is, és az előadók is otthonosan mozogtak az akusztikai térben, úgy éreztem, nincs eléggé összepróbálva a darab. Egyrészt az első tétel sok unisono állása pont annyira volt hamis, amennyire a nem összecsiszolt produkcióknál ez szokás, másrészt kicsit nagyobb intenzitással bújták az előadók a kottát a kelleténél. Nem volt rossz, de azért a meghívón szereplő „Fiatal muzsikusok, de már világsztárok” felütés alapján annyira jó sem. A második tétel során kirajzolódott a Baráti Kristóf és Farkas Gábor közötti különbség. A zongorajáték kevésbé volt szofisztikált, kevesebb színt és frazeálást mutatott, mint a hegedű. De alapjában Baráti játéka sem volt szofisztikált. Tudom, hogy el vagyok kényeztetve a Kaposfesten fellépő művészek révén, és lehet, hogy túl magasra teszem a mércét, de a hazai közönségnek lehetősége van élvezni a világ abszolút élvonalának előadásait, így azt kell mondanom, nincs miért lejjebb adni. Főleg, ha „fiatal muzsikusok, de már világsztárok” vannak a színpadon.

A lassú tételben két dolog zavart nagyon: az egyik, hogy a színpadon lévő két művész egyszerűen nem nézett egymásra. Valahogy olyan volt, mint ha azt feltételeznék, ők úgy is együtt lesznek, ha nem kommunikálnak. Nos, jelentem, tévedtek. A második tétel – amúgy sokszor szép – dallamvezetései jellemzően pontatlanul indultak, és végződtek. Bosszantó, és nagyon kis odafigyeléssel elkerülhető hibák vették el tőlünk a magas fokú műélvezetet. A másik dühítő dolog az volt, hogy egy fotós folyamatosan kattogtatta a gépét, és csak igen erélyes ráhatásra hagyta abba. Tudom, hogy a szervező kérte fel az illetőt, de vajon süket, hogy nem hallja, mennyire zavaró, amikor a gépe kattog egy csöndes lassú tételben!?

A harmadik tétel nem egyszerre indul, így nem jelentett gondot, hogy az előadók továbbra sem néztek egymásra. Egy-két kis botlástól eltekintve mindketten hibátlanul adták elő könnyűnek semmiképpen nem nevezhető szólamukat. Ugyanakkor a technikailag fölényesen uralt hegedű spiccato-ban sokkal több lehetőség rejtőzik, mint amennyit Baráti most felmutatott. Miután láttuk, hogy képes magabiztosan előadni a tételt, kicsit monotonná vált a zakatolás. Jó lett volna zenei irányokat, szépen megrajzolt momentumokat felfedezni – de ez elmaradt.

Mire véget ért Schumann szonátája, a színpadon egy kicsit halvány, de jó fülű, és valódi partnerként jelen lévő zongoristát ismerhettünk meg Farkas Gábor személyében. Baráti Kristóf mindenféle mimikától és arckifejezéstől mentes előadói attitűdje valamennyire átragadt a hegedülésére is, így zeneileg kicsit egysíkú, talán néha merev is volt játéka.

Következett Vivaldi két csellóra írt g-moll versenyműve (RV 531). Fenyő László és – a hatalmasra nőtt :-) – Várdai István előadását az Új Magyar Kamarazenekar kísérte.

Fenyő úgy kezdett neki a műnek, mint ha Lalo drámai csellóversenyét akarná megidézni – és ez a heves belső tombolás végig megmaradt. Bár a barokk versenyművek egyetlen stiláris vonását sem fedezhettük fel előadásukban, az átértelmezett darabot egységesen, szép kivitelezésben hallhattuk. A két szólista remekül egymásra hangolódott, élvezték egymás társaságát, magával ragadó volt a produkció. És, bár mindaz igaz, amit az előbb leírtam, plusz még azt is elmondhatjuk, technikailag igen magas fokon oldották meg a feladatot, sajnos, a darab nem szólt jól. Egyszerűen nem lehetett nem észrevenni a két szólista hangszere közötti különbséget. Fenyő hangszerének kvalitásai annyival jobbak voltak Várdai csellójánál, hogy komolyan felvetődött bennem a kérdés: szabad-e ennyire különböző „tudású” hangszerekkel versenyművet játszani? (Valamint az is felmerült bennem, miért nem kapott még Várdai egy normális állami hangszert?!) Nyilván ezt ők is hallották a próbákon, de kénytelenek voltak megszokni, és beletörődni. Nekünk, hallgatóknak azonban nem jó, ha a műélvezet helyett a magyar muzsikusok sanyarú hangszer-ellátottságával kell szembesülnünk egy-egy koncerten! Sok résznél csak láttuk, hogy Várdai csellózik, hallani nem lehetett, a gyorsabb szólóknál pedig képtelenség volt appercipiálni, milyen hangokat játszott. Kár érte, mert így nem igazán tudtuk élvezni az előadást.

Rögtön az első tétel elején érezhető volt, hogy az előző szonátához képest élettel telibb, magasabb szintű bevonódással előadott produkcióra számíthatunk. Széles dinamikai skálán, a romantikus értelmezés adta lehetőségek maximális kihasználásával játszották a művet, és ha Fenyő a második tételben nem kezd el flörtölni a prím szólamban ülő – kétség kívül csinos – hegedűs hölggyel, csak a kissé hamis csembalo zavart volna.

A zenekar vezetésére Baráti Kristóf vállalkozott, így alakult ki a kissé aránytalan 6-4-3-3-1 felállású vonóskar.

Azt vártam, hogy koncertmesterként több mozdulattal, nagyobb aktivitással fog hegedülni, de nem így történt. Még a számomra igen visszafogott Bánfalvi Bélánál is kevesebb mozdulattal vezette a nem régen alakult együttest.

A kamarazenekar tagjainak többsége rutinos, sokfelé megforduló zenész, így alapjaiban jól szól az együttes. Ami hiányzik, az a – kizárólag rendszeres és kitartó munkával megszerezhető – finom összhang, egymás rezdüléseinek pontos ismerete, melyek révén az egyes szólamok hangzása olyan egységessé tud válni, hogy sem a piano, sem a forte részeknél nem „esik szét” a hangkép.

Külön kiemelném az igen ambíciózus, continuo-t játszó csellista teljesítményét, mely végig megbízható kísérete volt a különböző szólistáknak. Ugyanakkor felhívom a figyelmüket: a zenekari hangzás alapját a nagybőgő adja, nem a csellók! (És ezt csellistaként mondom!) Tessék szíves lenni nagyobb teret engedni a bőgős kollégának, aki viszont ennek tudatában sokkal ambíciózusabban, kidolgozottabban adja elő szólamát!

A füttyel-kiabálásokkal-tapssal megköszönt produkció után a szólisták technikai felkészültségét jól bemutató, amúgy jelentéktelen zenei élményt nyújtó ráadást hallhattunk a két kiváló csellistától.

Az első félidőt záró műsorszám előtt a terem pakoló személyzete nyújtott kimagasló produkciót. És most nem hülyéskedek! A rendszeres koncertre járók tudják, milyen bosszantó tud lenni, mikor az egyes produkciók előtt bénázás folyik a színpadon. Nem tudják, hány szék kell, nem tudják, pontosan hova kell tenni a kottatartókat, így amikor a zenészek bejönnek, tulajdonképpen elölről kezdik a pakolást. A MOM Kulturális Központ pakoló személyzete gyorsan és pontosan végezte munkáját, dicséretet érdemelnek!

Az első félidő végén újabb Vivaldi mű, az 524-es számú B-Dúr kettősverseny szólalt meg Baráti Kristóf és Dosztán Dénes előadásában. A koncert ebben a periódusban más dimenzióba került, a „fiatal világsztárok” által előadott klasszikus zenei eseményből baráti összejövetel lett. Dosztán Dénes kétségkívül sokoldalú tehetség, nagyszerű ragtime-zongorista, és bizonyosan kiváló népzenész is, de a Baráti Kristóffal nyújtott produkciója nem volt méltó az alkalomhoz.

Baráti az első műsorszámban már bemutatott hegedülését folytatta. Technikailag precíz, zeneileg kissé egysíkú volt, de sokkal inkább „vivaldis”, mint az előtte elhangzó csellóverseny. Lágyabb, áttörtebb volt a hangzás, és mint ha egy kicsit többet is mozgott volna – jobban összefogva és értelmezve ezzel a produkciót.

Dosztán Dénes produkcióját nem tudtam értelmezni. Olyan benyomást keltett, mint ha most csöppent volna bele a produkcióba. Ha Baráti valamit külön játszott, ő azt kötötte. Ha Baráti a vonó felső felén föl-le-föl játszott valamit, azt ő középen kezdve „háromszor föl” játszotta. Mind ez nem lett volna baj, ha az eltérő vonókezelés mellett ugyan úgy szólalt volna meg a két szólam – de erről itt szó nem volt. Kusza, zeneileg szanaszét esett produkciót hallhattunk – mint amikor a muzsikusok az öltözőben szórakoztatják magukat. Semminek nem volt igazi mélysége, nem voltak felépített dallamvezetések, sem kicsi, sem nagy egységeket nem lehetett felfedezni az előadásban.

Lehet, hogy kisség szigorúnak tűnök, de hogyan kéne viszonyulnom egy koncerthez, melynek meghívójában Dosztán Dénes kapcsán ez olvasható: „A hat világhírű művésszel közös hangversenyen hegedűművészként mutatkozik be itthon.”?

Nem én tettem magasra a lécet, hanem akik meghívtak a koncertre.

Kevesen harcolnak olyan intenzíven a hazai komolyzenei oktatás színvonalának, és művészeink világszerte megsüvegelt teljesítményeinek elismertetéséért, mint én – és ennek kapcsán sokszor kimondom a „világszínvonal”, „világhír” szavakat. Vigyázni kell azonban, hogy ne beszéljünk mellé! Csak azzal tudjuk megőrizni hitelességünket, ha azt emeljük a legfelső szintre, ami oda való! Nos, ez a produkció nem az... Még akkor sem, ha a közönség nagyon tapsolt.

A szünet után Vivaldi trombitára és hegedűre írt B-Dúr kettősversenye következett (RV 548).

Baráti Kristóf partnere Boldoczki Gábor volt, akit szerintem nem kell bemutatnom.

A kicsit magasan fújó Boldoczki a mű adta keretek között szép íveket játszott, amik után jól esett a teljesen más karakterű hegedűhangot hallani. Nagy a kontraszt, de ebben a műben ez tényleg kellemes élmény!

Nagyon szeretnék egyéb jót is írni, de nem tudok.

A szólisták között semmiféle kommunikáció nem volt, mindenki élte a saját világát. Úgy sikerült előadni a darabot, mint ha két külön szobában lennének, és csak hallanák egymást. Az, hogy élvezik a muzsikálást, egymás társaságát, semmiből nem derült ki számunkra. Nem láttuk, hogyan hatnak egymásra ezek az emberek, hogyan adódnak össze a két tehetség energiái, hogyan alakul ki új jelentése az egymásba fonódó zenei szálaknak.

Az a furcsa, hogy én már játszottam Boldoczkival, és akkor nem ilyen volt. Vidám, temperamentumos, kommunikatív – szóval igazi előadóművész. De ez akkor volt…

Befejezésként egyik kedvenc művem, Mozart Esz-Dúr Sinfonia Concertante-ja következett.

Olyan kapcsolatom van ezzel a művel, hogy rendesen haragudni tudok, amikor rosszul adják elő. Személyes sértésként élem meg a bénázást:-)

Baráti Kristóf partnere Bársony Péter volt. Jól ismerem Pétert, de ezt a művet még nem hallottam tőle, igazán kíváncsian vártam az előadást.

Ahogy bejöttek, furcsának tűnt az elhelyezkedésük, de nem tudtam, mi a baj. Aztán rájöttem: Peti állt rendezői baloldalon (közel az első hegedűkhöz), Kristóf pedig a jobbon (közel a csellókhoz). Így mindketten messzire kerültek a velük egynemű zenei anyagot játszó zenekari szekciótól, ami sokszor furcsa hangzást és látványt idézett elő. Nem láttam még ilyen felállást – és talán ez nem véletlen. Nem sikerült rájönnöm, milyen pozitív hozadéka volt a helycserének.

Ahogy a mű elindult, rögtön érződött, hogy a fellépőknek is ez az est csúcspontja. Élt a színpad, mindenki igyekezett a lehető legtöbbet kihozni magából – végre azt hallottuk és láttuk, amiért jöttünk. Bánfalvi Béla továbbra is kicsit „szűkebb” mozgású koncertmester volt, mint ahogy én azt szeretem, de nem lehet mindenki Rolla János. Ezzel együtt is remekül összefogta a zenekart, rutinosan irányította a – néha kicsit túldimenzionált – fúvós szólamokat. A zenekar inspriratív és magas minőségű zenei anyaggal segítette a szólistákat.

Baráti Kristóf végre azt az arcát mutatta, ami miatt szerethető. Sokkal színesebben játszott, és látszott rajta, hogy élvezi ezt a csodálatos muzsikát. Többször összenézett partnerével, igyekeztek átvenni egymás impulzusait.

Bársony Péter brácsájának hangja először kissé nyersnek hatott, de megszoktuk, így már csak játékára figyeltünk. Szépen kidolgozott, technikailag és zeneileg is jól kivitelezett produkciót nyújtott.

Az előadás két kiemelkedő pontja mégis a zenekarhoz kötődik: soha nem hallottam még ilyen szépen elindulni a II. tételt (még saját koncertjeinken sem:-)! A hegedűk dallamvezetése általában rendben van, de a basszusra belépő brácsa „felelgetés” általában túldimenzionált, túlságosan hangsúlyos jelleget kap. Itt nem ez történt. Ezen az estén a brácsisták jelentéktelenségük teljes tudatában, halálos érzékenységgel eljátszották a világ legfontosabb brácsaszólamát. Megrendítően gyönyörűek voltak visszafogott, selymes, mégis borongós nyolcadaik. Tehetség – ízlés – kivitelezés: na, ez világszínvonal volt!

Mint ahogy a tétel befejezése is. Az utolsó akkord kócosra sikeredett, de ahogy előtte lezárták a tételt, szintén csak szuperlatívuszokkal minősíthető! Minden fájdalom és lemondás benne volt a plasztikus, remek arányokkal megszólaló záró-témában. Fantasztikus élmény volt. 

Az utolsó tétel kicsit darálós hangulata már nem rontott és nem javított az eddigieken.

Összegzés: a Baráti Kristófra felfűzött koncert főszereplője szerintem válaszút előtt áll. El kell döntenie, melyik énje dominálja előadói attitűdjét: a mozdulatlan, kifejezéstelen és rezzenéstelen arcú, néha már a modorosság határát súroló koravén művész, vagy az ötletes, inspiratív, színes előadói skálán mozgó fiatal tehetség, aki élményeit közönségével is igyekszik megosztani.

Én ez utóbbit javasolnám, ha megkérdezne!

Bolyki Gyuri írása 

Sokan megénekelték már Gulyás Márton akcióját Markó Iván előadásának végén.

Nem ismerem Gulyást, produkciójáról csak annyit mondok: kultúrember ilyet nem csinál.

Ilyet maximum magukat „jelentős”-nek tartó emberek csinálnak. Márpedig Gulyás életrajzában ez olvasható: „„Közéleti és szakmai aktivitásomat szeretem jelentősnek gondolni…”. Meg az, hogy „…a Színház és Filmművészeti Egyetemen próbálkoztam, színházrendező szakon, ahová második nekifutásra vettek fel – de hamar kiderült hogy feleslegesen, mert négy hónap után saját döntésem alapján befejeztem egyetemi tanulmányaimat. Érettségi óta dolgozom különböző munkakörökben a Krétakörben.”

Szeretném hinni, hogy a zenei életet soha nem fogják akarni a Zeneakadémiáról négy hónap után kilépő, saját véleményüket "jelentősnek" gondoló emberek vezényelni…

De mi is a baj?

Azt hihetnénk, a legnagyobb baj a tipikus „dögöljön meg a szomszéd tehene is!” mentalitás „jelentős” megmutatkozása egy magát kulturális tényezőnek tartó ember részéről.

Vagy, hogy vajon mennyire tiszteli a művészetet ez a „jelentős” ember, ha egy ócska médiahekk kedvéért tönkreteszi művésztársai sok hónapos munkáját, valamint elrontja egy teltházas előadás közönségének műélvezetét? Mert, hogy a taps, az bizony az előadás része! Alázat, emelkedettség, mások tisztelete…

De valójában nem ez a baj. „Jelentős” ember csak egy tünet – és nincs egyedül.

Arról van szó, hogy a kulturális élet bizonyos területén totális fejetlenség van, az alkotók és előadók képtelenek közös érdekek mentén megszervezni magukat, és egységes koncepciót kialakítva letenni a kormány elé egy finanszírozási modellt. Nem akarom agyon dicsérni a zenészeket, de a szimfonikus zenekarok évekkel ezelőtt megoldották ezt a problémát. Rájöttek, hogy jobb, ha kidolgoznak egy rendszert, amit közösen képviselnek a kormány felé – és sikerre is vitték az ügyet. Több tucat szimfonikus zenekar működik kiszámítható finanszírozási környezetben az egész ország területén. Talán ennek is köszönhető, hogy amikor porszem került a gépezetbe (pl. Szőcs Géza 1,5 milliárdnyi pénzt szétosztott három zenekar között), akkor sem állt fel senki a Fesztiválzenekar koncertje után a MÜPA-ban hangosbemondózni. Az illetékesek leültek, és fehér abrosz mellett megbeszélték, hogyan kell kezelni a problémát. Mert, hogy volt ennek fóruma, volt mihez igazodni, volt egy zsinórmérték, amit a zenei élet hozzáértő vezetői alkottak meg.

Persze, az is igaz, hogy a zenei életben nincs annyi „független” és „alternatív” produkció, mint a színház világában. Ennek két oka lehet: az első, hogy sokkal több a tehetséges, színpadra való színész/táncos, mint zenész. A második: a színház/tánc világában nem alakultak ki azok az objektív mércék, melyek alapján azt lehetne tanácsolni sok „független” és „alternatív”művésznek, hogy mielőtt állami pénzt szeretne, még egy kicsit gyakoroljon. (Mert nálunk még a függetlenek is úgy függetlenek, hogy állami pénzből akarnak működni.)

Sokkal több színház működik országszerte közpénzekből, mint zenekar – és ez így van jól. Mindegyiknek önálló szakmai vezetése van, az éppen aktuális igazgató dönti el, mit és hogyan. Tehát függetlenek. De rajtuk kívül van nagyon sok, még náluk is függetlenebb produkció (a "független" és "alternatív" szó jelentése szakmailag nem tisztázott), melyek egy része ilyen tisztázatlan jelentésű "független" szövetségekbe tömörül, és egyre hangosabban követeli, hogy az állam őket is támogassa. És nincs senki, aki azt mondhatná: „Kedves barátom, még nem jött el az idő, hogy az adófizetők pénzéből kellene finanszírozni a hobbidat.” Mert, hogy az illető nem jó szakember. Pl. tehetségtelen. Vagy képzetlen. Vagy mind a kettő.

Miért nincs a zenei életben ennyi „alternatív” és „független” produkció? Miért nincs vita arról, mi a jó, és mi a rossz? Miért lehetett rendezni a kortárs/kísérletező produkciók viszonyát a többivel? Meggyőződésem szerint azért, mert van egy mindenki által elismert objektív mérce. Nem mondom, hogy nincsenek vitás területek (improvizációs kísérletek a kortárs zenében, stb.), de ezek jellemzően a világ zenei életének legfrissebb kérdései, melyeket élvonalbeli művészek próbálnak elhelyezni a kulturális térképen.

Nálunk viszont lassan az lesz a demokratikus berendezkedés mércéje, mennyi pénzt és lehetőséget kapnak az „alternatív” és „független” produkciók.  Holott kevesebb diktatórikus dolog van, mint a színpad! Itt ugyanis a legkevésbé sem érvényesülnek a demokratikus – „mindenki egyenlő” és társai – eszmék: aki tehetségesebb, jobb képességű, az van elől, az vezet. A többi pedig befogja a száját, és követi. Minden élvonalbeli produkció így működik. Sőt, azt mondják, sok helyen még csak nem is tehetségesebb az igazgató, mint a színészei/táncosai, de ő az igazgató, úgyhogy a többiek teszik csöndben a dolgukat. Persze, tudom, most jön majd az az elenyésző számú ellenpélda, amikor is nagy ritkán adódik egy olyan karizmatikus vezető, aki megengedheti magának, hogy mindenkinek lapot osszon – de valójában ez ugyan úgy vezetett produkció, csak más a módszer. (Éppen a Kréta esetében lehetett látni: addig működött jól, amíg Schilling Árpádnak volt hozzá kedve.)

A demokrácia alapját képező „mindenki egyenlő” elv felrúgása az, ami miatt egy művészeti alkotás képes elemelni befogadóit a mindennapok földhözragadt valóságától. A színpadon ugyanis mindenki ott van, ahol tehetsége és képessége révén jól tud teljesíteni. Igen is, meg kell tudni különböztetni a nagyon tehetségest a kevésbé jótól, és maximálisan ki kell használni a képességekben rejlő különbségeket. Így lehet működtetni a művészi hatásmechanizmusokat.

Az eredmény pedig egyértelmű: ami jó, arra jegyet vesznek, ami rossz, arra meg nem. Ennyi.

De jaj annak a művészeti ágnak, ahol már nincs senkinek tekintélye, senki nem küldheti vissza a lelkes amatőröket az iskolapadba, senki nem mondhatja meg, mi a jó és mi a rossz! Ez ugyanis innentől a középszer diadala. Itt már nem a minőség és a tehetség számít, hanem a „trendiség”, a személyes ambíciók, az egyének erőszakossága és helyezkedési képessége.

Kedves táncos-színházas kollégák! Nem akarok beleszólni, de kívülről nézve azt látom, nem jó irányba mennek a dolgaitok. Talán még nem késő megállapodni, kiknek kéne szakmai tekintélyt, döntési jogkört adni magatok közül, mert ebben a fene nagy demokráciában éppen csak egyet nem vesztek észre: a véleményüket a művészet elé helyező középszer „jelentős” képviselői tort ülnek mind a fölött, ami miatt a művészet az, ami. Ha pedig ti nem léptek, az anarchia kellős közepén kénytelenek lesznek a politikusok rendet tenni köztetek. Mert a kultúra és a művészet nem játék, nem puszta önmegvalósítás, hanem a társadalom „lelke”. Ha ti nem vigyáztok rá, sajnos, tőletek kell megvédeni.

És félek, akkor mindenkinek a kezében hangszóró lesz.

Pedig a ti dolgotok lett volna…

Bolyki Gyuri írása 

Előzmények

Miután kis csapatommal 2001-től hat évig kutattuk, majd feldolgoztuk a zenei hatásmechanizmusok pontos hátterét, tréner barátommal megalakítottuk zenei alapú tréningvállalkozásunkat. (http://innovator.co.hu/)

2007-ben azon kezdtem el dolgozni, hogyan lehetne kutatási eredményeinket társadalmilag hasznos közegbe helyezni, és létrehozni egy zenei alapú tanrendet.

2008-ban elkészült a Zenei Alapú Tanrend koncepciója.

Minden évben egyszer benyújtottam az illetékes minisztériumba, de soha nem válaszoltak semmit.

2010-ben kicsit türelmetlen lettem, és elkezdtem a sajtóban keményebben fogalmazni. Ezzel egy időben a kodályi „Éneklő ország” vízió társadalmi beágyazásának tervét is elkezdtem kidolgozni – mivel, hogy ez nem is olyan egyszerű! Az embereknek a rossz emlékű szocialista hagyományok jutnak eszükbe, tehát valahogy elfogadottá, és szerethetővé kell először tenni az együtt éneklés ötletét.

2011-ben komoly cikk jelent meg a közös éneklés fontosságáról a Demokratában,

2012-ben pedig a Heti Válaszban - "Miért énekelnek a futballszurkolók?" címmel.

(bocs a minőségért, itt nem tudjátok elolvasni, de a lenti videóban majdnem mindent elmondok, ami ezekben le van írva.-)

Ezeken kívül még vagy egy tucat újságcikk, és húsz rádióriport született a témában – nagyszerű PR-osomnak köszönhetően:-)

2013 márciusában – talán e témában folytatott munkám elismeréseként – a TEDx konferencián tarthattam előadást az együtt éneklés társadalmi jelentőségéről.

Az elméleti munka mellett 2012-ben Balázs öcsémmel felépítettük az „éneklő ország” gyakorlati koncepcióját is, melynek révén határon innen és túl megénekeltethetjük nemzettársainkat. Ehhez kapcsolódva szerettünk volna egy hatalmas együtt-éneklési rekordot is felállítani a Hősök terén, de túl bonyolult volt, így elvetettük az ötletet. Maradt a média-nyilvánosság felhasználásával megvalósuló közös éneklés.

A koncepciót Bali elmesélte Bársony Bálintnak.

Bálint az ötletet lenyúlta, és „Hangold újra” címmel megvalósította. A projekt dalait kb. egy hónapja mutatták be a MOM Kulturális Központban. Ott voltam, de nem akartam írni róla, mert …

E projekt egyik dala az elhíresült „Barackfa”.

2013. április 17-én elindult a „Mi dalunk 2013” együtténeklési rekordkísérlet promóciója a Baptista Szeretetszolgálat szervezésében. (www.amidalunk.hu; https://www.facebook.com/events/377629349019341/?fref=ts)

A dalt András bátyám írta, és Bali vezetésével a Bolyki Soul&Gospel Kórus adja elő.

Napjaink

2013. május 22. délután: a KIM védnökségével bemutatták a sajtónak az „Összefogás dalát”, melyet június 4-én – a május 30-i akcióval teljesen megegyező módon – terveznek megvalósítani. A hírportálok leadták a közleményt. Bosszús voltam, hogy a két dolog egymásra csúszik, de estére kiderült, nem ez a legnagyobb baj.

A probléma a dal, és a kezdeményezés fogadtatásával volt. Este, amikor beütöttem a keresőbe a dal címét, egyetlen pozitív véleményt sem találtam. Sem a dalról, sem magáról az együtt éneklésről, mint kezdeményezésről.

http://kepviselofunky.blog.hu/2013/05/22/nemzeti_osszetartozas_dala_politikai_pedofiliaval_nyomul_a_ner

http://nol.hu/belfold/osszetartozas_dala_gyerekekkel__feleseggel?ref=sso

http://alfahir.hu/az_osszetartozas_dala_giccses_muvel_terrorizal_a_kormany

Most persze, mondhatjátok, hogy ellenzéki bírálatokból szemezgettem, de csak rövid időt kellett várnunk, hogy csatlakozzon a jobboldali sajtó is: http://hetivalasz.hu/jegyzet/a-citromizu-banan-esete-a-barackos-naranccsal-64271/

Két dolog bukott meg egyszerre: egy rosszul megírt, és rosszul kiválasztott dal (amihez semmi közöm), és egy ügy, amin viszont évek óta dolgozom. A szívügyem.

Nagyon fájt, hogy a dalt fikázók – szinte kivétel nélkül – magát az együtt éneklést is nevetségessé tették. Persze, nem véletlen, hiszen teljesen előkészületlenül „nyomtak rá” a társadalomra egy olyan jelenséget, amiről mindenkinek a szocialista propaganda-jelleg jutott eszébe. Amit évek óta próbálok óvatosan, nagy körültekintéssel, a legnagyobb hozzáértéssel felépítve becsempészni a köztudatba, azt valakik úgy gondolták, előkészítés nélkül „lenyomják” az emberek torkán. Ez így nem megy! A TEDx előadásomban meghallgathatjátok, hogy miért nem megy!

Jó szándékú, de hozzá nem értő emberek avatatlan kézzel nyúltak egy nagyon kényes témához, és ezzel sok év munkáját rombolták le.

Május 23-án írtam egy blogbejegyzést: http://muvesz-ember.blog.hu/2013/05/23/a_nemzet_dala

Ebben három dologról van szó:

1. Mérges vagyok, hogy Bálint lenyúlta a koncepciónkat, és hogy a két akció egymásra csúszva kioltja egymást.
2. Szakmailag elemzem, hogy miért nem tudja a „Barackfa” dal betölteni a neki szánt szerepet.
3. Leírom, hogy a dal rossz, de nem értek egyet a közös éneklést fikázókkal, és nagyon fontos előrelépésnek tartom, hogy kormányzati szinten megjelent a közösségépítő éneklés szerepe.

Május 24-én médiasztár lettem.

Kezdte a Cink.hu

http://cink.hu/bolykitol-loptak-az-osszefogas-dalanak-otletet-nagyon-509680306

Az újságíró azt állította, hogy az Összefogás dalának ötletét, és az együtténeklés ötletét tőlünk lopta Bálint. Erről persze szó sem volt, én egy koncepció lenyúlásáról beszéltem, amely arról szól, hogyan lehet a közös éneklést visszahozni a társadalomba. (Ennek a koncepciónak az egyik pontja az, hogy egyszerre sok ember énekel.)

A Cink.hu-ra hivatkozva a hülyeséget átvette a HVG.hu

http://hvg.hu/kultura/20130524_nemzeti_Osszetartozas_Dala

majd az Index.hu is

http://index.hu/kultur/zene/2013/05/24/bolykiektol_loptak_az_osszetartozas_dalat/

Azzal alázták szegény Bálintékat, hogy a dalt, vagy annak ötletét, illetve a „közös éneklést” tőlünk lopták – ami nettó hülyeség.

Volt, aki szerint azt is panaszoltam, hogy Bálinték a május 30-i „Mi dalunk 2013” webes kampányát, kottaterjesztési módját is tőlünk lopták, de ez sem igaz, sehol nem található tőlem erről egy szó sem. Annyit jegyeztem, meg, hogy két teljesen egyforma kampány zajlik egyszerre, ami gyengíti az ügyet.

Látva a médiában megjelenő rengeteg baromságot, újabb írást helyeztem el blogomon, melyben részletesen helyre teszem a hazugságokat, csúsztatásokat.

http://muvesz-ember.blog.hu/2013/05/24/a_nemzet_dala_ii

Május 24-én este Bálinték képviselője közleményt adott ki, az alábbi szöveggel:

"Nevetségesnek és meghökkentőnek tartjuk az általunk tisztelt Bolyki-testvérek azon vádjait, miszerint az együtténeklés és a kottaterjesztés plagizálható tevékenység, ötlet lenne Magyarországon. Meggyőződésünk szerint sok dalt lehetett és lehet majd a jövőben is együtténekelni ünnepi alkalmakkor vagy csak a zene örömére" 

Sajnos, ez a közlemény egy óriási csúsztatás, mely nem az én állításaimat cáfolja, hanem nekem tulajdonítja a sajtóban megjelent hülyeségeket.

1. Soha nem állítottam, hogy az együtt éneklés plagizálható. Bálint egy koncepciót nyúlt le, amit „Hangold újra” néven valósított meg, és melynek csak EGY eleme a közös éneklés.
2. A kottaterjesztés kapcsán semmilyen vád nem érte Bálintékat, sem tőlem, sem mástól.

A közlemény így folytatódik:

 "Az elmúlt napok történései alapján arra az elhatározásra jutottunk, hogy a személyünket érintő minden hitelrontásnak számító kijelentés kapcsán jogi eljárást kezdeményezünk".

Amikor Lőrinczy Gyuri felolvasta nekem ezt a mondatot, örültem neki, és bíztattam, mert engem is zavart, hogy az újságírók össze-vissza írhatnak minden hülyeséget, senki nem kéri számon rajtuk.

Majd azt is írják, hogy "senki nem állította a dalról, hogy plágium lenne, az ilyen tartalmú szalagcímek mind alaptalanok".

És ez tényleg így van! Úgy látszik, ha valaki figyelmesen olvasta első blogbejegyzésemet, látta, hogy szó sincs benne dal-lopásról.  Csak hát az újságírás nehéz munka…

Olyannyira nehéz, hogy a Magyar Narancs nagyszerű harcosa még tegnap is a fenti hülyeségekkel traktálta olvasóit.

http://magyarnarancs.hu/narancsblog/dalolo-pojacak-allami-hatszellel-a-barackfa-ujabb-gyumolcsei-84920

No, de most vissza a sajtó dzsungelébe!

Látva a fejetlenséget, és a sok hülyeséget, megkértem PR-os munkatársamat, vegye fel a kapcsolatot a helytelen dolgokat író médiumokkal, és javítsuk ki az infókat.

Először a HVG.hu munkatársa hívott. Kb. fél órát beszéltem vele, minek eredményeképpen megszületett a helyreigazítás.

http://hvg.hu/itthon/20130524_Kavarordas_a_Barackfa_korul_Bolyki_az_ujs

És itt megint kiderült, hogy mennyire nehéz szakma az újságírás. Kénytelen voltam ezt a cikket is kiigazítani, mert hemzsegett a hülyeségtől – pedig tényleg beszéltem az úrral fél órát.

http://muvesz-ember.blog.hu/2013/05/24/a_nemzet_dala_iii

Azt hiszem, az lehet a baj, hogy nem veszik fel ezeket a beszélgetéseket, hanem egy-egy szót jegyzetelnek, és aztán próbálnak emlékezni, mit is mondhatott az interjú alany. Hát, nem jött össze.

Nem sokkal ezután úgy döntöttem, kiadok egy közleményt, mert hiába beszélek az újságírókkal, képtelenek pontos cikket írni. Már félig kész voltam, mikor hívott a PR-osom, hogy az Indextől fognak jelentkezni a cikkük helyreigazítása miatt. Mondtam, hogy nem megyek bele, mert épp most vagyok túl egy kiigazítás kiigazításán a HVG.hu esetében, de ígéretet kaptam, hogy minden oké lesz, az újságíró a kész anyagot elküldi nekem, és csak akkor megy ki az oldalra, ha minden rendben van vele.

A beszélgetés meg volt, tényleg felhívott a hölgy a kész cikkel, így megszületett az Index.hu javított verziója.

http://index.hu/kultur/2013/05/25/megsem_nyulas_az_osszetartozas_dala/

Most már csak a Magyar Narancsra várunk. Ha ott is leesik a tantusz, és abbahagyják a hülyeségek írogatását, elmondhatjuk, hogy a magyar sajtó öt nap alatt megértett egy blogbejegyzést.

Bolyki Gyuri írása

Akkor most javítom a HVG.hu javító cikkét is.

Mely szerint: „…a közös éneklés ötlete másé, a Bolyki testvéreké volt...” Hogy a közös éneklés a Bolyki testvérek ötlete lenne?!?!?!

Segítek: nem a közös éneklés volt Bolyki-ötlet, hanem, hogy miként lehet az országban (és határon túl is) gyorsan és hatékonyan elterjeszteni a közös éneklés élményét a legkisebb szinttől a legnagyobbakig. Ez egy működési szisztéma, ami képes a közösség építésre úgy is, hogy az emberek nincsenek egy helyen.

„Bolyki György mindezt hosszan taglalta a blogján, ám az írását szerinte félreértették az újságírók, akik „nem tudnak szöveget értelmezni vagy direkt ferdítettek”. „

Telefonon beszéltem a HVG.hu újságírójával, és amikor a „félreértés” szót használta (tehát nem én mondtam), akkor azt kértem, ne használjuk a félreértés szót, mert az írásomban semmi nem félreérthető. Nettó trehányság, vagy szándékos rosszakarat van a jelenség mögött.

„Bársonyék ugyanakkor azt közölték, alaptalanok Bolyki vádjai.”

Bársonyék azokat a vádakat nevezik alaptalannak, amikkel Bolyki soha nem vádolta őket. Ez a tényeket elferdítő sajtó, és Bársonyék dolga.

„Bolyki György csütörtökön a blogján azt írta, hogy neheztel az egyik szerzőre, Bársony Bálintra, mert szerinte lenyúlta tőlük a nagy közös éneklés ötletét”

Elmegyek egy McDonald’s-ba enni, ha valaki bebizonyítja, hogy „a nagy közös éneklés” ötletének ellopása miatt neheztelek Bálintra.

„Bársony Bálint a közös éneklés ötletét nyúlta le tőlük, nem konkrét dalt – mondta péntek este a hvg.hu-nak Bolyki György”

Bolyki György azt mondta szó szerint: Bársony Bálint az „Énekel az ország projektet” nyúlta le, és valósította meg "Hangold újra" címmel. Ez egy szakmai program, melynek "a nagy közös éneklés" csak egy kis eleme.

„(Bolyki) nehezményezi ugyanakkor, hogy a Barackfa sokkal nagyobb nyilvánosságot kap, mint az ő daluk.”

A HVG.hu újságírója velem beszélt. Én pedig nem nehezményeztem, hogy nagyobb nyilvánosságot kapott a Barackfa. Azt sajnáltam, hogy a dal hiába kap nagyobb nyilvánosságot, nem elég jó ahhoz, hogy betöltse a szerepét.

„Ráadásul szerinte nem alkalmas a közös énekléshez, hiába választotta ezt a minisztérium, inkább arra jó, hogy „az iskolában a gyerekek lelkesen énekeljenek”.”

Majdnem pontos: „Arra jó, hogy az iskolai énekórákon végre lelkesen énekeljenek a gyerekek.”

„Az újabb, pénteki blogbejegyzésében Bolyki úgy fogalmaz: „Bálintnak ezzel kapcsolatban azt róttam fel hibájául, hogy ő, mint szakember, el kellett volna mondja a minisztériumban, hogy ez a dal nem jó választás, mert alkalmatlan a neki szánt funkció betöltésére. Ha segít nekik, nem kerül egy államilag támogatott projekt ilyen kellemetlen helyzetbe…”.”

Az első pontos idézet.

„Hozzátette, hogy sem ők, sem Bársony Bálinték nem akartak dalt írni az Összefogás Napjára, állítólag mindkét zene korábban készen volt már, amikor megjelent a felhívás.”

Sem Bolykiék, sem Bársonyék nem tudtak a felhívásról – szerintem nem is létezett ilyen (de ha igen, akkor bocs). Tehát egyik nóta sem azért készült, hogy június 4-i Összefogás dala legyen belőle.

„A zenész szerint az első, csütörtöki bejegyzését félreértették, és megjegyezte: „akit érdekel, hogy Bolyki mit írt, olvassa el, nem vagyok hajlandó a trehány újságírók miatt annyit írni:-)”.”

A „zenész” már a telefonbeszélgetésben is kikérte magának, hogy az újságírók félreértették, hiszen nincs mit félreérteni. Nettó hazugságot írtak, csak azért, hogy belerúghassanak egy kormányzati projektbe.

„Bolyki György üzent is az újságíróknak: „Vagy nem tudtok szöveget értelmezni, vagy direkt ferdítetek”, illetve „én már rég ismét együtt fogok muzsikálni Bálinttal a bécsi Joe Zawinul's Birdland-ben, amikor ti még mindig azon fogtok ügyködni, hogyan kell a lehető legtöbb politikai hasznot kifacsarni egy-egy jelenségből. Még akkor is, ha ehhez el kell torzítanotok a valóságot”.”

Remélem így is lesz:-)

A cikk végén Bársony Bálinték közleménye áll:

"Nevetségesnek és meghökkentőnek tartjuk az általunk tisztelt Bolyki-testvérek azon vádjait, miszerint az együtténeklés és a kottaterjesztés plagizálható tevékenység, ötlet lenne Magyarországon. Meggyőződésünk szerint sok dalt lehetett és lehet majd a jövőben is együtténekelni ünnepi alkalmakkor vagy csak a zene örömére" – fogalmaznak.

A Bolyki testvérek soha nem állították, hogy az együtt éneklés és a kottaterjesztés plagizálható. (Btw., a cikket egyedül én jegyzem, szegény tesóimat nem kell bántani:-)

"Az elmúlt napok történései alapján arra az elhatározásra jutottunk, hogy a személyünket érintő minden hitelrontásnak számító kijelentés kapcsán jogi eljárást kezdeményezünk"

Ennek éppen itt van az ideje. Nekem nincs apparátusom újságírókat perelni, nekik ezexerint igen. Ha kell, szívesen elmegyek tanúskodni! :-)

"senki nem állította a dalról, hogy plágium lenne, az ilyen tartalmú szalagcímek mind alaptalanok".

Ez pont így igaz.

Bolyki Gyuri írása

Nem adom fel!

Akár hogy is dolgoznak rajta az újságírók, nem adom fel, és küzdeni fogok, hogy hülyeségeik ne maradjanak válasz nélkül!

A HVG.hu ismét a művész-ember blog témáját énekelte meg, méghozzá a Cink.hu-n olvasható cikk alapján, majd csatlakozott az Index is. Én nem tudom, hogy van ez, de úgy tűnik, ez a Cink.hu valami nagy központi elosztó pályaudvar – jó lesz velük vigyázni! :-)

De ami a lényeg: ha a Cink.hu hülyeségeket ír, szerintetek mi lesz az ebből kiinduló HVG.hu és Index cikkben?! Csak nem „nyúlszaportítás”?!

Nézzük sorban:

A Cink.hu cikk címe: „Bolykitól lopták az Összefogás dalának ötletét – nagyon pofátlanul”.

A HVG.hu ezt már így adja tovább: „Bolykiéktól lopták az Összetartozás Dalát”.

Majd az Index is ezzel indít a címlapon, kérdőjellel: „Bolykiéktól lopták az Összetartozás dalát?”

Nos, meghívhat egy sütire, aki megtalálja, hol írtam azt, hogy tőlünk lopták a dalt. Akit érdekel, hogy Bolyki mit írt, olvassa el, nem vagyok hajlandó a trehány újságírók miatt annyit írni:-)

Továbbra is tartom, (és ma reggel Bálinttal telefonon is megbeszéltem), hogy ordenáré dolog volt az „Együtt énekel az ország” koncepciót lenyúlni. Készséggel elhiszem, hogy ez mindenkinek eszébe juthat, csak furcsa, ha egy héttel az után jut eszébe, hogy valaki elmeséli neki. És az is furcsa, ha utána nyilvánosan meghívja az ötlet kitalálóját, álljon be mögé, segítsen megvalósítani nagyszerű koncepcióját. És szerintem nem igaz, hogy „mindegy, KI csinálja meg, a lényeg, hogy megcsináljuk.” Ezért valóban neheztelek Bálintra, és azt is elmondtam neki, kizárólag azért fogok vele két év múlva újra együtt dolgozni, mert tudom, miért volt kénytelen ezt tenni.

A Cink.hu így folytatja: „A durva az, hogy nem csak az együtténeklés ötletét nyúlták le tőlük, hanem a honlapét is, letölthető kottával, közmédiás karaokeval. Egészen elképesztő.”

Nem tudom, hogy ezt tőlünk nyúlták-e. Én azt írtam, hogy egy hónappal a „Mi dalunk 2013” kampánykezdete után elindult egy ugyan olyan kampány, mint a miénk, és a két akció megvalósulása között egy hét sincs. Ezt azért tartom problémának, mert „első benyomás egyszer van”, és ha az nem egyértelmű, és kizárólag pozitív, akkor sokat veszít népszerűségéből az ügy.

A HVG.hu folytatja a hülyéskedést: „Bolyki György szerint eredetileg az ő ötletük volt a nemzeti összetartozás napjára írt dal”.

Nos, Bolykiék soha nem akartak dalt írni a Nemzeti Összetartozás napjára – de kapaszkodjon meg mindenki: Bálinték sem! Bolykiék megírták a „Mi dalunk 2013” opuszt (jelzem: nem én, hanem András, méghozzá azért, hogy a Baptista Szeretetszolgálat által levezényelt akció keretében az egész ország elénekelje május 30-án), Bálinték pedig (a valóban lenyúlt) „Együtt énekel az ország” projekt keretében már rég megírták ezt a barackfás dalt.

A dalt ők sem azért írták, hogy aztán a minisztérium ebből Trianon emlékdalt csináljon. Arról nem tehetnek, hogy az lett belőle, ez a minisztérium döntése volt. Bálintnak ezzel kapcsolatban azt róttam fel hibájául, hogy ő, mint szakember, el kellett volna mondja a minisztériumban, hogy ez a dal nem jó választás, mert alkalmatlan a neki szánt funkció betöltésére. Ha segít nekik, nem kerül egy államilag támogatott projekt ilyen kellemetlen helyzetbe…

A művész-ember blogon megjelent írásomban szakmailag elemeztem a barackfás dal problémáit, és odatettem mellé a „Mi dalunk 2013” szerzeményt, mely – biztos, nem tökéletes – de sokkal jobban megfelel az együtt éneklés céljának. Értettem Bálint védekezését, hogy „ez jött belülről”, és hogy ez a dal „így őszinte”, és ez mind rendben is van. De azt is elmondtam neki, hogy amikor szeretnénk megénekeltetni egy országot, akkor nem önmegvalósítani kell, hanem a szakma szabályainak ismeretében, „célszerűségi függvény” szerint megírni a kívánt hatást elérni tudó dalt. Az különbözteti meg a szakembert a műkedvelőtől, hogy a műkedvelő csak azt tudja megírni, ami belülről jön. A szakember megérti a kívánt célt, és megvalósítja az annak eléréséhez szükséges „terméket”. (Lásd: Mozart a Rekviemet.) A minisztériumban nem szakemberek vannak, nem az ő dolguk tudni, működik-e az általuk választott dal. Bálint viszont az, és pontosan el tudta volna mondani (legalább is remélem), miért nem jó ez a választás.

Szóval, kedves újságírók:

1. Vagy nem tudtok szöveget értelmezni, vagy direkt ferdítetek.
2. Ahogy első írásomban, most is azt mondom: a lényeg, hogy VAN KÖZÖS DAL!
3. Én már rég ismét együtt fogok muzsikálni Bálinttal a bécsi Joe Zawinul's Birdland-ben, amikor ti még mindig azon fogtok ügyködni, hogyan kell a lehető legtöbb politikai hasznot kifacsarni egy-egy jelenségből. Még akkor is, ha ehhez el kell torzítanotok a valóságot.

És Kedves Olvasóim:

1. Sok sikert kívánok mind a Baptista Szeretetszolgálat által menedzselt „Mi dalunk 2013”-hoz, mind az „Összetartozás dalához”!
2. A legfontosabb ugyanis, hogy közösen énekeljünk!

Üdv: Gyuri